Régi tervünk volt, hogy megmásszuk a Krnt. 2012. november 10-én jött el a napja. A csúcsig ugyan nem jutottunk el, az emlékmenethez társulva azonban félútig, a tóig már igen. Elpuhult bloggerektől ez is nagy teljesítmény…

Annyit olvastunk és írtunk már erről az egykori „híres halálmezőről”, hogy időszerűnek éreztük magunk is a megmászását. 2012 nyarára már konkrét terveket szőttünk az Isonzó-front meghatározó hegyének és környékének a meghódítására, de akkor még meghiúsult a tervünk. Értesültünk azonban az idei jubileumi emlékmenetről, s úgy határoztunk, hogy ezen mi is részt veszünk. Az utazást a szlovéniai nagykövetségünk és a ljubljanai József Attila Magyar Kultúregyesület jóvoltából összekapcsoltuk egy lendvai és ljubljanai előadással: hadd tudják meg az ottani érdeklődők is, hogy miért fontos a számunkra ez a hegy. A B. Sárközy Gergely visszaemlékezésében is emlegetett Lepena völgyben található Jug Klement menedékháznál volt a gyülekező, innen indulva vágtunk neki az elénk tornyosuló hegyóriásnak.

Az előző napok nagy esőzései jelentősen megrongálták a kiindulóponthoz vezető utakat, olyannyira, hogy egy ideig még az emlékmenet is veszélyben forgott. Ezeket a túra napjára rendbe hozták, azonban a hegyi ösvényekben keletkezett károkkal a résztvevőknek kellett megbirkózniuk.

Tudtuk, hogy nem lesz könnyű sétagalopp a 800 méteres szintkülönbség leküzdése, a sűrűn kanyargó szerpentinek azonban sokat enyhítettek ezen. (Csak lefelé tűnt úgy, hogy soha nem akar ezek végtelen sprirálja elfogyni…)

Felfelé haladva lassan eltűnt a lombos erdő, s megszaporodott, majd összezsugorodott a fenyő és megjelent a hó is. A tapasztalt és edzett szlovén és olasz túrázók rendre elviharzottak mellettünk a szűk hadiösvényeken.

Volt, hogy az apa a hátán hordszékben lógó kisfiával, vagy a gazdi a kezében tartott ölebbel előzött bennünket. Több réteg ruhát ledobtunk és jó néhány pihenőt beiktattunk a közel három órás út során.

A fenti menedékházhoz már szemerkélő esőben érkeztünk, de azért így is örültünk a „befutásnak”…

Fent gőzölgő tea és nagy tömeg várta az érkezőket. Némi étel és ital „faszolása” (értsd: vételezése), valamint szerelvényigazítás után átsétáltunk a tóhoz, a rendezvény helyszínére.

A víz partján, a sokat látott óriás hegyek tövében az ünnepi köszöntők előtt gyönyörűen zengett Csík Emese éneke a sebesült magyar katonákról és a doberdói harctérről.

Az ünnepség végeztével a tó partján blogos csapatunk is összeállt egy fotó erejéig.

A tótól a közel 500 fős tömeg visszaindult a menedékházhoz, útközben egy részük megállt a magyar emlékkeresztnél, az egykori katonatemető mellett. A hagyományőrzők díszsorfala előtt rövid egyházi szertartásra, majd koszorúzásra került sor.

A túrán résztvevő ötven fős magyar csapat ezt követően a kereszt mögött gyűlt össze s elénekeltük a Himnuszunkat.

Lefelé valamivel gyorsabban lejutottunk, de az út szinte nehezebb volt, mint felfelé. Leérve és rágondolva azóta is jóleső érzéssel tölt el: megcsináltuk. Ezzel tartoztunk magunknak, Kemény doktornak és mindazoknak a magyaroknak és nem magyaroknak, akik közel 100 évvel előttünk ott jártak és nálunk sokkal nehezebb körülmények között mászták ezeket a hegyeket. Sokan közülük először, utoljára…

 A krni temető egykori képe, Laborcz György gyűjteményéből. A fotóért köszönet Dr. Ravasz Istvánnak

(A szlovéniai és doberdói utunkról a Facebook-oldalunkon további fotókat is megosztottunk.)