Sófalvy József szakaszvezető visszaemlékezése Bosznia 1878-as megszállására – 8. rész

1878. augusztus 16-án hősünk Bilalovactól nem messze megvívja első ütközetét. A parancsnoka alkalmatlansága miatt át kell vennie a szakasz vezetését, hogy megmentse magát és a bajtársait. A csata után a menetelés rekkenő hőségben folytatódik tovább Szarajevó irányába. Az osztrák‒magyar haderő felkészül a város ostromára.

1878. augusztus 16.

Az első Brigádnak ma volt az első ütközete Boszniában. Táborunkat 5 órakor hagytuk magunk mögött. Elindulásunkkor már tudtuk, hogy ütközet lesz ma, de mégsem hittük. Habár őrmester Szakáts feldzsandár kedves barátom említé, hogy ma reggel az 5. századot megtámadta az ellenség, de csak 1 ember sebesült meg, ugyanis pár ember fegyver nélkül főzéshez ment vizet hozni, és az arra kóborló bosnyákok reájok tüzeltek.

 A bilalovaci ütközet vázlata. Sófalvy a Wilecz ezredes által vezetett déli oszlopban harcolt
(Forrás: Die Occupation Bosniens und der Herzegovina)

Tábori helyektől a völgyből, amint a hegycsúcsra másztunk fel, rögtön láttunk erdőbe kóborló törököket, de tüzelni nem volt szabad, ha csak ők meg nem támadnak. A hegycsúcson bevártuk az egész Brigád gyülekezését, hol velünk töltényeinket kibontatták. Készen lévén, tovább folytattuk utunkat. Tíz óra tájban egy szemtelen török reánk tüzelt, melyet el is csíptek rögtön. Tizenegy órakor megtaláltuk az 5. századot, mely csatlakozott hozzánk. Kevés idő múlva hallottuk az ágyúk dörgését.

24 lövést olvastam meg midőn a Belalováci hegytetőre érkeztünk, honnan az alattunk levő völgyben az ellenséges tábort meg lehetett látni. 3 oldalról lettek megtámadva, az a 24 lövés már a mi hadseregünk támadása volt, kik az átal ellenben levő hegyről és a Travnikból vezető országútról támadták meg őket.

Részt vettek benne a Maroisics, Molinári gyalogezred és Coronini tartalék ezred.

Alattunk a völgybe táborozó bosnyákokat szabadszemmel lehetett látni. Rögtön felvette ezredünk az ütközetet, melyet először is hegyi tüzéreink kezdtek meg. Még csak most vették észre a comsnék hogy ez oldalról is meg vannak támadva. Rettenetes zűrzavarba jöttek, nem tudták, mit csináljanak. Tüzéreink mindenféle készítményű lövegeiket kipróbálták háborúkon, melynek valami csúnya hatása volt.

 Csata a fölkelőkkel
(Forrás: Háború-Krónika 1878/83. szám)

Szemeimmel győződtem meg, hogy a sebesültet hogyan kapja fel a másik vállára, és miként rejti el. Megközelítvén őket, kezdődött csapataink sortüze a szaladó bosnyákokra, kik minden lövésnél földre vetik magukat, és tovább szaladtak. Szaladásuk közben hátra fordulván tüzeltek vissza.

Szakaszom különítve lett a századdal Scomparini hadnagy parancsnoksága alatt. Célunk volt egy dombot megszállani. Gyönyörű búzavetésen kellett keresztül törtetnünk, hol menet közben búzavirágot szedtem. Felérvén a domb tetejére, lehúzódtunk egy kissé kifúni magunkat. Egy percnél tovább nem voltunk itt, midőn az oldalt jövő bosnyákok csúnyán ránk tüzeltek.

Hátunk mögött, két lépésnyire, pompás sövénykerítés van, hová rögtön akartam rajomat vezetni, de szamár hadnagyom nem engedte. Miből látszik a reserve tisztek képzettsége, kénytelen voltam maradni.

De a bosnyákok pompásan tüzelnek, csak hogy egy kissé magasan. Erre az én hadnagyom nem, hogy fedezetet keresne, sőt ellenkezőleg. Feláll, és tüzeltetni akar, de a bosnyákok oly tüzet adnak, hogy kénytelenek voltunk visszaugrani a kerítésen keresztül.

A szakasz, ha szavamra nem hallgat, végünk van, mit később ők magok bevallottak és köszöntek. A comandót magam vettem át, magam voltam először is, ki tüzelni kezdte a bosnyákokat. A hadnagy úr hiába beszélt tovább, ő maga is elbújt a kerítés tövében.

Eközben még két másik század is elővonult s a bosnyákok vad futásnak eredtek. Délután 4 órára az ütközet bevégződött. Az az egy hibájok volt parancsnokainknak, hogy a seralyovai utat nem zárolták el a menekülők elől. Ezesetben ugyan több sebesült és halottaink lettek volna, de az egész bosnyák bandát kézre kerítettük volna.

Századunkhoz való bevonulásunk alkalmával 2 marodi kik hátra maradtak, kísértek egy bosnyákot, ki reájok lőtt. De elfogván, ez a bolondos Scomparini hadnagy elővette, és kardjával úgy vágott a fejére, hogy az rögtön lerogyott. Szerencséje volt a bosnyáknak, hogy kardja egy kissé megfordult vágás közben, így megmaradt az élete. A bosnyák rettenetes erős lehetett, mert térgyre rogyván rögtön felkelt és káromkodott.

A táboron keresztül menvén, látszott a sátorokon, melyet ott kellett hagyni az ellenségnek, tüzéreink munkálkodása. 2-3 lyuk volt minden egyes sátoron, hol az ágyúgolyók beköszöntöttek. Benne feledtek erre az újságra töltényport, krumplit stb.

A táborozási helyre gyülekezvén ezredünk. Útközben Scomparini egy bosnyáknál meglátván pisztolyát, nyakon ragadta. Földhöz vágván elvette tőle, de a bosnyák felugrott, szaladásnak indult a másik 2 cimborájával. Ez a bolond olasz azt parancsolta, hogy tüzeljék le. A bakának sem kellett több avisácio, elkezdett egy pár tüzelni reá. A többi ezt látván szintén kezdett tüzelni, azt sem tudván, miért. Elég az hozzá, hogy a másik két bosnyákot a közel lévő boglya mentette meg a biztos haláltól. Én is tüzelni akartam a két fráterre, azt hittem, hogy reánk tüzeltek! Szerencséjökre kapitányunk jött abba a szempillanatban midőn már céloztam, beszüntette a tüzelést.

Requirálás is fordult elő, egy Jaéger hátára emelt egy gyönyörű hófehér kis gödölyét. A kisgyermek módjára síró kis gödölye után anyja utána szaladt, és kísérte mekegve a kis gödölyét, melyet senki sem menthetett meg a rettenetes baka éhes gyomrától. Szegényeknek biztos halálok órája ütött.

Hadizsákmányunk lett egy zászló, igen sok fegyver, töltény és jatagán stb. Útközben kapitányomnak, Scomparininak ügyetlenségét megjelentém, de semmi választ nem kaptam reá. Az egyik cseh, a másik olasz.

Estve 6 óra után táborba jövén, menagink urasan éji 11 óra után készült el, de meg kellett várnunk, mert sem kenyerünk, sem más élelmi cikkünk nem volt. Menage után még pecsenyét sütöttem magamnak, előre látásra a holnapi napra. Készen levén szakácskodásommal, éjfél utáni két órára aludni mentem. Az ezredből 4 ember sebesült meg, halott egy sem.

 Egy török (bosnyák) zászló megszerzése
(Forrás: Háború-Krónika 1878/77. szám)

1878. augusztus 17.

Elindulás 8 órakor a táborból. Most már nem mondhatom, hogy elesett bosnyákot nem látunk. Különösen egy háznak ajtajába feküdt Dávid Góliátjának pajtása, mely valóban hatalmas alak lehetett élete virágjában.

Délelőtti 10 óra tájban oly nagy hőség kezdett lenni, milyent még nem értem Boszniában. Kénytelenek voltunk 12 óra tájban megpihenni. Ez ideiglenes tábor mellett egy sekély patak csergedezett, és mivel a nagy forróságot fekve sem lehetett kitartani, és mivel alsó és felső ruhám facsaró víz lett az izzadságtól, nem sokat ceremoniáztam, hanem csizmám lerúgván mint a bivaly, befeküdtem a vízbe.

Ott a két órai rast alatt kimostam ruhám és megszárítám. Innet tovább marsíroztunk, de a rekkenő hőség nem akart szünni, és mivel egy pár napja, hogy eső nem volt, az úton igen nagy por volt. Az egész boszniai occupatio alatt nem maradt el annyi marode az úton, mint itt. Habár a tisztek nem is engedték, hogy kilépjenek, és bíztatták őket, hogy már fél óra múlva a lagerben leszünk, nem ért semmit.

Meguntuk a sok bíztatást, és nem állhattuk tovább a port és forróságot. Ahol fát láttunk, melynek árnyékába le lehetett pihenni, rögtön elfoglalta 2-3 baka. A szép szóra sem lehetett hallgatni, szomjasak is voltunk. Én is kiléptem és elbúvtam, hogy a tisztek ne lássanak meg, mert akit láttak, hogy kilép, karddal verték kímélet nélkül. Csak azt hagyták békében, ki nem tudván magáról semmit, felbukott.

Magam is komótosan sétáltam a csapat után, vizsgálván a terepet, ahol egy kis víz mellé harapnivalót is requirálhassak. Egy kis patak mellé érkezvén, hol pompás hűvös hely volt, letelepedtem. Mosolyganom kellett a sok beteg láttára, kik mint a birkák feküdtek a vízparton. Kinek lába fájt, kinek semmi baja, ki lusta volt, ki fáradt, ki pedig valóban kiállott.

Az igaz, én egy kissé el voltam fáradva, de más bajom nem volt. Volt itt a pihenő alakok között mindenféle brancs, oly nagy mértékben, hogy belőlünk egy zászlóaljat lehetett volna csinálni. Itt már a bosnyákoknak meleg lett volna bennünket lekaszabolni, mert ezek a szegény árva betegek csúnya maniculáciot tudtak volna közöttök megindítani.

Hogy pedig az úrfiakat elősoroljam, hogy mily ezredből valók voltunk itt gyengélkedők, itt következik. Először is a Véber, Kuhn, Maroisics, Jágerek, pionír, Hartung Sachsen Meiningen ezredektől.

Midőn egy kissé hűvösödött az idő, berukkoltunk saját csapatainkhoz. Beérvén századommal, először is szalma után tudakozódtam, melyet azonnal requiráltam is, hogy mire legyen lefeküdnöm. Szomorúságunkra megtudtuk, hogy a vágómarha csak holnap fog megérkezni, ennél fogva nem eszünk ma, majd csak ha lesz.

Szerencsénk volt az az egy, hogy tábori helyünk egy rettenetes nagy kukoricaföldön terült el, több 300 öl hosszúságban és szélességben 100 ölnél. Gyönyörű volt már a kukorica, étvágygerjesztő nem kicsit. Ennélfogva, mintha sajátunk lett volna, nekiálltunk törni. Jó lélekkel mondom, hogy nem volt egy katona sem, ki 25 csőnél kevesebbet hozott volna el köpönyegében.

No, volt kukorica sütés országos. Vendégeink a tisztek voltak, mert nekik nem volt ennivalójuk. Nekem az ezredorvos lett vendégem, de minket a tragtirosok, huszárok és dragonosok még fölül múltak, mert a mi általunk meghagyott kukoricát nemcsak, hogy letörték, de lovaikkal a szárát is leetették. Sáska nem lehet, hogy egy tájékot úgy lepusztítson, mint mi ezt a tájékot. Kárpótlást ugyan kapott a tulajdonosa minden kukorica tőre egy csomót.

1878. augusztus 18.

Hogy életünket fenntarthatjuk ezen vad országban, azt csakis a kukorica és a szilva sokaságának köszönhetjük, mert az élelmezési kocsiknak teljesen lehetetlen nyomukban lenni. Mivel a tegnapi nap sem kaptunk élelmet, és csapatunk nagyon el van csigázva, kénytelenek Rastot, azaz pihenőnapot adni, hogy bevárjuk az élelmet, ehessünk.

Rastunk Kisellack mellett van, innet Seralyevó 3 órai távlatra van. Vürtemberg a mai napon akarta bevenni, mert ma Királyunk születésnapja van, és ezen nevezetes napon akarta hatalmába keríteni Bosznia fővárosát.

Az említett okoknál fogva el kellett maradni a holnapi nagy napra, mely eset következtében sok szegény katonának élete egy nappal meghosszabbíttatott. Jókor reggel a fővártánál az ezredi zenekar eljátszván a hymnust, a táborban körül minden csapatnál játszott, hirdetvén, hogy ma vigalomban, holnap pedig haldoklók szemlélésében lehet módunk.

Amidőn magyar darabot játszott éljeneztünk mindenkit, még Vilec is segített éljeneznünk. Estve szinte a takarodó zenével tartatott meg. Az éjjel álmomban kedves Atyámtól búcsúztam el egy vasúti állomásnál, mintha Triestbe kellett volna mennünk, és nem szabadott volna kiszállnunk a vagonból, hogy megölelhessem. Innét ismét mintha hajóra kellett volna szállnunk és ütközetbe mennünk, hogy ütközetbe megyek, az bizonyos, mégpedig holnap reggel. Nem tudom, hogy fogaim maradhatnak-e meg egészséges állapotban, de midőn ezen sorokat jelenleg írom, egészséges vagyok.

Ma esett értésünkre, hogy Banja Lukában fellázadtak.bo