Roób József kohómérnök emlékei a Nagy Háborúból – 3. rész

Roób József zászlóalja még bejut Przemyślbe és elfoglalja helyét az erődöv déli részén, Siedliskánál, de az orosz ostromgyűrű újra bezárul. 1914 november közepén viszonylagos nyugalomban telnek a hadnagy napjai. Éjjel ellenőrzik az őrszemeket, ennek veszélyeit, néha megható vagy humoros elemeit idézi fel a naplóíró. A postaforgalom megszűnt, november végén már elkezdődik az élelemmel való kényszerű takarékoskodás. December 5-én bomba zuhan a tiszti étkezdére, s hősünk a 9-iki délnyugati kitörési kísérlet kapcsán elgondolkodik saját túlélési esélyeiről.

Nov. 15. A napok egyformán telnek, alig van néha valami változatosság. Leírom hát egy nap lefolyását, ilyen volt többé-kevésbé a többi is.

Reggel, amíg lehetett, aludtunk.

Ma vasárnap van, mert legényeink tiszta fehérneműt készítettek ki. Különben nem is tudnók. 8 órakor fölébredek, Vecsey még alszik. (Nagyvályit elhelyezték tőlünk.) Egyideig még heverészem, majd fölkelek. Közben Vecsey is fölébred. Öltözködés után reggelihez ülünk. Én kávézom, társam theázik. A hazai szalámiból azonban mindketten eszünk.

9 óra tájban kimegyünk. Első utunk a kapuhoz vezet, mely tulajdonkép csak a lövészároknak egy helyen való megszakítása. Ez legmagasabb pontunk, innen figyelhetjük meg legjobban ellenfeleink mozdulatait. Távcsöveink segélyével végignézzük az előttünk elterülő Cykow község romjait, nem-e látni ott oroszt. Nem látunk senkit. Erre a mögötte fekvő magaslatokat vizsgáljuk. Itt-ott látunk egy-egy oroszt menni. Továbbkísérjük lépteit, majd egy lövészárokban látjuk eltünni. Ilymódon megismerjük előőrseik állásait.

Roób hadnagy szűkebb harctéri környezete a przemyśli erődrendszer délkeleti részén.

Majd figyeljük a távolból hangzó ágyudörgéseket. Ezek erőssége után külső csapataink helyzetére vélünk következtetni. A tegnapival szemben gyöngébben halljuk az ágyuzást. Seregeink tehát még tovább vonulnak vissza, nincs reményünk közeli fölszabadításra.

Menjünk hát sétálni. A falu felé vezető úton a kápolnáig megyünk. Itt találkozunk szomszédos tiszttársainkkal. Megbeszéljük a „Tábori ujság”-ból merített rövid híreket. Peszimisztikusan itéljük meg a helyzetet és sötétnek látjuk a bizonytalan jövőt. Úgylátszik az orosz nem hajlandó egy újabb ostromban vérpadra vinni az emberek ezreit. Megelégszik a körülzárással.

A legtöbbször egylapos przemyśli Tábori Ujság 1914. november 5-i elő-és hátlapja. (HTM Könyvgyűjtemény, L 266)

A legismertebb magyar nyelvű tábori újság naponta több ezer katona számára szolgált új hírekkel, információkkal. Szerkesztője dr. Molnár Kálmán tartalékos hadnagy, cenzora dr. Geőcze Bertalan vk. százados volt. 1914. december 8-tól a lap tiszta jövedelmét az erőd védelmében hősi halált halt magyar királyi honvédek és népfelkelők özvegyeinek és árváinak támogatására fordították. A magyar várvédők mindennapi kedves újságja túllépett a hadihírek száraz közlésén: az egylapos újságban rendszeresen adtak hírt saját és idegen repülőgépek megjelenéséről, hangversenyekről, közöltek hadparancsokat, dicsérő elismeréseket, eltűntek utáni tudakozódásokat, sőt Przemyśl történetét felvázoló írást is; nem maradhatott ki a napi meteorológiai előrejelzés sem. A papírhiánytól félve 5200 példányban limitálták az előfizetők számát, így a katonák csoportokba verődve várták az újság megjelenését és kézről kézre adták azt. A Tábori Ujság szerkesztősége a 33. számig – ez éppen 1914. november 14-én jelent meg – a vasúti pályaudvaron, a november 15-i 34. számtól a Royal szálló II. emelet 36. szobájában működött.

A Tábori Ujság november 13-i számában jelent meg Czenczik László megrázó írása, ezen kívül Otthonom c. verse (dec. 2., 49. sz.) és a hazai emlékeket felidéző Vadászat c. tárcája (1914. dec. 25., 69. sz.) ismeretes. A szerző katonai szolgálatáról semmit sem tudunk, csupán sejthető, hogy Przemyśl védőjeként ő is megjárta az orosz hadifogságot. A bonyhádi evangélikus gimnáziumban végzett, a helyi színjátszásban rendező-színész szerepet betöltő, a katolikus körben is tevékenykedő, egész életét itt leélő Czenczik László (r. kat., an. Ulrich Cecília; Sárbogárd, 1888. június 25. – Bonyhád, 1962. február 27.) 1920-ban nősült meg (Kraft Ilona), villanyszerelőként dolgozott a világháború után. A második világháborút követően könyvelőként ment nyugdíjba.

Hangverseny-hirdetés a Tábori Ujság november 15-i számából: a szegedi 5. honvédek zenekara főtéri, másfél órás vasárnapi koncertjén katonai indulók mellett műsorra tűzte Josef Bayer (1852–1913): A babatündér c. balettjének andalító keringőjét; saját, Szegeden maradt karmestere, Fichtner (Figedy) Sándor (1878–1945) Kuruc nóták c. szerzeményét; de a zenei ínyencek is élvezetet találhattak Bizet Carmenjének és Wagner Tannhäuser dalművének Zarándok-kara előadásában.

10 óra után megkezdődik a szokásos ágyúzás. Amíg csak a távolabb fekvő erődöket lövi, addig még nyugodtan sétálunk. Csakhamar közelebb halljuk azonban a lövegek füttyülését, jó lesz hát elvonulni innen. Otthonunk ugyan ép oly kevésbé véd meg bennünket e gyilkos szörnyetegektől, mindazáltal mégis biztosabban érezzük ott magunkat. Egy két gránát a közelünkben csapódik le, de baj nem történt. Majd elvonul a zivatar és újra távolabb hangzanak a robbanások.

Időjárás-előrejelzés 1914. november 15-re a Tábori Ujság előző napi számából. A cs. és kir. 3. vártüzérezredhez beosztott Robert Dietzius (1885–1923) mérnök-főhadnagy, egyetemi docens, a bécsi Zentralanstalt für Meteorologie und Geodynamik munkatársa végzett rendszeres légköri méréseket, tőle származhattak az adatok.

11 óra után megteszem szokásos látogatásomat a II. sz. erődben, mely alig 200-300 lépésre van lakhelyünktől. Itt már javában folyik a lórum. Elbeszélgetek egy ideig, mígnem meglátom a falu felől közeledő mozgókonyhánkat. Megyek a legénység ebédkiosztásához, mert ma én vagyok a napos tiszt. E tisztséget Vecseyvel fölváltva viseljük századunknál.

Fő a menázsi – a „gulyás-ágyú”-ban. A Weiss Manfréd Művekben gyártott praktikus, strapabíró szerkezetű 1909 M mozgókonyhákat 1910-ben rendszeresítették a közös hadseregnél és a magyar királyi Honvédségnél.
(Forrás: Tábori Kornél szerk.: Háborús album. A világháború története képekben. A Pesti Napló kiadása, Budapest, [1915.] 163. o.)

Majd ami ebédünket is elhozzák. Megebédelünk, majd lefekszünk. Alszunk egyet, majd hazaszállnak gondolataink. Vajjon megláthatlak-e még benneteket? De sokszor is merül föl agyamban e kérdés. Sötét bizonytalanságban áll előttünk a jövő.

De kopognak az ajtón, elhozták a kenyeret és pálinkát a legénység részére. Előbujnak az emberek oduikból és csörömpölve hozzák kulacsaikat. Székely tizedes különös szakavatottsággal végzi felügyeletem alatt az elosztást.

Miután ez is megtörtént, újra leheveredek szalmazsákomra és folytatom ábrándozásaimat. 4 óra után Vecsey megy a II. sz. erődbe látogatóba. Mire visszatér, közeledik a vacsora ideje.

6 órakor megvacsorálunk, utána pedig kártyázunk. Csak az a baj, hogy így kettesben nagyon gyakran kell osztani. Föl is vetettem már az eszmét, hogy az osztást talán végeztessük el a legényekkel. Egyszerre csak jelentik, hogy Cykow irányából erős gyalogsági tüzelés hallatszik. Végigjátszuk a partit és sietünk személyesen meggyőződni a tényállásról. Halljuk előttünk a puskák ropogását, de nem tart sokáig. 1/4 óra múlva elhallgat az előőrsök e lövöldözése. Különös éberségre figyelmeztetve ez után őrszemeinket, bemegyünk és folytatjuk a kártyázást.

9 óra után záróórát csinálunk. Vecsey lefekszik, én pedig mint ügyeletes őrszemeket megyek vizsgálni. Lámpa nélkül járunk mindig, hogy esetleges éjjeli támadás alkalmával a sötétségben is eligazodhassunk. Korom sötét van, kezdetben egy lépésnyire sem látok magam előtt. Jól ismerem már az utat, óvatosan lépkedek, csak néha-néha süllyedek a szokottnál mélyebben a sárba. Vadvizenyős vidéken levő lövészárkaink állandóan iszonyú sárosak, nem vagyunk képesek ezen segiteni. Főleg ily sötét éjszakákban nagyon kellemetlen bennök járni. Nem is foglalkoztam még soha életemben annyit a holdvilággal, mint most. Hó sem akar esni, pedig úgy várjuk, mert a sötétség nagyon csökkenti biztonsági érzetünket. Szerencsére magyar bakáinknak nagyon jó szemük van. Az ember sokszor elcsodálkozik rajta.

Útzár a külső erődövnél – képeslap.
(Forrás: Szerencsi Múzeum, Hungaricana)

Őrszemeink kb. 50-50 lépésnyire vannak egymástól. Amint egy-egy meghallja lépteimet, azonnal megállít.

„Állj! ki vagy?” kérdi.

„Hadnagy.” válaszolom röviden.

Miután azonban a sötétben nem ismer meg, tovább kérdez.

„Jelszó?” – Huszár. – „Jöhet.”

Gyakran humoros részletekkel lesz fűszerezve ez eligazítás, főleg ha befejezésül még a jelhangot is megkérdem. Egy-egy idegen hangzású városnév kiejtésénél majd beletörik jó öreg népfelkelőnk nyelve.

Megkérdem ezután, mi ujság, nem-e vett észre valamit, hány lépésnyire lát maga elé stb. Nincs semmi újság, válaszolja, a drótkeritésig ellátok, nem kell félnem meglepetéstől. Csupa szem és fül minden őrszemünk, mi nem is csoda, hisz első sorban a saját bőréről van szó.

Ugyanez megismétlődik ezután minden őrszemnél. Egyik-másik elmondja, hogy ez vagy amaz irányból 2-3 fegyverlövést hallott, míg egy harmadik arról tesz jelentést, hogy a Kárpátok felől ma este szokatlan sok ágyuvillanást látni.

Az egyik őrszemet sapka nélkül találom. Megkérdem, hol a sapkája. Ott volt előtte a szalmával borkult töltényrakáson. Miért vette le? kérdem tőle tovább.

„Imádkoztam egy keveset az otthonmaradottakért”, válaszolja.

„De hisz csípős, hideg szél fúj, megfázik, mondom neki váratlan válaszától meglepetve. Tegye föl sapkáját, ellenség előtt álló őrszem imáját meghallgatja az Úr Isten akkor is, ha az sapkával a fején imádkozik.”

Nem szól semmit, de sapkája után sem igen nyúl. Az ő meggyőződése, úgy látszik más. Nem zavarom tovább, folytatom utamat és kedves emlékként vésődik lelkembe e jelenet.

A lövészárkokban fölállitott őrszemek megvizsgálása után, meglátogatom még a drótkerítésen kívül kb. 300 lépésnyire levő előretolt biztonsági őrséget. Egymás közelében van mind a négy ember, itt kinnt igyekeznek mindig együtt maradni, mert hisz biztonsági érzetük sokkal gyöngébb, mint a drótkerítésen belül levőké.

Kb. egy jó óra hosszat tart ez esti séta.

Utána lefekszem és pedig úgy ruhástul, amint vagyok. Czipőmre egész sárréteg tapad és egész alsó testem csupa sár. Régi zsákokkal lesz ilyenkor ágyam letakarva. Az alvásunk is örökké emlékezetes lesz. Igaz ugyan, hogy holnap, ha majd Vecsey lesz az ügyeletes, annál jobban fog esni levetkőzve aludni. Dehisz a pusztalövészárokban bizonyára még rosszabb lehet, pedig hát hányan alszanak mostanában ilyenekben. Igy talál az ember vigasztalásra.

Nov. 30. Általános bizonytalanságban állandó türelmetlenséggel töltjük napjainkat. Külcsapataink felől semmi biztató hír.

Legénységünk élelmezését a mai naptól kezdve csökkentették. Eddigi élelmezésük a következő volt: reggeli fekete kávé vagy üres leves, ebéd marhahúsleves és marhahús vagy 1-1 húskonzerva minden embernek és krumpli vagy rizskása, vacsora leves.

Ezentúl 3 ember már csak 2 konzervát kap majd ebédre.

Úgy látszik tehát, hogy fölszabadításra a közel jövőben nem számíthatunk. Támadásra sem igen mutatnak az előjelek, ellenfelünk úgy látszik tartózkodik ujabb vérfürdőtől, talán kiéheztetésre számít.

Remélhetőleg biztosítva vagyunk ez ellen.

A czivillakosság nagy részét kilakoltatták ugyan a váröv területéről, de hát eleget fogyaszt már maga a megszálló csapat is. Állítólag kb. 100.000 harczos és kb. 30.000 munkás van itt. Az ágyúk száma kb. 1000.

Azt beszélik, hogy oktober hóban a külső csapatok is nagyrészt Przemyslből kaptak élelmezést, mi bizonyára jelentékenyen megapasztotta a készleteket. Ehhez járult még, hogy ezalatt vagyis az első és második körülzárolás között alig lehetett valamit ideszállitani, miután a vasuti vonal többnyire veszélyeztetve volt az ellenségtől.

Decz. 5. Mint a zsákmányra éhes vércse, úgy keringenek fölöttünk nap nap után az ellenséges repülőgépek. Keresik az alkalmas helyet, ahol le akarják dobni a magukkal hozott 1-2 bombát. Ma jól találtak. Az egyik bomba ép a Siedlicskán elhelyezett dandárparancsnokság tiszti éttermére esett. Az idő is elég jól volt megválasztva. Ép délben történt a robbanás, amikor rendszerint ép ebédelni szokott ott kb. 40 tiszt. A szerencsés véletlen folytán ma késett az ebéd, senki sem volt még az étteremben. Kinnt beszélgettek még mindnyájan az udvaron. A robbanás a háztetőt teljesen szétvetette, a mennyezetet beszakította, az ablakokat bezúzta, a falakat megrepesztette és a fölterített asztalok edényeit szétzúzta. Baleset azonban alig történt. Az étteremmel szomszédos konyha legénysége sértetlen maradt, csupán két tiszt sebesült meg könnyebben.

A cári hadseregben 1914-ben hadrendbe állított, Igor Sikorsky által 1913-ban tervezett „Ilja Muromec” [Илья Муромец] a világ első négymotoros nehézbombázója volt. A kétfedelű gép 800 kg-os bombaterhet tudott szállítani, védelmét kilenc géppuska biztosította, köztük az egyik a farokrészen, szintén először a világon; a motorokat 5 mm-es acéllemezzel burkolták. A pilótafülkében több embernek is jutott hely, személyzete 16 fős volt. A törzs mindkét oldalán nyílások voltak, amelyek lehetővé tették a szerelőknek, hogy a repülés közben kimásszanak a szárnyakra és elvégezzék a motorok karbantartását. A sorozat B típusú repülőgépei kisebb méretűek és tömegűek, valamint nagyobb sebességűek lettek. Megváltozott a repülőgép orr részének alakja, a géptörzs padlójába egy speciális nyílást készítettek a fényképezőgép felszereléséhez. Megjelent egy bombanyílás is, amely lehetővé tette a bombázást közvetlenül a pilótafülkéből. 1914 augusztusában a repülőgépeket „I. hajó” és „II. hajó” néven vette át az orosz légierő. Az „I. hajó” 1914 szeptember közepétől a 3. hadseregben, Rudnew vk. százados parancsnoksága alatt, Lemberg térségéből felderítő repüléseket hajtott végre a przemyśli erőd ellen. 100 lőerős Argus-motorjaival 1000 m magasságig tudott felszállni. Feltehetőleg a gépet is bevetették bombázásra és felderítésre a második ostrom során is.
(Forrás: itt https://www.reddit.com/r/WeirdWings/comments/ctfg36/sikorsky_ilya_muromets_1913_a_class_of_six/ és itt https://topwar.ru/uploads/posts/2014-12/1419299592_muromec6.jpg )

Én a II. sz. erődből láttam a robbanást. Észrevettem a lezuhanó bombát, amint fénylő fonálként zuhant alá és hatalmas füstfelleg közepette robbant szét.

„Keserü szd-os és 2 bajtársa déli 12h-kor a VI. védőkerület egyik tiszti étkezdéje előtt a falhoz támaszkodva beszélgettek s várták a többiek érkezését.

Egyszerre a fejük felett nagy sistergést hallottak s a felettük haladó repülőgépről pillanatok alatt egy bomba csapott az étkezde éttermébe, ahol 50-60 tiszt szokott összegyűlni a déli étkezéshez ott felrobbanva szétvetette a tiszti étkezde falait. Keserüt és 2 társát a törmelékek maguk alá temették s Keserü nem tudja, hogyan jutottak lábfejébe az üvegszilánkok, amelyek őt szolgálatképtelenné tették. Ha 10-15 perccel később csap be a bomba, akkor mind a 60 tisztnek halálát okozta volna vagy súlyos megsebesülését.” (Nónay Dezső: A volt m. kir. szegedi 5. honvéd gyalogezred a világháborúban. Budapest, 1931. 97-98. o.)

„1914. december 5. De. 11 h 50-kor egy ellenséges repülő ledobott egy bombát, amely a tiszti étkezde helyiségébe csapódott be, ahol augusztusban mi is étkeztünk. – Szerencsére a helyiségben senki nem tartózkodott, mert az ebédidő csak 12 h-kor kezdődött. – Igen nagy rombolás történt ott, de megjegyzendő, hogy az emberek a vele szomszédos konyhában ezt a puszta rémület árán megúszták. – Magában a barakktáborban minden ablaküveg szilánkokra tört a közvetlen környezetben, három tiszt könnyű sérülést szerzett. – A bomba becsapódását az ablakomon át láttam és mindjárt felfogtam, hogy a siedliskai tiszti étkezde az, ahol a bomba bevágódott.” (Lovag Arlow Viktor ezredes, a przemyśli VI. védelmi kerület parancsnokának magánnaplójából. Forrás: Miklauzič István ford., szerk., jegyz.: Kard és fátyol. Lovag Arlow Viktor ezredes Przemyśl–Vlagyivosztok–Győr 1914–1920. H. n. 69. o.)

Ágyúink minden oldalról üldözőbe vették a repülőgépet, de mint rendesen, most sem találták el.

A Tábori Ujság 1914. dec. 2-i, 49. számában megjelent hír egy orosz bombázásról, annak eredménytelenségéről. A Roób által említett december 5-i eseményről nem számolt be az újság.

Decz. 9. Egész nap folytonos ágyudörgés és fegyverropogás, közben pedig időszakonkint idegfeszítő gépfegyverkattogás. Vitéz honvédeink törtek ki újból délnyugati irányban. Csapataink állítólag közelednek fölmentésünkre és ennélfogva egyrészt keresik a mieink a velök való összeköttetést, másrészt megakasztják az oroszt abban, hogy csapatokat vonjon el a körülzároló erőből és azokkal támogassa külső seregeit.

A kitörés harczi zaja nem engedi nyugodni a többi körülzároló részeket sem. Általában élénkebb az ágyuzás mindenütt. Nekünk is szánnak nehány lövést, de mint csodálatos módon általában történni szokott, minden eredmény nélkül. Néhány napi csend után ma ismét erősebben lövik a Zlota-Gorát is, hová kb. 10 naponkint kell főőrsre mennem és ma este is ép megyek. Már azért is különös érdeklődéssel figyelem az ott végbemenő eseményeket.

A Zlota-Gora az elpusztított Rozsubovice község keleti szélén levő magaslat, mi tőlünk egy jó óra járásra a várövön kívül fekszik. Az idejáró főőrs erőssége 150 ember és 2 tiszt. Exponált helyzeténél fogva tehát a rendes főőrsnél erősebb és inkább már mintegy előretolt védelmi állásnak tekinthető. A magaslat tetején van elhelyezve a közel egy km. hosszúságú lövészárok, helyenkint schrapnell-védőkkel födött lőállásokkal.

Az elpusztított Rożubowice visszaépítés közben, 1917-ben. A front távolodásával megkezdődött az újjáépítés Przemyśl környékén: a cikk még Medyka, Żurawica, Niżankowice, Hermanowice, Zabłotce, Podmojsce, Witoszyńce, Hnatkowice településeket említi. Az építőanyag odaszállítása, a lovak hiánya hatalmas nehézségeket okozott. Érdekesség, hogy a gyorsabb helyreállítás érdekében a mintegy 400 lakóházat és a gazdasági épületet – hasonlóan az orosz betörés utáni magyar akcióhoz – népi értékeket megtartó típustervek alapján készítették el.
(Forrás: A krakkói „Nowości Illustrowane” 1917. február 17-i száma, 2. o.)

A Zlota-Gora a legterhesebb, de egyuttal a legveszedelmesebb szolgálatunk. Itt a várövön kívül van az ember, nem védi széles drótkerítés, közvetlen közelében van az ellenségnek. Ide bakáink sem mennek szívesen. Ha a mi századunk adja a „Kata-Góriára” a szolgálatot, úgy aznap minden bizonnyal sokkal többen jelentkeznek orvosi vizsgálatra. De magunk is, kiket intelligencziánk kötelességeink föltétlen végrehajtására késztet, mindig bizonyos elfogódottsággal megyünk e helyre.

A Tábori Ujság 1914. november 28-i felhívása nyomán a december 3-i, 50. számban megjelent „Aranykönyv”-bejegyzés Laczó Vince 6. huszárosztálybeli járőrvezető hőstettéről. Sem róla, sem a fegyvertényt igazoló Hantsok hadnagy, segédtiszt háborús sorsáról nem tudunk többet. Az 1892-es születésű Laczó Vince valószínűleg még 1914-ben elesett. A tiszt feltehetőleg azonos azzal a Hancsok Leanderrel, akinek neve az 1925-ben felavatott rákosligeti első világháborús emlékművön maradt fenn – s akit 1914. november 1-jén léptettek elő főhadnaggyá, majd szolgálaton kívüli viszonyban levőként helyezték nyugállományba a megejtett felülvizsgálat alapján 1921.július 26-án.

Az ebéd utáni alvás meg van zavarva. Szalmazsákomon forgolódva sehogy sem jön álom szememre. Gondolataim elszállnak messze távol, – Hozzátok. Búcsúzom tőletek, mert hisz nem tudom, visszatérek-e holnap este. Az ember élete most puszta véletlen. Legnehezebb az a gondolat, hogy ne láthassalak többé viszont benneteket. A halál réme sohasem rettent meg, de a Tőletek való válás gondolata kétségbe ejt. Elgondolom, hogy mily lelki nyugalommal tudnék szembenézni a halállal, ha Ti nem volnátok. Eszembejut, hogy mily nyugodtan tudtam annak idején az egri szeminariumban megbarátkozni a halál gondolatával, mint képzeltem el ott temetésemet és jelöltem meg a temetkezésnél résztveendő kollégáimat. Csakhogy akkor szabad voltam, míg most kedves kötelezettségek fűznek a földi élethez. Igen, igen élni akarok, élni Ti érettetek.