Lukachich Géza emlékútjai az Isonzó mentén – 2. rész

Lukachich Géza tábornok 1925 tavaszán maganemberkét látogatott el Olaszországba, ahol végiglátogatta az Isonzó mentén egykor megvívott, általa vezetett harcok helyszíneit. A tábornok tíz évvel később, 1935 nyarán, immár a NYUKOSZ hivatalos delegációjának vezetőjeként tért vissza az egykori olasz hadszíntérre. A látogatásról a korabeli lapok is beszámoltak.

A NYUKOSZ, azaz a Nyugállományú Katonatisztek Országos Szövetsége Lukachich Géza tábornok szervezésében és vezetésével 1920 januárjában alakult meg azzal a céllal, hogy erkölcsileg és anyagilag támogassa a Nagy Háborúban szolgált, immár nyugállományú tiszteket, katonai hivatalnokokat, illetve özvegyeiket, árváikat. Lukachich altábornagy 23 évig volt a szervezet elnöke. A NYUKOSZ vezetősége, illetve Lukachich 1933 őszére hirdette meg az Isonzó menti harcterekre az első emlékutat, amely azonban ekkor még nem valósult meg, csak két évvel később, 1935 júniusában.

A NYUKOSZ jelvénye.
(Forrás: darabanth.com)

Az 1933-ban tervezett út hirdetése a 8 Órai Újság 1933. szeptember 2-án megjelent lapszámában.
(Forrás: 8 Órai Újság, 1933. szeptember 2., 19. évfolyam199. lapszám)

Az Est 1935. június 27-iki számában Látogatás a kihűlt pokolban címmel beszélgetés jelent meg Lukachich Géza tábornokkal a néhány nappal korábban befejezett olaszországi útról. Beszélgetőpartnere sem volt ismeretlen a közvélemény előtt: Petschauer Attila, olimpia bajnok kardvívó készítette az interjút a NYUKOSZ elnökével az általa szervezett utazásról.

Petschauer Attila (Budapest, 1904. december 14. – Davidovka, 1943. január 20.) olimpiai és Európa-bajnok kardvívó. Sportolói pályafutása befejezése után1933-tól újságíróként dolgozott. Elsősorban sport témájú cikkeket publikált a Pesti Naplóban és Az Estben, ahol önálló rovata is volt Beszéljünk őszintén címmel.
(Forrás: hu.wikipedia.org)

A tábornok az 1935 júniusában lezajlott út szervezéséről elmondta, hogy áprilisban felvetette Olaszország magyarországi képviselőjének, Colonna hercegnek, hogy tervez egy utat katonatisztek számára azzal a céllal, hogy felkeressék az egykori harcmezőket, és lehetőség szerint találkozni szeretnének olasz tisztekkel is. Hamarosan megérkezett a jóváhagyás: „Colonna herceg nemsokára értesített, hogy a tervet örömmel fogadták Olaszországban s azt is közölte velem, hogy Mussolini is fogad bennünket külön kihallgatáson.”

Ezt követőn 1935. június 8-án indult el a delegáció, amelynek számos ismert tiszt is tagja volt, és még aznap meg is érkezett az utazás első állomáshelyére: „Triestből jelentik: Az Isonzó menti harcok kezdetének huszadik évfordulója alkalmából a Karszt magyar védőinek 19 tagú tiszticsoportja látogatta meg a pünkösdi ünnepeken a régi harcteret. A csoportot báró Lukachich Géza ny. altábornagy, az egykori 20-ik honvéd hadosztály volt parancsnoka vezette s abban részt vettek: vitéz Szent-kereszthegyi Kratochwill[helyesen Kartochvil] Károly és Szahlender Béla ny. altábornagyok, Inselt István és vitéz Békey Béla ny. tábornokok, vitéz Szomor Aurél dr. tábornok, vitéz Kesserü István ny. ezredes, vitéz Benke Béla ny. vezérkari ezredes, vitéz Barczaujfalussy Egon, vitéz Vécsey Aladár és Petter Imre alezredesek, vitéz Oláh Gyula ny. vezérkari százados, Budahegyi Pauer János építész, volt tartalékos százados, Dénes Adolf, Hollandia és Portugália fiumei konzulja, Schaffer László földbirtokos és vitéz Somogyváry Gyula országgyűlési képviselő, volt tartalékos főhadnagyok” – számolt be a Magyar Távirati Iroda a delegáció érkezéséről. A felsorolásból kimaradt Mezőffy Ágoston, Dereáno Ödön ezredes és dr. Nyári Miklós budapesti ügyvéd, aki később a Felsőmagyarországi Reggeli Hírlap hasábjain, a lap 1935. november 3-ai számában részletesen beszámolt az útról.

Somogyváry Gyula (Füles, 1895. április 21. – Budapest, 1953. február 12.) író, újságíró, országgyűlési képviselő, első világháborús veterán, számos népszerű első világháborús regény szerzője.
(Forrás: hu.wikipedia.org)

Már az állomáson nagy meglepetés érte őket, amikor Scimeca vezérőrnagy, a trieszti hadtestparancsnok tiszti küldöttség élén, ünnepélyes keretek közt fogadta a delegációt.

Vito Scimeca tábornok.
(Forrás: generals.dk)

Trieszti tartózkodásuk után katonai autókkal bejárták a környék első világháborús harcainak helyszíneit, amire így emlékezett a tábornok: „bejártuk a legnevezetesebb harctereket, a San Michelet, a Sveta Catarinát, a Monte san Gabrielét. A Monte San Michelen találkoztunk azokkal az olasz tisztekkel, akik a háború alatt a szembenálló olasz csapatok tisztjei voltak. A hegy tetején felállított emlékművet megkoszorúztuk, amelyet még a háború alatt, 1916-ban állítottak fel az olaszok az olasz és magyar bátorság emlékére.” A Monte San Michelén tett sétáról dr. Nyári Miklós megjegyezte: „Odébb haladva megláttuk a következő felírást egy kaverna bejáratánál: »Caverna Austriacha Lukachich« Sietve közöltük, hogy Lukachich ungherese…”

Somorjai báró Lukachich Géza (Kassa, 1865. március 29. – Budapest,1943. december 25.) altábornagy, katonai szakíró. Az első világháborúban kezdetben Szerbiában, majd az olasz fronton harcolt. Az első isonzói csatában a Doberdó-fennsík védelmének irányítója, majd a m. kir. 20. honvéd gyaloghadosztály parancsnoka, amely alakulattal 1915‒1916-ban a Doberdói-fennsík, 1917 szeptember-októberében a Monte San Gabriele magaslat védelmében harcolt.
(A kép forrása: Magyar Katonai Közlöny 1923/1-2. szám)

Természetesen a delegáció ellátogatott Redipugliába is, hogy az ott levő katonasírokat megkoszorúzzák. „Ezeket a katonai temetőket sohasem fogom elfelejteni. Csodálatos, hogy az olaszok a legszeretőbb gonddal gyűjtik össze úgy a maguk, mint az ellenséges halottak csontjait. Ebben a temetőben körülbelül 30.000 olasz katona fekszik, de a különböző harctereken elesetteket is ebbe a temetőbe akarják hozni. Szó van arról, hogy még 20.000 elesett olaszt temetnek el Redipugliában. A temető legmagasabb pontján – mondja az altábornagy – hatalmas mauzóleum áll, 1927-ben temették ide a savoyai herceget, aki úgy rendelkezett, hogy katonái között akar pihenni. […] magyar katonák Monte Fogliano-temetőben fekszenek. Körülbelül hétezren” – emlékezett a tábornok. Dr. Nyáry Miklós is fontosnak tartotta megemlíteni az emlékhelyen tett látogatást: „A dombtetőn az aostai herceg, a velünk akkor szembenálló hadsereg parancsnoka nyugszik vitézei között. Az ő sírjánál Mezőffy Ágoston tartotta szívhezszóló emlékbeszédét. Leraktuk első koszorúnkat, némán tisztelegtünk. Lelkünket megrázta a látvány. Minden egyes síron háborús emlék; egy ágyúlövedék, egy drótsövény-rész, egy szétroncsolt géppuska-váz és megszámlálhatatlan harci eszköz…”

Mezőffy Ágoston. Államtudományi doktor, 1903‒1922-ig a Kereskedelemügyi Minisztérium munkatársa, később a m. kir. zálogházak igazgatója, majd postatakarékpénztári ügyvezető igazgató. A világháborúban 22 hónapig harcolt.
(Forrás: fototer.oszk.hu)

Az emlékhelyek után eljutottak az első úton már megismert településekre. Görzben az egykori ellenség, a „görzi frontharcos bajtársak” vendégszeretetét élvezték: […] ünnepi lakomára [került sor], melyet Görzben a város legfőbb polgári és katonai vezetőinek részvételével tiszteletünkre adtak a frontharcosok.”

A harcterek meglátogatása után a delegáció utazása második állomására, Rómába érkezett 1935. június 13-án délelőtt fél 11-kor, ahol pápai audiencián vettek részt. Dr. Nyáry Miklós így számolt be a Felsőmagyaroszági Reggeli Hírlap hasábjain XI. Piusszal való találkozásról: „Krisztus földi helytartója a gyönyörű castelgandollói kastély külön-kihallgatási márványtermében fogadott bennünket. Felejthetetlen volt! Német nyelven szólt hozzánk, akik térden állva fogadtuk áldását: – Legyetek üdvözölve, nemcsak Ti, de azok is, akik benneteket ideküldtek, mindannyian. Legyetek úgy megáldva, amint akarjátok, nemcsak, Ti, de hozzátartozótok, összes ismerőstök és egész Magyarország népe. Mi áldásunkat adjuk Nektek és ezt adjátok tovább Magyarországnak és összes lakóinak. Hölgyeink sírva fakadtak, de a harcedzett katonák is mely áhítattal csókolták meg a Szent Atya mindegyikünknek odanyújtott Szent Péter gyűrűjét.

XI. Pius pápa a rövid fogadás során kitért az utazásuk céljára is: „Mennyire szép és keresztényi cselekedet az, hogy elhalt ellenfelek szembenálló katonák emlékét felkeresik és emléküket megőrzik” – emlékezett Lukachich a Szentatyával való találkozóra.

XI. Pius pápa (Desio, 1857. május 31. – Róma, 1939. február 10.) a római katolikus egyház 259. pápája 1922-től haláláig.
(Forrás: hu.wikipedia.org)

A pápai audiencia után nagy ünnepség keretében megkoszorúzták a római Ismeretlen Katona emlékművét, és még aznap este Olaszország miniszterelnöke, Benito Mussolini fogadta őket kihallgatáson, amelyre dr. Nyári Miklós így emlékezett: „Amilcare Rossi, az olasz frontharcos szövetség elnöke és vezérkara egész napon át dédelgetett bennünket. […] 6 óra előtt már ott álltunk a Pallazzó Venezia történelmi levegőjű palotájának kapujában, majd csodálatosan szép termek során át a Duce dolgozószobájának szomszédságába értünk. […] Nyers selyem fehér ruhájában, fehér cipőjében, az ismert komoly arckifejezéssel hallgatta ősz tábornokunk szavait.”

Az elhangzott beszédet Lukachich tábornok a vele készült beszélgetésben megosztotta az olvasókkal: „Május 23-án volt húsz éve annak, hogy Olaszország hadat üzent a monarchiának. Az olasz és a magyar katona szembekerült egymással. Azok lettek ellenfelek, akik egy évszázadon keresztül barátok voltak. Ellenfelek tettünk, de sohasem ellenségek. A sors iróniája szembeállította a testvéreket. Én, mint a 20. honvédhadosztály parancsnoka, elvezettem tisztjeimet a Monte San Michele tetejére, hogy köszöntsem azokat az olasz bajtársakat, akik szemben állottak Velünk. Ezen a részen folytak a legvéresebb harcok. S ezen a helyen olaszok és magyarok álltak egymással szemben. Én parancsnokoltam a magyarok felett és ugyanakkor húsz év elmúltával arra kértem az olasz bajtársakat, hogy találkozzunk ott és fogjunk kezet ott, ahol annyi ezernyi halált osztottunk egymásnak.”

A hivatalos beszédre érkezett a hivatalos válasz, amelyet dr. Nyáry Miklós írásában részletesen kitért és hűen tükrözte 1935-ben a két ország közötti viszonyt: „Én is ott voltam a háborúban, a 145-ös magassági ponton (ez Selznél, éppen szemben az 1-es népfelkelőkkel volt) és ott harcoltam, ott tanultam meg tisztelni és értékelni is a magyar katona bátorságát és hősiességét. Tragikus sorsnak látszott és végzetszerűnek tartottam, hogy egymással szembe kellett állnia a két népnek, amelynek egymás ellen semmi érdekük sem volt. De azóta Magyarország és Olaszország között úgy megerősödött a barátság, hogy ez soha többet nem történhet meg. Mondjátok meg, ha hazamentek, a magyaroknak, hogy az én barátságom és Olaszország barátsága Magyarország iránt őszinte, megingathatatlan és örök!”

A Palazzo Venezia.
(Forrás: en.wikipedia.org)

A római találkozók után a delegáció 1935. június 15-én elhagyta az olasz fővárost, és Firenzébe látogatott, ahol szintén katonatisztekkel és a helyi vezető politikusokkal találkozott. A toszkán régió székhelyéről Velence érintésével indultak haza. Amikor vonatútjuk során elérték az Isonzót, „a vonat lassította járását. Hölgyeink az úton összegyűjtött csokraikat, Olgyay István pedig babérkoszorúját a vonat ablakából ledobták a sebesen rohanó áradatba.”