Sárói Szabó Lajos alezredes élete és halála – 2. rész

Az első világháború kitörését követően 1914 augusztusában sárói Szabó Lajos alezredes, a kiváló katonai író és nevelő a m. kir. veszprémi 31. honvéd gyalogezred III. zászlóaljának az élén indult Galíciába az orosz frontra. A bátor és példamutató katona többször az egész ezred irányítását is átvette az őszi harcok során, s nagy népszerűségre tett szert a beosztottjai körében. A túl merész katonatiszt azonban 1914. október 22-én nem kerülhette el sorsát…

A Pesti Hírlap 1914. augusztus 1-én megjelent számában a következő hír olvasható: „Tata-Tóváros, jul 31.: Tata-Tóváros közönsége este óriási fáklyás-tüntetést rendezett a háború mellett. Nemzeti színű zászló és cigányzene mellett vonult a tömeg a helyi honvédzászlóalj parancsnokának, Sárói Szabó Lajos őrnagy lakása elé, ki magas lendületű beszéddel buzdította a behívott tartalékosokat és népfelkelőket hazafias kötelességükre.”

A fenti tudósítás még őrnagyként említette sárói Szabót, de a kinevezése már „úton volt,” mert 1914. augusztus 1-től alezredes a rendfokozata. Augusztus első napjai lázas tevékenységgel teltek a veszprémi ezrednél is.

Sárói Szabó Lajos fotója alezredessé történt előléptetése után
(Forrás: oszk.hu/html/kepoldal)

Megküzdve a frontra indulás nehézségeivel, a bevagonírozás után augusztus 19-én indult el Galíciába a 31/III. zászlóalj is. Kirakodás után hosszú menetelések kezdődtek, hogy az ezred számára kijelölt területet elérjék.

Augusztus 28-án délután 3 órakor Turyna majortól délre egy erdőben került sor az „Uhnowi csata” néven elhíresült első ütközetre. Csak részsikert értek el, mert az ellenséges ágyútűz nagy veszteséget okozott, és az összekeveredett zászlóaljakat visszavonásra kényszerítette. Az ezred vesztesége igen magas volt, mintegy 35%, és sok tiszt is megsebesült.

A major melletti erdőn keresztül tört előre a III. zászlóalj.
(Forrás: Google Eart Pro)

Az 1914. augusztus 28-án lezajlott támadásban a III. zászlóalj 11. százada parancsnokának, Pesthy Károly századosnak súlyosan megsérült a lába és gerince. Szabó alezredes elismerte századparancsnokának kiváló teljesítményét, ezért a jelentésében kitért arra is, hogy: „Az előadottak alapján kérem, hogy Pesthy százados részére, békében és háborúban teljesített kitűnő szolgálataival a legteljesebb mértékben kiérdemelt legfelsőbb kitüntetésnek kieszközölésére, betegségének válságos voltára tekintettel a kezdő lépéseket megtegye.”

A súlyos összecsapásban Szabó alezredes is ott volt katonái között. Dobos Pál póttartalékos így emlékezett vissza az alezredesre: „előnyomulást rendelt el, amit Ő maga vezetett, mert mindég köztünk volt a rajvonalba”. Az ezredalbum a következőt jegyezte fel róla: „Talán egyetlen hibájául azt róhatjuk fel, hogy túl merész volt.”

Augusztus 29-én Szabó alezredes vette át ideiglenesen az ezred vezetését, mert annak parancsnoka, Weeber Ede ezredes megbetegedett.

A következő napokban is ott volt katonái között, amikor a Podhajce közeli temetőnél a következő eset történt: „Egyszer kilesvén, láttam, hogy egy emberem a temetőnek sövénykerítésén fejét kidugva lő az ellenségre, kérdezem, hogy van e födözéke – kérdésemre már nem válaszolt, mert egy kartács-srapnel teljesen az arcába vágódott és megölte.” – írta naplójába.

Bátorságáért, példamutatásáért a honvédek (akiket úgy hívott: „Gyermekeim”) nagyon ragaszkodtak hozzá.

Többen is úgy emlékeztek vissza, hogy Szabó alezredes ideiglenes ezredparancsnokként jobban érezte magát a katonái között, mint az ezredirodán. Bő másfél hónap alatt háromszor is helyettesítette Weeber Ede ezredest, a 31-es honvédek ezredparancsnokát: 1914. augusztus 29. – szeptember 02., október 03. – 09., október 11. – 22-ig, amikor hősi halált halt.

Aláírása az egyik parancson, amikor Weeber Ede ezredest helyettesítette
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár II. 608. M. kir. veszprémi 31. honvéd gyalogezred iratai, 1. doboz)

Naplójába feljegyezte, hogy szeptember 3-án zászlóaljának 10. századát fegyelmeznie kellet: „Reggel egy csomó tüzér Zagojnéban bement a 10. század szálláskörzetében egy házba, s kifüstölte egy szegény asszonynak egész méhesét, s felfalta a mézet. Egy csomó 10. századbeli ember is evett a mézből, akiket magam elé vezettettem, és egy őrvezetőt alaposan megfojtogattam, s valamennyinek akasztófát ígértem. Az asszonynak 20 koronát, egy öreg muszkának, aki a szénájáért sírt, 10 koronát adtunk.”

Kritikus volt az egészségügyi szolgálattal szemben is: „Bizony szívós állat az ember! Hadi egészségügyi szolgálatunk papíron szépen van szervezve, de a valóságban nagyon gyalázatosan működik. Botrány, gyalázat, hogy a parancsnokok nem gondoskodnak halottjaikról és a sebesültjeikről.”

Szintén kritikus a felsőbb vezetéssel is: „Nincs felderítés, nincs becsületes biztosítás, sohasem kaptunk még világos tájékoztatást az ellenségről és saját helyzetünkről, még kevésbé határozott akaratot világosan kifejező, szabatos, erélyes parancsot. Ingadozás, habozás, késlekedés mindig és mindenütt. tervszerű együttműködésnek nyoma sincs.”

Az olvasó számára készült beállított felvétel az akkor északinak nevezett orosz frontról.
(Forrás: arcanum.com/hu, Érdekes Újság 1914. augusztus 23.)

Ellenséges tüzérségi tűzben egy gödör mélyén írta naplójába: „Mint sokszor, úgy most is, magányomban, hatalmas ágyúdörgés között előveszem a szívemen hordott két kis képet. Nézem, mosolygok, de a szememből könnyek potyognak. Ugyan látlak-e még benneteket, s ha igen, mikor, hogyan? … No de félre érzékenység! Jó az Isten, megsegít bennünket! Szegény Gizim, képzelem mennyit szenved, hogy hírt nem kap felőlem – de lehetetlen levelet küldenünk, hiszen örökké a szabadban tanyázunk, helységnek hírét sem halljuk. Én is nyugtalanul várom az első hírt – még mindig hiába.”

Az életveszélyes pillanatait is megismerhetjük, mint történt vele szeptember 7-én: „Én magam közegeimmel vagy 200 lépésnyire előre mentem tájékozódni az ellenség, a 34. ezred és a terep felől. Ellenségből semmi nem látszott, de azért a domb tetején megütötte a csípőmet egy guruló golyó, mely zubbonyomat is átlyukasztotta.”

Igen veszélyes helyzetbe került három nappal később, szeptember 10-én is: „egy alkalommal a muszka 12 cm-es ágyúgolyóknak tőlünk balra hátul való becsapódását vizsgálván, egy lövőrésen át néhány cm.-nyire az orrom előtt sivított el egy muszka golyó, s tőlem 5 cm.-nyire csapódott be árkunk belső felébe. Ezt a golyót megkerestem és magamhoz vettem.”

Az első vonalban történő mozgása sok veszéllyel járt, és csak a szerencsén múlott, hogy nem járt tragédiával: „A 10. századnál minden ember gödröt ásott magának, amelyek nem voltak összekötve közlekedő árkokkal (elég rossz!). Nohát ez igen kellemetlen utazás volt. A muszkák bizonyosan megismertek, hogy tiszt vagyok, aki a bal szárnytól a jobbra igyekszik eljutni, lestek rám, s ha csak a fejemet kidugtam, azonnal mellettem fütyült 8-10 golyó. Ilyen viszonyok között, gödörből gödörbe ugorva jutottam el födött utamhoz, hála Istennek sértetlenül.”

Honvédek a lövészgödrökben.
(Forrás: arcanum.com/hu, Tolnai Világlapja, 1915. október-december (15. évfolyam, 41–53. szám)1915-10-07 / 41. szám)

Alaposan tanulmányozta az orosz gyalogság védekező harcmodorát, állásaik elfoglalásának lehetőségét: „Istvánffy téved, mikor azt hiszi, hogy az oroszok célzás nélkül lőnek, mert ellenkezőleg kitűnően lőnek, aminek legnagyobb bizonysága az én kb. 100 főnyi veszteségem. Most is az a véleményem, amelyet délben kifejtettem, hogy a kitűnően megerősített, pompásan védett, erősen megszállott, tüzérséggel pompásan támogatott állást csak jól megfontolt terv alapján egységesen vezetett, észak és nyugat felől egyszerre végrehajtott, tüzérséggel előkészített és hatalmasan támogatott támadással lehet csak elfoglalni. Az oroszok igazán mesésen lőttek, ha bárhol csak egy fej is mutatkozott, rögtön egész golyózápor zúdult rá.”

Orosz gyalogosok a lövészárokban.
(Forrás: Rubicon Online)

Szeptember 11-én a Ravaruszka közeli nagy visszavonuláskor három honvéddel személyesen ment vissza az utóvédnek hagyott II. zászlóaljért, hogy azonnal vonuljanak vissza. A magára hagyott zászlóalj így menekült meg.

Szabó alezredes 1914 októberében két alkalommal is vezette az ezredet. A második alkalom október 11-én kezdődött. Ilyenkor általában az I. zászlóalj valamelyik századának rajvonalában tartózkodott. Az alábbi vázlat 1914. október 21-én készült, amelyből megismerhetjük az I. zászlóalj helyzetét. A kanyargó San folyótól nyugatra húzódó védelmi vonalban az 1. század a balszárnyon volt elhelyezve. Október 22-én Szabó alezredes is ott volt a század állásaiban.

Az első zászlóalj századai a védelmi vonalban.
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár II. 608. M. kir. veszprémi 31. honvéd gyalogezred iratai, 1. doboz)

A veszprémi ezred századai hatalmas túlerővel álltak szemben, és valamennyi támadásuk nagy veszteséggel és kudarccal végződött. Az ellenséget nem tudták a San folyó túloldalára visszavetni, sőt nagy tömegtámadásokat kellett visszaverniük, és ellentámadást indítaniuk.

A katonasors kiszámíthatatlan, különösen akkor, ha valaki „túl merész”. Dobos Pál, aki az I. zászlóalj 1. századának póttartalékosa volt, a Hadtörténelmi Levéltárban megőrzött vallomásában így emlékezett vissza az 1914. október 22-én történt eseményekre, Szabó alezredes halálára: „Néhány nap múlva az alezredes úr előnyomulást rendelt el, amit Ő maga vezetett, mert mindég köztünk volt a rajvonalba. Az alezredes úr az árokból kihajolva vezényelte a már kint levő rajokat »Úgy fiam, ásd be magad«. Irtózatos ágyú és gépfegyvertüzet árasztottak ránk. Az egyik honvéd, ki az alezredes úr mellett állt, elvonta onnét őt azzal, hogy ott nagyon fütyül a golyó, mire Ő a szokott mosolygó arcával azt mondta: »Nem pacsirta az édes fiam!« A következő percben fejlövést kapott és mosolyogva halt hősi halált a legvitézebb, a legbátrabb magyar honvédtiszt tőlem néhány lépésre, akit mindnyájan tisztelve szerettünk és megkönnyeztünk.”

Az ezredparancsnokságot az I. zászlóalj parancsnoka, Ghyczy Zoltán alezredes vette át.

Műholdas felvétel Kostków környékéről (ma: Lengyelország), ahol 1914 októberében a magyar és az orosz állások húzódtak. Itt halt hősi halált Szabó alezredes.
(Forrás: Google Eart Pro)

Szabó alezredes koporsóját október 23-án a közeli Pelkinie falu templomában ravatalozták fel, majd nagy létszámú gyászkisérettel a falu temetőjében temették el.

Szabó alezredes sírja a temetőben.
(Forrás: ÜZENET, Irodalmi, művészeti, kritikai és társadalmi folyóirat Szabadka, 1998. XXVIII. évfolyam 7-8. szám)

Az ezred pótzászlóalja 1918-ban listát készített az ezred hősi halott tisztjeiről. A felsorolásban ott szerepel Szabó alezredes neve is.

Részlet a felsorolásból.
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár II. 608. M. kir. veszprémi 31. honvéd gyalogezred iratai, 19. doboz)

Újsághír sárói Szabó Lajos alezredes haláláról
(Forrás: https://misc.bibl.u-szeged.hu/70723/1/ms_113.pdf)