Egy magyar srapnel robbanása – ahogy Hemingway leírja
Kerestem valamit a napokban, és ismét belelapoztam Hemingway első világháborús regényébe. Véletlenül megakadt a szemem egy látványos srapnelrobbanás leírásán, a történet érdekessége, hogy minden bizonnyal egy magyar alakulat által kilőtt srapnelről lehet szó.
Ernest Hemingway 1918-ban Milánóban
Köztudott, hogy önkéntesként az amerikai író is megfordult a Nagy Háború olasz frontján, ahol egy egészségügyi alakulatban teljesített szolgálatot. Ebben az időszakban átélt élményei elevenednek meg a Búcsú a fegyverektől című regényében.
A cselekmény kiragadott részlete a Bensizza-fennsíkon játszódik, és az eseményekből beazonosítható a pontos időpont is: 1917. október 23., a caporettói támadás előtti nap. A helyszín érdekessége, hogy ekkor itt épp magyar alakulatokkal áll szemben az író alteregójának tekinthető főszereplő. Ez a regényben említésre is kerül: „azelőtt horvátok voltak a szemközti állásokban, de most magyarok vannak ott.”
Az Isonzó melletti frontvonal déli szakasza 1917. október 24-én
Ekkor a Bainsizza-fennsík déli részén, miként a fenti térképvázlaton is látható, a magyar területről kiegészített 53. gyaloghadosztály volt állásban, s indította meg másnap a támadást. Ebbe a hadosztályba népfelkelő ezredek tartoztak, közöttük a debreceni 3. népfelkelő gyalogezred is, amelyben a blogon korábban már említett dédnagyapám is szolgált. A srapnel kilövésére – valószínűleg – az említett hadosztály tüzérsége által kerülhetett sor.
A sebesült író az olasz fronton
S következzen a srapnelrobbanás leírása: „Nem messze a lövészárkoktól, egy romba dőlt parasztház fölött, hirtelen srapnel robbant szét az égen, és kibontotta bodros füstfellegét; a puha füstpamacs közepén sárgásfehéren izzott föl a magja. Láttam a villanását, hallottam a becsapódását, aztán a füstpamacs széjjelhúzódott és elvékonyodott a szélben. Rengeteg srapnelgolyót találtam a házak omladéka között, a mi romos házunk előtt is tele volt velük az út; de a kötözőhely környékét aznap délután nem lőtték.”
(Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől. Európa Könyvkiadó, Bp., 1983.)
Úgy látszik, a srapnelek irodalma végtelen…..S talán kevéssé ismert, hogy a különben népszerű regény ilyen apró részleteket is megörökít – így írása valóban figyelemre méltó. S a teljes regényt nézve a háború lélektana sem elhanyagolahtó, ahogy Kassák írta a műről:
„Hemingway nem a háborút írta meg, hanem az embert a háborúban.”
Tisztelt szerkesztő uraknak, s az olvasóknak is áldott, szép karácsonyt kívánok, srapnelzenétől mentes nyugodt napokat és remélem, hogy munkájukat az új esztendőben is hasonló színvonalon, ignyességgel tudják végezni a nagy háború ügyében, amihez kívánok sok erőt,egészséget.
@Aperianov Teréz: Lesz még néhány srapneles történetünk jövőre is…
Hemingway a háborúban az emberen kívül képes volt meglátni a borzasztóban és a pusztulásban is azt, ami akkor és ott szép is lehet, s képest volt ezt megörökíteni, ugyanúgy, mint Tersánszky a magyarok közül, aki ekkoriban egyébként szintén ott volt olasz harctéren.
Köszönjük a jó kívánságokat, mi is ugyanezt kívánjuk Teréznek és minden kedves olvasónknak!
Én is őrzök odahaza egy srapnelt, kedves barátom hozta a „frontról”, emlékbe, talán ezért is olvasom soraikat érdeklődéssel…
@Aperianov Teréz: A srapnelt (amelyről oly sokat meséltek a sebesültek, vagy a szabadságon levők), mint „harctéri emléket” már a háborús évek alatt is magukkal hozták a katonák. Tették ezt kérésre is. Talán így lehetett ezzel a feladattal Frisch Vilmos a K.u.K. 37. (nagyváradi)gyalogezred I. zászlóaljának zászlósa is.
1916. február 16-án írta tábori levelezőlapját Róna Teréznek: „Kedves Terike! Srapnelt mindenesetre hozok magammal, ha nem is a 15 cm-est (de azt is elhozom, ha tudom) de egypár féllitereset – így nevezik a bakák a kis 6,5 cm-es hegyi ágyú lövedékét, amik tegnapelőtt felváltásnál estek közénk.”