Nagy érdeklődéssel és élvezettel olvastam a Nádasdy Huszármúzeum honlapján a Huszáros – Egyperces rovatban Takács Zoltán Bálint Szerelemben és háborúban című írását. Azonnal eszembe jutott egy gyönyörű elbeszélés, amely a Nagy Háború idején esett meg. Az igaz történet mesélője egy egykori kiváló huszártiszt, a debreceni 2. honvéd huszárezred tagja, vitéz váradi Beöthy-Zsigmond László. A történetet a matuzsálemi kort (100 évet) megért katona Nincs szebb, mint a huszár! című könyvében örökítette meg.

 A kötet borítója

Beöthy-Zsigmond László 1894. augusztus 31-én született. Édesapja Zissy-Zsigmond László volt. Nagybátyja, váradi Beöthy István 1918-ban adoptálta, így lett a neve Beöthy-Zsigmond László. Katonai pályafutását Zsigmond László néven 1915-ben kezdte meg a magyar királyi debreceni 2. honvéd huszárezredben ifjú kadétként. Ugyanezen év szeptember 1-jei hatállyal már tartalékos hadnaggyá nevezték ki.

 Kinevezése a Rendeleti Közlönyben

 Beöthy-Zsigmond László portréja a debreceni 2. honvéd huszárezred történetéből

Végigharcolta az első világháborút az orosz és a román fronton. 1917-ben a magyar királyi kassai 5. honvéd huszárezredhez helyezték át. 1917. augusztus 30-án Beöthy hadnagy könnyebben megsebesült. Háborús tetteiért több kitüntetést kapott. 1917-ben a Stermnina elfoglalásáért a király Beöthy Zsigmond László hadnagyot III. osztályú Katonai Érdemkereszttel tüntette ki. Még ugyanebben az évben megkapta az Ezüst Katonai Érdemérem a kardokkal és a Bronz Katonai Érdemérem a kardokkal mindkét esetben a vitézségi érem szalagján kitüntetést. 1917. november 1-jei hatállyal főhadnagyi rendfokozatot kapott. Különleges képességei között szerepelt az evezés, az úszás, a sportlövészet, az ökölvívás. Szenvedélyes vadász volt. Mindezek mellett nagy műveltséggel rendelkező, érzékeny lelkületű ember, aki a tollat is kiválóan forgatta. Tanulmányok, versek és a fent említett kötet került ki kezei alól. Ennek belső oldalán látható az alábbi kép.

 Beöthy képe a kötet belső oldalán

Beöthy 1988-ban magánkiadásban megjelentetett könyve „emléket állít huszár feletteseinek, tiszttársainak és a közkatonáknak, annak a hazafias szellemnek, mely áthatotta őket, melyet eImúlt századok örökségeként ápoltak. Lírai és gyönyörű tájleírások színesítik az elbeszélést. Ma már archaikusnak tetsző, gyönyörű nyelven ír a szerző, s mind mondanivalója miatt, mind annak hangulata miatt mindenki számára élvezetes olvasmányt ígér e könyv” – írta a bevezetőben Dr. Végh Oszkár. És valóban, aki elolvassa az egykori huszár könyvét, hihetetlen élményben lesz része.

Ebben a kötetben idézi meg az általa nagyra tartott tiszttársának, a magyar királyi szegedi 3. honvéd huszárezred kötelékébe tartozó Panos Aurélnak szomorú és tragikus szerelmi történetét.

Panos Aurél 1887-ben született Nagybecskereken. Beöthy főhadnagyként említi. Panos valóban nagyszerű katona volt, erről tanúskodnak kitüntetései. Birtokolta a német császár által adományozott 2. osztályú Vaskeresztet, és a 3. osztályú Katonai Érdemkeresztet a kardokkal. Ekkor már századosi rendfokozattal rendelkezett.

„Meg lehet-e menteni e legendás lovastiszt emlékét és vele az őt megközelítő többiekét? Emléket állítani csupán néhány közelebbről ismert kiváló lovastisztben ismeretleneknek is, s fergeteges viadalból, megmenteni emléküket attól, hogy rájuk záruljon a feledés kriptájának berozsdált ajtaja, és szétfoszladozva nyomtalanul eltűnjenek a múlt halotti tömegsírjában!

A háborús múlt süllyedő mélységeinek örvényéből felbukkan egy portré, remek férfi arcél, Panos Aurél profilja. Bár születésére is nemes, de ez a legkevesebb mondanivalója. Thomas Mann-nal vallotta: nemesség csak egy van, a lélek nemessége nem a névben, születésben! Műremeknek készült a teremtés műhelyében, eszményképe a tökéletes lovastisztnek, ideálja a huszárezredbeli fiatal tiszteknek! Elmondható róla, végsőkig fokozva: testi-lelki habitusa tündöklő férfi ékesség! Szerény kísérlet jelleme részleteinek kibontására önfeláldozó, semmitől sem félő bátorság, amit most, legutoljára a lucki áttörés véres harcaiban még tiszttársai is megcsodáltak – így maguk sem kontárok a katonamesterségben. Kemény, szinte kolostori stílusú, megosztott, kétfelé szabott élet az övé: felében a laktanya, a lovarda, a gyakorlótér s tisztiköre – a másik otthonában a tudását, műveltségét csiszoló, pallérozó, könyveivel barátkozó kultúremberé! Arra gondja volt, hogy tiszttársai ne lássanak benne gőgös, elefántcsonttornyába visszavonuló különcöt. Majdnem elérte a siker koronáját, majdnem! S ami mégis útját állta, kegyetlenül megakadályozta, s pontot tett e ritka méltóságú fiatal férfiélet végére – ugyan ki lehetett mindennek megakadályozója, ugyan ki más, természetesen nő!

Amikor az áttörés véres harcaiban megtépázott 1. honvéd lovas hadosztályt kivonták az arcvonalból, a megfogyatkozott létszámok feltöltésére, az egységek kiegészítésére, rendezkedésre, rövid pihenőre s erőgyűjtésre, ugyanakkor Románia bizantinus magatartásával jól számolva, Marosvásárhely – Szászrégen – Petele környékére rendelték.

 Szászrégen főtere korabeli képeslapon
(forrás: gallery.hungaricana.hu)

Egy patrícius szász család két kisasszonylányába szeretett bele a fekete 9-es huszár Brunhuber kapitány, s a 3-as huszárfőhadnagy az Apolló-fejű daliás Panos Aurél. S a szász polgári hercegnők, egészen magától értetődően – viszont! Nem tudtak, s nem is akartak a huszár attaknak ellenállni, örömmel megadták magukat! Ilyen vágás huszártiszteknek nehéz ellenállni, mint ahogy a kivédés szóba se jöhetett, ők is várták szívrablóikat, akiknek meghódoljanak, a modern Hunort és Magort, hogy nyeregbe emeljék, s asszonnyá tegyék őket! A kölcsönös szenvedélyes egymásba szeretés adva volt, a hölgy kezének megkérése, elnyerése, ünnepélyes eljegyzés megtörtént – a további út csak a templom kitárt kapuján a gyertyafényes oltárhoz vezethetett! A naponkénti Szászrégenbe lovaglás, éjjeli zenék, gáláns udvarlás, nagy szerelem nem maradt titok, erdélyi társaságokban hamar híre ment, a himen híreket megtárgyalják, egy-két napig még téma, aztán az egyetlen lehetőséggel: házassággal lezárják, s napirendre térnek felettük. Ilyen érzelmi históriáknak, nagy szerelmeknek – még kisebbeknek is – törvényszerűen, ‘ rendesen ez a vége! Rendesen – ám, ha az egyik fél váratlanul meggondolja magát: az eltérés, az utolsó felvonás elviselhetetlen bánatba, megrázó drámába fullhat – ahogy itt történt!

Panos főhadnagynak előzően hosszabb és titkolt viszonya volt. A férfiak házasságkötésük előtt időben felszámolják viszonyukat, sietnek előkészíteni a hölgyet, esetleg húzódozva, csak esküvőjük küszöbén vagy a befejezett tény után, vannak betyárok, akik továbbra is fenntartják, de Panos Aurél romantikus gyengédsége és tapintata számára mindez járhatatlan út – szebbet gondolt! A búcsúzás, az elszakadás fájdalmában is szépséget, stílust keresgélve hosszú vigasztaló levélben vett búcsút szíve hölgyétől. Könnyek is peregjenek a papírra, amíg a szavakat keresi… És megírta: mennyire szerette, mily drága, kedves volt számára, örökre megmaradó, feIejthetetlen szép emlék benne – és kihívta végzetét, amikor a vigasz gyengéd szavaival azt is megírta, hogy emlékét meghatott emlékezéssel őrzi, amihez – jövőbe látón – sokszor visszatér, s dédelget szívében élete végéig… De a lovagias lemondást a nő nem ismeri – ha egész szívével szeret! És a lovagi titoktartásba burkolt hölgy, akihez a végtelenül gyengéd, meleg érzelemmel telített, simogatón vigasztaló, búcsúlevél szólt, mondhatni délszaki vadsággal, ördögin határozott. Ha az övé nem lehet – másé se legyen! Ne nősüljön meg, soha ne ismerje a családi élet örömeit, ó, kedvesétől elszakítva belepusztul, pusztuljon ő is! És a fájdalmasan is dédelgetők, közös emlékeikbe felejtkező búcsúlevelet elküldte a szászrégeni menyasszonynak! S bár annak ereiben nem a déli lélek forró láza vibrált, de azért mandulatej sem, csak az erdélyi gazdag szász patríciusok gőgös vére – ő sem mérlegelt! Lehúzta jegygyűrűit és a levélhez csatolva, percekig sem mérlegelve következményeit, gondolkozás, megfontolás és lelki, önvizsgálat nélkül, elküldte »volt« vőlegényének. A főhadnagy szíve-lelke túlcsordult a bánattól, s amikor derékszíjastóI karosszékbe dobott szolgálati pisztolyán akadt meg s hosszan függött elborult, szép szomorú szeme – érte nyúlt!

Tudta: amit tesz, abból csak a papnál nagyobb hatalom oldozhatja fel végtelen irgalmából, a tábori pap csak elkísérheti utolsó útjára és elbúcsúztathatja… És már csak egy hang volt, egyetlen hang, csattanó, brutális hang, még egy utolsó, dörrenő hang sokára elhaló, végső akkord a tiszti eszménykép Panos Aurél honvéd huszárfőhadnagy kihunyó életében: a halál dörgő szavú rettentő csattanása, a nehéz, nagyöbű lovassági pisztolyé! És klasszikusan szép Apolló-feje egészen szétroncsolva, vérbeborultan zuhant a másik, s végzetesen mindkettőnek egyszerre írt búcsúlevelére… Tapintat, mértéktartás, ízlés: erkölcsi kötelességek! Halálával hitelesítette!”

 Panos Aurél neve megtalálható a magyar királyi szegedi 3. honvéd huszárezred emlékművén. Az ezred hősi halottainak emlékét a Reök-palota előtt felállított emlékmű őrizte. Baloldalon a dombormű alatt az elesett tisztek neve olvasható, többek között nemes Panos Aurélé is

Felhasznált források

– A Magyar Királyi Debreceni 2. Honvédhuszárezred története. 1869 – 1918. Kiadja vitéz Radák Lajos. Budapest, 1939.
– vitéz Beöthy-Zsigmond László minősítési táblázata
– Nincs szebb, mint a huszár… Magánkiadás 1988
– Honvédségi Közlönyök 1915, 1917

Vitéz váradi Beöthy-Zsigmond László katonai pályafutásának eseményeit lányától, Beöthy Máriától kapott anyag alapján állítottam össze.