Írások dr. Walter Géza harctéri naplójából ‒ 1. rész

Dr. Walter Géza (1890, Budapest‒1936, Nyíregyháza) a magyar királyi budapesti 1. honvéd gyalogezred tartalékos tisztjeként harcolt az első világháborúban. 1918-tól Nyíregyháza aljegyzője volt, majd ugyanott pénzügyi titkár. Munkája mellett műkedvelő költőként és íróként is tevékenykedett. Többek között megírta harctéri élményeit a Nyírvidék c. újságban, amit később könyv formájában is kiadott. A halottak napjához kapcsolódóan ebből közlünk most egy részt, amit a terveink szerint továbbiak is követni fognak.

Amíg Monte San Michelét védtük, pihenőre a front mögötti kis falvakba vittek bennünket. Bigliába, Spacapaniba, Mrjlakiba, Devetakiba, Ranzianóba, Sutára, Ivanigradra vagy Bukovicára. Politikailag akkor még osztrák volt a terület, s a lakosság azonban ezekben a falvakban olasz. Apró, csinos falucskák, közel egymáshoz, csupa kőházakkal. Szalmafödeles, vagy náddal borított vityilló nincs errefelé és majdnem mindegyik ház emeletes. Bár ezzel nem mondok sokat, mert az emeletet egy pár vékony gerenda és rozoga falépcső képviseli, melyen bizonytalanul lépeget a baka.

Pihenői elszállásolásunk igazi hadi elszállásolás. Kinek, ahol hely jutott. Az istállóban és a pincében, a padláson és a kukorica csűrben szoros házközösségben a falu népével, az apró és a nagy háziállatokkal. Legboldogabb, akinek a konyhában jutott hely. Érdekes, hogy minden házban nyílt tűzhely a konyhában, egy téglából készült négyzeten, ahol éjjel-nappal tűz lángol. A görögök családi tűzhelyére, a focusra emlékeztet. Két heti esőverés után valóságos megváltás a bakára ez a házi tűz. Körül is ülik nagy buzgón és megindul a baka egyik legkedvesebb foglalkozása, a főzés. A lakosság nagyon hamar összeszokik velük, különösen a gyerekféle köt hamar barátságot a bakanéppel és csakhamar minden bakának megvan a maga kedvence, egy-egy bozontos fürtű, szurtos kis kölyök képében. Előkerülnek a kenyérzsákból az előző este felvételezett csokoládék és azt majszol minden kis talián. A faluban csupa fehér cseléd, a férfiből csak az öregje, akik mogorván megbújnak valami sarokban és nincs az a jó, kincstári kapadohány, amivel elő lehetne csalogatni őket.

Már bátorságosabb az asszony és főleg a leányféle. Az is igaz, hogy bakáék mindent elkövetneke bátorság fölkeltésére. Sarkukban járnak a szoknyáknak, különösen, ha pántlika is van rajta és kiveszik a munkát a fehér cselédek kezéből. Látok harcsabajuszú, vad tekintetű magyart, amint megbékélten kukoricát morzsol az itteni népek egyetlen eledeléhez, a polentához, — egy másikat, aki három lövés nyomával jött Galíciából, amint ugyancsak vigyáz a tűzhely fölött vaskarikán lógó üstre, hogy ki ne fusson a tej belőle, a harmadik a tehénnek hord kukorica górét, ez a kényes járású szakaszvezető a sulykot viszi ama tejfehér bőrű leányzó után a patakhoz és sunyi mosoly játszik szúrós bajusza mögül, a legutóbbi pótlással jött hadapródocska ugyancsak magyaráz valamit a feketehajú Marinkának gyér latin tudománya felhasználásával, amiből azonban az élénkszemü leányzó csak a gesztikulációt érti meg és ugyancsak tiltakozik ellene.

Ügyesebben csinálja már Sipos önkéntes, aki az olaszul is értő Kertes távirdászt csípte fülön és annak nyelvén vall forró és örök szerelmet a kívánatos szépségű Jozefinának, aki csakhamar megegyezésre is jut a — távirdásszal.

Minden baka megtalálja a maga családi körét és ösztönszerűleg betölti a távollevő családfő szerepét: rendbehozza a házat, ellátja az állatot, behordja a téli takarmányt és gondoskodik tűzrevalóról a hosszú tél idejére. És ezt az idillikus, szép családi életet nem zavarja disszonáns szelídséggel, hang, a baka inkább szolgálatkészséggel iparkodik a falu kegyébe jutni és az erőszakoskodót maguk a bakák páholnák el.

Gradiscutta egy 1917-es fotón
(Forrás: commons.wikimedia.org)

1915. december 7. és 8. A legvéresebb csatáinknak szomorú két napja! A negyedik isonzói ütközet. Ekkor esett el sok derék közkatonánk között Péterffy Endre hadapród, a Pubi, ahogyan mindenki hívta a maga tizenkilenc évének ragyogó fiatalságával. Soha szebb halottat nem láttam. Arca csak egy árnyalattal volt sápadtabb a szokottnál, szemei szelíden lehunyva, még a frizuráját sem borzolta szét a halál csontujja. Sehol semmi külső sérülés rajta, egy levágódó gránát légnyomása csinált hősi halottat belőle.

Ekkor sebesült meg Irsay István hegedűművész is Csúnya sebet kapott: egy srapnelszilánk elvitte az alsó arcát. Azt hittem, sohase léphet többé pódiumra, ha meg is marad.

Azóta már találkoztam vele Budapesten. Alig látszik arcán borzalmas sérülés nyoma. Ezüst állkapcsot kapott és a seb gyönyörűen behegedt. Egy-két forradás látszik csak. HegedűIget is vígan.

December 8-án leváltották ezredünket és pihenőre vittek Gradiscuttára, borogatni a két rettenetes nap okozta sebeket. Mindenki helyet keresett magának, ahol tudott és sietett belemerülni a mindeneket felejtő jótékony álomba.

Harmadnap, amint bejárom körleteket, feltűnik, hogy nyugtalanok a bakák, összebújnak kis csoportokba, suttognak, magyaráznak és elhallgatnak, amint odaérek. Hát ezeket mi lelte? Még a falubeli lányok sem érdeklik őket.

Elcsípek közülök egyet és faggattom. Nagy nehezen kiböki, hogy kísértet jár a faluban, az izgatja a bakanépet. Megtudom végre, hogy a temetőben, az egyik kriptából éjszakánként világosság fénye látszik, sőt akadtak olyanok is, akik beszélgetést, énekszót és táncroppanást is hallottak. Ez már nagyon rossz jel, suttogták a bakák. A halottak vigadoznak, táncolnak, örülnek, mert nemsokára új társakat kapnak. Azok mi leszünk. Ha felmegyünk az állásba, ott pusztulunk valamennyien. Ezért örülnek a halottak.

Michael Wolgemut Danse Macabre azaz Haláltánc c. képe a Nürnbergi Krónikából
(Forrás: commons.wikimedia.org)

Véget kell vetni a dolognak. A gránáttűztől nem fél a baka, de hazulról hozott babonás lelke megremeg olyan dolgoktól, amelyeknek természetes magyarázatát nem leli meg.

Alig vártam, hogy beesteledjék. Magamhoz vettem két kipróbált harcost és megindultunk a temető felé.

Régi, elhagyott temető, magas kőfallal körülvéve. Elől vaskapu, fölötte az írás: Molite za nas!

A kapu bezárva. Benézünk a rácson, a temető közepéből, bizonyára a hullaházból világosság fénye szűrődik ki. Próbálom a kaput, nem nyílik. Nézem az órámat: tizenegy óra. Mondom a két bakának, megvárjuk az éjféli tizenkét órát, amikor a szellemek ideje van és majd akkor átmászunk a kőfalon. Nem szólnak semmit, leheveredünk a temető kapuja elé, rágyújtunk és hallgatózunk. Bizony Isten, énekelnek a kriptában! Kezd engem is izgatni a dolog és türelmetlenül nézem az órát.

Végre tizenkét óra. Szólok az embereknek, hogy emeljenek fel a kőfalra. Megszólal az egyik:

— Ne kísértsük az Istent!

Leintem és már a kőfalon vagyok. A bakák utánam. A másik oldalon leereszkedünk a sírokra és felcihelődünk. A hold fényesen világít. És szembetűnik a fény is. Valamelyik kriptából, vagy a hullaházból jöhet. Beszéd zaja is hallik, meg valami dudálásszerű nótaféle. Az emberek megállnak.

Temető Britofban egy 1917-es képen
(Forrás: commons.wikimedia.org)

— Menjünk? — kérdik.

— Előre! és gázolunk keresztül a sírokon a fény irányában.

Gyertya, vagy lámpa világa lehet, gondolom, amint közeledünk a kriptához. Hirtelen elnémul a beszéd nesze és ugyanabban a pillanatban kialszik a világosság is.

Már a kripta ajtajánál vagyunk. Próbálom a kilincset, nem enged.

— Van itt valaki?!

Semmi válasz.

— Törjétek be az ajtót!

Az emberek hozzáfognak, puskatussal, bajonettel feszegetik a zárt, az egy-kettő enged és az ajtó felpattan. Koromsötétség bent és semmi mozgás. Bekiáltok:

— Ha van itt valaki, szóljon, mert lövetek! És odaszólok embereimnek:

— Vigyázz! Kész!

Hirtelen fény villan, valaki gyertyát gyújt. Bemegyünk és a következőket látjuk:

Egy nagy Krisztusfeszület, alatta négy koszorú, ásó, kapa és kötél. Gyertyatartók, ravatalterítő, Szent Mihály lova, rajta szalmazsák és pokróc. Mellette két oldalt négy baka feszes vigyázz állásban. Elől egy kis asztal, rajta boros üveg, poharak. A szenteltvíztartó megfordítva, rajta egy szál gyertya világítja be a misztikus helyet. — Kik vagytok és mit csináltok itt?

— Jelentem alássan, debreceni hármas bakák vagyunk és itt kvártélyoztuk be magunkat a kriptában mert mivelhogy nem volt már hely a faluban.

A Szent Mihály lován a tizedes úrnak volt ágy vetve, mellette a földön a három bakának.

A ravatal teritővel takaróztak…