Az idén 20. éve, hogy San Martino del Carsóban találkoztunk Roberto Visintinnel. Ez a találkozás a történésszel és munkavédelmi szakemberrel „történelmi” jelentőségűvé vált az életünkben. Ehhez köthető a doberdói kutatásaink rendszeres megindulása, ami 15 éve a blogunk és az alapítványunk létrehozását eredményezte. S ennek köszönhető halála után a szülei által 2020-ban létrehozott, az emlékére róla elnevezett, magyar diákok részére adományozott ösztöndíj alapítása is. Idén immár 6. alkalommal kapta ezt meg egy magyar egyetemista. A 2025. évi díjazottunk, Zsíros Ádám szeptember 13-án vehette át az elismerést.

A 2025. évi díjátadónak külön jelentőséget adott, hogy idén 20. éve, 2005. április 15-én kezdődött a helyiekkel kapcsolatunk, amikor a Doberdó-fennsíkon San Martino del Carsóban Heim Géza híres 1916. május 8-ai aknarobbantásának a helyét keresve a GPS bevitt bennünket Négyesi Lajossal a Visintin család kertjébe. Akkor ismerkedtünk meg Robertóval, majd a szüleivel, Marinóval és Evelynnel.

Az első találkozás 2005. április 15-én: Roberto Visintin, Négyesi Lajos és Pintér Tamás.
(Fotó: Hangodi László.)

A találkozást sok további követte, s barátokká lettünk. A terület történetét magyar és olasz nyelven is kiadott naplókötetek és szakkönyvek segítségével, s számtalan közös rendezvényen is megismertettük az érdeklődőkkel. Azóta rengeteg magyar csoport és egyéni érdeklődő is ellátogatott oda, a doberdói emlékutak egyik helyszíne lett a kert, amely az idők során emlékhellyé is vált, ahová információs táblák és 2022-ben kopjafa is került.

Roberto 2018. augusztus 2-a óta nincs közöttünk. A szülei 2020-tól egy magyar egyetemisták részére alapított díjjal is meg akarták őrizni az emlékét, amelynek az évente történő odaítélésére a régi barátságunk alapján az alapítványunkat kérték fel. Az ösztöndíj magyarországi kuratóriumát dr. Bartók Béla, dr. Juhász Balázs és dr. Stencinger Norbert, a korszakkal foglalkozó történészek, oktatók, blogunk állandó szerzői alkotják.

Az időközben kitört koronavírus járvány miatt az első három díjazott részére 2022-ben közös átadási ünnepséget szerveztünk San Martino del Carsóban a Visintin család házában, az 1916-os események helyszínén. Takács Bálint, a Debreceni Egyetem történész hallgatója, majd doktorandusza volt a 2020. évi első díjazottunk, akit Harányi Nikolett, az Eötvös Loránd Tudományegyetem történelem–földrajz szakos hallgatója követett 2021-ben, majd Lukács Patrik, az Eötvös Loránd Tudományegyetem történelem–levéltár szakos hallgatója nyerte el a 2022. évi díjat. 2023-ban már a települési önkormányzat központjában, Sagradóban a városháza díszterme szolgált az átadás helyszínéül, ahol Selmeczi Péter, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végzett levéltár mesterszakos hallgató, az ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola doktorandusza vehette át a díjat. Pétert idén már a blogunk szerkesztőségében szerkesztő társunkként is köszönthettük. 2024-ben az ötödik alkalommal meghirdetett díjat Bartakovics Tibor, az Eötvös Loránd Tudományegyetem történelem szakos hallgatója nyerte el.

Az alapítókkal és az általuk életre hívott Roberto Visintin Alapítvánnyal együttműködve 2025-ben is meghirdettük a díjat. A 2025. július 13-ai határidőig öt pályázat érkezett az ország különböző felsőoktatási intézményeiből. Az értékelő bizottság mindegyik pályaművet érvényesnek, azaz a kiírás feltételeinek megfelelőnek ítélte. A július 30-ig zajlott értékelés során a legjobbnak Zsíros Ádám, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Történelem MA szakos hallgatója Csurgó – Krasznojarszk – Csurgó, Bodó Jenő (1892‒1946) első világháborús visszaemlékezései című munkáját értékelte. A pályaművön érződött az írója szakmai felkészültsége: jó volt a forrásbázisa, megfelelő a módszertana, objektivitásra törekedett, képes volt kritikusan kezelni a forrásait.

Felterjesztett javaslatunkat a Roberto Visintin Alapítvány képviselői és az alapítók is elfogadták, így 2025. szeptember 13-án, szombaton délelőtt 11 órára szerveztük meg az idei díjátadót az Isonzónál, amelynek ismét, immár hagyományszerűen, a sagradói városháza közgyűlési terme adott otthont.

A rendezvény házigazdájaként Paolo Polli, a Roberto Visintin Alapítvány elnöke nyitotta meg az ünnepséget, köszöntötte a szépszámú megjelentet és ismertette az esemény jelentőségét. A magyar és olasz tolmácsolásban Juhász Balász volt a segítségünkre. Ezt követően a település polgármestere szólt a jelenlévőkhöz, kifejezve örömét, hogy az újabb díjátadó Sagrado és településrészei hírét Magyarország további tájaira viszi el.

Marco Vittori, Sagrado polgármestere köszönti a megjelenteket.
(Fotó: Rózsafi János.)

Ezt követően én ismertettem röviden az ösztöndíj történetét, megemlékezve a 20 éve történt találkozásunkról Roberto Visintinnel, ahonnan az együttműködésünk datálható. Az idei díjazottal kapcsolatban kiemeltem, hogy nagy örömünkre szolgál, hogy Budapest mellett, Debrecen után egy újabb vidéki magyar egyetem hallgatója nyerte el a díjat, ezzel országosan is növelve annak az ismertségét, az alapítók szándéka szerint őrizve és ápolva a névadó emlékét.

Pintér Tamás a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány elnöke beszél.
(Fotó: Tótpál Klaudia.)

A köszöntők után a díjazott, Zsíros Ádám következett, aki röviden bemutatta az eddigi szakmai pályafutását és a pályaművét, kitérve főszeplőjének, az egykori csurgói gimnáziumi igazgatónak a helyi közösség életében játszott kiemelkedő szerepére. Ismertette a további terveit is, amelyekben mind a díj, mind a létrejött szakmai kapcsolatok fontos szerepet kaphatnak a jövőben.

Zsíros Ádám, a Roberto Visintin-díj 2025. évi díjazottja beszél.
(Fotó: Rózsafi János.)

A díjazott bemutatkozása után került sor az alapítók, Marino Visintin és Evelyn Ann Todd, valamint a Roberto Visintin Alapítvány képviselői részéről a díj átadására, amelyet a polgármesteri hivatal és a mi alapítványunk külön ajándékainak az átadása követett.

A díjátadás pillanata.
(Fotó: Rózsafi János.)

Az ünnepélyes aktust követően a polgármesteri hivatalban közös fotózásra, fogadásra, majd az alapítók meghívására egy közös ebédre került sor a közeli Gradisca d’Isonzóban.

A díjátadó ünnepség végén készült közös fotó a díjazottal, az alapítókkal, a polgármester úrral és az olasz és magyar alapítványok képviselőivel.
(Fotó: Juhász Balázs.)

A díjazott és az őt elkísérő hozzátartozói részére szombaton megmutattuk még a környék legfontosabb magyar vonatkozású emlékhelyeit, így ellátogattunk a Monte San Michelére, ahol még a díjátadó előtt körbevezettük őket a magaslaton. Az olasz emlékműnél Gianfranco Simonit barátunkkal, a San Martino del Carsóban működő karszti barlangász egyesület elnökével kiegészülve közös fotót is készítettünk.

Közös fotó a Monte San Michelén álló olasz emlékműnél. „Ezeken az ormokon olaszok és magyarok hősiesen harcoltak egymással és testvérekké lettek a halálban. 1915. július ‒ 1916. augusztus” – olvasható a feliratán.
(Fotó: Juhász Balázs.)

A Monte San Michelén a múzeumban a VR szemüveges filmek nagy hatást gyakoroltak vendégeinkre is, megelevenítve a 110 évvel ezelőtt a területen zajlott eseményeket.

VR szemüveges vetítés a Monte San Michelén álló múzeumban.
(Fotó: Juhász Balázs.)

Felkerestük közösen San Martinót is, ahol bemutattuk a 20 évvel ezelőtti találkozás helyszínét, az 1916. május 8-ai aknarobbantás helyét, a körülötte húzódó lövészárokrendszert és kavernákat, majd a Templomdombot a nagyváradi 4-es honvéd emlékművel és a település kis múzeumát, ahol Gianfranco Simonit várt ránk.

Gianfranco Simonit a San Martino del Carso-i múzeum előtt ismertette a település és a környék háború alatti történetét.
(Fotó: Rózsafi János.)

A díjazottal és családjával közös programjainkat vasárnap délelőtt szimbolikus jelentőségű helyen a Monte Santo, szlovénül Sveta Gora oldalában álló új isonzói magyar emlékműnél zártuk, ahol közös fotót készítettünk mögöttünk az Isonzóval és solkani hídjaival, Görz városával (ma Gorizia és Nova Gorica), a háttérben a Doberdó-fennsíkkal, csúcsán a Monte San Michelével.

Közös kép a Monte Santo/Sveta Gora oldalában.
(Fotó: Juhász Balázs.)

A díjátadóra történő kiutazásunkat a Magyar Nemzeti Levéltár támogatta.