Lukachich Géza emlékútjai az Isonzó mentén – 1. rész

Napjainkban egyre többen keresik fel az első világháború harcainak emlékhelyeit, útjukkal tiszteletüket kifejezve azok emlékének, akik ott harcoltak. Ez azonban nem újkeletű dolog, mert amint a lehetőségek megengedték, már a két világháború között egyre többen látogatták meg az egykori harcmezőket, sok esetben így emlékezve elesett bajtársaikra. Lukachich Géza tábornok katonai pályafutásának legjelentősebb szakasza volt, amikor az Isonzó mentén 1915‒1917-ben vívott harcok során a 20. honvéd gyaloghadosztály vezette. A későbbiekben két alkalommal, az olasz hadüzenet tizedik és huszadik évfordulóján is visszalátogatott az egykori harcok helyszínére. Az itt következő írásban az 1925-ös utazást elevenítjük fel.

1925 tavaszán korának egyik ismert újságírója, Benda Jenő, a harcok kitörésének 10. évfordulójára tervezett egy utazást az olasz hadszíntérre, az Isonzó mellé, hogy sorra látogassa az első világháború alatt katonai jelentésekből már megismert helyeket, helyszíneket, és erről tudósítsa a Pesti Hírlap olvasóit. A vonatút során kivételes szerencséje (?) volt – vagy csak a történet dramaturgiája miatt írta így –, a szerelvényen találkozott ugyanis Lukachich Géza tábornokkal, aki szintén a térségbe tartott. A lehetőséget kihasználva az újságíró ismertette utazása célját az altábornaggyal és megkérte, hogy tartson vele az emlékúton, amit a tábornok először visszautasított, majd végül mégis elfogadott. „Igy jutottam ahhoz a kivételes szerencséhez, hogy a magyar fiuk vérehullásának nyomát kereső utamban Lukachich Géza altábornagy lett a kalauzom azon a harcterületen, amelyen az ő vezetése alatt a legragyogóbb és a legmegrázóbb rakétázással lángolt föl a magyar hősiesség” – jegyezte le az újságíró.

Ezzel kezdetét vette egy különleges utazás, amely során a tábornok, aki az első világháború után először járt a harcok helyszínén, vezette végig Benda Jenőt az egykori harctéren, s felelevenítette és részletesen elmesélte emlékeit, amelyeket így a Pesti Hírlap négy lapszámában is olvashattak az olvasók.

 Benda Jenő (Huszt, 1882. február 18. – Dachau, 1944. november 24.) író, újságíró 1902-től a Magyar Szó, 1906-tól az Egyetértés és 1911-től a Pesti Hírlap munkatársa volt, később 1944. március 19-ig felelős szerkesztője, közben 1913-tól 1918-ig ügyvéd volt Budapesten. Újságíróként és gyorsíróként vett részt az első világháborút lezáró béketárgyalásokon a magyar delegáció tagjaként. Lukachich Gézával az Isonzó mentén tett utazásról az 1925. április 12-én, 16-án, 19-én és 26-án megjelent lapszámokban írt.
(Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Benda_Jen%C5%91)

Somorjai báró Lukachich Géza (Kassa, 1865. március 29. – Budapest,1943. december 25.) császári és királyi altábornagy, katonai szakíró. Az első világháborúban kezdetben Szerbiában, majd az olasz fronton harcolt. Az első Isonzói csatában a Doberdó-fennsík védelmének irányítója, majd a m. kir. 20. honvéd gyaloghadosztály parancsnoka, amely alakulattal 1915‒1916-ban a Doberdói-fennsík, 1917 szeptember-októberében a Monte San Gabriele magaslat védelmében harcolt.
(Forrás: MNL Veszprém Megyei Levéltára)

Az utazásuk első helyszíne Monfalcone volt. A harcok megkezdésekor az olasz tüzérség, majd a város megszállása után az osztrák–magyar tüzérség támadásait elszenvedett kikötőváros 1925 tavaszán kettős arcát mutatta a vasúti pályaudvart elhagyó vendégeinek: „Az első öt percben az az érzésünk, hogy ez a város azóta teljesen ujjátámadt. A legközelebbi utcakanyarulatnál azonban, – ahol majdnem bele ütközünk egy kislányba, aki ebédet visz valahová – megtaláljuk az első be nem hegedt sebet a régi város arculatján: elhagyott emeletes ház, utcai bejárója befalazva, teteje nincsen, üres ablakain átviláglik a kék égboltozat. És azután egyre gyakrabban találkozunk hasonló szomorú látványossággal. Az új házak foghíjas résein kőhalmazok, félig-meddig lakhatóvá tett roskadozó öreg házak, Pompéji romjaira emlékeztető, tetejükön fűvel benőtt kőfalak merednek ránk.”

A félig romos városban sétáló látogatók találtak egy vendéglőt, amelyet megkíméltek a harcok és a közel százéves lugassal rendelkező udvaron át, bementek a déli napsütésben is kellemesen hűvös belső helységbe. Itt „fanyar isztriai vörösbor” mellett a tábornok, a helyi vendégeket látva, megjegyezte: „Ha ezek a derék emberek tudnák azt, hogy én lőttem ilyen csúnyán össze a városukat, most megvernének.”

Az ebéd elköltése után Lukachich mesélt Benda Jenőnek a Doberdó-fennsík védelmének 1915 nyarán történt megszervezéséről, a harcok kezdetéről, az első offenzíváról, illetve azokról a helyszínekről, amelyeket végigjárnak majd az út során. Ezt követően pedig tettek egy rövid sétát az városban.

 Monfalcone főterének egyik oldala.
(Forrás: Pesti Hírlap, XLVII. évfolyam, 83. 1925. április 12-én megjelent lapszáma, arcanum.hu.)

Másnap, a kisváros főterén a tábornok kiadta az utasítást az általuk bérelt autó sofőrjének: „Doberdóra!” Az egykor a tábornok által védett fennsíkra Selz városán keresztül vezetetett az útjuk. A településre való megérkezésük után egy kövekből rakott emlékműre lettek figyelmesek, amit az olaszok állítottak az elesett honfitársaik tiszteletére. Egy gyors megálló után, melynek során röviden beszélgettek a helyi lakosokkal, a falu fő utcáján keresztül folytatták útjukat, amikor a tábornok csendesen megjegyezte: „Ezt a falut is én lövettem össze. De elkerülhetetlen volt a dolog. Jelentették, hogy Selzet gyülekező helynek használják az olaszok. Ettől kezdve folytonosan lőttük a falut.”

 Temető Selz közelében: „Az egyforma sírkövek olyan glédában állanak itt is, mint a gazdáik valamikor a gyakorló téren. Középen a vezér: »Pax« fölirással hatalmas obeliszk.”
(Forrás: Pesti Hírlap, XLVII. évfolyam, 85. 1925. április 16-án megjelent lapszáma, arcanum.hu.)

A faluból kiérve folytatták útjukat egészen Doberdó faluig. A településre érve, keserűen tapasztalták, hogy sokkal több a romos ház, mint Monfalconéban, amire a tábornok magyarázattal is szolgált: „Doberdot annak idején az olaszok teljesen rommá lőtték, […] Megtudták, hogy itt lakom, itt van a parancsnokságom. Ettől kezdve folytonosan idetüzeltek.” Természetesen a településre érve nem is lehet más a cél, mint a régi iskola, az egykori parancsnokság épületének a megkeresése. A romos épületet még nem hozták helyre, a tető beszakadva, a falakon golyónyomok, a bejáratnál hatalmas kupac kőtörmelék várta a látogatókat. A tábornok lelkesen mesélte az itt 1915 nyarán átélt eseményeket: „Itt az iskolában volt a parancsnokságom. Éppen benne voltam a házban, amikor belecsapott egy gránát. Csak úgy recsegett-ropogott itt akkor minden! Természetesen azonnal elmenekültünk innen. Ott, annál a kétemeletes háznál várt az autóm. Az ordonánc tisztemmel odarohantunk. Nehéz volt a helyzetünk, mert az olaszok folytonosan lőtték az utat. Megvártam, amig egy lövést leadtak, azután kiadtam a parancsot, az autó nekiiramodott. Szerencsésen átcsúsztunk. Akkor a parancsnokságomat át tettem Marcotinibe. Később onnan is kilőttek. Akkor átköltöztem Opaciasellára.”

 Lukachich Géza az összelőtt doberdói iskola előtt, amely egykor a parancsnoksága volt.
(Forrás: Pesti Hírlap, XLVII. évfolyam, 85., 1925. április 16-án megjelent lapszáma, arcanum.hu.)

Az iskolaépületnél nézelődve ismerkedtek meg egy helyi lakossal, egész pontosan a település suszterével, aki – mialatt megjavította Benda Jenő éles kövek által tönkre tett cipőjét – mesélt az itt élők életéről is. Elmondta, hogy a falu lakossága 1925-ben szintén 150 fő körül van, ahogy tíz évvel korábban is volt. A lakók most is földműveléssel foglalkoznak, de szerényebb körülmények között próbálnak megélni, mint egy évtizeddel korábban: „Mert szegények az emberek. Tönkretette őket a háború. Háború előtt sem voltak valami gazdagok. De mégis mindenkinek volt állatja. Egy pár tehene. Kecskéje, disznaja, lova, baromfija. Amikor aztán a háború végével hazajöttek, nem találtak itthon semmit sem. Mindenük elpusztult. Most szegény ember itt mindenki. Nagyon szegény ember!” – jellemezte a faluja helyzetét a kézműves.

 A falu cipésze a doberdói iskola előtt.
(Forrás: Pesti Hírlap, XLVII. évfolyam, 85.,1925. április 16-án megjelent lapszáma, arcanum.hu.)

A hírhedt fennsíknak nevet adó község meglátogatása után továbbindultak, és Monfalconén át Görz városába. A két város közötti vonatút során a tábornok részletesen beszámolt a szerelvényből látott helyszínekről a Monte Cosich oldalába épített drótkötélpályától egészen a Dottori-csatorna felrobbantásáig, vagy a Monte San Michelén végrehajtott gáztámadásig. A város, csakúgy, mint az eddigi települések, kétféle arcát mutatta: „Egy körséta a városban azonban meggyőz bennünket arról, hogy a felületes impresszió, mint mindig, most is csalódást okoz. A főutca már elfelejtette a régi Görzöt. És elfelejtette a háborút. Azonban mihelyst leérünk a főutcáról, sűrűn találkozunk a régi Görz emlékeivel. És a háború nyomaival is. Romba dőlt ház sokkal kevesebb, mint a Doberdón, vagy Monfalconéban. Azonban itt is fölös számmal akad. Különösen az Isonzó partja felé eső részeken és a folyón túl, a Podgora alatt.”

A városlátogatásnak különös jelentőséget adott az is, hogy Lukachich Géza hosszabb időt töltött a településen kadét korában, amire szívesen emlékezett vissza a fiatalkorában látogatott helyszíneken.

„Séta fel a várba. A velencei szárnyas oroszlánnal díszített főkapu még eléggé ép. De körülötte a falak már sokat szenvedtek az ágyúzástól. A világháború egy-két esztendeje több kárt tett bennük, mint azelőtt nem tudom hány század.”
(Forrás: Pesti Hírlap, XLVII. évfolyam, 88., 1925. április 19-én megjelent lapszáma, arcanum.hu.)

A várost elhagyva az emlékezők útja a Podgora magaslatra vezetett, amely az itt kialakított görzi-hídfő egyik legfontosabb része volt egykor, illetve az út során meglátogatott azon kevés helyszínek egyike, ahol Lukachich Géza nem vezetett csapatokat a harcok alatt. Ennek ellenére végigjárták a lövészárokmaradványokat, és sok esetben szembesültek az harcok még látható nyomaival: „Podgora legmagasabb csúcsa felé, egyéb háborús jelekre is akadunk. Egy helyen ártalmatlanná tett gránátok és srapnellek tömege aprófa módjára szépen összerakva. Máshol sűrű bozót kellős közepén egy pár eldobott rongyos bakancs. Drótdarabok akadnak a lábunkba. Az egyik különösen sűrű, bozótos helyen az altábornagy meglepetten áll meg egy hatalmas gránát előtt.”

 Srapnel- és gránáthalom a Podgorán.
(Forrás: Pesti Hírlap XLVII. évfolyam, 88., 1925. április 19-én megjelent lapszáma, arcanum.hu.)

Olasz hadiemlék a Podgorán. A felirata az oldalán: „Non lacrime chiedono i morti, ma qui chiamano i viventi a imparare come si ami la patria!” Ami annyit jelent, hogy: „Nem könnyeket kérnek a halottak, hanem arra szólítják föl az élőket, tanulják meg tőlük, hogyan kell szeretni a hazát!” Forrás: Pesti Hírlap XLVII. évfolyam, 88., 1925. április 19-én megjelent lapszáma, arcanum.hu.)

1925. április 26-án jelent meg a Pesti Hírlapban az emlékútról való tudósítás utolsó része, amelyben a Lukachich Géza számára talán legérdekesebb helyszínek végiglátogatásáról tudósított. Az első állomás a Monte San Gabriele volt, ahol 1917 őszén Lukachich Géza vezetésével a m. kir. 20. honvéd gyaloghadosztály elkeseredett harcban védelmezte a magaslatot, amely ezekben a hónapokban az Isonzó-front kulcsa volt. Az olasz hadvezetőség minden erejét arra fordította, hogy a Monte Santo után ezt a magaslatot is birtokba vegye az Isonzó bal partján, megnyitva az utat a Vipava völgyén át az Osztrák–Magyar Monarchia belső területei felé. A Monte San Gabriele védelmében kulcsszerepet játszott az ún. Geschütz-kaverna, amely a magaslat északi részén feküdt, néhány méterre az olasz állásoktól. Benda Jenő és útitársa természetesen felkereste a nevezetes helyszínt: „Itt még nagyon sok a kézigránát. […] Valóságos tojástáncot járunk a barátságtalan szerszámok között, amelyek azzal a veszedelemmel fenyegetnek, hogy ha beléjük botlunk, fölrobbannak. A boltozatról fejünkre csepeg a víz. Hátunk mögött világos ponttá szűkül össze a kaverna bejárója. Szinte föllélegzek, amikor újra kinn vagyunk a fényes, meleg tavaszi napsütésben.”

 Feljárat a Monte San Gabrielére.
(Forrás: Pesti Hírlap XLVII. évfolyam, 94., 1925. április 26-án megjelent lapszáma, arcanum.hu.)

A Monte San Gabriele után újabb nevezetes helyszínt, a Doberdó-fennsík kulcsát, a 275 méter magas Monte San Michelét kereste fel a páros, amelyet Gradisca felől a 197-es magaslat és San Martino del Carso település érintésével közelítettek meg. A kis falu a harcok alatt 1915‒1916-ban az első vonalban feküdt: „Itt keresztül-kasul a falun mindenütt lövészárkok voltak, […] San Martinoban kő kövön nem maradt.” – emlékezett a tábornok a falu háborúban átélt napjaira. A település meglátogatása után érték el a hírhedt magaslatot, ahonnan a kilátást kihasználva Lukachich Géza elemzést adott a hely és a hídfő jelentőségéről. Ezt követően megnézték az egykori lövészárkokat, a magaslat látható háborús emlékeit, kiemelt figyelemmel a fennsík 1916. augusztusi kiürítése után, az olaszok által kiépített olasz ágyúállásokra. Érdekes, hogy bár nyilván megnézték a közelben található és a magaslat védelmében kulcsszerepet játszó, Lukachichról elnevezett alagutat, a látottakról nem számoltak be az olvasóknak.

A néhány napos emléktúrájukat nem is zárhatták volna máshol, mint a Monte San Michele csúcsán. Itt a fennsík kiürítése után az olaszok egy emlékművet emeltek, amely napjainkban is az egyik legismertebb, leglátogatottabb emlékhely a környéken: „A hegytetőn hadiemlékek. Az egyiken, amelyiknek legfőbb disze egy odaerősített rozsdás rohamsisak, ezt a felírást olvasom: „Su questo cime italiani e urtgheresi combat tendo da prodi se fratellarono nel morte.” (Az olaszok és a magyarok, akik ezen a csúcson vitézen harcoltak egymással, testvérekké lettek a halálban.)”

 Lukachich Géza az olasz–magyar megbékélést hirdető emlékmű előtt.
(Forrás: Pesti Hírlap XLVII. évfolyam, 94., 1925. április 26-án megjelent lapszáma, arcanum.hu.)