2011. szeptember 2. és 6. között került sor a blogunk közreműködésével szervezett isonzói emlékútra. Kiss Ádám utasunk írta és küldte el számunkra az alábbi beszámolót.

Édesapám, Kiss Antal 1916. október 11-én, a 8. isonzói csatában esett olasz fogságba. El is vitték Asinara szigetére három évre. E Szamársziget fehér szamarairól meg a köztörvényesek büntető helyéről volt híres. Ma már az akkor kopár szigetet kisebb csoportok engedéllyel látogathatják. Remélik, hogy a természet újra birtokba veszi az egykori börtönszigetet. Most egy kötött útvonalú gumikerekű kisvonat szállítja a látogatókat. Néha olyan temető mellett, ahol ennyi a felírat: A-U (Austriaci – Ungheresi). Sok-sok hadifogoly nyugszik itt. Egyszer ide is áthajózunk…

 Az emlékúton résztvevők egy része a néhány éve magyar civilszervezetek közreműködésével felújított ukanci temetőben

A Nagy Háború 90. évfordulóján a Hadtörténeti Múzeum szeretettel, kegyelettel és hozzáértéssel rendezett emlékkiállítást tisztelegve elődeink előtt. Sok olyan leírással, fényképpel, emléktárggyal találkoztam, melyeket édesapám megemlít egyik hadifogságból írt levelében. Ösztönzést kaptam itt arra, hogy e levél köré egy könyvet szerkesszek. Ki is adtam. Előszavában megígértem, hogy rövidesen bejárjuk a levélben megemlített csatatereket.

 Édesapám, Kiss Antal

Bár a Ferencvárosi Természetbarátoknál 50 éve vezetek túrákat, koromra való tekintettel házi orvosom kért, hogy másra bízzam a túrát. Így a kipróbált és inkább non-profit jellegű HON-TOURS Irodát kértem fel a lebonyolításra. Nem csalódtunk sem a gépkocsiban, annak vezetőjében, sem az idegenvezetőben, sem a kísérő hadszíntérkutatóban, de a szállásokban, az ellátásban és az útvonalban sem.

 Kísérőnk, Rózsafi János hadszíntérkutató a gorjanskói polgári temetőben nyugvó két magyar tiszt történetét ismerteti

Szeptember 2-án hajnalban indultunk megtelt busszal. Idegenvezetőnk, a rólunk való törődésen túl mértéktartóan ismertette a történelmünkkel kapcsolatos érdekes, nem hadtörténeti vonatkozásokat. A Nagy Háború blog szerzőit és személyesen Rózsafi János hadszíntérkutatót csak a netről és írásaiból ismertem. Mégis őket ajánlottam az Irodának hadtörténeti szakvezetőnek. A búcsúesten nagy tapsot kapott az ötnapos hozzáértő vezetésünkért. A háttérből mindig akkor lépett elő, amikor az adott hadszínteret, emlékhelyet életre kellett kelteni. Mindig jól betájolt bennünket érzelmileg, akaratilag, gondolatilag. Nem lett „térkép e táj”! A történelem az élet tanítómestere. A hadszíntérkutató, az idegenvezető meg a magister tanársegédje, demonstrátora. Végig is vittek bennünket a Pjut – Bled – Ljubljana – Lipica – Trieszt – Postojna – Duino – Visintini – Doberdo del Lago – Redipuglia – Gorizia – Monte San Michele – Log Pod Mangartom – Kobarid – Kluže – Bohinji-tó – Ukanc – Celje útvonalon.

 A gorjanskói katonai temetőben

A vezetések révén a bejárt lövészárkok, kavernák, alagutak, barlangok, erődök, várak, hadisírok, múzeumok, emlékművek segítségével volt idő a Karszt-fennsík harcainak felidézésére, a kívánatos érzelmek beágyazódására, nemzeti tragédiánk mélyebb átélésére, az akkor keletkezett szállóigék megértésére.

 A klužei erődnél

Talán megértettem azt is, hogy édesapám miért nem beszélt erről szép számú, de kicsiny gyerekeinek. Azt meg nem, hogy egy hegedűművész, akivel kitaníttatták a fa és kőfaragást mint utásztiszt mit érzett a kavernák kirobbantásainál? Azt sem mikor a néhány méterrel lévő olaszokra lőtt, akiket szeretett és hat év múltán már Genovában tanított a Verdi Intézetben.

A buszon orvosok, mérnökök, tanárok, a vitézi rend tagjai, kutatók, gyűjtők kerültek össze. Mindegyik élete megérne egy misét. Összekötötte őket az ősök tisztelete, a hazaszeretet. Mindegyik beavatkozik mások életébe. Tegyék azt! Bízzunk benne, hogy segítségükkel, a látottak, hallottak alapján egyre több honfitársunk fordul újra a történelem felé, hogy nem volt hiábavaló az ősök életáldozata.

 Az utazás végén minden résztvevő oklevelet kapott „ötnapos frontszolgálata” emlékére

Meghatódottsággal szemléltük az egyre gondozottabb hadisírokat. Tisztelettel gondoltunk a szervezetten sírokat ápoló alapítványokra, a nemzeti színű szalagokat elhelyező magánosokra. Örülnénk, ha az ifjúság visszaszokna vagy rászokna saját családjuk sírjainak gondozására. Az meg kifejezetten jó lenne, ha a HM még több kisebb csoportot támogatna a hadisírgondozás tekintetében. Ide értve a serdültebb diákság hadtörténeti jellegű túráztatását is.

 Csoportkép a San Michele tetején.

Végül még annyit, hogy lélekemelő a déli harangszót hallani. Az meg nem, hogy Erkel–Kodály népe hogyan tudja énekelni a Himnuszt!