Van a magyarok kollektív emlékezetében néhány olyan dal, amit ha nem is mindenki, de elég sokan ismernek. Velük nőttünk fel, hallottuk a családban, megtanultuk az iskolában vagy a tábortűz mellett, vagy jobb híján a tévéből, rádióból. Ilyen az első világháborúból megmaradt Doberdó-dalunk is. Jómagam már sajnos nem emlékszem, hogy vajon ének- vagy történelemórán találkoztam vele először, de ez nem is lényeges. Ami fontos, hogy rám már akkor is nagy hatást gyakorolt. Otthon elővettem a régi családi fényképeket, és az ükapámat ábrázoló, egyetlen megmaradt első világháborús fotóról faggatni kezdtem nagyanyámat. Azt hiszem valamikor itt kezdődött érdeklődésem és érzelmi kötődésem a Nagy Háború korszakához, ami az óta is tart.
Sok évvel később aztán találkoztam egy olasz dallal, aminek először bánatos, keringőszerű dallama ragadott meg. Szövegéből már elsőre is értettem annyit, hogy a Doberdóról szól. Megkerestem hát a dal szövegét és amit tudni lehet róla, s valóban: egy első világháborús olasz népdalra bukkantam.
A San Michele elfoglalása után készült amatőr felvételen egy idős olasz katona segíti a sebesült osztrák-magyar hadifogoly katonát
(Lucio Fabi: Il carso di Giuseppe Ungaretti)
Mivel a Fuoco e mitragliatrici című dalt valószínűleg kevesebben ismerik nálunk, néhány mondatot fűznék hozzá, mielőtt meghallgatjuk. Pár hete írtam egy bejegyzést az O Gorizia, tu sei maledetta című olasz dalról, amiben utaltam arra, hogy Olaszországban a háborúellenes dalok sokáig tabunak számítottak. Csak a hatvanas évektől kezdték újrafelfedezni, összegyűjteni ezeket a népdalokat, a nyilvános előadásuk azonban kezdetben sokak nemtetszését váltotta ki.
A Fuoco e mitragliatrici hasonló hangvételű dal, bár nem üt meg olyan éles hangnemet, mint a Goriziáról szóló. A keletkezésével kapcsolatos információk összegyűjtésekor csupán internetes forrásokra tudtam támaszkodni. A dallam az 1913-ban írt Sona, Chitarra című nápolyi dalhoz köthető, amelynek zenéjét Ernesto de Curtis, szövegét pedig Libero Bovio írta. A műdalból lett népdal háborúra aktualizált szövege valószínűleg 1915 decembere és 1916 márciusa között született, amire a dalban a „trincea di raggi” (más változatban „trincea dei razzi” – a „világítórakéták lövészárka”), azaz a San Martino del Carso alatt létezett, és a Sassari gyalogezred által szuronyrohammal elfoglalt lövészárokból, valamint a Monte Nero és a Monte Cappuccio említéséből lehet következtetni. A dalban megemlékezett rohamra 1915. december 16-án került sor, és bár az olaszok győzelmével végződött, az alakulat kétharmada odaveszett. A Monte Nero (Krn, ma Szlovénia) szintén egy nagy áldozatokat követelő sikeres olasz támadás helyszíne, a Monte Cappuccio (más néven Bosco Cappuccio) pedig a Monte San Michele alján húzódó erdős terület neve volt.
Az olasz dal tehát minden bizonnyal a front olyan szakaszán keletkezett, ahol az ellenséges oldalon legtöbbször épp magyar katonák álltak. Úgy tudom, a Kimegyek a doberdói harctérre is a háború idején keletkezett, s ha így van, különös érzés úgy hallgatni ezt a két dalt, hogy a Doberdón talán egy időben is énekelhették az egymással farkasszemet néző árkokban.
Mindkét dalnak létezik többféle változata is, én most a számomra legkedvesebb előadásokat választottam: a magyar dalt Széles András, méltó párját, a Fuoco e mitragliatricit pedig Sandra Mantovani énekli. Ez utóbbi szövegének ismét csak nyersfordítását közlöm, és ha valakit megihlet, bátran kommenteljen be egy szebb változatot.
Kimegyek a doberdói harctérre,
feltekintek a csillagos nagy égre.
Csillagos ég, merre van a magyar hazám,
merre sirat engem az édesanyám?Én istenem, hol fogok én meghalni?
Hol fog az én piros vérem kifolyni?
Itália közepébe lesz a sírom,
édesanyám, arra kérem ne sírjon.Feladom a levelem a postára,
rátalál az édesanyám házára.
Olvasd anyám, vérrel írott levelemet,
Doberdónál hagyom az életemet.Édesanyám nem írok több levelet,
puskagolyó lőtte el a szívemet.
Eltemetnek az erdei gyöngyvirágok,
megsiratnak a falumbeli leányok.
Fuoco e mitragliatrici
Non ne parliamo di questa guerra
che sarà lunga un’eternità;
per conquistare un palmo di terra
quanti fratelli son morti di già!Fuoco e mitragliatrici,
si sente il cannone che spara;
per conquistar la trincea:
Savoia! – si va!Trincea di raggi, maledizioni,
quanti compagni son morti lassù!
Finirà dunque ‘sta flagellazione?
Di questa guerra non se ne parli più.O Monte San Michele,
bagnato di sangue italiano!
Tentato più volte, ma invano
Gorizia pigliar.Da Monte Nero a Monte Cappuccio
fino all’altura di Doberdò,
un reggimento più volte distrutto:
alfine indietro nessuno tornò.Fuoco e mitragliatrici,
si sente il cannone che spara;
per conquistar la trincea:
Savoia! – si va!
Tűz és géppuskák
Ne beszéljünk erről a háborúról,
aminek sosem lesz vége;
egy arasznyi földért cserébe
mennyi testvér meghalt már!Tűz! Géppuska- és,
ágyúszót hallunk;
a lövészárkok ellen
Savoia!* – induljunk!Az átkozott világítórakéták árkánál
mennyi társunk ottmaradt!
Véget ér valaha ez a borzalom?
E háborúról többé ne beszéljünk.Ó, olasz vérrel áztatott
San Michele-hegy!
Hányszor kíséreltük meg,
mindhiába, elfoglalni Goriziát.A Monte Nerótól Monte Cappucción át
a doberdói magaslatig
seregünk többször megsemmisült,
a harcokból végül senki se tért vissza.Tűz! Géppuska- és,
ágyúszót hallunk;
a lövészárkok ellen
Savoia! – induljunk!
* Savoia! – a rohamozó olasz seregek csatakiáltása az I. világháborúban.
Szép poszt, nagyon érdekes ez a párhuzamosság, gratulálok! Az említett ükapa ott van valamelyik fotón? 🙂
@Gefraiter: Köszönöm. Ükapám fotója nem szerepel a slideshow-ban, de valóban, bele is rakhattam volna. Persze még az is lehet, hogy majd írok róla egy posztot – egyszer.
Nem lehetséges, hogy a Savoia! nem általában vett csatakiáltás, hanem a dalban szereplő katonák alakulatának a neve? Nekem rémlik valahonnan, hogy a 3. olasz lovasezred neve volt Savoia.
@PollmannFerenc: Én úgy tudom, hogy a hivatalos csatakiáltás az „Avanti Savoia” volt, gondolom az uralkodó Savoyai-ház után. Ha lehet hinni a Wikipédiának (sajnos nem mindig lehet), az olasz nyelvű azt írja, hogy legalábbis a Brigata Sassarinál az „Avanti Savoyát” használták, amit néha az „Avanti Sardegnával” helyettesítettek, mivel nagy részük szardíniai volt.
it.wikipedia.org/wiki/Brigata_Sassari
De Tamásék vagy olasz barátaik erről talán többet tudnak, mint én…
@Natasa Gajdarova: Jelen esetben hihetünk a wikipédiának. A „Savoia!” és az „Avanti Savoia!” volt az olaszok általános harci kiáltása roham során, ami az uralkodóra utalt. Magyarul talán a „Királyért!” és az „Előre a Királyért!” formulákkal lehetne legjobban visszaadni. Magyar visszaemlékezésekben is találkozni vele, de olasz barátaink is megerősítették. A sassarikkal (szárdokkal) egyébként több magyar ezred is találkozott a Doberdón, legtöbbet talán a debreceni 39-esek. Nagyon súlyos veszteségekkel járó, sokszor foggal-körömmel vívott közelharcig vezető harcok voltak ezek.
A Kimegyek a Doberdói harctérre tényleg olyan szinten ivódott bele a köztudatba, mint talán semmilyen másik huszadik századi dal. Ezt jelzi az is, hogy számos változata van, -Galícia, -Itália, -Lengyelország, -Olaszország, stb.. „közepében lesz a sírom”… és még sorolhatnám. Csak megzenésített változatból több, mint tízet ismerek, gyanítom, faluhelyen az öregek sokszorosát énekelték vasárnap esténként, amikor összejöttek. Ilyen értelemben feltétlenül hasonlít a Kossuth nótára. Én magam először egy bizonyos „Herke sógor” nevű rokon bácsitól hallottam, öt-hat éves koromban, aki megjárta a harcteret, legényként a Nagy-Háborúban, felnőtt emberként a másodikban harcolt. Egyik barátom mondta nemrégiben pár palack bor mellett beszélgetve, hogy azok az emberek, akiknek az életükben történt valami sorsfordító történelmi esemény leragadtak annál, ilyenek az ötvenhatosok, vagy a a veteránok. Herke sógor életében több ilyen is volt, de mindig a nagy háborúról beszélt. Valamikor a nyolcvanas évek közepén halt meg, de magával vitt egy olyan világot, amit ha nincs ő, el sem tudnék képzelni: a parasztházat Kossuth Lajos arcképével a szobában, a falusi udvart, a hatalmas asztalosműhelyt, ahol a szerszámok méret és funkció szerint voltak mindig kézhez készítve, az állatokat, a pulikutyát, a szőlőt és a ribizlibokrokat, a lezsírozott Pannónia motort, ami akkor át lett törölve minden nap, ha hetekig nem ült fel rá a gazdája. A klarinétot, és a citerát. Ez a kemény, nyolcvan felett is napi szinten fizikai munkát végző ember énekelte sokszor a távolba meredve, potyogó könnyekkel ez a nótát. Rám kisgyerekre, elmondhatatlan hatással volt, talán ezek által a dalok által is kezdem el érdeklődni nagy háború, szűkebben családom révén a 44-esek iránt. Amikor pedig egy-egy üveg bor mellett nótásra hajlik a társaság kedve, örömmel hallom, hogy a kortársaim közül is szinte kivétel nélkül mindenki ismeri ezt a dalt. Ilyenkor az sem zavar, hogy ki Itáliát, ki Galíciát énekel. Mindenki a maga ősei után gondol!
Szép poszt, köszönöm!
@-kraci-: Én is gratulálok a poszthoz, köszönöm Kriszta, örömmel olvastam!
„kraci” kommentjét olvasva (és talán soraihoz csatlakozva) eszembe jut egy emlék. 2002-ben, Tolmin (Szlovénia)város melletti Mrzli hegyen folytatott kutatásaink után részt vettünk egy tábori misén, az egykori szegedi 46-os gyalogezred katonái által épített „Magyar kaverna” előtti kis tisztáson. A mise előtt egy idős szlovén férfi állt ki az ideiglenes oltár elé, és tört magyarsággal elénekelte a „Kimegyek a doberdói harctérre” című magyar katonadalt. Szállt a dal a lövészárkok között a Halálvölgy felé, a kegyetlen harcok és annyi szenvedésnek helyszínén – és mi ott álltunk dermedtem, meghatottan! Talán soha az életben még nem tapasztaltuk azt az érzést, amit a dal azokban a pillanatokban kiváltott: a harctérre került katona kilátástalan jövőjét, kiszolgáltatottságát és vágyakozását, búcsúját. A mise végén szerettünk volna beszélni az idős úrral, de nem tudott magyarul, csak ezt a dalt ismerte, ezt is gyerekként tanulta a szüleitől.
És még egy emlék.
Amikor gyerek voltam, akkor már csak anyai nagyapám élt azok közül, akik megjárták a Nagy Háborút. Ha családi összejövetelek voltak (nagy a rokonság), akkor mindig szóba kerültek azok az események, katonatörténetek, amelyek az olasz fronton történtek vele, és falubeli társaival. Bár részt vett a II. világháborúban, éveket töltött szovjet hadifogságban, az igazi katonaemlékek a Nagy Háború eseményeihez kötődtek. Azt hiszem, nagyon sok családnál így volt, ha a Papa beszélt, mesélt, akkor az a nagyon régi katonaélet, frontszolgálat került előbb-utóbb szóba, amelyet fiatalon élt át.
Jó érzéssel olvastam „kraci” sorait, mert eszembe juttatták azokat az emlékeket, amikor magam is ott a sámlin űlve hallgattam öregapámat. Ilyen pillanatokat azt hiszem nem csak mi, hanem nagyon sok kissrác is hasonlóan átélt!
Jó ezeket a kommenteket olvasni, hiszen amikor egy szuszra leírtam a posztot, egy kicsit azt reméltem, hogy másokból is előjönnek a családi emlékek, a dalhoz és rajta keresztül a Nagy Háborúhoz való viszonyuk, és megosztják velünk. Nagyon érzékletesek a kraci által leírt életképek, mindaz, amit megidéz benne ez a dal. János sztoriját a szlovén emberről, aki gyerekkorában tanulta a mi Doberdó-dalunkat a szüleitől döbbenetesnek találom, én is dermedten álltam volna, ha hallom. És még ki tudja hány ilyen történet, emlék, stb. van. Milyen jó lenne, ha mindenki ideírná a sajátját!
A mi családunk kollektív emlékezetéből eltűntek a háborúval kapcsolatos történetek, ezért én csak gimnáziumban találkoztam a Doberdó-dallal: 3 osztályban, történelem órán a tanár e dal megtanításával kezdte az I. világháború témakörének tárgyalását.
Később rájöttünk, hogy ha az osztály elég halkan várakozik, majd a tanár megjelenése után meglepetésszerűen végigénekeljük, akkor néha a felelést is meg lehetett úszni… 🙂
A Mrzli Vrh oldalában Jánossal együtt nekem is volt szerencsém hallani a dalt a szlovén bácsi előadásában. A helyszínnek a véráztatta hegy oldalban álló magyar kaverna kápolnával önmagában is különleges hangulata van, de ez a tört magyarsággal előadott dal ott valóban felejthetetlenné tette a helyet és a pillanatot. A dalban az ég felé tekintő, s reménytelen helyzetében az édesanyját megszólító katona keserű sóhajtása a benn álló oltár magyar nyelvű feliratát is felidézte, amiben az egykor ott harcolt szegedi baka szintén az anya felé, csak a földi helyett az égi felé fordult oltalmazását kérve mindannyiuk életére: „Szűz anyánk Mária, légy néped oltalma!” A dal és a felirat is a halál közelében élő katona hozzá legközelebb álló lény, az anya, mint az életet adó és megóvó, végső menedék és támasz utáni vágyakozása. A dal egyben a reménytelenségben a szeretett személytől való végső búcsúzás is. Ilyen értelemben a fiúi szeretet egyik legszebb magyar dala is.
Jó, hogy felkerült ez a dal, szép ez a poszt, s ugyanígy a kommentek is.
@Natasa Gajdarova: Érdekességként érdemes megemlíteni, hogy az előző héten a blogon is ajánlott, Vasja Klavora Harcok a Doberdón 1915-1916 című magyarul most megjelent kötetében említ egy szlovén urat (131. oldal), aki a Doberdó dalunkat énekelte évekkel ezelőtt egy Tolmein melletti ünnepségen. Valószínűleg ez a személy megegyezik az általunk is hallottal, s lehet, hogy az esemény is ugyanaz… A Tolmeinben élő Joze Simonról van szó, aki a Mura vidékéről, Sulinciből (Sándorvölgy) származó, magyar honvédként szolgált édesapjától, az 1891-ben született Simon Istvántól hallotta a dalt.
Egy másik Doberdó dal,melyet 50 éve,katonakoromba tanultam :
Lent a én Doberdon fütyül a szél,
elkerül az álom nem alszom én.
Rőzselángja melett dudolgatom,
sujt engem az élet fogoly vagyok.
Kis tanyám a régi,cseréptetős
szomszédom egy régi jó ismerős.
Asztalomon ott áll amint szokás
egy üveg kadarka,s fehér kalács.
Asszonyom ruhát var a kis padon
én a hamvas ajkát csokolgatom.
átölele tartom kis gyermekem,
ő a szabadságrol beszél nekem.
Megzörren az ablak,felébredek
álmos két szememből a köny pereg
álom volt csupán hogy szabad vagyok,
sujt engem az élet,fogoly vagyok.
Lassan évek multán időm lejár.
bezörgetnek hozzám,szabad vagy már.
Elindulok lassan hazafelé,
a sok ismerős már nevet felém.
Templom elé érve térdre rogyom,
reszkető kezekel imádkozom.
Imádkozom hozád büneimért
Imádkozom hozzád kegyelemért.
@charly gordon: Érdekes dal, kár, hogy a kommentek nem lehetnek „hangosak”, szívesen meghallgattam volna dallammal együtt. Köszönjük, hogy megosztottad.
Az én nagyapám végig harcolta az északi és déli frontot is. Doberdónál nem volt csak szerb területen. Amikor 6 éves voltam megfogta
a kezem és a szobában masíroztunk.Ő énekelte
a háborús dalokat közben.Megálj,megálj kutya
Szerbia….Kimegyek a Doberdói……..stb…
Csodálkoztam amikor megláttam,hogy én ezen
a meghitt lapon azzal a névvel vagyok
regisztrálva amely lapok nem illenek ide.
Fura ez a média.
Végigolvasva a kommenteket és a megható vis szaemlékezéseket a katona nótákról, nem tu dom magamban tartani, hogy én is őrzök egy nagypapám által 1971-ben magnóra, majd kaze ttára felvett „Doberdó” nótát, melyet az id én tavasszal sikerült digitalizálnom és köz kinccsé tennem a Szerkesztőség támogatásáva l, a blogon is. Néhány Isonzó-i csatában ha rcolt, mígnem 1916.VIII.7.-én fogságba eset t. A szemtanú tiszta hangján, hallható tőle a nóta a májusi írásban. Szeretettel ajánlo m a katona nóták iránt érdeklődőknek.
@charly gordon: Hány évtizede volt, hogy hallottam! Édesanyám énekelte, most dünnyögöm én is, emlékszem a dallamára. Köszönöm az Édesanyámnak és köszönöm Önnek is!
@Natasa Gajdarova: Hány évtizede volt, hogy hallottam! Édesanyám énekelte, most dünnyögöm én is, emlékszem a dallamára.
Én nagyapámtól hallottam először