Az osztrák‒magyar hadseregben feltűnően magas volt az öngyilkossági esetek száma, ami a közvélemény és a korabeli sajtó figyelmét is felkeltette a XIX. század végén. A századfordulón parlamenti vitákig jutott a kérdés. Mi állt ezek hátterében, kik és hogyan követték el az öngyilkosságokat? Milyen tendenciák voltak megfigyelhetők? Hogy viszonyultak ezek az esetek a polgári életben és a többi hadseregben megfigyelhetőkhöz képest?

„Öngyilkosságok a hadseregben. Sorhadi és honvédtisztek körében egymást érik az erőszakos halálesetek. Egyik szerencsétlent még jóformán el sem hantolták, s már a másiknak halántékát is átfúrta a gyilkos golyó. E jelenség valóban megdöbbentő. Önkénytelenül tódul élőnkbe a kérdés, hogy mi lehet e szomorú jelenségnek az oka?” – tette fel a kérdését 1890-ben e nyilván túlzó felvezetéssel az Ellenzék című napilapban megjelent cikk írója.

Az öngyilkossági eseteket elsők között vizsgáló újság címlapja.

Az Arcanum portálon elérhető sajtótermékek közt böngészve a fenti írás az egyik első, amely megjelent a témában. Persze öngyilkossági esetek nemcsak a haderő kötelékében fordultak elő nagy számban, hanem a polgári életben is, és igaz ez nemcsak Magyarország, hanem a Monarchia egész területére. Az I. világháborút megelőző évtizedekben az Osztrák−Magyar Monarchia előkelő helyen szerepelt a lakosságarányos öngyilkosságok statisztikájában.

Az Ellenzék című napilapban megjelent cikk részlete.

Az öngyilkosság ténye vagy kísérlete alighanem egyidős az emberiséggel, mondhatni: emberi jelenség. Az öngyilkosság előfordulásáról az ókorból már pontos ismereteink vannak, az ókori kultúrákban ez már nem volt ritkaság. Azok az emberi problémák, amelyek öngyilkosságot váltanak ki, már ekkor is ismertek és tipikusak voltak. A súlyos megszégyenülés, a szeretett társak vagy családtagok elvesztése, a biztos halál tudata vagy az elviselhetetlennek vélt életkörülmények gyakran váltottak ki öngyilkosságot. Mindezeket a gondokat a XIX. és XX. századi kései utódok is megörökölték, a polgári és a katonai világban is.

A XIX. század elejére már számottevő az öngyilkosság problémájával foglalkozó irodalom. E század közepére az európai államok többsége már olyan statisztikai adatfeldolgozással rendelkezik, amely megjeleníti az öngyilkossági esetek számát is. A XIX. század utolsó évtizedeiben pedig az öngyilkosság statisztikai adatait elemző tanulmányok is napvilágot látnak. Igaz, ekkor még elsősorban a francia és olasz szerzők foglalkoztak a kérdéssel, majd hamarosan a Monarchiában is megjelennek az ezzel a témával kapcsolatos írások. A XIX. század végétől az osztrák−magyar haderő kötelékében történt öngyilkossági esetek is egyre intenzívebben foglalkoztatták a közvéleményt. Erre utal számos újságcikk, majd a XX. század elejétől az osztrák és a magyar parlament parlamenti tudósításai is.

Elsőként a Gyógyászat című hetilap 1892. évi 52. számának a Honvédorvos című melléklete nemzetközi összehasonlítású részletes kimutatást tett közzé az osztrák−magyar haderőben 1869 és 1887 között előfordult öngyilkossági esetekről. A számok valódiságát ellenőrizni persze nincs módunk, mindenesetre a tendencia emelkedő, és a környező államok haderejéhez képest a legmagasabb számot mutatta.

Osztrák−magyar haderő

Német haderő

Más európai haderők

A tanulmány szerint a haderő kötelékében előfordult öngyilkossági esetek legnagyobb része az újonnan bevonultak köréből került ki, és a szolgálat első 1-2 hónapjára esett. Az öngyilkosságot a katonák elsősorban, mintegy 70-80 %-ban lőfegyverrel követték el. Másodikként következett az önakasztás és a vízbe ugrás. Sokkal ritkábban fordult elő a magasból történt leugrás, az önmérgezés és a hideg fegyverek használata. Az 1880-as évektől mint öngyilkossági eszköz egyre gyakrabban fordult elő a vonat elé ugrás is.

A nemzetközi vizsgálatok eredményeit közlő, a Gyógyászat mellékleteként megjelenő Honvédorvos közlöny címlapja.

A fegyvernemek közül a gyalogság az öngyilkosságra a lőfegyvert használta leginkább, míg a lovasságnál inkább a kötelet választották. Lövésnél elsősorban a fej volt a célpont, kivéve a mohamedánokat, akik vallási szempontból a fej megsértését kerülték, így inkább a szívre céloztak. Egyébként a tanulmány szerint az öngyilkosságok valódi oka a legtöbbször ismeretlen maradt. Általában a büntetéstől való félelem szerepelt az első helyen, csak aztán jött a szerelmi bánat, az életuntság, illetve a szolgálat iránti kedvhiány. A honvágy ebben az időszakban már ritkábban volt a kiváltó okok között, de többször előkerült az alkoholizmus és az idegi gyengeség.

A következő cikk a témában a Népszava 1895. évi április 12-ei számában látott napvilágot. Az írás szerint akkoriban a Monarchia lakossága körében folyamatosan keringtek a katonai szolgálatot teljesítettek öngyilkosságairól szóló hírek, de táblázatos kimutatást, statisztikát a legritkább esetben adott közre a cs. és kir. Hadügyminisztérium, illetve a m. kir. vagy a cs. kir. Honvédelmi Minisztérium.

A Népszava Öngyilkosságok a hadseregben című írását közlő számának címlapja.

E táblázatos kimutatás nélkül – véli a cikk szerzője – mindig az egyes olvasótól függ, „hogy elhigyje azt, mit a katonák sorsáról és öngyilkosságok okáról, sőt számáról, olvas”. Mindenesetre ez az írás is nagyjából megerősíti az előbb ismertetett, a Monarchia haderejére közölt számokat. Sőt, itt az öngyilkossági kísérletek száma is megjelenik.

Az emelkedés a számok szerint az öngyilkosságok tekintetében 23%, a kísérleteket tekintve pedig 31 %. Nyilvánvalóan a tényleges szolgálatban lévők között az öngyilkossági esetek gyakoribbak voltak, mint a tartalékállományúak között. A legtöbb öngyilkosság 1870 és 1891 között a lovassághoz tartozók körében fordult elő, amit a cikk a többi fegyvernemnél nehezebb szolgálattal magyaráz. Ha az öngyilkosok korát vesszük górcső alá, akkor a számok a következőképpen alakultak:

Tehát a leggyakoribb, 72,8% volt az öngyilkosság aránya a 23 évesnél fiatalabbak között, akiknek a zöme a legénységi állományhoz tartozott. Az öngyilkosok 70,6 %-a a legénységi, míg 22,4 %-a az altiszti állományból, 7 %-a pedig a tisztikar tagjaiból került ki.

Az eseteket vizsgálva a statisztika szerint a legénységi állomány körében az elkövetők a szolgálati idő elején sokkal gyakrabban választották az öngyilkosságot, mint később, amikor szolgálati idejükből már tetemes részt leszolgáltak. Az év hónapjait vizsgálva azt tapasztalták, hogy a legtöbb öngyilkossági eset augusztus és október között következett be, és a későbbi hónapok során sem mutatott jelentős csökkenést.

A nyár végi bevonulást követően a legtöbb öngyilkos az újoncok közül került ki, akik a katonai szolgálat fegyelmezett napirendjéhez és a szigorú fegyelemhez még nem szoktak hozzá.

Az öngyilkossági indokokat vizsgálva e cikk szerzője is azt állítja, hogy „az okokat nem igen tudják és a hivatalos jelentésben öt legtöbb esetben olyan okot említenek fel, mely a jelentés írójának épen elfogadhatónak látszik. Minden 100 eset közül csak 60-nak adnak okot, 40-ben nem. Okokul a tisztek, kik a jegyzőkönyveket felveszik az igazi okot nem veszik fel, mivel a legtöbb esetben őket kompromittálná. Ezért indokolásoknak, melyeknek alapja a szolgálati viszonyokban van, annál nagyobb hitelt kell adnunk.”

A rossz bánásmód és a szigorú katonaélet megpróbáltatásai a hivatalos indoklásokban ritkán fordulnak elő, de az öngyilkossági kísérletet elkövetők 91%-a a rossz bánásmódot hozza fel indoklásként. A téma a további esztendőkben is élénken foglalkoztatta a közvéleményt, ezen keresztül pedig a parlamenti pártokat is.

A Magyar Nemzet 1901. december 4-i száma is megemlíti például, hogy Fejérváry Géza akkori honvédelmi miniszter négy esztendővel előbb ígéretet tett arra, hogy minden év végén a következő évi költségvetés tárgyalása során jelentést tesz az az évi, a cs. és kir. hadsereg magyar kiegészítésű csapattesteinél, valamint a m. kir. honvédségben előfordult öngyilkossági esetekről és az öngyilkossági kísérletekről. A miniszter jelentése szerint 1901-ben a cs. és kir. hadsereg magyarországi ezredeiben 141 öngyilkosság és 53 öngyilkossági kísérlet, a m. kir. honvédségnél pedig ugyanezen időszakban 34 öngyilkosság és 21 öngyilkossági kísérlet történt.

A Budapesti Hírlap 1905. október 15-ei száma arról tudósít, hogy az előző nap során nyilvánosságra hozták az 1904. évi, a „közös hadsereg egészségi állapotáról szóló jelentést”. Ez az előfordult öngyilkossági esetekre is tartalmaz adatokat.

Az újságíró szerint a kimutatásból kitűnik, „hogy még mindig százakra megy azoknak a szerencsétlen fiatal katonáknak a száma, akik nem tudnak az idegennyelvű katonaságnál dívó rideg bánásmódhoz hozzászokni, elkeseredésükben inkább megválnak az élettől”. E sommás megállapítás nyilván a szerző véleménye, hiszen amint már az említett írások is rávilágítottak, a valós okok a hivatalos iratokban sokszor nem szerepelnek. Mindenesetre a közvélemény is többnyire hasonlóan vélekedett. Ami tény: 1904-ben a cs. és kir. hadseregben 277 legénységi állományú katona követett el öngyilkosságot, és 46 öngyilkossági kísérlet történt. Ekkor is a legtöbb öngyilkosság és öngyilkossági kísérlet a fiatal, még a katonai szolgálathoz hozzá nem szokott katonák között fordult elő. Az öngyilkosság okát csak 148 esetben tudták megállapítani. A legtöbb öngyilkosság a büntetéstől való félelemből történt. A rossz bánásmód miatt, legalábbis a kimutatás szerint, csak 6 ember vetett véget életének. A kimutatás az előző évre vonatkozóan is említ számokat, amelyek az öngyilkossági esetek csökkenését mutatják. 1903-ban 299 öngyilkosság fordult elő a cs. és kir. hadseregben, tehát 22 esettel több, mint 1904-ben. Egyébként a cikk szerint ekkor a cs. és kir. hadsereg legénységi állománya 1904-ben 291 975 főből állt.

A rossz bánásmóddal indokolt öngyilkossági esetek példája a 22 éves, széltallói Grünfeld Gyula cselekedete, aki a cs. és kir. debreceni 39. gyalogezred gyalogosaként 1903 februárjában fordította maga ellen szolgálati fegyverét. Miután Grünfeld Gyulát az ezred Hercegovinában állomásozó zászlóaljához osztottak be, majd ahogy a számos sajtótermékben megjelent híradásban olvasható: „A lelketlen katonai fegyelem elviselhetetlensége mellett a honvágy is növelte a fiatalember keserű bánatát, míg végre szenvedései miatt tegnapelőtt szolgálati fegyverével mellbe lőtte magát.” Az eset érdekessége, hogy sírköve még ma is fellelhető a nevesinjei, osztrák–magyar katonai temetőben.

Grünfeld Gyula síremléke 2024-ben a nevesinjei egykori osztrák–magyar katonai temetőben és a sírkő felirata.
(Fotó és felirat: Babos Krisztina, Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány.)

A pillanatnyi elmezavarban elkövetett esetek leginkább a hivatásos szolgálatot teljesítőknél fordultak elő. Bár ezek az esetek is megjelentek a híradásokban, a közvélemény figyelme kevésbé fókuszált rájuk. Ilyen cselekedetre példa a Trebinjében állomásozó, a cs. és kir. komáromi 12. gyalogezred 12. századának éppen várakozási illetékkel szabadságolt fiatal hadnagyának sorsa. A nagyszebeni születésű Pszczelnik Gyula 1903. szeptember 13-án a Stadt Wien nevű kávéház kerthelységében fordította maga ellen revolverét. A halotti anyakönyvi bejegyzés szerint elmezavar állapotában szíven lőtte magát.

Pszczelnik Gyula halotti anyakönyvi bejegyzése.
(Forrás: Trebinjei katonai lelkészet halotti anyakönyve a FamilySearch oldaláról, az eredeti Hadilevéltár, Bécs.)

Neve az Észak-Komáromban még ma is álló emlékművön olvasható, ami ezrede világháború előtti tiszti halottjainak emlékét őrzi.

Pszczelnik Gyula hadnagy neve (fentről a második) a cs. és kir. komáromi 12. gyalogezred Észak-Komáromban álló emlékművén.
(Forrás: Lengyel Ákos felvétele Bálint Ferenc közreműködésével.)

Ugyancsak Trebinjében szolgált dézsánfalvi Ghika Iván, a cs. és kir. soproni 76. gyalogezred századosa, aki 1909. április 11-én a helyi hotelben lévő szobájában szintén szíve felé célzott szolgálati fegyverével és „beszámíthatatlan állapotában” követett el öngyilkosságot. Ugyan ma már az ő sírja sem található meg, de egykor a trebinjei temetőben állt síremlékéről korabeli fotó tanúskodik, és a trebinjei katonai lelkészet halotti anyakönyvi bejegyzése is őrzi emlékét.

Dézsánfalvi Ghika Iván halotti anyakönyvi bejegyzése.
(Forrás: Trebinjei katonai lelkészet halotti anyakönyve, Hadilevéltár, Bécs.)

Pszczelnik Gyula (balra) és Dézsánfalvi Ghika Iván síremlékei egymás mellett a trebinjei osztrák–magyar katonai temetőben.
(Forrás: HM HIM, Fotóarchívum, Leltári sz.: 289145.)

A Pesti Napló 1910. október 2-án megjelent számában olvashatjuk, hogy a Honvédorvos című katonai szaklapban dr. Sztojanovits Lázár cs. és kir. főorvos az osztrák−magyar hadseregben előfordult öngyilkossági eseteket vizsgálta, és megállapította: az öngyilkosságok oka az eddigi tapasztalatai szerint „a szigorú fegyelem, de mindenesetre a rossz bánásmód”. A cikk szerzőjének az a véleménye, hogy ha „katonaorvos állapít meg ilyeneket, így hát a vád, melyet a rossz bánásmód miatt kell emelni, nem erőtleníthető meg azzal a jól ismert frázissal, hogy civil népség nem ért ilyesmihez. A hadvezetőség mindig ezt a kényelmes közhelyet használta védekezésül, holott érezni kellett volna, hogy ez a védekezés erőszakos és nem állja ki a kritikát. Mert a hadsereg végre is civilekből rekrutálódik s igy elsősorban a civilek tudják, hogy a hadseregben a fegyelmet milyen eszközökkel tartják fenn.” Tehát a katonaorvos is, erősítve a közvélekedést, az öngyilkosságok legfőbb indokaként a katonai fegyelem túlzott szigorát, a rossz bánásmódot nevezi meg, de alighanem számára is csak a fentebb említett statisztikák állhattak rendelkezésre, ezért a főorvos úr írása is leginkább a véleménycikkek közé tartozik.

A Felvidéki Újság 1913. november 12-i számában hírt ad a m. kir. honvédelmi miniszternek a Képviselőház részére a témában tett jelentéséről, amelyben az 1912. október 1. és 1913. szeptember 30. közötti időben történt öngyilkossági esetekről és kísérletekről számol be. A cs. és kir. hadsereg magyarországi kiegészítésű csapattesteinél a jelzett időszakban a legénységi és a továbbszolgáló állomány körében összességében 236 öngyilkosság, illetve öngyilkossági kísérlet fordult elő; ezekből 159 kísérlet halállal végződött, míg 77 esetben sikerült az elkövető életét megmenteni.

A táblázat számait összeadva 221 eset kapunk, s ez jóval meghaladja a fentebb megadott 159 esetszámot. Tehát itt valami tévedés történhetett, ám ennek kiderítése hosszabb kutatást igényelne.

A m. kir. honvédségben előfordult eseteket vizsgálva a tudósításban megadott összesített szám és a részletes statisztika nem tartalmaz ellentmondást, mert a statisztika számait összegezve valóban 89 eset az eredmény, ebből a jelentés 27 esetet kísérletként említ.

Figyelemre méltó, hogy a közölt statisztikák szerint a cs. és kir. hadseregben a rossz bánásmód mindössze 2, míg a m. kir. honvédségben 1 alkalommal szerepel okként, ami ismét ellentmondani látszik az akkori közvélekedésnek, illetve a korábban ismertetett főorvosi véleménynek is. Sajnos, a kérdés vizsgálatára, eldöntésére sem a cs. és kir. hadsereg, sem a m. kir. honvédség esetében közölt statisztika kapcsán nincs lehetőségünk, mivel hitelt érdemlő dokumentumok nem maradtak fenn. A téma után kutatva a katonai levéltárakban (mind a budapesti Hadtörténelmi Levéltárban, mind pedig a bécsi Hadilevéltárban) levéltári forrásokat alig találunk. Szinte egyedüli forrásként az általában precízen vezetett katonai halotti anyakönyvek szolgálnak. Igaz, itt is csak az öngyilkosság ténye jelenik meg.

A világháború kitörését követően a katonai anyakönyvek pontos vezetésére alig volt mód. Ekkor már az öngyilkossági esetekről ritkán találunk pontosan vezetett bejegyzést. Ennek oka vélhetően az a szomorú tény lehetett, hogy a hadszíntéren a halál meglehetősen gyorsan és váratlanul csap le, még mielőtt a nehéz helyzetbe jutott katona az öngyilkosságon gondolkodna. Sőt, az is elképzelhető, hogy a kilátástalanság csapdájában lévő katona az öngyilkosság helyett a hősi halált választotta, de ez már egy következő vizsgálat tárgya lehetne….