Bosznia 1878-as megszállása és Sófalvy József szakaszvezető naplója

1878. július 29-én az osztrák‒magyar XIII. hadtest Joseph Philippovich (Josef von Philippovich) vezetésével átlépte Bosznia határát. Az alárendeltségébe tartozó 7. gyaloghadosztály 2. és 3. hegyi dandárja Ógradiskánál érkezett bosnyák földre pontonhíd segítségével. Az 1. hegyi dandár az Una partján, Kostajnica városával szemben állomásozott, és felkészült a folyón való átkelésre. Willecz Frigyes ezredes, az 1. hegyi dandár parancsnoka, felszólította a török csapatokat az erőd harc nélküli átadására. A kezdeti feszültség ellenére végül a szegedi 46. gyalogezred II. zászlóaljának 4. százada megkezdte a hídon való áthaladást. Köztük menetelt Sófalvy József szakaszvezető is, aki azon magyar katonák közé tartozott, akik Kostajnica elfoglalásával az elsők között kezdték meg Bosznia okkupációját.

Az okkupáció háttere

Az Osztrák–Magyar Monarchia számára a Balkán egyszerre volt a hatalmi politika ideális érvényesülési területe, és jelentett fenyegetést. A soknemzetiségű birodalom lakosságának jelentős része ugyanis a félszigeten kialakult nemzeti államok etnikai közösségéhez tartozott.

Az 1870-es évektől fogva a függetlenedni vágyó, Törökország-ellenes hangok egyre inkább erősödtek. 1875-re a feszültség odáig eszkalálódott, hogy Bosznia-Hercegovina egész területén fegyveres felkelés kezdődött. A felkelőket támogatva 1877-ben Oroszország is bekapcsolódott a törökellenes küzdelembe. A kialakult helyzetnek köszönhetően két eshetőség állt Ausztria-Magyarország előtt.

1. Hódítás – többnyire Oroszországgal együttesen fellépve.
2. A status quo megőrzése, Törökország területi épségének megvédése.

Andrássy Gyula 1867‒1870 között – ekkor még Magyarország miniszterelnökeként – mind a két lehetőséget ellenezte. Az önmagáért történő hódítást élből elutasította, ugyanis attól tartott, hogy az európai nagyhatalmak a hatalmi politika felborulásától tartanának, Oroszországban pedig a keleti imperialista fenyegetést látta, így nem akart lehetőséget biztosítani számára a nyugati térnyerésre. Bosznia Szerbiának történő átengedését tartotta a legideálisabbnak, ugyanis meglátása szerint ez megnyugvást hozott volna a Balkánon, illetve szembeállíthatták volna a balkáni államot a cárizmussal.

1871-ben Friedrich Ferdinand von Beust leváltása után Andrássyt kinevezték közös külügyminiszternek. Ekkorra ezt a fajta politizálást már nem látta időszerűnek, és bár továbbra is ellenezte Bosznia okkupációját, Szerbia helyett inkább Törökországgal kereste a szövetséget.

Az 1875-ös Balkán válság kitörése azonban Andrássy megváltoztatta Boszniához való viszonyát. Diószegi István szerint egy 1875. január 29-ei titkos konferencia-jegyzőkönyv arról ad tanúbizonyságot, hogy a jelenlévők közül mindenki egyetértett Bosznia megszállásában, amely ötletet pont a külügyminiszter terjesztette elő.

 Török Bród főutcája egy korabeli metszeten
(Forrás: Neue Illustrirte Zeitung)

Andrássy a tanácskozás során beismerte, hogy eljött a pillanat, amikor szükséges a fegyveres beavatkozás a régióban. A vegetáló Törökország uralma akkorra már semmilyen valós veszélyt nem rejtett a Birodalomra nézve, azonban ha Szerbia és Montenegró válnak Bosznia és Hercegovina birtokosává, egy új állam alakul anélkül, hogy a Monarchia közbeavatkozott volna, ami óriási presztízsveszteség. Ez egy olyan oroszbarát gyűrű kialakulásának a lehetőségét is magában hordozta volna, amely a jelentős szláv lakossággal rendelkező Osztrák–Magyar Monarchiára nézve már önmagában veszélyt jelentett.

San Stefanótól a berlini kongresszusig

Ausztria–Magyarország kezdeti külpolitikai döntésképtelensége azonban 1878. márciusában a San Stefanó-i békekötéshez vezetett. Ez tulajdonképpen Oroszország elképzeléseivel zárta le az 1877‒1878 között zajló orosz-török háborút. Törökországot megcsonkították, Oroszország magához ragadta Batum és Karsz környékét, Kelet-Európában pedig annektálta Besszarábiát. A balkáni államok közül Románia, Szerbia és Montenegró teljes függetlenséget nyert és megalakult Bulgária, a „nagy délszláv állam”, mely két évig orosz megszállás alatt maradt volna.

Ez a jellegű rendezés a többi nagyhatalom érdekeivel szöges ellentétben állt. Angliában Nagy-Bulgária létrehozása keltett aggodalmat, Bécs pedig a kétéves megszállás miatt aggodalmaskodott. San Stefano után pár nappal Szentpétervár angol és osztrák–magyar jegyzéket kapott, amelyekben felszólították, hogy a békeszerződést terjessze a nagyhatalmak nemzetközi kongresszusa elé. Ennek elutasítása esetén Oroszországnak a nagyhatalmak fegyveres fellépésével kellett volna számolnia, amelyre nem állt készen.

A kongresszus 1878. június 13-án ült össze Berlinben. Noha az alapkérdéseket már előzetes megállapodások szabályozták, a tanácskozás sokszor olyan feszült légkörben zajlott, hogy az orosz és angol képviselők hazautazással fenyegetőztek. Végül 1878. július 13-án Anglia, Ausztria–Magyarország, Franciaország, Németország, Olaszország, Oroszország és Törökország képviselői aláírták a San Stefanó-i béke helyébe lépő berlini szerződést. Bulgáriát három részre osztották: Macedónia közvetlenül visszakerült az Oszmán Birodalomhoz, Kelet-Rumélia közigazgatási autonómiát kapott, és csupán az ilyen formában megcsonkított Bulgária válhatott független fejedelemséggé. A terület orosz megszállásának időtartamát két évről kilenc hónapra rövidítették. A kongresszus jóváhagyta Oroszország területi szerzeményeit, továbbá felhatalmazást adott az Osztrák–Magyar Monarchiának Bosznia-Hercegovina, illetve a Novibazári Szandzsák megszállására.

 Anton von Werner festménye a berlini kongresszusról. A kép középvonalában id. gróf Andrássy Gyula, az Osztrák–Magyar Monarchia közös külügyminisztere, Otto von Bismarck, Németország első kancellárja, Poroszország miniszterelnöke és külügyminisztere, valamint Pjotr Suvalov gróf, Oroszország londoni nagykövete látható.
(Forrás: commons.wikimedia.org)

Az okkupáció kérdései

A boszniai okkupáció gondolata azonban belpolitikai berkeken belül sem hozott osztatlan sikert. Simonyi Lajos, földmívelési, ipar- és kereskedelemügyi miniszter 1877. június 9-iki felszólalásában bizonytalanságát fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy Oroszország a saját részéről valóban betartja a megállapodást, illetve úgy gondolta, hogyha Ausztria–Magyarország kihasználná Törökország szorult helyzetét és megszállná Boszniát, azzal elveszítené a becsületét. Kaas Ivor báró, publicista, politikus hasonlóan ellenezte Bosznia annektálását. Meglátása szerint ez külpolitikai szempontból egy veszélyes, megkérdőjelezhető lépés, belpolitikailag pedig egyáltalán nem lenne kedvező a Monarchia számára. A föld terméketlen, hegységektől szabdalt, az exportja és importja elhanyagolható, a lakosság pedig mohamedán, illetve görögkeleti vallású, azaz idegen a birodalmi testben. Falk Miksa, a budapesti Pester Llyod főszerkesztője 1878. szeptember 24-én írt levelében ellenérzéseit fogalmazta meg Bosznia-Hercegovina okkupációjával kapcsolatban, illetve felhívta Andrássy figyelmét arra, hogy mind a budapesti közvélemény, mind pedig a Szabadelvű Párt tagjai ellenzik a megszállást.

Természetesen a katonai akcióval kapcsolatos álláspontok nem kizárólagosan negatívak voltak. Ghyczy Kálmán konzervatív politikus, ügyvéd, a képviselőház elnöke, 1877. szeptember 27-én az országos ülésen történő felszólalása során Moson vármegye községének kérését tolmácsolta, miszerint az Osztrák–Magyar Birodalomnak eszközöktől függetlenül mindent meg kell tennie azért, hogy megakadályozza az Oroszország által ellenőrzött szláv gyűrű kialakulását az ország körül. Bausznern Guidó erdélyi szász politikus, országgyűlési képviselő a német kultúrára és civilizációs kötelességre hivatkozva támogatta a megszállást. Guidó azt állítja, hogy a Nyugat, Románia keleti határáig terjed, ahonnan már a szláv kelet kezdődik. A német nép kötelessége az egész világot átölelő szellemi és erkölcsi erejéből fakadóan, hogy fenntartsa az európai egyensúlyt, és ehhez tetszése szerint érintkezhet más államokkal a nemzetközi színtéren.

 Európa 1878-ban a berlini kongresszus után
(Forrás. commons.wikimedia.org)

Az okkupáció mindenesetre 1878. július 29-én megkezdődött. Ferenc József Joseph Philippovichnak adott parancsában Bosznia, Hercegovina és Novibazar megszállását tűzte ki a XIII. hadtest feladatául. A feladatot a lehető leggyorsabban kellett volna végrehajtani a legfontosabb utak és városok birtokbavételével. A hadtestnek minden erejét arra kellett használnia, hogy megakadályozza egy széleskörű fegyveres ellenállás kibontakozását. Philippovich szigorúan megtiltotta továbbá a vallások, a helyi szokások megsértését, a rekvirálást, a reguláris török katonákkal való összeütközést.

Mivel Bosznia nem rendelkezett egységes bosnyák identitással – a lakosság mohamedánokra, katolikusokra, zsidókra, és ortodox keresztényekre oszlott – és az 1878. július 27-én hatalomra kerülő szarajevói ideiglenes kormánynak nem volt lehetősége megfelelően felkészülni a fegyveres ellenállásra, a megszálló csapatok nem számítottak jelentős katonai összecsapásra. Ugyan a főként irreguláris, nem egy esetben egymással is szembenálló bosnyák harcoló alakulatok nem rendelkeztek túl nagy harci értékkel, a hadjárat Szarajevó elfoglalása után mégis elhúzódott. Egyrészt a Porta passzív módon, de állandó utánpótlás-ellátást biztosított egyes ellenálló csoportok számára, akik központi vezetés nélkül, egymástól szétszóródva is folytatták önálló harcukat. Másrészről a hegyes, erdős terep és a szétnyúló hadtápvonalak is megnehezítették a megszálló csapatok dolgát, akik elégtelen erőkkel vonultak be Boszniába, s amelynek egyharmadát hátra kellett hagyniuk a már elfoglalt területek biztosítására.

Sófalvy József és a 7. gyaloghadosztály

A blogon most induló naplósorozat a 7. gyaloghadosztály, és ezen belül az 1. hegyi dandár hadműveleteit fogja nyomon követni Sófalvy József szakaszvezető perspektíváján keresztül.

A 7. gyaloghadosztály az említett Ógradiskánál lépte át a bosnyák határt, majd harc nélkül szállta meg Kostajnicát. A város elfoglalása után továbbhaladt Novi Grad felé. A menetet szélsőséges időjárás és a nehéz terepen lassan haladó utánpótlás hátráltatta. Novi Gradot a szegedi 46. gyalogezred két százada foglalta el. Az előrenyomulás lelassult, így július 31-én ért Prijedorba szakadó esőben. A lakosság, amely Novi Gradban nagyon előzékenyen viselkedett, Prijedorban távolságtartóbb volt. A török helyőrség csak Willecz Frigyes ezredes többszöri felszólítására tette le a fegyvert. Az 1. hegyi dandár ezután augusztus 1-jén Kozaracba, 2-án Ivajnskába vonult, majd 3-án megérkezett Banja Lukába Sófalvy József szakaszvezetővel a sorai között.

Sófalvy József 1854. április 2-án született református családban, Szentesen. Apja Sófalvy Ézsaiás, tanító és református kántor, anyja Kiss Terézia.

 Sófalvy József szülei
(Forrás: Sófalvy Ancsa, Sófalvy József ükunokájának a családi gyűjteményéből.)

1874‒1877 között sorkatonai szolgálatát teljesítette. Leszerelése után fél évig Szentesen dolgozott az adóhivatalnál mint napidíjas, majd részt vett az 1878-as okkupációban. A 7. gyaloghadosztály 1. hegyi dandárjának szegedi 46. gyalogezredében szolgált. Ezt követően 1880‒1881-ben napidíjasként dolgozott a hódmezővásárhelyi adóhivatalnál. 1882-ben kinevezték írnoknak, majd 1887. október 17-én segédszámtisztnek. Ebben az évben rövid időn belül újra előléptették, ugyanis 1887. december 16-án már számtisztként folytatta a hivatását és ezt a pozíciót töltötte be egészen a nyugdíjazásáig.

 Sófalvy József 1903-ban készült fényképe és aláírása. A fotó a „Magyar Királyi Államvasutak” szárazbélyegzőjének a lenyomata alapján igazolványképként szolgálhatott.
(Forrás: Sófalvy Ancsa, Sófalvy József ükunokájának a családi gyűjteményéből.)

Harminckét évesen, 1886-ban nősült meg, s vette feleségül az akkor huszonkilenc éves Flórián Izabellát, aki a máramarosszigeti színtársulat ünnepelt művésznője volt. Házasságukból négy gyermek született: Sófalvy Ferencz Zsigmond (1888), Sófalvy Izabella (1891) Sófalvy Gabriella (1894) és Sófalvy József Imre (1897).

Legidősebb fiuk, kántortanító lett. A világháború során már a mozgósításkor bevonult, s szintén a szegedi 46. gyalogezredbe került, ahol kadét őrmestereként ment az olasz frontra. 1915 nyarán fogságba esett, mint hadnagy a háború végén szabadult és szerelt le. Feleségétől, Vaida Emmától két gyermeke született: Sófalvy Ferenc és Sófalvy László.

Sófalvy Izabella, Sófalvy József és Flórián Izabella idősebb lánya, okleveles tanítónő, költő és újságíró volt. Győrben elvégezte a tanítóképzőt, több szaktanulmányt is publikált.

A fiatalabb lányuk, Sófalvy Gabriella, színművésznő volt, a nádasi és szendrey színtársulat tagjaként dolgozott. Férje, Gyulay Sándor hódmezővásárhelyi tisztviselő volt.

Sófalvy József és Flórián Izabella legfiatalabb gyermeke, Sófalvy József Imre szintén harcolt az első világháborúban. 1915. októberében hívtak be az 5. honvéd gyalogezredhez Szegedre. Onnan az 1-es lovas tüzérezredhez került, velük vonult ki az orosz frontra. Harcolt a román harctéren az Ojtozi-szorosban, s végül az olasz frontra került. Az édesapjához hasonlóan szakaszvezetőként szerelt le. Egy ideig könyvelőként dolgozott, majd a Szakáts és Albert cég főtisztviselője lett.

120 fő körül volt a boszniai harcokban résztvevő hódmezővásárhelyi férfiak száma. A szegedi 46. gyalogezred helyi veteránjai meghatározó szerepet töltöttek be a város okkupációs emlékezetpolitikájában. A megszállásban résztvevő katonák tartották egymással a kapcsolatot, az elesettekről megemlékeztek. Az okkupáció huszonötödik évfordulójának emlékére összegyűltek, köztük Sófalvy József is, aki felolvasást tartott a hadjárat nevezetesebb eseményeiről.

Sófalvy József 1923. augusztusában hunyt el, hatvankilenc évesen. A hódmezővásárhelyi napilapok szorgalmas, dolgos emberként, szerető férjként és apaként emlékeztek meg róla.

Napló Bosznia okkupációjáról

Sófalvy József naplója összesen kettőszázhuszonnégy oldal terjedelmű írás, melyet tizennégy oldalnyi rajz, újságcikk és jegyzet követ. A füzet kézzel írt, Sófalvy az oldalakat maga számozta. A feljegyzések 1878. július 29-én kezdődnek, és 1879. április 17-én érnek véget, amelyekben saját és bajtársai tapasztalatait, a katonaélet viszontagságait írja le. A napló bizonyos részei egyértelműen a hazatérés után születhettek. Ezekben olyan eseményekre reflektál előre, melyeket a dátumozás alapján még nem tudhatott. Más fejezetek naturalista, spontán megfogalmazásán azonban érződik, hogy a tábori körülmények között készültek.

A napló szövegének átírását Kirilly Edit, a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány önkéntese végezte. A kézirat szövegének közreadásában és gondozásában Kajon Árpád működik közre.

 A napló kézirata címlapjának a másolata

A kézirat másolatát a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadtörténelmi Levéltára őrzi. A Tanulmányok és visszaemlékezések gyűjteményben található irat nyilvántartási száma Tgy. 3785. A jelenleg rendelkezésünkre álló információk alapján nem tudható, hogy a 2004-ben a levéltár gyűjteményébe került kézirat Sófalvy eredeti munkája, vagy már annak egy másolata alapján készült. Annyi bizonyos, hogy Sófalvy József a Hódmezővásárhely című lap 1910. december 18-ai számában már kereste a naplóját, ugyanis azt az egyik olvasója nem szolgáltatta vissza számára: „A boszniai okkupációról irt naplóm kézről-kézre járt s most nem tudom hol van. Mivel szükségem van rá, kérem a jelenlegi bírlalót, hogy azt hozzám juttatni szíveskedjék. Sófalvy József adótiszt.”

Szerkesztőségünk csatlakozik Sófalvy József 1910-es felhívásához: mi is keressük a boszniai okkupációról írt naplója eredetijét, s kérjük olvasóinkat, ha arról, vagy a szerző személyéről, tevékenységéről információval rendelkeznek azt osszák meg szerkesztőségünkkel.

A HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadtörténelmi Levéltárának köszönjük a kézirat másolatának a közreadási lehetőségét. Sófalvy Ancsának köszönetet mondunk a családi fotókért!

Bibliográfia

• Andrássy család könyvtár, Falk Miksa levele Andrássyhoz a bosnyák kérdésben foglalt álláspontjának indoklására, Budapest, 1878. szept. 24.
• Bencze László, Bosznia és Hercegovina okkupációja 1878-ban, Akadémia Kiadó, Budapest, 1987
• Die Occupation Bosniens und der Hercegovina durch k. k. Truppen im Jahre 1878, Verl. d. K. K. Generalstabes, Wien, 1879
• Diószegi István, A magyar külpolitika útjai, Gondolat, Budapest 1984
• Diószegi István, Az Osztrák–Magyar Monarchia külpolitikája 1867–1918, Vince Kiadó, 2001
• Fejérváry József, Vásárhely története családok tükrében, Erdei Sándor Könyvnyomdája, Hódmezővásárhely, 1929
• Friss Hirek, 1923. augusztus (7. évfolyam, 172-195. szám)
• Hódmezővásárhely, 1910. július-december (40. évfolyam, 78-156. szám)
• Képviselőházi napló, 1875. XI. kötet • 1877. május 5–julius 7.
• Képviselőházi napló, 1875. XII. kötet • 1877. september 15–október 29.
• Vásárhelyi Ellenzék, 1904. szeptember (1. évfolyam, 151-176. szám)
• Vásárhelyi Reggeli Ujság, 1923. augusztus (19. évfolyam, 171-195. szám)