Az első világháború alatti internálás tárgyi és épített emlékei
Az első világháborúval professzionálisan és amatőr szinten foglalkozók körében jól ismertek azok a használati-és emléktárgyak, amelyeket a katonák a fronton vagy a hadifogságban készítettek. A harctéren rendelkezésre álló „nyersanyagokból”, például lövedékek hüvelyéből vagy magából a hatástalanított lövedékből készült, gyakran komoly művészi teljesítményt prezentáló tárgyak a múzeumi gyűjtemények féltve őrzött kincsei közé tartoznak.
A hadifogság hosszú évei alatt a foglyoknak bőven volt idejük egy-egy mestermű számba menő darab elkészítésére (cigarettatartó doboztól kezdve a képkereten, a borotvatartó tokon és a díszdobozon át a vázáig) is, amelyben sokszor az otthonra, szeretteikre vagy éppen a fogságra emlékeztek. Ez a fajta tárgyi kultúra egy adott közösségre jellemző, az általa reprezentált alkotások összességeként is felfogható. Ide tartoznak az eszközök, műalkotások, épületek és más, az adott közösség által használt és készített tárgyak, amelyek tükrözik annak értékeit, szokásait vagy életmódját.
A fogság, az elzártság a külvilágtól, a távollét az otthontól, a bizonytalanság és a szerettetett személyek hiánya kreatív módon inspirálta az emberi elmét a különféle alkotások elkészítésére. Mivel a fogságban lelassult az idő múlása a különféle tárgyak, rajzok elkészítése a szellemi frissesség megőrzését is elősegítette, és nem mellékesen hozzájárult a táborok monoton hétköznapjainak áthidalásához: a hadifoglyok legnagyobb ellensége az unalom volt, ezért igyekeztek valamilyen értelmes elfoglaltságot találni maguknak. Gondolataikat, érzéseik különféle műalkotások formájában öltöttek testet, amelyek elkészítéséhez felhasználtak minden olyan anyagot, amit elérhető volt számukra az adott körülmények között.
A hadifoglyok mellett az internálótáborokban sínylődők is hozzájárultak az első világháború tárgyi kultúrájának bővítéséhez, azonban ezek a tárgyak jóval csekélyebb mértékben maradtak az utókorra. Jelentősebb, a témára vonatkozó gyűjteménnyel néhány kanadai és brit múzeum rendelkezik, például ilyen az Egyesült Királyságban található Manx National Heritage (MNH, magyarul nagyjából Manx Nemzeti Örökségvédelmi Hivatal). Az MNH felelős a Man-sziget természeti és kulturális örökségének védelméért és népszerűsítéséért. A szervezet többek között a sziget múzeumi gyűjteményét is gondozza, és igyekszik az online térben elérhetővé tenni; az intézmény pedig több olyan tárgyat, művészeti alkotást, rajzot őriz, amelyek a szigeten az első világháború alatt internált német és osztrák-magyar állampolgárok kezei közül kerültek ki.
Az anyagi kultúra tehát további kutatási lehetőségeket és támpontokat kínál az első világháború e területének megértéséhez. Ezt szem előtt tartva ennek az írásnak is az a célja, hogy az első világháború alatt internált civilekhez kapcsolódó tárgyi emlékeket helyezve a fókuszba – a teljesség igénye nélkül – egy vázlatos betekintést nyújtson ebbe a nagyon kevéssé ismert területbe.
„A véletlenül felrúgott csont megmaradt kezében”
Mivel a táborokban értelemszerűen nem lehetett bármilyen megmunkálásra alkalmas nyersanyaghoz hozzájutni, a foglyoknak a körülmények adta lehetőségekkel kellett beérniük.
Az egyik általánosan elérhető anyag az állati csont volt, ehhez a táborok konyhájáról könnyen hozzá lehetett jutni, és itt a faragáshoz szükséges eszközök házi módon történőelkészítésére is lehetőségük lehetett a foglyoknak, ami különösen annak fényében fontos, hogy a táborokban biztonsági okokból gyakran elkobozták a szúrásra vagy vágásra alkalmas eszközöket.
Az internálás elbeszélésének, „mitológiájának” egyik visszatérő témája – nem meglepő módon – a szabadság és a menekülés, amelyek vezérmotívumként jelennek meg sok alkotásban. A háború négy éve során az egyetlen, hatalmas internálótáborrá változtatott Man-szigeten a fogvatartottak által faragott csontmunkák ilyen, gyakran a valóságtól menekülő mintákat közvetítenek. Ezek egyik alapanyagaként a konyhai hulladékból elcsent szarvasmarha sípcsontok szolgáltak, amelyekből a művészek növényi mintákkal vagy különféle jelképekkel (mentőöv, hajó, keresztbe tett evezőlapátok stb.), jókívánságokkal („Good luck”) díszített, faragott vázákat varázsoltak.
Marhalábszárcsontból faragott váza a peel-i táborból (kép forrása: Leece Museum of Peel, Isle of Man, Egyesült Királyság)
A fogva tartás elleni nyilvánvaló tiltakozás klasszikus – egyben a fogva tartók szemében talán némileg elfogadhatóbb – köntösbe bújtatott ábrázolását jelentette a sziklához láncolt Prométheusz alakjának megformázása, amelyet a Man-szigeti gyakorlat során több alkalommal is használtak. Számos tárgy – köztük tűpárnák, hamutartók és szalvétagyűrűk – emellett szuvenírként is funkcionáltak.
Franciaországban több csontból készült, magyar vonatkozású emlék is napvilágra került. Itt 1914 és 1918 között több ezer osztrák és magyar állampolgár élt (illetve többen elhunytak) az ott létesített táborokban. A túrkevei Finta Múzeum tulajdonában vannak azok a csontfaragványok – szám szerint 25 darab – , amelyeket a noirmoutier-i internálótáborban készített Finta Gergely, és akiről Kuncz Aladár is említést tesz Zádory Oszkár néven híres regényében, a Fekete kolostorban, mint aki „egész nap faragta az udvaron felszedett csontokat”. A Zádory által a fogság során készített csontfaragványok számát Kuncz eredetileg ötven darabra tette, amelyből végül az említett 25 darab került Túrkevére. A művész sokat elajándékozott faragványai közül, azonban ezekről több esetben bronzmásolatok is készültek, amelyekből szintén kerültek a túrkevei múzeumba gyűjteményébe.
A fából vagy csontból készült faragványokat az ábrázolt képek szerint is kategorizálhatjuk, így lehetnek vallásos, szexuális jellegű, vagy az otthonra emlékező ábrázolások. A vallásos témájú faragások a kétségbeesett ember Isten segítségébe vetett hitének megnyilvánulásaként értelmezhetőek, mint ami átsegíti a készítőjét a fogság nehézségein. Zádoryt is megihlette a tábori élet és a körülmények: „Volt egy nagyobb kő, amelyből Krisztus arcát vélte kitekinteni […] olyan fenséges nyugalommal, hogy minden baját, nyugtalanságát elfelejti, ha ránéz. A víziót tett követte, és Zádory munkába vette a nyers követ, amelyből egy Krisztus-arcot faragott ki.
A vallásos faragványoknak szöges ellentétei a különféle – a burkolt, a finoman erotikus, de olykor obszcén – szexuális tartalmakat közvetítő műalkotások. Az éveket női társaság nélkül eltöltő férfiak között nagy keletje volt az ilyen munkáknak. Kuncz Aladár is leírja a maga cizellált stílusában, hogy milyen sok ilyen ábrázolással készült, meztelen vagy félmeztelen női testet ábrázoló szobrocska lelt gazdára a tábor lakói között.
Álló női akt. Finta Gergely által a noirmoutier-i internálótáborban állati csontból faragott szobor bronz másolata. Finta Múzeum, Túrkeve. Lsz: 69.28.1.
Írásának vizuális, illetve materiális megerősítései a Finta Múzeumban őrzött kis csontfaragványok, illetve az elajándékozottakról azokról készült bronzmásolatok. Kuncz így emlékezett a Zádory munkáinak alkotási folyamatára és inspirációira: […] A véletlenül felrúgott csont megmaradt kezében, s abból egyszerű bicskával és kis fakalapáccsal kifaragta […] Mastic mosolygó arcát és csábító büsztjét.A különféle női szobrocskákat a művészek aránylag kevés erőfeszítéssel – tekintettel a nagyszámú érdeklődőre – akár tömegtermeléssel is képesek voltak előállítani. Kuncz írásában megemlékezik a német szobrászról, von Bergenről, aki Zádoryval dolgozott együtt, és aki „[…] mutatott neki egy földre boruló női aktot, amelyet néhány vésőérintéssel meg lehetett alkotni, s […] mégis mutatós volt, mert a női testnek parázna részeit hozta előtérbe.
Könyöklő nő. Finta Gergely által a noirmoutier-i internálótáborban állati csontból faragott szobor. Év nélkül. Finta Múzeum, Túrkeve. Lsz:68.20.1.
„…ha nincs eszköze, képes körmével a sziklába kaparni eszméit”
A Kuncz Aladártól származó idézet meglehetősen impresszív módon fejezi ki azt a vágyat, amelyet a fogságba vetett emberek érezhettek arra, hogy valamilyen módon megörökítsék hányattatásaikat. A kőbe, mint a börtön falába való karcolás, vagy a falakra való írás, rajzolás nem újszerű – a fogságot szenvedők évszádok óta használták ezeket a felületeket arra, hogy üzeneteket hagyjanak hátra. Nem volt ez másképp az első világháborús internálótáborokban sem, amikor a fogva tartottak ábrákat, feliratokat, dátumokat karcoltak, véstek vagy rajzoltak a tábor tégláiba, talán abban a reményben, hogy egyszer majd szabad emberként olvashatják újra őket, vagy egyszerűen így próbálták átvészelni a mindennapok monotonitását.
A kőből készült tárgyak sajátossága, hogy – még akkor is, ha a szabad ég alatt állnak – jóval tovább ellenállnak az időnek. A mai Magyarország területén ennek ellenére sajnos rendkívül kevés, egykori civil internáltakhoz köthető vagy velük kapcsolatos kőből készült műalkotás, épület található. Ami napvilágra került ezek közül, az részben a szerencsés véletlenek eredménye, mint például az egykori ceglédi internálótábor tégláin látható rajzok felfedezése is. A táborról és az ott feltárt téglarajzokról, vésetekről 2017-ben Bognár Zalán, Reznák Erzsébet és dr. Jójárt György együttműködéséből jelent meg egy igen érdekes és izgalmas könyv, aminek a páratlan vizualizációs élményét Jójárt Györgynek a téglák feliratairól készült fotói adják. A munka alapvetően a második világháborúban hadifogolytáborként funkcionáló (de nagyon sok civilt is elnyelő) tábor eseményeivel és az ott, a foglyok által létrehozott téglafeliratokkal foglalkozik. Az 1500 felirat közül néhány egyértelműen a huszárlaktanyából internálótáborrá változtatott létesítmény 1914 és 1918 közötti működéséhez kapcsolható, ahol abban az időben főleg szerb internáltakat őriztek. Az első világháború időszakához óvatos becslések szerint nagyjából 90 darab téglafelirat köthető. Ezek közül egyértelműen 24 darab az, amely szerb nyelvű, és továbbá 33 darab az olasz nyelvű vagy olasz névvel ellátott feliratok száma. Ennek az az oka, hogy 1915 tavaszán rövid ideig olasz internált civileket is befogadott a ceglédi tábor, azonban őket annak az évnek a nyarán átszállították a tápiósülyi táborba.
A foglyok tehát feliratokat készítettek/véstek az épületek nyerstégla falaira, és a feliratok tekintélyes része megmaradt. Ezek általában a készítő nevét, származási helyét, fogságának idejét és/vagy a felirat készítésének idejét örökítették meg, devannak olyan tipikus nemzeti jelképet ábrázoló rajzok is, mint például a szerb kereszt ábrázolásai. A szerb nyelvű feliratok esetében visszatérő motívum még az ágyú, amit készítője talán az ellenállás burkolt szimbólumaként karcolt a téglába. Több esetben megjelenik az ornamentális, növényi elemeket használó ábrázolás. A táborban rövid ideig őrzött fiumei és környéki olaszok jelenlétére utalnak az olyan jelképek is, mint a horgony (lánccal vagy anélkül), az evezőlapát és a kormánykerék, amelyeket több esetben megerősítenek a Fiume feliratok vagy egyéb olasz nyelvű bevésések is.
Olasz internált civil által készített véset az egykori ceglédi internálótábor téglafalán. (kép forrása: Téglákba vésett történelem. Bognár Zalán–Jójárt György–Reznák Erzsébet: Téglákba vésett történelem – A ceglédi fogolytábor története és téglafalainak feliratai. Kossuth Múzeum. Cegléd 2017. 79. o. 9. számú ábra.
Néhány felirat voltaképpen rajz, amely várat és a tengert ábrázolja a felettük ragyogó nappal, illetve mellettük fákkal, amelyek a szülőföldre való emlékezés vagy éppen – az eléggé érthető – elvágyódás szimbólumaiként is interpretálhatók. Az olaszok által készített vésetek gyakran tartalmaznak dátumot, amely nagy valószínűség szerint az internálótáborba kerülés időpontja lehet, tekintettel arra, hogy sokukon 1915 májusi dátum szerepel (Olaszország 1915. május 23-án üzent hadat a Monarchiának.) Érdekes módon a figurális ábrázolás szinte teljesen hiányzik, holott néhány munka készítője nem volt híján a tehetségnek, így nyilván nem okozott volna nehézséget számukra egy ilyen véset elkészítése sem.
Egy másik, szintén kőből készült és említést érdemlő mementó a sülysápi temetődombon áll, immár több mint száz éve. A világháború alatt a településen létesített egykori internálótáborban több ezer román és olasz civil internáltat őriztek, akik közül több százan vesztették életüket a rossz ellátás, a betegségek és a kiütéses tífuszjárvány miatt. Az akkor még Tápiósülyként (1970 óta Sülysáp) létező településre a román csapatok 1919 nyarán vonultak be. A faluban való tartózkodásuk során a sülyi temetőben, pontosabban a temetődombon építettek egy obeliszket, amelyre az „ad maiorem gloriam patriae romane” (magyarul: A román haza nagyobb dicsőségére) feliratot vésték.
1919-ben a román megszállók által emelt emlékmű a sülyi (napjainkban Sülysáp) temető dombján (a szerző felvétele)
A helyi historia domus megemlékezése szerint a megszálló román csapatok 1919. november 16-án hagyták el a települést. A visszaemlékezést író Terlanday Rudolf plébános elmondása szerint „[…] a románok sötét emlékeként nem maradt csak az úgynevezett román temető, melyben a még 1917-ben elhalt, mintegy 2300, legtöbbnyire román s részben olasz és szerb internált alussza álmát, kiket a dühöngő kiütéses tífusz juttatott oda s kiknek nyughelyét a falut megszálló románok magyar munkaerővel, magyar munkaanyagból és költségen díszesen kerítették be […]”. A helyszínen járva ennek a temetőnek már nincs nyoma, csupán a második világháborúból származó román katonasírok találhatóak a temető aljában. A temetődombon álló, megkopott obeliszk keleti oldalán látogatásunkkor egy már csak nehezen kiolvashatóan román nyelvű felirat szerepel: „Ridicatu sa acest monument in amintire vite jilor ne fericiti morti in dureorasa robie la Tápiósüly in tinpurias boiulut pentru intregirea neamuli romanesc din anu 1916-1918.” (Magyarul: „Ezt az emlékművet a román nemzetért vívott háború sötét napjaiban, (az) 1916-1918-ban Tápiósülyön, a fájdalmas fogságban elhunyt boldog ifjaink emlékére állítottuk.”).
Az oszlop keleti oldalára vésett román nyelvű felirat (a szerző felvétele)
Egy negyed évszázaddal később a román katonák éltek az eleik által emelt emlékmű lehetőségeivel, egészen pontosan 1944-ben is, amikor ismét Tápiósülyre vetette őket a történelem vihara. Ekkor az újabb világháború során elesett román katonák emlékének szenteltek egy pár soros bevésést.
Az emlékmű a maga nemében páratlanul érdekes, és a puszta létezése is több kérdést felvet: miért nem bontották el az 1920-at követő években; a historia domusban való feljegyzésen túl a helyiek emlékezetében mi él róla; illetve, hogy vajon a román emlékezetkultúrában számontartják-e. Az emlékmű tehát bőven ad még munkát a kutatónak – történetének feltárása a jövőbe mutató feladat.
A tápiósülyi tábor léte mind a település szellemi anyagában, mind magában a településen nyomott hagyott, és egyes darabjai máig fellelhetők. Ilyen maradvány volt például az a víztorony, amelyet a 2000-es években bontottak el, és amelynek pontos építési ideje nem ismert. Egy másik – ma már csak fényképen látható – épület volt az egykori táborhoz kapcsolható létesítmény, mely az őrség szálláshelyének épült.
Feltehetően az egykori tápiósülyi internálótábor őrszolgálatának épülete. Az épület a felvétel készítésekor lakóházként funkcionált. A fénykép készítője és készítésének ideje nem ismert (kép forrása: Gli italiani di Fiume nel campo d’internamento ungherese di Tápiósüly dal 1915 al 1918. A cura della Società di Studi Fiumani e del Libero Comune di Fiume in Esilio. Roma, 1996. 7.o.)
A tábor egyetlen megmaradt, minden bizonnyal eredetileg is annak részét képező épülete a tiszti kaszinó és étkezde, amelyben ma Sülysáp város önkormányzatának hivatala működik.
*
Mint az a fentiekből is látható, az első világháború alatt a hazai és külföldi civil internálótáborokban keletkezett, magyar vonatkozású tárgyi emlékek mennyisége számszerűen nem sok, ám a meglévők új perspektívát kínálnak a bezártság mögöttes anyagiságának kutatásához. A háború alatti internálások anyagi kultúrájának kutatása interdiszciplináris módon teszi lehetővé a fogság megélésének megértését. A táborokban a fogvatartottak által készített műtárgyak a szociológia, az antropológia és a kultúrakutatás területén a fogva tartás során megélt egyéni tapasztalatok megértéséhez, a tábori környezetnek a fogvatartottakra gyakorolt pszichológiai hatásainak vizsgálatában kulcsszerepet játszanak.
Az alkotások táborokon belüli, a fogolytársaknak való bemutatása kölcsönös támogatást és tiszteletet biztosított a közösségen belül, egy egészséges versenyszellemet alakíthatott ki, és nem mellékesen a teljesítmény és a szolidaritás érzését kelthette, ami elterelte a figyelmet az olykor nyomorúságos körülményekről.
Az anyagi kultúra, elsősorban a művészi megnyilatkozások, egy olyan világot tárnak fel számunkra, amely nem érzékelhető csupán a levéltárakban őrzött dokumentumok „száraz” hivatali vagy katonai nyelvezetének tanulmányozásával. Ezek az alkotások tehát más dimenzióban, emberközeli perspektívában ábrázolják a szenvedést, a fogság elmére és lélekre gyakorolt hatását, míg a még álló épített emlékek (épületek, kortárs, hivatalosan vagy spontán emelt műemlékek) pedig rendkívül értékes és megóvandó részeit jelentik a világháború történetének.
Felhasznált irodalom
Archaeologies of internment. Adrian Myers, Gabriel Moshenska (eds.) Springer. London, 2011.
Dr. Egri Mária: A Finta testvérek élete és művészete. Túrkeve, 2013.
Jójárt György: „Hazám, Isten Veled!” A ceglédi szovjet fogolytábor téglafalainak feliratai. In. Bognár Zalán – Jójárt György – Reznák Erzsébet: Téglákba vésett történelem – A ceglédi fogolytábor története és téglafalainak feliratai. Kossuth Múzeum. Cegléd, 2017. 51–192.
Kuncz Aladár: Fekete Kolostor. Feljegyzések a francia internáltságból. Fapadoskönyv. Budapest, 2009.
Levéltári forrás
Váci Püspöki és Káptalani Levéltár (VPKL) C. Plébániai Levéltár. Historia domus, 1724–1934. Tápiósüly, 1910–1922.
Sajtó