Sófalvy József szakaszvezető visszaemlékezése Bosznia 1878-as megszállására – 4. rész

1878. augusztus 4-én Banja Lukában kiderül, hogy a helyi lakosság nem annyira barátságos, mint ahogy azt hősünk korábban tapasztalta. Részletes leírást kapunk a török pénzérmékről és a saját pénz használatának a nehézségéről. Az ezred zenekarának a játéka előcsalja a szép hölgyeket, akikről szintén részletes ismertetést kapunk. A „marscholás” azonban hamarosan folytatódik, ráadásul hegyvidéki, nehezebb terepen. Kézre kerülnek az első hadifoglyok is. Sófalvy József éjszakára tábori őrségbe megy.

1878. augusztus 4.

Meglehetős nyugodt éjszakánk volt, habár éjfél után 2 órakor egy kissé szemetelt az eső, de azért fel nem keltünk volna még íly csekélységért, habár az égboltozat alatt háltunk is.

Mivel tábori postánk van, igyekeztem mielébb levelet írni, hogy ha az alkalom jön, feladhassam atyám részére, hogy őket megnyugtathassam.

Egész nap pihenés van. Parancsból ítélve, melyet kaptunk, a comsuék nem nagy barátsággal viseltetnek irántunk. Mert ki tud velök beszélni, az is mondja, hogy azt merték mondani, hogy ha tudták volna mily csekély számmal vagyunk mi, be sem eresztettek volna bennünket. És parancs szerint senkinek a városba fegyver nélkül be nem szabad menni.

Délben több tragtiros altisztekkel beszökvén a városba, széjjel néztem; levelemet feladtam a postára.

Először is a török kaszárnya tűnt szememben, hol körülbelül 1 század katonaság volt. Által ellenben van egy nagy kiterjedelmű török templom mecsettel együtt, melynek udvarába bemenvén a templom előtt egy dróttal ellátott keleties szökőkutat szemléltünk (ezek a későbbi fellázadás alkalmával tüzéreink által rommá lövettek).

A kézírásos szöveg e lapjának tetején más valaki kézírásával egy későbbi bejegyzés olvasható: „Verbaszról jött a segítség Banja Lukára, amikor fellázadtak.”

1878. augusztus 12-13-an Prijedor környékéről 4000-5000 fős felkelő sereg indult meg Banja Luka irányába. A város helyőrségét Adalbert Sametz vezérőrnagy vezetésével a cs. és kir. 22. és a 79. gyalogezredek néhány százada látta el, összesen körülbelül 2000 fővel. A felkelők augusztus 14-én hajnalban értek a város alá. A kezdeti sikereik ellenére az osztrák‒magyar védők végül a felmentésükre siető két század és a tüzérségi támogatás segítségével kiszorították a bosnyákokat a városból. A felkelők vesztesége több száz főt tett ki. Az osztrák-magyar csapatok is érzékeny veszteséget szenvedtek, amelynek a száma a sebesültekkel, eltűntekkel és elesettekkel együtt körülbelül 300-400 fő közé tehető. Sametz megtorlásul kivégeztette a foglyokat és felgyújtotta a várost, amely három napig égett.

Innet a várba bemenvén már ott a kétfejű sas a sárga-fekete lobogón ragyogott. Éppen akkor vontatott a török katonaság 8 Krupp-ágyút a várba, amelyet nekünk által adtak. Minden ágyút 20-25 török katona vont, elbámultam látásukon; oly szép, derék, izmos nagy ember volt mindannyi, mink valamennyien gyermekek voltunk hozzájok képest.

 Krupp-ágyút vontató török gyerekek
(Forrás: Háború-Krónika 1877/16. szám)

Amiért nem is csudálkozom, hogy nekünk Costalnicánál azt mondták, hisz ezek csak gyerekek, ezek, ha annyian lesznek, hogy minden emberre 4 esik, sem félünk tőlük. A várban 12 Krupp-ágyút találtam, és több hegyi ágyúkat, mondhatom, szépen el voltak látva fegyverrel.

Továbbá van náluk a világ minden részéből összeszedett pénzök. Sőt, oly kopottak, hogy azon nem látszik semmi ismertetőjel, csakis a nagyságára gondolhatni, hogy mi lehet ez. Ha valamit vásárolni akarunk, olcsóbban semmit nem lehet kapni, mint 5 vagy 10 krajcár. Rézpénzök ismét oly cifra, hogy az ember nevet látásán. Igen sok régi, úgy nevezett pengő krajcárosaik vannak, melyet 1 krajcár értékben adnak. 10 krajcár náluk egy garas, úgy nevezik. Öt krajcárosaik vannak, török ezüst pénzben, és török rézpénzben, mely oly nagy, mint egy taliga kerék. Forintos bankóinkat el nem veszik, hatost és két hatost kell fizetnünk, másként nem eszünk; a 20 krajcárost nagyon kedvelik.

Bankóinkat először ösmerik, másodszor azt hiszik, hogy ezek a svábok úgysem soká fognak nálunk uralkodni, ne vegyük el, nehogy a nyakunkon vesszen. De mink se vesszük az ő 10-50-100 krajcáros bankóikat el, az ezüst török pénzt kénytelenek vagyunk, mert másként nem boldogulhatunk. Nem is képzeli senki, hogy mily rettenetes kincset itt hagyott egy pár nap alatt a katonaság.

Haza menvén a táborba, néztem a marhák levágását, az ezred részére naponként 6 marha vágódik le.

1878. augusztus 5.

Értésünkre esett, hogy nem fogunk Banja Lukába maradni, mert a Véber ezred fele beteg, ezek tovább nem marscholhatván, fogják képezni az itteni helyőrséget; no, szállt bakáink szájából fejökre atyai áldás, a sok pundrás, diga nyavalyás ezredre. Még ekkor nem is álmodtuk azt, hogy mily szerencse volt ránk nézve, hogy itt nem maradtunk.

Ma már tovább kellett volna marscholnunk, de az előttünk menetelő Kuhn és Leopold ezred a rettenetes rossz út miatt előre nem haladhat, ennek utána csak holnap fogunk elmarscholni.

Délután 2 órakor a tábori főőrség előtt a banda játszott, mely kicsalt több szép hölgyeket; valóban vannak ezek között is szépek. Különösen egy tűnt fel, ki nem szaladt el látásunknál.

Szoknyája rendes magyarországi mintára készült, csinos lack félcipő volt lábán, továbbá csinos pruszlik, fején csinos piros sapka, mely oly jól állott neki, hogy elmondhatom, csinosabb és egyszerűbb fejdísz nem lehet nála. Különösen gyönyörű haja emelte ki, mely bámulatra méltó apró fonásokkal volt rendezve; végében semmi szalag, de ily szép fonású, egy ágra fonott hajat még nem láttam, nem is hiszem, hogy a mieink utánozni képesek volnának. Később még beszélgettünk is velök. Amit szóval nem tudtunk, kacsintással és mosolygással stb. helyre igazítottuk; különben ki rácul vagy tótul beszél, tud velök is társalogni, noha van is valami különbség is, eltérés a két nyelv között.

 Táncoló bosnyák leány
(Forrás: Háború-Krónika 1878/81. szám)

1878. augusztus 6.

Elindulás reggeli 6 órakor. Utunk a városon vezet keresztül. A város végén kezdődik rögtön a hegyre mászás; ilyen szép kis hegyen még ez ideig nem volt szerencsénk mászkálhatni. Hozzájön még, hogy ez út nemigen látszik arra teremtve, hogy kocsik járjanak rajt, és a folytonos esőzések miatt oly nagy a sár, hogy az élelmezési kocsik, melyek 3 nappal elébb indultak el, mint mi, az útban nagy része fennakadva van.

Egyik kocsi elől ki-, másikba befogják a lovakat, hogy lépésről lépésre haladhassanak. De nem csak nézni kellett ezt a bakának, hanem zak und pack ily rettenetes hőségben taszítani is kellett. De mivel ez út vágva van a hegyoldalban, nem kis nehézséggel jár az összetört kocsikat, sárba fetrengő hordókat, megdöglött lovakat az előre akarni haladó többi kocsiknak elkerülni. Szegény fuvarosok, van köztök már sokan, kik kocsijokat és lovaikat itt hagynák már, csak megszabadulhatnának Bosnia látásától.

Már több mint 3 órája marscholunk de vizet nem is láttunk. A szegény kutyák, melyek a dobot húzzák, nem képesek utánuk a kis kocsit tovább vontatni. Kiállottak. Itt piheg mellettem szegény pára, azt kell hinnem, hogy rögtön beadja a kulcsot. De nem csak a kutya, de egy szegény baka is elbukott közülünk, semmi életjel nélkül hagytuk a sebesültvivők ápolására.

Dobrinyába délután 3 órakor érkeztünk meg. Csinos tábor, sűrű erdő és heggyel körülvéve. Első teendőnk volt fát hozatni a főzéshez. Fa volt is, de a vágómarha igen hátra maradt, nem tudom, mikor ehetünk belőle.

 Bosnyák hadifoglyok
(Forrás: Háború-Krónika 1878/84. szám)

Itt e környékben fogtak el Véberek tegnap egy török hornistát és két közembert. Szegény Véberek a tisztjökkel együtt térgyig sárosak voltak. Amint hallottam, rálőttek a Véberekre. Visszakísérték Banja Lukába, ahol ekkor már igen sok fegyvert adtak által a törökök és bosnyákok. Úgy hiszem, ezek voltak Bosniában az első hadifoglyok, kiket a Véberek fogtak el. Alig hogy naplómban megírtam a fönt említetteket, jött a parancs a 4. szakasznak Feldvachra tábori őrségre menni.

Ebédünket esti 9 órakor elköltvén 11 órakor elindultunk tábori őrségre. Scomparini hadnagy vezénylete alatt, én és még egy altiszt, őrvezető Fenyvesi és 10 ember. Kijelölt helyünkre 12 órakor érkeztünk meg. Utunk kölesen és búzán vezetett keresztül, mely oly harmatos volt, hogy nadrágunk facsaró víz lett. A tetthelyen tüzet csináltunk és szénát hoztunk magunk alá. Pompás ágy lett volna, de Scomparini egy percet sem hagyott aludni bennünket. Parancs szerint Scomparininek már 4 órakor a táborba kellett volna lenni, de elbogarászván az időt fél ötre értünk be. Tudtam, hogy a kapitánytól ki fog kapni. Annyival is inkább, mert az egész brigád már ekkor felszerelve állott, nekünk alig volt annyi időnk, hogy köpenyünket levethessük és karikába gyűrhessük.

Általán véve még eddig ebédünk mindég 10-11 órakor készült el éjszaka. De hát kapitányunk azt parancsolta, hogy az ebédet hajnalba kell megfőzni, hogy így elindulásunk előtt a levest megehessük, és táborba érvén a megmaradt húst megehetjük ebédre. Így nem kell mindég a főzésre várakoznunk. Jó is lett volna ez, de nem éppen mi nekünk kik, feldvachon voltunk. Ugyanis, hogy Scomparini elkésett, kapitányunk annyira dühbe jött, hogy a részünkre félretett ebédet felrúgta. Így mink, kik nappal marscholtunk, éjjel nem aludván, szolgálatba voltunk, nem kaptunk semmit.