Az aknaháború egy klasszikus példája

Az első világháború során a hegységekben folytatott harcok egyik fontos eszköze volt az aknaháború. Az ellenséges erők igyekeztek a másik fél állásait aláaknázni, majd azt felrobbantva a sok áldozatot követelő frontszakaszt elfoglalni. Az Észak-Olaszországban található, 1226 méter magas hegycsúcs, a Monte Cimone elfoglalásáért 1916 májusától kezdve véres harcok dúltak. Miután az olasz erőknek július során sikerült visszafoglalnia a hegycsúcsot, és a kiűzésükre indított osztrák-magyar támadások rendre kudarcok vallottak; nem maradt más, mint a föld alól, akna robbantásával elpusztítani a hegy tetejét birtokló olasz csapatokat. 1916. szeptember 23-án az osztrák-magyar erők mintegy 14200 kg mennyiségű robbanóanyag segítségével megsemmisítették a csúcson lévő olasz állást, és elfoglalták az 50 méter átmérőjű, 22 méter mély krátert. A robbantás következményeképpen osztrák-magyar birtokba került a hegycsúcs és azt az olaszok a háború végéig nem is tudták visszaszerezni. Kétrészes cikksorozatában Reszegi Zsolt a Cimone-hegy felrobbantásáról készült korabeli katonai beszámoló magyar fordítását közli, fölvázolva az események hátterét is.

A Monte Cimonén 1929-ben felépített osszárium (kép forrása: Wikimedia Commons)

A Monte Cimone hegycsúcs felrobbantása bár nem a legnagyobb, sikerrel végrehajtott aknarobbantás volt az olaszországi hadszíntéren, mégis klasszikusnak tekinthető.

Az osztrák-magyar csapatok 1917. január 14-én a Kis-Lagazuoinál 16 tonna, 1917. május 22-én ismét a Kis-Lagazuoinál 30,4 tonna, 1917. október 21-én a Monte Siefnél 45 tonna, 1918. március 13-án a Pasubionál 50 tonna robbanóanyaggal hajtottak végre sikeres robbantást, ezzel komoly pusztítást okozva az olasz állásokban.

Az alább általunk közölt dokumentum (pontos címe: Die Sprengung des Cimonekopfes) az eredeti, a cs. és kir. 11. hadseregparancsnokság által a 11. hadsereg magasabb paracsnokságainak és csapatainak használatára kéziratban kinyomtatott szöveg (Op. Nr. 3849/III. számon) szöveghű átirata. A korabeli katonai terminológiát, nyelvezetet (a korabeli hossz-mértékegységet, a lépést használva), az eredeti szöveget a lehetőségekhez képest hűen igyekszik követni és így visszaadni az események menetét. A dátumformátum követi a szövegben szereplő módot, a hónap betűvel, a nap számjeggyel kiírva. Ettől csak akkor tér el, ha a szövegben is római számjeggyel szerepel a hónap.

Az akció részleteit, mint oktatási anyag, már a háború során kiadták a magasabb parancsnokságok, valamint a csapatok részére. Az I. világháború után a Ludovika Akadémia Aknaharc címmel kiadott összeállításában szintén tárgyalta az eseménysort mint az aknákkal folytatott küzdelmek egyik szemléletes példáját. Olyan más eseménysorok kerültek még be a kötetbe, mint az orosz hadszíntéren 1916. február – április között vívott galíciai aknaharc; az olasz hadszíntéren a „Pasubio” felrobbantása (mely a legnagyobb volumenű, sikeres osztrák-magyar aknarobbantás volt); és a Wytschaete-nél végrehajtott angol aknarobbantás.

Az 1916. évi tavaszi offenzívával Conrad von Hötzendorf, az Osztrák-Magyar Monarchia vezérkari főnöke, Szerbia után Olaszországot is ki akarta ütni a háborúból. Mivel a német szövetségest ebben az időszakban a verduni harcok kötötték le, a Monarchia haderejének egyedül kellett leküzdenie az olasz ellenséget. A döntő csapást Jenő főhercegnek kellett vezetnie, egy Dél-Tirolból indított hadseregcsoporttal, lehetőleg az ellenséges főerők hátába. A támadáshoz 14 hadosztályt és 60 nehéz üteget terveztek bevetni. A cs. és kir. 11. hadsereg tervezett hadrendjébe a következő seregtestek kerültek: cs. és kir. III. hadtest, alárendelt három hadosztályával, a cs. és kir. VIII. hadtest a cs. és kir. 57. és 59. cs. gyaloghadosztállyal, a cs. és kir. XVI. hadtest két hadosztállyal, valamint a cs. és kir. XX. hadtest, melyet az egykori cs. és kir. XIV. hadtestből hoztak volna létre, és parancsnokául az altábornaggyá kinevezett Károly Ferenc József főherceget szemelték ki.

A cs. és kir. 11. hadsereg feladatául tűzték ki, hogyaz Etsch és a Sugana-völgy között, összefogott (összetartott) fő erőkkel a Lavarone és Folgaria fennsíkjáról Thiene és Bassano irányába törjenek előre. A cs. és kir. 3. gyaloghadosztály parancsnoksága Richard Müller vezérőrnagyot (a cs. és kir. 5. gyalogdandár parancsnoka) bízta meg a Cimone-hegy elfoglalásával.

A Monte Cimonét a „Hétközség Gibraltárjának” is nevezték, ma mindössze 1230 méter magas. Amennyiben északról, a Tonezza-fennsík irányából közelítjük meg, egy közepes méretű kúpnak tűnik, ami egy kisebb kőkoronát visel. Közelebbről azonban látszik, hogy ez a csúcs egy hegy maradéka. A déli lejtője letört, falakból áll, melyekre tolódik a többszörösen cikkcakkos Caviojo előcsúcsa. A Monte Cimone mint egy félsziget emelkedik ki a területből. A csúcs északi részénél a gyengén hajló hegyoldal elvékonyodik, majd ismét kiszélesedik, így az ebből az irányból indított támadást egy könnyen védhető szakaszon kell vezetni. Mint egy védőtorony, ugrik elő a Cimone az ellenállási vonalból. Lábaitól 900 méternyivel mélyebben fekszik Arsiero települése.

A támadás során, melyhez a cs. és kir. 14. és 50. gyalogezredek 3 – 3 zászlóalja állt rendelkezésre, 1916. május 25-én sikerült bevenni a Monte Cimone hegycsúcsát. 1916. június 24-én a cs. és kir. XX. hadtest 3. gyaloghadosztályának 5. gyalogdandárához tartozó cs. és kir. „Rainer főherceg” 59. gyalogezred (mely Tonezza-fennsíkról érkezett) I. zászlóalja a fennsík keleti peremén, a II. zászlóalj a Cimone-csúcson és a csúcs nyugati peremén állt készenlétben, az 1109. sz. magassági pontig, hogy a beérkező csapatokkal felvegye a kapcsolatot. Ez a gyalogezred kapott később szerepet a Cimone-hegy visszafoglalásában.

A cs. és kir. 59. „Rainer főherceg” gyalogezred igen komoly múltra tekinthetett vissza. Az ezredet 1682-ben I. Lipót császár állította fel a törökök elleni háborúra, akkor még „Van der Beckh” gyalogezred néven. 1769-ben kapta az ezred az 59-es számot. 1852-ben Rainer Ferdinánd, I. Ferenc József unokaöccse lett az ezred utolsó tulajdonosa, majd halála után, 1913-ban I. Ferenc József rendelkezett, hogy az ezred a „Rainer főherceg” nevet viselje. (Az ezred történetét bemutató múzeum honlapja itt elérhető)

Az olasz X. hadtest kapta a feladatot, hogy a május végén elvesztett magaslatot, a Monte Cimonét vegye ismét birtokba. Ez a széles, előreugró állásrész rendkívül bosszantó volt az olaszok számára, mert onnan a szomszédos állásszakaszok előtti részeket hatásosan lehetett oldalazó tűzalá venni. Ráadásul a Cimone-csúcs pozíciója miatt betekintést nyújthatott az olasz síkságba.

Az olasz X. hadtest 1916. március 10-én még az olasz hadseregvezetés tartalékaként szerepelt, a 19. és 20. gyaloghadosztályokkal. Az Astico-völgyben operáló olasz X. hadtest parancsnoksága a 9. hadosztályt (Gonzanga tábornok parancsnoksága alatt) bízta meg a feladat végrehajtásával. Ő a Cimone-csúcs elleni támadást a fennsík mindkét szárnya elleni egyidejű csapással tervezte. A leharcolt Bisagno dandár helyett a Novara dandárral és annak 153., valamint 154. ezredével számolt

Az ezred védőállásai a Tonezza-fennsík töréseinek szélén húzódtak, a Rio Freddo és az Astico-völgyek irányába; az Arsiero városával szemben lévő Monte Caviojo ellenséges kézen volt. A voltaképpeni állások előtt fekvő Monte Cimone csúcsát, ami a három oldalról beeső olasz tüzérségi tűz ellen semmilyen védelmet nem nyújtott, csak egy erős tábori őrs védte.

1916. július 21-én 11 órától este 19 óráig olasz tüzérségi tűz zúdult a Caviojo délnyugati hegyoldalára, főleg a Cimone-csúcsra. A július 22-én a Cimone fennsík déli része ellen összefogott tüzérségi tűz 23-án fokozódott és érte el legnagyobb hevességét. Ezen elsöprő tömeges tűz miatt 23-án délután 3 órakor a gyenge őrség maradéka kénytelen volt kiüríteni a Cimone-csúcson fedezék nélküli állásait, így az olaszok ezt a megfigyelőpontot el tudták foglalni. 1916. július 23-án végül a Val Leogra zászlóalj alpinijei és a 154. gyalogezred részei foglalták el a Monte Cimone hőn vágyott csúcsát.

A cs. és kir. 59. gyalogezed legnagyobb hősiességgel végrehajtott kísérletei július 23-án és 24-én a Cimone-csúcson lévő megfigyelőhelyek ismételt birtokbavételére kudarcba fulladtak. A Cimone-hegycsúcs visszafoglalása még nehezebbnek tűnt; az ellenség jól kiépített állásokban helyezkedett el. Az ellenséges ellenintézkedése hevessége napról-napra növekedett. Számolni lehetett azzal, hogy az ellenség a csúcs irányából támadást tervez.

Mivel a felszíni támadások a terep jellege, az olasz állások jól védhető volta, valamint a védők ellenállása miatt nem vezettek sikerre, más módszert kellett találni az olasz kiszögellés felszámolására. Ez vezetett a hegycsúcsot aknával felrobbantó terv kidolgozásához, majd végrehajtásához.

*

A Cimone-hegy felrobbantása

Korabeli német nyelvű kiadvány fordítása. Az eredeti kiadvány a Hadtörténeti Térképtárban található. Jelzete: H IV d 681/9-24. (online elérhetőség)

A 1230 méter magas háromszögelési pont, a „Cimone-csúcs” a Tonezza-fennsík déli részéhez tartozik, és a Tonezza-fennsíkkal egy szűk, hegyháttal összekötve emelkedik ki bástyaszerűen. Felső része teknőszerű, délnyugat, dél és délkelet felé lejtő rézsükből tevődik össze, amelyek a csúcstól nagyjából 150 lépésre meredek hegyoldalként zuhannak le.

Három helyen lehetséges a feljutás a Cimonéra: keletről egy gyalogösvényen a Val di Valedától; nyugatról egy, akkoriban betemetett gyalogösvényen; és északnyugatról egy körülbelül 50 lépés széles törmelékkupacon fölfelé.

1. számú melléklet

1. a. számú melléklet

A talajtakaró a csúcson a robbantás előtt sziklás talaj volt gyéren közbe ékelt füves területekkel, és némi bozóttal; a robbantás után a romterület (törmelékhalmaz) 50 kilós szikladarabokkal borítva, ami a mozgást erősen akadályozza. Az egész vállalkozás nehéz, a tér által szűk keretek közé szorított terepen ment végbe. A Monte Cimonét bevonták az új védelmi állásokba, amikor június végén az offenzívát leállították és a hadsereget vissza kellett vonni a végleges ellenállási vonalra.

Július 23-án az olaszok erős, órákon át tartó, szakadatlan tüzérségi előkészítés után kerítették birtokukba a Cimone csúcsot, amelyet csupán a cs. és kir. 59. gyalogezred egy tábori őrse tartott. Egy közvetlenül a mindössze néhány méter széles, gerincszerű, meredek lejtős összekötő gerincen a csúcstól északra kiépített homokzsák állás akadályozta meg az ellenség előre nyomulását.

2. számú melléklet

3. számú melléklet

Amilyen kedvező volt a hegyhát kis szélessége a homokzsák-állás megtartásához, annyira előnytelen feltételeket teremtett egy ellentámadáshoz a Cimone-csúcs visszafoglalására. Az egymással szemben fekvő állások csekély távolsága rendkívül megnehezítette a tüzérségi előkészítést. Az ellenséges állás az 1230. számú háromszögelési ponton olyan kis méretű cél volt, és olyan közel feküdt a saját legelső vonalhoz, hogy a saját nehéz ütegek megfelelő találati pontossággal és a saját csapatok veszélyeztetése nélkül nem tudtak hatékonyak lenni ellene. A saját nehéz ütegek tüzelése közben a saját legelső, és talán a fő állást is ki kellett volna üríteni, de ez meghosszabbította és megnehezítette volna a rákövetkező gyalogsági előrenyomulást.

Az ellenséget le kellett vetni a csúcsról, mert különben az olaszok megfigyelő- és kiindulási pontként használták volna azt további vállalkozásokra a saját Cimone-állások ellen.

Tekintettel a már említett nehézségekre, a hadest számára úgy tűnt, hogy a felesleges veszteségek elkerülése érdekében különösen szisztematikus felkészülésre van szükség. Mindenesetre a robbantást meg kellett kísérelni.

Július 29-én a hadtest kiadta a parancsát: „Az olaszok kiűzését a Cimone-csúcsról tervszerűen és nagy lendülettel kell végrehajtani, hogy az ellenség további térnyerését a Cimonétól délre megakadályozzuk. Eltekintve a kilátásba helyezett tüzérségi bombázástól, az ellenséges állások robbantását végre kell hajtani. A robbantó táró előre hajtását még a kilátásba helyezett Fauk-féle fúrógépek beérkezése előtt el kell kezdeni.”

A cs. és kir. 59. gyalogezred két századának a hadosztályparancsnokság által július 31-én este elrendelt támadása, tüzérségi- és aknavető előkészítés után, nem járt sikerrel. Jóllehet augusztus 4-én a cs. és kir. 59. gyalogezred egy járőrének sikerült az olaszok pánikba esését, melyet egy telitalálat okozott, aknavető támogatással kihasználni és a csúcsot elfoglalni, ám a túlerejű ellenséges zárótűz következtében a délután kapott parancs értelmében ismét ki kellett üríteniük a helyet.

A hadtest most már kénytelen volt leállítani minden föld feletti akciót a csúcs visszaszerzésére és elrendelte a felrobbantását. Ehhez előnyős előfeltétel volt, hogy az ellenség ismételt támadások ellenére sem tudta elfoglalni az állásai előtt csekély távolságra lévő és azok alatt fekvő déli kavernát. Távolsága a háromszögelési ponttól csupán 24 lépés volt. Ezt a két front között elszigetelten fekvő kaverna lett a tervezetta föld alatti támadás kiindulási pontja.

A hadosztályparancsnokság a robbantási munkálatok végrehajtásával a cs. és kir. 14. árkász zászlóaljtól Mlaker főhadnagyot a robbantással; a harcászat szintű harccselekmények végrehajtásával a cs. és kir. 59. gyalogezred I. zászlóaljának parancsnokát, Schad őrnagyot bízta meg.

A technikai előkészítő munka és a tanulmányok, valamint az összes, szükséges technikai anyag időrabló és fáradtságos beszerzése az egész augusztusi hónapot igénybe vette. A déli kavernához a hegygerinc nyugati oldalán lévő saját fő állásoktól egy alig 1 m magas, felhalmozott kövekből ideiglenes módon készített kőfal vezetett; ez közvetlenül látható volt a fölé magasodó csúcson lévő ellenséges állásból és így tűz alá vehető volt.

4. számú melléklet

5. számú melléklet

Nappal lehetetlen volt a közlekedés, sőt éjszaka is nagyon veszélyes volt az ellenség nagy ébersége miatt. Ilyen körülmények között kellett az éjszaka védelme alatt, lépésről-lépésre előrehajtani egy golyóálló, fedett összekötő árkot. Az ellenség ismételten megpróbálta megakadályozni, vagy megzavarni ezeket a munkákat éjszakai tüzérségi rajtaütésekkel és aknavető tűzzel. Igen csekély saját veszteség árán – csak 3 sebesült árkász – sikerült 10 nap alatt az összekötő árok déli szakaszát (10 méter), a déli bejáratig lövésbiztos és a belátást eltakaró összekötő folyosóvá kiépíteni. A „déli kaverna” bejáratával (északi vég) 25 méter távolságra volt az olasz állásoktól, a kaverna a kaverna mélysége 8 métert tett ki.

A következő megtévesztő eszközöket vetették be az összeköttetés kiépítésénél a déli kavernáig: a kavernától kb. 100 méter távolságra Mlaker főhadnagy létesített egy, az ellenség által jól látható, homokzsákokból készített lőállásd és onnan lövette a gondosan célzó mesterlövész puskákkal az ellenséges lőréseket. A lövések alatt mindig fel volt húzva egy vörös zászló, a tüzelések befejeztével pedig ezt bevonták. Rövid idő alatt sikerült az összekötő utat pásztázó, figyelembe vehető lőréseket elpusztítani. A tüzérség és az aknavetők megfigyelő állásait is sikerült célba venni. Ezáltal megakadályozták az ellenséges megfigyelést és ezenkívül kényszerítették, hogy a lövéseket követő este újra felépítse a mellvédet. Ezeket a munkálatokat azonban este is időnként megzavarták; a zászlót előzőleg zseblámpával megvilágították. Az ellenség a munkálatai alatt nem kapott tüzet; így az összekötő járat építését veszteségek nélkül tudták folytatni. A saját lövészek pontossága arra ösztönözte az ellenséget, hogy a lőréseket rögtön elhagyja, amint a vörös zászlót kitűzték a lőállásba. Végül az ellenség beszüntette a szokásos kézigránát- és további tűzrajtaütést. Ezt a körülményt különösen azokban az esetekben lehetett kihasználni, amikor a záporeső megrongálta a fedezékeket és a mellvédeket, melyek javítása és az oda vezető forgalom a vörös zászló kitűzésével volt lehetséges.

A kaverna bejáratának biztosítása és annak befedése a nehéz tüzérségi tűz ellen volt a következő feladat, mert számítani kellett rá, hogy a fúrási munkálatok végül nem maradnak rejtve az ellenség előtt. A csúcs laza, egymáson fekvő szikladarabokból állt, részben agyagos köztes réteggel, részben üres hasadékokkal, amik az aláaknázást és a robbantási munkákat jelentősen befolyásolták. Mivel a déli kaverna a talaj ezen geológiai szerkezete miatt a nehéztüzérség által keltett rázkódtatást nehezen bírta volna ki, kibetonozták és a bejáratnál, tekintettel a közelebbi távolságra lévő ellenségre, egy betonozott tornyot emeltek, nyolc, acélból készült, minden lövési irányba néző lőréssel, csapóajtóval és rögzített kézigránátokkal.

Az olaszok (részben Alpinik) gyakori kézigránáttámadásaik során az állásaikból a déli kavernáig nyomultak előre és gránátjaikat – a saját állások fölé emelkedő állásaikat ügyesen kihasználva – oly módon dobták, hogy azok a kavernáig gurultak és ott a torony és a kaverna bejárata mellett robbantak. A védelem többnyire a következő módon játszódott le: a torony őrsége riadót vert és megnyitották a tüzet, amire az olaszokat a tábori őrs állásából és az összekötő árok őrhelyeiből kézigránátok dobásával ismét elűzték.

6. számú melléklet

Gondos mérés után most már meghatározták a tárók irányát és az aknakamrák helyét. A tárók hajtásához egy elektromos pneumatikus fúrógép állt rendelkezésre (egy fúrófejből dinamó motorral, kábelvezetékből és egy benzinmotorból állt). A teljes fúróberendezés összeszerelése komoly nehézségekbe ütközött. A kedvezőtlen útviszonyok miatt a benzin-elektromos aggregátorral (motorral) ellátott fúró talicskákat teljesen szét kellett szedni és az egyes darabokat a legénységnek az összeállítás helyére kellett vinnie. Mivel ez az út részben az ellenség látóterében és az olasz előörsök fegyvereinek lőtávolságán belül volt, a veszteségek elkerülése érdekében a legnagyobb óvatosságra volt szükség.

7. számú melléklet

Állás a Monte Cimonén, tárna hajtása (kép forrása: Wikimedia Commons)

A harminc lóerős benzinmotor összeállítási helye egy romos épületben volt az úgynevezett „boszorkánykatlanban”, azaz egy teknőben volt, kb. 120 lépéssel a saját állások közepe mögött. Az épületet a 4. számú elektromos részleg árkászai alakították át ehhez a feladathoz.

A kompresszorok felállítása (fúró a dinamó motorral) az ezalatt kialakított kavernában különösen fáradságos volt, mivel a fúró minden alkatrészét és a hozzáépített elektromotort a már említett összekötő folyosón keresztül az ellenség közelségére való tekintettel a legnagyobb csendben kellett előre vinni.

8. számú melléklet

Mindezen nehezítő körülmények ellenére a teljes fúróberendezést tervszerűen beszerelték és üzembe helyezték; bőséges pótalkatrészek adásával megnőtt az üzemeltetési biztonság. A fúró teljes felszereléséig az előrehajtást manuális úton kezdték meg (VIII. 30).

9. számú melléklet

Augusztus 23-án a hadosztályparancsnokság jelentette a hadtestparancsnokságnak, hogy augusztus 26-án minden technikai előkészület odáig haladt, hogy a vájat előrehajtását megkezdhették. Valójában ez csak augusztus 30-án kezdődött meg, és ahogy ezt már említettük, kezdetben csak manuális munkával.

Kilátás a Tonezza-csúcson lévő tüzérségi megfigyelő pontról a Monte Cimone és a Riofreddo-völgy irányába (kép forrása: Wikimedia Commons)

10. számú melléklet

A Cimone-csúcs déli oldala (kép forrása: Wikimedia Commons)

A cikkorozat első részéhez felhasznált irodalom és források

Die 34 Minensprengungen an der Tiroler Gebirgsfront 1916-1918 (online elérhetőség)

Glaise von Horstenau, Edmund: Österreich-Ungarns letzter Krieg 1914-1918. Verlag der Militärwissenschaftliche Mitteilungen, Wien, 1932. Band IV., Band IV. Beilagen, Band V. Beilagen.

Hoen, Maximilian: Geschichte des salsburgisch-oberösterreichischen K.u.k. Infanterie-Regiments Erzherzog Rainer Nr. 59 für den Zeitraum des Weltkrieges 1914-1918. Im Selbstverlag des Rainerbundes und der Rainer-Offiziers-Vereinigung, Salzburg, 1931.

Hueber, Anton: Die Rainer am Cimone R. Kiesel, Salzburg 1936.

Saffert, Erich: Mit der Edelweiß-Division bis zum Monte Cimone. Verlag Gasschutz und Luftschutz G. m. b. H., Berlin, 1936.

Sauer, Heinrich: Linzer Hessen [1733-1936]; Geschichte des k. u. k. Infanterieregiemts Ernst Ludwig Großherzog von Hessen und bei Rhein Nr. 14, des k. u. k. Infanterieregts Nr. 114 und der Traditionsträger. Hessen-Offiziersbund, Linz a. d. Donau, 1937.

Die Sprengung des Cimonekopfes am 23. September 1916. (online elérhetőség)

Strifller, Robert: Der Minenkrieg auf dem Monte Cimone. Kienesberger, Nürnberg, 2001.

Weber, Fritz: Alpenkrieg. Artur-Kollitsch-Verlag, Klagenfurt-Wien, 1935.