Sófalvy József szakaszvezető visszaemlékezése Bosznia 1878-as megszállására – 15. rész

Hősünk alakulata 1878. szeptember 18-án Fojnicára ér, ahol ferences szerzetesek köszöntik őket. Innen úttalan utakon indulnak tovább nyugat felé. Útközben el is tévednek. Néhol a víz hiánya, máshol meg a bősége kínozza őket. A Bistrica folyó völgyébe érve gyönyörű tájon haladnak tovább Livnó felé. Gornji Vakufnál még élelemben sem szenvednek hiányt. A törökök elhagyják a várost és Livnónál gyülekeznek. Sófalvyék készenlétben töltik az éjszakát, mert a környéken is felkelő csapatokról érkeznek hírek. Van, aki a végrendeletét írja…

1878. szeptember 18.

Az éjjel hideg volt és dér, úgyhogy már 1 órakor talpon valánk, fejpárnám, a borjú csupa víz, különösen a lábam nagyon megfázott, alig voltunk képesek magunkat felmelegíteni a tábori tüzek mellett. Reggeli 5 órakor már útban valánk és déli 12 órakor megérkeztünk Fojnica alá, hol egy pár órai pihenést kaptunk.

Meglehetős nagy falu, a hegyoldalba a város közepe felett van egy 3 emeletes klastrom, melynek igen pompás kilátási helye van. Az udvarán kint állottak 12 barát, vártán jöttünket. Ott hallottuk meg, hogy egy pár nappal jöttünk előtt voltak itt a törökök, és igen sok jószágot elrabolták s elvitték Livnóba. Éppen ezen a helyen táboroztak, ahol mink. Rögtön felismertem főzőhelyöket.

Bemenvén a faluba, egy háznál egy darab kukoricakenyeret, s egy kis cérna kötél dohányt kaptam. Fizetést nem is vállalt el. Régen nem kaptunk már dohányt, így annak igen megörültem, dohányzacskómat is megtöltöttem, melyet kedves apámtól kaptam. Fekete kávénak használtam eddig.

 A fojnicai ferences rendi kolostor napjainkban
(Forrás: maps.google.com)

Ezredesünk a barátok tiszteletére térzenét adatott. Egy barát egy 5 literes magyarországi készítményű fakulaccsal léptetett hozzájok, s megtraktálta borral őket. A bakának szíve fájt a kulacs tartalmára, de hát ennyi bakának minden boruk kevés lett volna.

Idáig pompás országút vezet, kocsival is járható, de további utunk olyan, hol kocsi már nem járhat, élelmet csakis a tragthirosok szállíthatnak utánunk. Meglehetős cifra út ez és hegyes, szerencsénk, hogy az előhaladás lassan történhetik, így gyakran pihentettünk.

Délután 4 órakor megérkezénk a táborozási helyre, mely egy hegy oldalába van. Feküdni csakis úgy lehet, ha az ember kisásójával egyenesre faragja a földet. Minek utána egy darab területen levő kukoricát learattunk, megsütöttük, és vacsora után lehajtánk fejünket.

1878. szeptember 19.

A tegnapi parancs értelmében embereinknek nemcsak a kulacsot, hanem a kotlákat is tele kellett meríteni, mivel mai utunkban vizet nem fogunk találni. Elindulásunkkor egy megrendítő eseménynek leszünk tanúi. Ahol századunknak kellett volna mint elővédnek megindulni, Kapitányunk ostoba vezetése folytán nagy kerülő utat és oly hegyet kellett megmásznunk, ahol négykézláb kellett mennünk. Emiatt el is késtünk, úgyhogy nem elővéd, hanem hátvédek lettünk.

Ezen az említett helyen indultak meg tüzéreink lovaikat vezetve, de a nagy dér miatt a talaj csúszós levén egy ló lafettával a hátán megcsúszván a meredek lejtőn lebukfencezett a völgybe, mintegy 30 lépés hosszat. Szerencséje volt, hogy a lafetta mellé a két kerék is fel volt pakolva; így a kerék igen sokat segített rajta. Borzasztó volt nézni, a ló fején és farán bukfencelt le, a két kerék nagyot lökött rajta, hiába igyekezett az erős ló lábával ide-oda kapván fenttartani magát.

Éppen akkor sikerült neki midőn már azt hittük, hogy mind magát, mind a völgyben levő ütegeket és lovakat le fogja ütni. Éppen tüzéreink előtt 3 lépésnyire tudta magát fenttartani és csudálkozásunkra még fel akart állani, de a lafetta farára csúszván nem volt képes. Tüzéreink rögtön lepakolták a terhet, a ló, habár reszketve is, de felállott, semmi csonttörés nem fordult elő, a lafettát ismét a hátára pakolták s folytatta a marschot velünk tovább. A szerencsétlen ló, amint később hallám, 1 hét múltán az esés miatt megdöglött.

 Lóra málházott hegyi ágyú
(Forrás: digital.onb.ac.at)

Utunk még talán rosszabb, s több hegyeket kellett megmásznunk mint Belalovácnál, reggeli 5 órától du. 1-ig tartott a folytonos hegyi mászás folytonosan felfelé. Vizet csakugyan nem is láttunk, szerencsénkre, habár nagy hőség volt is, de többször rengeteg erdők között kellett haladnunk, mígnem 11 óra után egy hegytetőre felmászván brigádunk pihenést tartott. Összevártuk a hátramaradottakat. A szegény baka szomjában velem együtt a lónyomba összefolyt esővizet kanállal szedtük le a sár tetejéről. De ez is oly kevés volt, hogy szomjunkat nem oltotta el. Tovább menvén találtunk egy csergedező patakot, már ekkor előre voltunk tolva mint elővéd, s így neki hasaltunk a pompás jéghideg víznek.

E nagy erdőségből kiérve gyönyörű termékeny dombot pillantánk meg, mellette egy kies völgy egy pár házzal, bosnyákok csépeltek. A búza itt még most is talpon állott, e regényes tájékon levő ház mellett haladván el, a kíváncsi bosnyáktól túrót és kenyeret kértem, mit szívesen adott volna, de az utánunk lovagló Vilec parancsnokunkat meglátván vissza nem maradhattam. Táborunkat e meglepő szépségű tájékon ütöttük föl az erdő szélében. Valóban ilyen gyönyörű tájképet még nem láttam, táborunk négyszögben körül erdő s roppant hegyekkel. S a talajon gyönyörű apró fű, ez volt egyik legszebb táborozási helyünk Boszniában.

1878. szeptember 20.

Tegnap vizet sem kaphatánk, ma folytonosan a Bistrica vize melletti völgyben marsolunk. Gyönyörű tiszta vize van, mint a gyöngy. Széleinél több helyt óriási lapulevelek vannak. Ilyen nagyságú lapukat még sohasem láttam, de fel is használtam, mert egyet leszakítván (mint török csibukját) nyakamhoz dugtam, pompás napernyő lett belőle. Azonban nem panaszkodhatunk, hogy csak völgybe, hegyeken is kell másznunk, a tegnapi formára; a rossz út miatt annyira akadályozva vagyunk menetünkben, hogy csakis mint vadludak egyenként megyünk. Brigádunk több mérföldnyire el van nyúlva.

De ismét a folyóhoz vezetett le hegyi utunk. Úgy hogy most már annyiba bővében vagyunk a víznek, hogy két ízben kellettvén rajta keresztül menni, nem csak csizmánk lett tele vízzel, hanem majd az úszás mesterségét kellett használatba vennünk. Daoda pajtás az úton rosszul lett ’s hátra maradt, kenyerét is által adta nekem, étvágya nem volt, nehéz volt az is neki. Napi menetünk alatt nem találtunk egy háznál s egy bosnyáknál semmi egyebet, talán ez úton még a vadak sem járnak. Midőn kiértünk a hegyláncolat közül, örömünkre emberi hajlékokat pillantánk meg. Én rögtön elmaradtam századunktól és beosontam a faluba, hol a bosnyáktól egy darab kenyeret, s szilvát ökölnyi nagysagúakat, túrót s egy kevés dohányt kaptam.

Táborunkba akarván menni, az alezredessel találkoztam, kérdőre vont, hol jártam, meglátá nálam a kendő szilvát, rám támadt, hogy hát azt hol lopta. Erre roppant dühbe jöttem, megölő tekintettel felelék ordító hangon neki, azt hittem, hogy az egész embert lesöpri lováról a hangom. Oly komiszul feleltem neki, hogy azt hittem (mivel nevem a mellette álló hornistától kérdezte) raportra stimol, de biz az elmaradt. E kisváros neve mely alatt táborozunk Gornji Vakuf. Még egy város sem látta el a bakát ily bőven élelemmel, mint ez.

1878. szeptember 21.

Rast. De szép szó: pihenünk, hahaha! Első dolgom volt a csipák megmosása után rögtön a faluba menni, hol tejet és kenyeret kaptam. Nem panaszkodhatik a baka, van annyi vett kenyere mennyi még nem volt. De milyen, fekete kölesből, cirok- és búzalisztből készült lángos.

Visszajövén a táborba, barátommal egy csomó tejfelt vettünk, a bosnyák helyünkbe hozta. Éppen el akartuk egymás közt osztani, midőn ezredesünk a Hükl odaérkezvén kérdé, hogy jó-e, megkóstolván kérte, hogy felét adjuk át neki, mit nagy kérésre át is adánk.

E város lakói leginkább törökök és ma nagy ünnepjök van, a Ramazán, boltjaik csukva vannak. Menage tejfeles krumpli volt, ez volt még eddig a legrangosabb ebédem. Ebéd után lemenvén a folyóra kimostam piszkos ruháimat. Midőn visszamentem, századomnak éppen a gyülekező volt fúva. Hír szerint valami felkelő csapatot vettek észre a hegyen, el is ment 1 század felkeresésükre. Mi is kevés idő múlva otthagytuk a tábort és a falu melletti dombra mentünk fel, hol bereitsaft 3-ik fokába voltunk egész éjen át.

1878. szeptember 22.

Gyönyörű éjszakánk volt, egész éjjel folytonosan esett. Bornyúval hátunkon egész éjjel ébren melegedtünk a tűz körül. Kapitányomnak sem volt annyi száraz hely a roppant nagy sár miatt, hol leülhessen. Szepegett az öreg is, végrendeletét félig térden állva, félig ülve írta nejének. Livnónál nem hiszi, hogy pimasz fejét ott ne hagyja. Nekem patrolba kellett mennem a feldvachokat vizsgálnom, de a nagy sötétség miatt eltévedtem, alig voltam képes feltalálni Diószegi őrsparancsnokot.

Reggel visszamenvén táborunkban ott a talaj szinte oly sáros volt, hogy nem hogy tisztítani tudtuk volna magunkat, sőt inkább még jobban bekevertük. Rágtuk kínunkban a törekből készült, kölessel kevert vakarcsot, tele volt kalásszal, az ember torkát össze-vissza karmolta. Az éjen át e zsivány törökök odahagyták a falut és elfutottak Livnóba fegyvert fogni ellenünk. Délután beszaladtam a faluba ismét és óh, csodák-csodája, szőlőt s jó ehető vakarcsot és mézet kaptam.