A nagykanizsai Lustig József története

Régóta foglalkoztat a nagykanizsai születésű, s a hercegovinai Bileken, a helyiek nyelvén Bilećán hősi halált halt és helyben, majd szülővárosában is eltemetett, zsidó származású egyéves önkéntes őrvezető különleges története. Lustig József a nagyváradi 37/IV. zászlóaljban szolgált, amelyikben dr. Kemény Gyula ezredorvos is. A blogunkról jól ismert doktor 1914. szeptember 19-én valószínűleg az utolsók közé tartozott, aki még élve látta.

Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója közreadásának az előkészítése során, valamint ezzel párhuzamosan, a bileki katonai temető történetét kutatva bukkantam rá a zsidó származású katona halálesetének a történetére. Ez végül sem a kötetbe, sem a temetőről szóló írásba nem került be. A doktor bizonyosan találkozott vele, ápolta és valószínűleg a halálát is ő állapította meg, de a naplójában név szerint nem említi, így végül jegyzet sem született róla. A temetőről szóló írás kereteit szétfeszítette volna a története, s akkor még nem is állt minden adat a rendelkezésemre. Mindennek eljön azonban a maga ideje. Jelen esetben is így volt ez, s időközben újabb fontos adalékok is kiderültek Lustig Józsefről, az életéről, emlékezetéről és a családjáról, amelyekkel együtt vált még teljesebbé a róla kirajzolódó kép.

Igyekszem most az adósságom törleszteni mindenki felé, leginkább Lustig József emléke felé. S igyekszem mindazoknak köszönetet is mondani, akik a története mozaikjainak az összegyűjtésében a segítségemre voltak. Az írásom végén róluk külön is megemlékezem.

 Lustig József nagykanizsai síremléke.
(Fotó: Nagykanizsai Zsidó Hitközség)

Az első világháború kitörését követően, 1914 augusztusában és szeptemberében az Osztrák‒Magyar Monarchia délkeleti végvidékén, a hercegovinai Bileken állomásozó osztrák‒magyar csapatok véres és kegyetlen harcokat vívtak a néhány kilométerre húzódó montenegrói határon betörő reguláris csapatokkal és környékbeli irreguláris segítőikkel. Ezekről a határmenti összecsapásokról rendkívül érzékletes leírást kapunk az ekkor a bileki helyőrségben szolgáló cs. és kir. nagyváradi 37. gyalogezred kikülönített IV. zászlóalja orvosfőnökének a naplójából.

Dr. Kemény Gyula a harcok és az elhalálozások mellett egy bileki tiszti temetésről, még pedig az első világháború alatti első hősi halott, Theisz Jenő hadnagy temetéséről is beszámol. Ez a leírás is adta az ötletet, hogy a naplókötethez és a temetői cikkhez a doktor által megörökített, hősi halált halt katonák életrajzi adatai mellett a temetésükre, esetleges újratemetésükre is rákutassunk az Arcanum egyre bővülő sajtóanyagának az adatbázisában. Így találtunk az Egyenlőség 1914. október 18-ai számának 4-5. oldalán egy különleges bileki temetési leírást. A zsidó felekezeti és társadalmi hetilap cikkéből a temetésre vonatkozó részt érdemes teljes egészében megismernünk, mert az fontos részletekkel szolgál a háború alatti bileki temetésekről általában, s ezen belül a zsidó katonák temetéséről különösen.

„Katonatemetés idegenben

Az Egyenlőség olvasói bizonyára nem egyszer próbáltak hitetlen tamáskodni, amikor Hazai Hugó zsidó ünnepi katonai tárcáit olvasván, azokban többnyire romantikus, deus ex machinaszerűen látták elkövetkezni a nagy vallásos buzdulást és e buzdulás igényeinek kielégítését. Hogy az ily dolgok mégis mennyire az életből valók, az következtethető abból a levélből, amelyet Bilecából, Hercegovinából kaptunk s amelyben írója, egy zsidó önkéntes temetését, aztán meg a roshasonó és jomkipur ünneplését írja le.

A bilecai vár kantinosától hallotta, hogy a 37. gyalogezred 13. századának egy zsidó vallású önkéntese, aki útközben sebesült meg, a kórházba való szállítás után meghalt. Más vallású katonákat Bilecában lepedőbe burkolva, egy szál deszkára kötve, keresztes fekete kocsin szokás a temetőbe szállítani. Vallási szempontból e végtisztességet nem tartotta volna kielégítőnek. A levél írója elment tehát Prager törzsorvoshoz, kérte, hogy adja ki a halottat s engedje a zsidó vallás rítusai szerint eltemetni. Az engedélyt megkapta s mivel fizetés napja volt, a zsebében levő12‒14 koronával elment deszkát vásárolni, koporsót készíttetni, fehér vásznat, harisnyát vásárolni. Egy feketezászlóból és egy gombolyag fekete pamutból bojtos feketetakarót is csinált. Összetoborozta zsidó bajtársait, hogy szept. 20-ikán d. u. 2 órakor temetnek. Özv. édesanyjának egy leveléből megállapította az önkéntes és édesatyja héber nevét, feketére lakkozott táblára fehér betűkkel ráírta, hogy itt nyugszik az 1892-ben született egyéves önkéntes őrvezető … József, fia Lázárnak. Azután a kitűzött időpontban nyolc zsidó katona vállára vette a koporsót és háromszori váltással a 37-ik gyalogezred 13. századának sok tisztje, a kath. pap és a zsidó katonák kíséretében kikísérték a tábortól 20‒25 percnyi távolságra fekvő temetőbe. A tábor kapujánál a Stations-Wache kommendánsa »Wache antreten«-t és »Wache rechts schaut«-ot vezényelt s ez volt az utolsó istenhozzád. Búcsúbeszédet mondani nem lehetett ‒ erev roshasonó volt.”

A cikkben említett József nevű zsidó katonáról a Magyar Katona Áldozatvállalása a Nagy Háborúban, vagyis a hősi halált halt, megsebesült és hadifogságba esett katonák adatbázisa alapján könnyen kideríthető volt, hogy Lustig József címzetes őrvezetőről van szó, aki a Zala vármegyei Nagykanizsán született és 1914. szeptember 19-én halt hősi halált Bilećán.

 A bilećai katonai temető napjainkban. A bileki halálmars 1904-ben emelt emlékműve mögött voltak az első világháború alatt keletkezett sírok. A háttérben az egykori osztrák‒magyar laktanya épületei.
(Fotó: Osgyáni Gábor)

Lustig József sebesülésének és halálának a körülményei szerepelnek dr. Kemény Gyula naplójában is. A halálához vezető 1914. szeptember 18‒19-ei, Bilektől északkeletre‒keletre található, Mali Vardar‒Kovčeg‒Lica‒Orlina környékén vívott harcok külön fejezetet képeznek a 2024-ben nyomtatásban is megjelentetett írásban (139. oldaltól). A bileki táborból Richard Bertolas ezredes várparancsnok utasítására a nagyváradi 37/IV-es zászlóalj szeptember 18-án felderítést hajtott végre az I. és II. számú erődöktől keletre található Mali Vardar‒Kovčeg magaslatok irányába. Korábban innen ágyúzták a város körüli erődöket a montenegróiak, akiket a hónap elején sikerült elűzni és az ostromágyút is elfoglalni. Ekkor arról érkezett hír, hogy újra ellenséges csapatok és ágyúk érkeztek a határ térségébe. A kémek jelentései valósnak bizonyultak és a kivonuló egység súlyos harcokba keveredett.

A zászlóalj 13. századában szolgáló nagykanizsai egyéves önkéntes őrvezető számára végzetessé váló nap eseményeit részletesen megismerhetjük a doktor naplójából: „Parancs szerint újra támadást csinálunk 19-én reggel a harmadik erőd mögötti Orlina és Lica hegyek ellen. Mintha álmából vinnék az embert a vágóhídra. Didergünk, kutya hideg van. Egymás közt zúgolódunk. Minek ez a támadás? Egyedül egy zászlóalj! Ha el is tudjuk foglalni a kijelölt csúcsokat, meg tudjuk-e tartani azokat estig, s ha igen, akkor is éjjelre okvetlenül le kell jönni, s akkor ismét helyünkbe ül a csujes. Akadémikus okoskodás ez, mi vagyunk a sakkfigurák, s azoknak, még ha tudnának is, akkor sem szabad gondolkozni. […] Jobbszárnyon marad a 16. század, részben a szárny fedezésére, részben a Licát figyelve. Elöl megy a 13., balra a 15., és középen a 14. század, amely a tartalék, de ez is felzárkózik az első vonal mögé. Balogh hangja hallatszik mindenfelől, legelöl jár a 13. századnál. A zászlóalj ívben halad felfelé, a gépfegyvereket hátukon cipelik az emberek. A hilfsplatz kezd kipakolni. Ugyanitt vannak az összes lovak, a vízhordó, muníciós, hátaslovak. Fedezék nincs sehol. Most virradt ki teljesen. Egyszerre valahol messze fent idegen kürtjel hangzik, s erre ered reánk a golyók áradata, mint a jégeső. Rettentő zenebona támad, a golyók nem fütyülnek, hanem süvítenek. A 13. század megtorpan, egyszerre igen sokan sebesülnek meg. Milyen visszhang támad mindenfelé! De ma a zászlóalj tör előre, Balogh viszi, Czeglédy külön is hősködik. Rettenetesen dörögnek a fegyverek. Eddig soha nem tapasztalt módon, szakadatlanul szólnak a mi puskáink is, olyanokat dörrennek, mint egy kis hegyi ágyú. Szólnak Skoda kapitány géppuskái is, van ordítozás, kiabálás, jajgatás mindenfelé. […] van egy csomó sebesült, 4–5-ös csoportokban jönnek. Hanem mi itt a hilfsplatzon minden fedezék nélkül vagyunk. […] Reánk főleg a Lica felől lőnek, oldalról. Minden golyó itt lent jön össze. Négykézláb, oldalt fekve és minden elképzelhető módon kötözök. Pár ember már megsebesült itt a sebesültek közül is.”

 A bileki erődrendszerről készült vázlat. Bilektől északkelet‒kelet irányban található Werk I‒ III. erődöktől kelet felé, a montenegrói határ irányában zajlottak az események.
(Forrás: Steinitz, Eduard von: Die Reichsbefestigung Österreich-Ungarns zur Zeit Conrads von Hötzendorf. Ergänzungsheft 10 zum Werke „Österreich-Ungarns letzter Krieg” Wien, Verlag der „Militärwissenschaftlichen Mitteilungen”, 1937)

A montenegróiak ellentámadására visszavonult a zászlóalj és a segélyhelynek is menekülni kellett: „Nálam meg éppen most van a legtöbb sebesült. A rendes, jajgató, könyörgő, véres-rongyos kép elevenedik meg, mint már annyiszor. A kosarakba bedobálunk mindent, azután gyorsan vissza, mert elfognak. […] A könnyebb sebesültek botra, fegyverre, egymásra támaszkodva vánszorognak. Akinek más segítsége nincs, az megy, ahogy tud. Ha kell, négykézláb. Hét hordágyban igen súlyos sebesültek feküsznek. Ezeket az erre visszajövő 16. század embereinek a nyakába sózom. […] A zászlóalj ezalatt, mint az elszéledt birkanyáj, kapaszkodik fel a második erőd felé. Mi is felérünk. Az összes sebesültekkel bevonulok az első erődbe, ahol mindenkit, akinek arra szüksége van, újra bekötözök. Itt már van ivóvíz is bőven. Két és fél óra múlva az időközben feltelefonált öt kocsival megyünk le 63 sebesülttel, ebből 41 súlyos és igen súlyos. A halottak száma holnap tudódik ki. Mire való volt ez? Miért volt szükség erre?” Az összecsapás súlyos sebesültjei és másnapi halottjai között volt Lustig József is.

A fent idézett 1914. szeptember 20-ai bileki katonai temetést és zsidó szertartást követően az egyéves önkéntes őrvezető nem sokáig nyugodott hercegovinai földben. Maradványait az édesanyja exhumáltatta és hazaszállíttatta Nagykanizsára, ahol 1914. december 16-án újra eltemették. Az Ujság című országos napilap december 19-ei száma így számolt be az eseményről a lap 11. oldalán: „Lustig József nagykanizsai önkéntes szeptemberben a szerb harcztéren elesett s bajtársai ott temették el. Holttestét most családja hazahozatta Nagykanizsára, ahol ma katonai pompával temették el.”

Az eseményről az Egyenlőség is tudósított a hetilap 1915. január 3-ai számának a 7. oldalán: „Lustig József egyéves önkéntes őrvezető, a cs. és kir. 37. gyalogezredben a déli harctéren hősi küzdelemben elesett szeptember 19-én. Az ifjú hőst, ki rettenthetlen bátorsággal küzdött hazájáért és királyáért, december 16-ikán a nagykanizsai zsidótemetőben helyezték örök nyugalomra. Neumann Ede dr. főrabbi meghatóan búcsúztatta özvegy édesanyjától, özv. Lustig Viktornétól és testvéreitől.”

 Lustig József gyászjelentése az Egyenlőség 1915. január 3-ai számának a 19. oldalán.

Ki volt ez a 22 éves fiatalember, akiért az édesanyja és a családja ezt a tetemes költséggel járó óriási áldozatot hozta? A születési anyakönyve tanúsága szerint Lustig József 1892. december 3-án született Nagykanizsán. Édesapja Lustig Viktor nagykanizsai születésű kereskedő volt, édesanyja, Singer Fáni, aki Varasdon született. Szülei ekkor az Iskola utca 662. számú házban éltek.

A zalaegerszegi kiadású Magyar Paizs című hetilap egy, az 1914. július 30-ai számának a 4. oldalán megjelent céghasználati ügyről szóló tudósítása szerint úgy tűnik, hogy Lustig Viktor szabóként tevékenykedett, és édesapja után – akit szintén Lustig Józsefnek hívtak – „Lusztig József fia” cégnévvel vitte tovább annak az üzletét egészen az 1912-ben bekövetkezett haláláig. Az üzletet ezt követően ugyanilyen néven az özvegye vezette.

Az öt gyermek közül a családban a második volt József, a legidősebb testvére, az 1887-ben született Dezső után. Két húga volt, Jolán (1895) és Mária (1899), s egy öccse, István (1900). A szülők gondoskodtak gyermekeik iskoláztatásáról. Lustig József az elemit a nagykanizsai izraelita hitközség által fenntartott iskolában végezte, majd ezt követően négy évig a kegyes tanítórend vezetése alatt álló nagykanizsai katolikus főgimnáziumban tanult; ezután a helyi izraelita hitközség által fenntartott felső kereskedelmi iskola növendéke lett. 1909-ben itt tett sikeres érettségi vizsgát. Az iskola 1910-ben megjelent értesítője szerint a bécsi „I. Schachter” cég alkalmazásába került.

Lustig József 1913-ban töltötte be a 21. életévét és vált hadkötelessé. Szerencsénkre fennmaradt a katonaállítási lajstroma, ami további érdekes részletekkel szolgál hősünkről. Nagykanizsa városnak a FamilySearch és a Magyar Nemzeti Levéltár oldalán is elérhető 1892. évi születésű állításkötelesek lajstromában 185. sorszámmal találjuk meg az adatait. 1913. március 6-án került sor a sorozására, amikor a sorozóbizottság a 175 cm magas fiatalembert „fogyatkozás nélkül” alkalmasnak találta és a közös hadseregbe besorozta. A lajstromban „magán hivatalnok” foglalkozásúként meghatározott, akkor a Zrínyi Miklós utca 54. szám alatt élő, katonai állományba került újoncot a felső kereskedelmi érettségi bizonyítványa alapján állami költséges egyévi önkéntes kedvezményben részesítették.

  Lustig József állítási lajstrom bejegyzése 1913-ból

Az állítási lajstrom arra nem ad választ, hogy vajon miért a cs. és kir. nagyváradi 37. gyalogezred állományába került, amikor helyben a m. kir. nagykanizsai 20. honvéd gyalogezred és a cs. és kir. nagykanizsai 48. gyalogezred állomásozott, s ezek tűnnének logikusabb választásnak. Egy lehetséges verzió, hogy mivel egyéves önkéntesként maga választhatta meg, hogy hol szeretne szolgálni, s Bécset a korábbi munkája miatt ismerhette, talán meg is kedvelte, vagy lehetőséget látott a jobb megismerésére, ezért esett a választása az akkor épp ott állomásozó cs. és kir. nagyváradi 37. gyalogezredre, ahol esetleg ismerőse, barátja is szolgálhatott. Az egy év szolgálat leteltével, egyéves önkéntes őrvezetői rendfokozatban 1914 tavaszán szerelhetett le, majd 1914 nyarán, a háború kitörésekor már nem volt választási lehetősége, ahhoz az alakulathoz kellett bevonulnia, ahol korábban szolgált. 1914 áprilisától a cs. és kir. nagyváradi 37. gyalogezred IV. zászlóalja Bilekre került, s az ő beosztása ide szólt. A történet folytatását pedig már ismerjük…

A halálát követően mindkét középiskolája megemlékezett a hősi halált halt egykori növendékéről. A piarista gimnázium 1914‒1915. évi értesítője a 34‒35. oldalon részletes nekrológot is írt róla. Az írás további részleteket is elárul az életéről, s egy katonakori fényképét is közli, ami az egyetlen ismert fotója.

  Lustig József portréja a kegyes tanítórendiek vezetése alatt álló nagykanizsai katolikus főgimnázium 1914‒1915. tanévben kiadott értesítőjének a 34. oldalán.

A megemlékezés szerzője, dr. Lukács József kegyes-tanítórendi pap, a hittudományok doktora, aki 13 év óta tanított az iskolában, tehát Lustig Józsefet személyesen is ismerte. A gimnázium ének- és vallástanára „A mi hőseink” című írásában együtt és betűrendben haladva külön-külön is meleghangú írásban emlékezett meg az iskola egykori elesett diákjairól. Lustig József neve alatt ez olvasható:

„Lustig József

1892. dec. 3. ‒1914. szept. 19.

Intézetünkben négy osztályt végzett. Azután hajlamát s kedvét követve a helybeli felső kereskedelmi iskola növendéke lett. Amint tanulmányait ott befejezte, szülei üzletében értékesítette tudását s szerezte a kereskedői élet tapasztalatait.

Hasznosan töltötte idejét a családi körben. Minden törekvése arra irányult, hogy széles ismeretkörrel lássa el magát arra az önálló jövőre nézve, amikor saját szerencséjének kovácsaként egyedül áll majd minden szülői támogatás nélkül az élet gondjaival s küzdelmével szemben.

Élettörténete csendes mederben folyt mindaddig, amíg a háborús mozgalmak hullámai el nem borították országunkat. S ezzel az alkalommal Lustig József is kisodródott a családi kör csendes és meghitt környezetéből oda, ahol a honvédelem kötelességének teljesítése a nemzet szolgájává, küzdő bajnokává s hősévé avatja azokat, akik vért s éltet áldoznak nemzeti fejlődésünk és fennmaradásunk érdekében.

Történeti nevet szerzett ő is magának, amikor a küzdő hősök sorába lépett. A vezénylő szó a cs. és kir. 37. gyalogezredet ‒ amelynek Lustig József önkéntes tizedese volt ‒ a déli harctérre vezette. […] A 37. gyalogezred bileki tusájának, diadalmas előretörésének is megvolt az áldozata. Fiatal, ifjú, erős katonák hulltak rendre a tömeghalál percében s ezek között volt Lustig József is.

Szept. 19-én haslövés következtében halt hősi halált. Akiktől elbúcsúzott hadba vonulásakor, azokat nem látta többé, amikor visszakerült. Holttestét itthon temették el. A honi föld ‒ melynek szabadságáért vérét ontotta ‒ fogadta be örök pihenőre.”

A család a nagykanizsai zsidó hitközség temetőjében később az édesapjával közös monumentális síremléket emelt Lustig Victor és fia, József emlékére.

  Lustig Victor és fia, Lustig József közös síremléke.
(Fotó: Nagykanizsai Zsidó Hitközség)

1922. szeptember 8-án a felső kereskedelmi iskolában ünnepélyesen avatták fel az első világháborúban hősi halált halt növendékek emléktábláját az iskola dísztermének a falán. Az 1922‒1923-as tanév értesítőjének az 5. oldalán így számolnak be erről: „Szeptember 8-án kegyeletes ünnepély keretében egy régi tartozást róttunk le. A világháborúban meghalt volt növendékeink emléktábláját avattuk fel. Ezeken a táblákon aranybetűkkel be van vésve mindazoknak a volt növendékeinknek neve, akik messze a hazától lövészárkokban, hómezőkön, tenger fenekén, fogságban vagy kórházban szenvedtek dicső halált, aszerint, amint azt a háború szüksége megkövetelte.” A 48 hősi halott nevét tartalmazó emléktáblák napjainkban is megvannak, közöttük Lustig József neve is olvasható. (A táblát 1939-ben kiegészítették vitéz Szabadi Béla nevével.)

 A felső kereskedelmi iskola hősi halottjainak az emléktáblája.
(Fotó: Huszár András)

1927. május 30-án, a Hősök Emlékünnepén került sor Nagykanizsán az izraelita sírkertben a zsidó hősök temetőjének a felavatására. A Zalai Közlöny 1927. május 31-ei tudósítása szerint dr. Weisz Lajos, az Izraelita Szentegylet elnöke a nagykanizsai Izraelita Hitközség nevében avatta fel a zsidó hősök temetőjét, s olvasta fel az ott nyugvó 33 zsidó katona névsorát, közöttük Lustig József egyéves önkéntes őrvezetőét is.

Neve a nagykanizsai zsinagóga előtti udvarban, az első világháború 77 nagykanizsai zsidó hősi halottjának a névsorában is szerepel.

A nagykanizsai zsidó hősi halottak névsora a helyi zsinagóga udvarán.
(Fotó: Benke Dániel)

A család tagjai ‒ Lustig Jolán kivételével, aki férjével, Raab Jenővel és gyermekeivel előbb Ausztriában élt, majd 1939-ben kivándorolt az Egyesült Államokba ‒ 1944-ig Nagykanizsán éltek, majd a holokauszt idején Auschwitzba hurcolták őket. A nagykanizsai halotti anyakönyv 1950. február 1-jén kelt 80‒84. számú bejegyzései szerint a nagykanizsai járásbíróság 1950. január 6-án kelt Pk. 8006/1949/5. számú végzésével 1944. május 15-ei nappal állapította meg a 81 éves özv. Lusztig Viktorné Singer Fanni, az 52 éves Lusztig Dezső férfiszabó, a 45 éves Lusztig Mária háztartásbeli, a 44 éves Lusztig István magánzó és a 13 éves Lusztig Viktor tanuló halálának az időpontját. Nevük a holokauszt 60. évfordulóján Nagykanizsán a zsinagóga udvarán emelt emlékművön is olvasható.

A hazáért Bileknél meghalt Lustig József egyéves önkéntes őrvezető emlékének a megőrzéséről a családtagjai, ismerősei, szűkebb és tágabb közössége Nagykanizsán nagy szeretettel és kegyelettel gondoskodtak, amíg azt tehették. Ennek a kőbe vésett és nyomtatott emlékei, ahogy azt láthattuk, ma is állnak, illetve olvashatók. Emlékének és a családja emlékezetének a mai őrzése a mi feladatunk is. Ezt a célt szolgálta ez az írás is.

* * *

Lustig József történetének az összeállításához az adatok összegyűjtésében Tótpál Klaudia, a Magyar Nemzeti Levéltár levéltári asszisztense volt a segítségemre. A nagykanizsai helyi kutatásokért Huszár Andrásnak és Benke Dánielnek tartozom hálás köszönettel. A temetői fotók rendelkezésünkre bocsátásáért a Nagykanizsai Zsidó Hitközségnek mondok köszönetet.