Roób József kohómérnök emlékei a Nagy Háborúból – 7. rész

1915. március 18-ra világossá válik, hogy az élelmiszerhiány miatt az erődöt nem tudják tovább tartani, Roób és emberei is felkészülnek az elkerülhetetlen harcra. A kitörés a VI. védelmi kerület övvonaláról tehát tőlük indult, mert a felderítők jelentései alapján az orosz arcvonal ezen részét vélték gyengébbnek – tévesen. A három oszlopban tervezett kitörés középső erejét az első vonalban a 97. népfelkelő gyalogdandár, a 9. és 11. népfelkelő gyalogezredek képezték; tartalékuk a 10. gyalogezred, benne Roób hadnagy és géppuskás szakasza. Így indul az utolsó felvonás, fagyos, vizenyős terepen, sűrű hóvihar közepette – mialatt orosz fényszórók pásztázzák a terepet, felkészülten várva az osztrák–magyar előrenyomulást …

Márcz. 19. Korom sötét az éj. Hosszú sorokban vonulnak föl a csapatok. Tilos minden beszélgetés, tilos a dohányzás. Lassan haladunk előre. Köröskörül a várövben szólnak az ágyúk, működnek a fényszórók.

Osztrák‒magyar 1902/98 M 35 cm fényszóró beállítása
(Forrás: Fortepan 227332 / Vízkelety László)

A fényszóró újkeletű hadieszköznek számított: a szárazföldi harcok során először az 1904‒1905. évi orosz-japán háborúban, Port Artur ostrománál alkalmazták. A Monarchia hat vártüzér ezredének a világháború elején 1‒1 világítóosztaga volt, osztagonként 2‒3 világító szakasszal. A szakaszok rendszerint 1 drb. 90 cm-es és 1 drb. 60 vagy 35 cm-es fényszóró szerelvényből alakultak. Egy szakasz hadilétszáma 1‒2 tisztből és 50‒100 emberből állt. A célterület megvilágításán túl az előterepet az ott rejtőző-támadó ellenség leleplezésére használták.

Főleg délnyugat felöl igen erős az ágyúzás, talán bizony ép azért, mert mi ép a vele ellentétes észak-keleti irányban készülünk a végső nagy kitörésre. Útközben egymás után dűlnek ki emberek. Kik a tegnapi orvosi vizsgálatnál sehogysem akartak még visszamaradni, most szinte élettelenül esnek össze egymás után. Alig haladtunk pedig még valamit. Ők maguk sem hitték, hogy annyira el lennének gyöngülve. A hiányos élelmezés észrevétlenül fosztotta meg őket erejüktől.

Az I/1. és XV. sz. erőd között megáll zászlóaljunk, pihenő állást foglalunk és megtudom végre feladatunkat.

A GHW Fort XV. Borek – ma. Páncélos lövegállás romjai az elővédmű és az erőd bal oldala közötti sarokrészben.
(2016, a szerző felvétele.)

A GHW Fort XV. Borek – ma. Páncélkupola maradványa.
(2016, a szerző felvétele.)

A GHW Fort IV. Optyń erődben talált megfigyelőtorony külső Skoda-páncélzata, amelyet a helyreállításnál áthelyeztek a GHW Fort Borekbe, ahol egykor egy ugyanilyen torony volt az elülső sáncon található lőálláson.
(2016, a szerző felvétele.)

Három oszlopban támadunk. Jobbra tőlünk van a 23. honvédhadosztály; saját 97. sz. népfelkelő dandárunk, balra pedig egy Landsturm-dandár. Dandárunk 3 ezreddel van képviselve, melyek közül a 9. és 11.-ik első sorban nyomul előre, míg a mi 10. ezredünk a középen mint tartalék követi őket. Ezredünkből az 1. és 3. zászlóalj megy elől, míg mi a 2. zászlóaljjal mögöttük találunk elhelyezést. Beosztásom tehát várakozásom ellenére elég kedvező.

Egy kis mélyedésben meghúzódva töltjük az éjszakát. Kellemetlen hideg van, nem lehet egy helyben maradni, ide-oda járkálunk és találgatjuk vállalkozásunk eshetőségeit. Vajjon sikerül-e áttörnünk az orosz vonalat és ha igen, mi vár reánk ezután? A még otthonról hozott cognacom utolsó maradványát szürcsölgetve a hideg ellen, elgondolom, mint ünneplem ez alkalommal névnapomat. Örökké emlékezetes lesz e nap. De vajjon lesz-e még alkalmam ez emlékekkel ünnepelni otthon, boldog családi körömben? Remélem, igen.

Hirdetés a Miskolci napló 1914. december 6-i számából – vajon ezt az országszerte jól ismert konyakot itta névnapján Roób József is?

A hidegen kívül nem nyugtalanit semmi sem. Nem bánt álmatlanság, nem érzem fáradságomat, nem ejtenek kétségbe a közel jövő nehéz órái. Teljesen nyugodt vagyok. Sohasem hittem volna, hogy közvetlenül ütközet előtt így érezhessem magam. Úgy látszik az utóbbi napokban fölizgatott idegeimet teljes fásultság szállotta meg. Csak a végkimerülés tehet ily érzéketlenné.

Az osztrák illusztrátor, Theo Matejko (1893–1946): Fedezék a volhíniai fronton, ellenséges pergőtűz alatt, 1916. c. rajza kiválóan érzékelteti a katonák részben beletörődő, részben feszült várakozását a bevetés előtt.
(Forrás: Wikimedia Commons)

Nagyon hosszúknak tünnek föl az éjszakában e várakozásteljes órák. Lessük, várjuk a történendőket. Havazni kezd és már sűrű pelyhekben hull a hó, mikor működni kezdenek előttünk több oldalról az ellenséges fényszórók. Úgy látszik észrevették már a mieinket, lövés azonban még nem történt. Csak távol a hátunk mögött, a váröv tulsó oldalán dörögnek még mindig szüntelenül az ágyúk.

Reggeli 4 órakor hallatszanak az első gyér lövések, a fényszórók most már szünet nélkül világítanak, keresnek. Majd megszólalnak az ágyúk, élénkebb lesz a gyalogsági tűz. Erősen figyelünk. Főleg jobb oldalt fejlődik ki erős gyalogsági harcz. Majd Előre, Hurráh, Rajta kiáltások és dobpergés hallatszik onnan. Honvédeink rohamra mennek. Tisztán, világosan halljuk, amint az Üsd, vágd biztatások közzé mindgyakrabban fájdalmas jajgatások, nyögések és a haldoklók kétségbeesett ordítozásai vegyülnek. Elszomorítanak e hangok a gondolatra, hogy hány jó magyar család veszti el talán ép most fenntartóját, mindenét. Majd szűnnek lassan a kiáltozások, de annál jobban kezd terjedni a lövöldözés az egész vonalon. Ágyuk, fegyverek és gépfegyverek nem szünetelnek többé, minden oldalról megszakítás nélkül szórják halálos golyóikat.

Pirkadni kezd, majd világos lesz. Egyideig nem látunk azonban a sűrű hópelyhektől semmit, csak halljuk az előttünk lejátszódó iszonyú harczi zajt. Egyes gránátok már a közelünkben robbanak keresve az övvonalban elhelyezett tűzérségünket, mikor lassan megszűnik a havazás. Látjuk most már, mint hozzák a sebesülteket, mint vonulnak vissza egyesek a mieink közül tőlünk balra. Ezek a Landsturm-beliek, kik közül a szlávnemzetiségüek újból jelét adják megbízhatatlanságuknak. Míg a magyar ott pusztul a gyilkos tűzben, addig e gaz népség gyáván menekül. Mély szomorúság szállja meg az ember hazafias érzelmeit ily gyalázatosság láttára.

Az előttünk levő közép és a jobb oldal azonban kitartani látszik. A nagy ágyúzás következtében talán nem igen tudnak előnyomulni, mert nem hallani semmi újabb rohamot.

Az 1915. március 19-i kitörési kísérlet színtere, a Roób hadnagy említette térség.
(Forrás: Google maps)

D. e. 9 óra tájban kapja meg a zászlóaljunk a parancsot, hogy Bykow irányában nyomuljon elő az ottani rajvonal sűrítésére. Komadina zászlóaljparancsnok magához hivatja az összes tiszteket, hogy az e parancsra vonatkozó részleges intézkedéseket megtegye. Ekkor kilép Szokolay Viktor és beteget jelent. Mindnyájan főlháborodva fogadjuk tiszttársunk e viselkedését és Komadina ugyancsak megbotránkozva utasítja vissza e jelentést. Mindnyájunknak egyforma drága az életünk, magyar ember nem vonhatja ki magát kötelességei teljesítése alól. Magáról megfeledkezett bajtársunk restelkedve foglalja el helyét.

Komadina Konstantin kapitány a szibériai Tobolszk orosz hadifogolytáborában, a Mihajlovszkij Szkit remetelakban, 1916-ban. A vele raboskodó Laky Imre tartalékos százados felvétele.
(Forrás: Darabanth Aukciósház)

E sajnálatos incidens után Komadina a következőket rendeli el: a 2 gépfegyverosztag előre megy, hogy biztosítsa a zászlóalj kifejlődését, melynek vezetését Laky szdos veszi át, miután ő elől megy a gépfegyveresekkel. Erre elmegyek embereimhez, megmondom nekik föladatunkat és elővezetem csapatomat. Megnyugodva tapasztaltam, hogy mindenki a legnagyobb készséggel és elszántsággal teljesiti kötelességét.

Ép az elinduláskor hozták el azonban valahol a közelben készített theánkat. Komadina biztatására melegedőül megiszunk 1–1 pohárral, rágyujtunk egy czigarettára és azután megindulunk. Elöl megy Komadina, utána én a segédtisztjével és azután embereim.

Bekerülünk a tűzérségi tűzbe, robbannak a schrapnellek a levegőben és hullnak a gránátok mindenfelöl. Komadina újra tanujelét adja a már közismertté vált bátorságának. Nyugodtan tréfálgat velünk, ha 1–1 közeli explozióra félrekapjuk kissé fejünket.

– Nem veszedelmes már az oly lövedék, melynek robbanását hallod, amelyik meg eltalálna, azt már úgysem hallod. – Ezek voltak biztató szavai.

Hidegvére megnyugtatólag hatott reánk is. Idegességünket csak az mutatta, hogy a czigarettát szüntelenül szíttuk. Igy haladunk előre, miközben észrevesszük, hogy elől levő csapataink közül is kezdenek egyesek visszavonulni. Úgy látszik baj van.

Tényleg mielőtt elérhetnők még kijelölt állásunkat, híre jön, hogy elrendelték az általános visszavonulást. Komadina azonban valódi katona, ki nem hallgat minden szóbeszédre.

– Míg irásbeli parancsot nem kapok visszavonulásra, addig megyünk előre, mondotta határozottan.

De megjött később csakugyan az írásbeli parancs is. Visszafordulunk hát. Amint udvariasságból előre akarjuk őt bocsátani, azt feleli:

– Menjetek csak, előnyomulásnál elől, visszavonulásnál hátul van a helyem.

Előre küldjük embereinket és mi nyugodtan követjük. Egy emberem, Tóth József azonban csak ott marad mellettem, küldöm a többivel előre, de ő erre azt feleli: De biz én hadnagyurat már el nem hagyom, mint küldöncznek itt van a helyem. Meghatva vettem tudomásul önzetlen ragaszkodásról tanuskodó válaszát.

Igazán csodálatos, hogy a körülöttünk robbanó számtalan lövedék egyikünkben sem tett kárt. Legveszedelmesebb volt drótkerítésünkön visszamenni, mert annak kapuja előtt összetorlódtunk és ennek folytán ezt a helyet lőtte legsűrűbben az orosz. De ezen is szerencsésen átjutottunk. Visszaérkezve már most arra a helyre, ahonnan a tűzbe indultunk, védelmi állást foglalunk el egy, ami visszavonuló csapatainkat esetleg üldöző ellenséggel szemben. Föltehető ugyanis, hogy sikertelen vállalkozásunkat esetleges ellentámadás fogja követni.

(Forrás: lemil.blog.hu)

Én gépfegyverosztagommal egy dombon foglaltam állást, míg a zászlóalj a kocsiút mentén húzódott meg. Szabad a kilátásom az előttem elterülő síkságra. Vonulnak vissza mindenfelől a mieink. A fáradságtól kimerülve lassan jön mindenki daczára az őket üldöző erős ellenséges ágyútűznek. Nem verődnek össze nagyobb csoportokba, csak itt-ott látni 2-3 embert egymás mellett, amint 1–1 sebesültet támogatnak vagy kötözgetnek. Látom, miként esnek össze egyesek es 1–1 ép felettük szétrobbant schrapnell következtében. Máshol meg a sebesültvivők hordágyon szállítanak 1–1 súlyosabb sebesültet. Hogy mekkorák lehetnek veszteségeink, persze fogalmam sincsen.

Nem messze előttünk, kis dombunk tövében sűrűn robbannak az ellenséges gránátok. Úgy látszik ott gondolja az orosz tűzérség a nem messze mögöttem levő 30 ½ cm.-est. Elnézem, mint hengergetik ott a gyermek-nagyságú lövedékeket, nem takarékoskodnak többé velük, folytonos egymásutánban röpítik azokat Medyka irányában. Hallom fejem fölött jellegzetes síróhangú süvítésüket, majd elvész hangjuk a magasban, végre ismét megszólalnak a távolban, mígnem iszonyú robbanás kíséretében explodálnak. Szeretném megfigyelni hatásukat, de nem tudom meglátni becsapódásukat.

1911M 30,5 cm-es mozsár töltése
(Forrás: Österreichische Nationalbibliothek, http://europeana.eu/)

Csapataink visszavonulása még mindig tart, mikor d. u. 1 óra tájban parancsot kapok Komadina századostól a bevonulásra. Visszamegyünk Jaksmanicére, útközben mindenkitől azt hallom, hogy meg fogjuk ismételni szerencsétlen kirohanásunkat. Jaksmanicén theát kapnak embereim, míg magam bemegyek a paplakba, ahol a tiszti étkezdénk volt. Örömmel üdvözöljük egymást és aggódva érdeklődünk a távollevők sorsa felől. Zászlóaljunktól Buczkó Gábor kivételével minden tiszt szerencsésen, sértetlenül került már vissza. Buczkóról azt a hírt kaptuk, hogy megsebesült és keresik mindenfelé.

Ebéd után megkapjuk a megnyugtató parancsot, hogy nem lesz megismételve a kitörés és egyelőre további intézkedésig foglalja el mindenki eredeti beosztását.

Teljesen kimerülve ballagunk Csőke barátommal a II. sz. erődbe. Osztagom később jön, míg a jelentékeny veszteségeket szenvedett Csőke századának emberei egyenkint szállingóznak utánunk. Az erődbe érve az ott visszahagyott régi gépfegyver altisztje a viszontlátás örömétől sírva szalad elém és elmondja, mennyire aggódott az egész idő alatt életemért. Igazán megható az ily önzetlen vonzalom.

Ahol egykor Roób hadnagy lepihent: a GHW Fort Borek barakképülete – ma. Mielőtt az erőd megadta magát, az erőd fő elemeit ‒ a páncélos üteget, az oldalüteget és a fedett harántárkot ‒ felrobbantották. 2005‒2009 között egy tüzér hagyományőrző társaság tagjai önkéntes munkával felújították és részben helyreállították a sérült részeket.
(2016, a szerző saját felvétele.)

Az erőd őrizetét még éjszakára is az ott levő munkásosztagra bízva, sietünk minél előbb lefeküdni. Nem emlékszem reá, mikor kívánkoztam volna jobban pihenés után, mint most. Most kezdtem érezni igazán fáradságomat és ledőlve ágyamra, azonnal elaludtam.