Roób József kohómérnök emlékei a Nagy Háborúból – 10. rész

Roób Józsefet és társait – tiszteket és tisztiszolgáikat – 1915. április 10-én Kazanyból útnak indítják dél felé, ezúttal egyfogatú, számukra szokatlan és kényelmetlen tatár szánokon. A mintegy 200 járműből álló karaván utazásához a legrosszabb időpontot jelölték kiszámukra: tavaszodik, Tatárföldön a hó és a jég olvadásnak indul, a szánok sárban, latyakban próbálnak az utat úgy-ahogy követve haladni. Az átázott utasok megállóik során jóindulatú vendéglátással is találkoznak, de maguk kénytelenek szállásról, ellátásról gondoskodni az apró, szegény falvakban. Hősünknek első napi rossz tapasztalatát – férges, szűk, zsúfolt szoba – szerencsésen ellensúlyozza a második nap „úri” szállása, tiszta fekhellyel, bőséges ennivalóval. Az utazás viszontagságos része azonban még csak most kezdődik igazán…

Ápr. 12. Reggel korán keltünk, mert jókor kellett indulnunk. Ez azonban nem akadályozta meg jószívű vendéglátónkat abban, hogy kellőképen meg ne reggeliztessen és bőven el ne lásson az útra. A cseléd ép idejekorán hozott el mindent. Reggelire volt theá, kávé, sonka, tojás, vaj, kalács, az útra pedig sült csirke, friss lepény és kalács. Fényesen megreggelizve, becsomagoltunk magunknak mindenből annyit, amennyit csak lehetett, pedig volt mindenből annyi, hogy sok. Úgy látszik a cselédség egész éjjel sütött-főzött, el is láttuk őket jó magyaros borravalóval. Az úrnőtől is szerettünk volna elbúcsúzni, de az nem jelent meg. Lakásán pedig igazán nem zavarhattuk ily korán.

Közvetlenül a házunk előtt gyülekeztünk össze, mert újból tutajon kellett egy folyón (Szwiaga) átszállnunk. Amint itt álldogálunk, észrevesszük hölgyünket, amint a parkban levő villa egyik ablakán kitekint. A szükséges informáczió beszerzése után fölmegyünk hozzá és egy egyszerű „pasziba” (köszönöm) szóval köszönjük meg kedves vendéglátását. A tutajra való várakozás közben érdeklődtünk jótevőnk kiléte felöl. Megtudtuk, hogy ő az itteni uradalom úrnője. Hogy asszony-e már vagy leány, azt az orosz beszédből nem tudtuk megérteni. Kb. 20-25 éves lehetett.

A Szvijaga folyó télen, még az árteret is elárasztva, 2024 áprilisa
(Forrás: https://73online.ru/r/v_bolshih_klyuchishah_sviyaga_zatopila_podezdnye_puti_k_mostu-133301)

A község neve Szelo-Ivanszka.

A tutajjal veszedelmes jégzajlás között kellett átkelnünk, miértis nagyon lassan ment csak az átszállítás. Ezuttal Kovács Kálmánnal mentem egy szánon, míg legényeink egy másikon.

Az út még nehezebb, mint a tegnapi. Helyenkint már hó sincs. A szánoknak keresniők kell a még hóval borított részeket, útról tehát szó sem lehet. A falvakban már egyáltalán nincs hó, de van annál nagyobb sár. Az egyik falu kijáratánál kétszer egymásután gurultam ki a szánból bele a nagy sárba. Persze amíg a nagy bundámból kiveczkelődtem, csupa víz lettem durch und durch; sáros természetesen szintén végtől végig. Egyéb bajom azonban szerencsére nem történt. Jót nevettünk az eseten. Ehhez hasonló fölfordulások különben már az egész úton gyakran voltak láthatók.

D. u. 3 órakor értűnk Szibircsi községbe, ahol egy kereskedő forma orosznál kaptunk szállást. Elég tiszta hely és szívesen látnak. Kapunk theát, tejet és tojást.

1915. április 12. Reggel 6 h-kor dereglyék segítségével ismét átkelünk a Sviaga folyón, megint nagyon szép az idő, mindenütt hóolvadás a legnagyobb mértékben. A szánoknak gyakran a vizet is szelniük kell, az utak egyre rosszabbak. Du. 4 h-kor érkezés Sibirski faluba.

1915. április 13. Ismét nagyon fárasztó az út, sok a meredek árok, részben tömve hóval, a tatárlovak azonban játszva küzdik le az akadályokat, mindemellett mégis néha felborulnak a szánok, de a hosszú szánoszlop mindig újból összeterelődik és így jutunk el késő délutánra Dzievlikeva községbe. Lovag Arlow Viktor ezredes, a przemyśli VI. védelmi kerület parancsnokának magánnaplójából. Forrás: Miklauzič István ford., szerk., jegyz.: Kard és fátyol. Lovag Arlow Viktor ezredes Przemyśl–Vlagyivosztok–Győr 1914–1920. H. n. 94. o.)

Tatárok – az Arlow ezredes által Przemyślből elhozott könyv illusztrációja
(Forrás: Amand von Schweiger-Lerchenfeld (1846 – 1910) osztrák katonatiszt, újság- és útikönyvíró Zwischen Donau und Kaukasus: Land-und Seefahrten im Bereiche des Schwarzen Meeres. Wien, 1886. 216. o.)

Ápr. 13. Ma rövid utat tettünk, csak reggel 7-9 szánkóztunk. Ismét Kovácscsal mentem és együtt is szálltunk meg egy tatárnál. Hozzánk csatlakozott, Laczinger is, ki kacsát sütött nekünk ebédre. Kissé megégett ugyan, de azért jóizűen fogyasztottuk el. Az öreg tatár megmutatta féltve őrzőtt hófehér turbánját. A különben inkább kalmártermészetű tatár itt földmüveléssel foglalkozik. Érdekes, hogy a legszegényebb házban is a szoba egyik része deszkafallal van elválasztva, ez a női osztály, hová idegen nem léphet. A nők feketére festik fogaikat (állitólag hiúságból) és eltakarják az idegen előtt arczukat, vagy legalább annak alsó felét. Mindenütt faházakban laknak, melyeknek ablakai azonban szokatlanul nagyok. A nagy téli hideg ellen papírral ragasztják körül őket.

Tatár porta a Tatár Szabadtéri Néprajzi Múzeumban, Szvijazsszk-szigetén, 2024-ben
(Forrás: https://www.tripadvisor.com/Attraction_Review-g6620715-d6839508-Reviews-Tatar_Ethnographic_Open_Air_Museum-Isakovo)

Reggelre kellemetlen havas fergetegre ébredtünk. Híre-hamva se a tegnapi szép napnak. Rossz előérzettel. dideregve indultunk neki az útnak. […] Elképzelhetetlen nagy pelyhekben hullott a hó. Nem is hópelyhek voltak ezek már, hanem hólapdák. Alig látta tőlük az ember az előtte haladó szánt. Délelőtt, 10 óra tájban meg kellett állani Devlakic tatár faluban, mert a lakosság híradása szerint az áradás miatt nem lehet tovább menni. Az utakon víz áll, azon jég képződött ugyan, de az nem elég erős arra, hogy rajta el lehessen jutni a Sviaga folyó révéig. Devlakic oly szegény, piszkos és nyomorúságos hely, hogy az ottmaradásra gondolni sem lehetett. Előre, minden áron, ha törik, ha szakad. Két nagy csoportra szakadtunk azzal az elhatározással, hogy az első csoport most kísérli meg az átkelést, a másik holnap hajnalban.

Nem sokat okoskodtam, csatlakoztam az első csoporthoz.

Egy órai kínlódás után ötször szakadt le alattunk a jég, végre elértük a révház magas töltését. Amit e rövid úton a tatárlovak végeztek, az bámulatos és emberfeletti volt. Mintha érezték volna e derék állatok, hogy emberi élet van rájuk bízva, dühös nyerítéssel a jeget harapdálva törtek és kapaszkodtak előre a minduntalan megbillenő, leszakadó jégtáblák felett. Némely helyen elveszett a talaj lábaik alatt, ilyenkor gyorsan úsztak, hogy feneket kerítsenek lábaik alá. Úgy néztek ki, mint a vízszínen úszó, csiga-biga. Most láttuk be, mily élelmes szerkezet az orosz szánkó. Nem fordul az nemcsak a hó hátán, de még a víz felszínén sem. Csak ember le ne forduljon róla.

Két dereglyéje volt a révésznek, azok köteleit már te nap elszakította az ár. Nem maradt más hátra, mint lapátok, rudak segélyével megkísérelni az átkelést az úszó jégtömbök között.

Az első dereglyén a nagy tolongás miatt nem jut számomra hely. Alig érte el az ár közepét, úszó jégszikla összetörte a kormányt. A következő pillanatban a jármű víz játékszere lett. A bentülők azon erőlködnek, hogy valahogy a túlsó partot pár kilométerrel alább elérhessék. Estig halálfélelmet állottak ki a szerencsétlenek. Akkor valahogy sekélyebb vízre sodorta őket az ár, partra gázolhattak.

Laky 99-100. o.

A kanyargós Szvijaga folyó nyáron. A folyó 377,4 km hosszú, ebből 161,2 km a Tatár Köztársaság területén fekszik. A Volga-felföldön folyik. Forrása az Uljanovszki területen található, középső és alsó szakasza pedig a Tatár Köztársaságban. Az árterén számos holtág található.
(Forrás: https://tatarica.org/ru/razdely/priroda/gidrograficheskaya-set/reki/sviyaga)

Ápr. 14. Reggel már 3 órakor költöttek föl, mert korán kell indulni. Alig megyünk azonban egy órát szánon, már is le kell szállanunk, mert ismét a Szwiaga folyóhoz értünk. Itt csónakokkal történik az átszállítás, rendkívül lassusággal és körülményesen. Az egyik csónak csak a víz közepén levő szigetre viszi az embereket, hol ki kell szállani és egy nagy farakáson átmászva kerül az ember csak a másik csónakhoz. Ez utóbbi azonban nem mehet a partig, mert ott sekély a víz. A szánoknak ennek folytán be kell jönniök a jeges vízbe és úgy kell azokra átszállani. Ezután következik a legveszedelmesebb rész, mert a víz alatt levő jégréteg helyenkint könnyen beszakad. Láttam szánokat, melyek egészen víz alá kerültek, a csomagok úsztak, a lónak csak a feje látszott ki és az utasok vagy a szánon állva vagy a vízben gázolva kerűltek egészen átázva a túlsó partra. Az átkelés sikere puszta véletlen.

Sokáig kellett várakoznunk, míg reánk került a sor. De csak jól jártunk vele, mert közben mind jobban kitanulmányozhatták fuvarosaink az átkelési nehézségeket és így mi már elég szerencsésen kerültünk át, csak a csónakból való kiszállás járt némi nehézséggel, mert lovunk a hideg vízben sehogysem akart nyugodtan állani.

Gyalázatos volt azonban további szánutunk is. Alig van már hó, csupa víz van mindenfelé. Szerencsére nem sokáig tartott. Kb. délben értünk egy tatárfaluba, ahol újra Kovácscsal laktam együtt. Hosszas keresésünk daczára csak harmadrangú lakást tudtunk szerezni. Egy a mennyezetre fölfüggesztett bőlcsőben egy kis gyerek sír keservesen, míg a kályha mellett egy nehány napos borjú fekszik. Szép kis társaság. Nappal ki is húzódunk innen és átmegyünk a szomszédba. Még jól is járunk vele, mert itt egy a konyhaművészetben jártas bajtársra akadunk, ki nagyszerű paprikás csirkét, akarom mondani tyúkot készített mindnyájunk számára. Ilyenkor bizony nagy hasznát veszi az ember, ha tud főzni.

Tatár család. Ismeretlen orosz fényképész felvétele, 1900 körül.
(http://images.zeno.org/Fotografien/I/big/PHO04857.jpg)

Ápr. 15. Reggel 6 órakor tovább megyünk. Ma már csak véletlenül megyünk néha havon is, többnyire vízben és sárban szánkózunk. Amerre csak lát az ember, mindenfelé csupa víz. A hirtelen hóolvadás következtében el van árasztva minden. Csak a dombok állanak ki a vízből. Lehetőleg ezek tetején megyünk. Időkőzönként mégis utunkba kerűl egy-egy kiáradt patak is és ilyenkor bekerülünk a vízbe. Jól beburkolódzom bundámba, úgy hogy csak azt érje a víz és amit kikerűlűnk az ily ülő fürdőkből, lerázom magamról a vizet. Ily módon sikerül alsó ruhámat megvédeni a nedvességtől.

A vízből kikerülve következik a nagy sár. Lovaink ösztönszerűleg ezt keresik, mert ebben mégis csak csúszik még a szán valahogy. Ilyenkor azonban az utánunk következő ló teljesen befröcskendez bennünket. Arczunk, lábunk, kezünk, mindenünk csupa sár lesz. Miután itt „brrr” kiáltásokkal állítják meg a lovakat, mi is állandóan ezt kiáltjuk az utánunk jövő felé vagy botunkkal hadonászunk előtte. Az a jó még, hogy igyekszünk kedélyesen fölfogni helyzetünket.

Érdekes az is, mikor megérkezünk valamely állomás helyünkre. Ilyenkor a falu bejáratánál nagy a torlódás, mindenki előre igyekszik. A szánok egy rakáson közvetlenül egymás mellett vannak, néha 1-1 ló egészen reámegy az előtte álló szánra, van aztán kiabálás, ordítozás elég.

D. u. 1 órakor kerülünk Bujinszkba. Ez már nagyobb hely, itt katonai parancsnokság is van. A város szélén leszállítanak szánjainkról és bevezetnek egy kaszárnyába, hol foglyaink vannak elhelyezve. Egy orosz alezredes nagyhangú beszédet intéz hozzánk, beszél az állitólagos nyelvkivágásról és ezzel kapcsolatban kardjaink elvételéről, majd megmutatja nekünk, hogy mily jó kosztot adnak ők mindennek daczára a hadifoglyoknak, mennyivel emberségesebb az ő bánásmódjuk. Csupa szlávnemzetiségű legénységi hadifogoly van itt.

Majd elszállásolnak bennünket és szigorúan megtiltják a házból való kimenést. Ezuttal Migályival közös konyhára, ki szomszédságomban lakott és egy nagy darab sertéssültet süttetett. Az utcza tulsó oldalán levő házak udvarai telve vannak vízzel és mögöttük egy nagyon megáradt folyó hömpölyög. Távolabb egy nagy fahíd látható, melyet ép most ragad el az ár. Deszkákat, gerendákat, sőt néha egész épületrészeket sodornak magukkal a hullámok. Azt mondják, még sohasem volt ily nagy árvíz, pedig minden tavaszszal kiáradnak a folyók. Éjjel már az utczát is elöntötte a víz és még folyton emelkedik.

1915. április 15. Reggel 6 h-kor indulás, a hóolvadás a mai nap nagyon kellemetlenül érezteti hatását, néhány helyen még méteres hó van, más helyeken a szán csak nehézkesen küzdi át magát a sáron és a vízen, így értük el nemsokára délután Bujinskot, ahol a laktanyabarakkban egy orosz ezredes megszemlélt minket, bemutatta az ételt, amelyet fogolykatonáink kapnak, ezekből kóstolót is ad nekünk /:a kását én is megkóstoltam:/, azután tart nekünk egy érzelgős hosszú beszédet. A városban egyenként szállásolnak be minket, de a szállásunkat nem hagyhatjuk el. Engem egy jobb asztalosnál nagyon kellemesen helyeztek el és az illemhely ráadásul házon belül van. – Ennél nincs feljebb! […] A városka, amennyire bevándorlásunkkor ezt megállapíthattuk, igen tiszta és csinos.

1915. április 16. Továbbutazásunk hasonló körülmények között történt, mint az előző napokban, csak ezen a napon cudar egy szelet és sok esőt kaptunk, gyakran kellett az ártéren keresztül, vizek mellett menni, délutánra jutottunk el Karlangába… (Lovag Arlow Viktor ezredes idézett naplója 95. p.)

Ápr. 16. Vége a szánkózásnak, most már szekerekkel visznek. Reggel 6 órakor indulunk el, de csak 1 óra hosszat mentünk kb. Ismét a Szwiaga folyó van előttünk, de most már sokkal hatalmasabb, mint volt napokkal azelőtt. Itt dereglyékkel készülnek bennünket átszállítani. Kettő áll rendelkezésünkre, 1-1-re kb. 50 ember fér egyszerre. A nagy szél miatt nagyon hullámzik a víz, sokáig nem mernek elindulni. Végre d. e. 10-11 óra tájban elindul az első szállítmány. Az ár azonban elsodorja őket, messze elkerülnek a kikötés helyétől, majd a tulsó part szélén igyekeznek visszafelé, de közben tőbb ízben megfeneklenek. Az egyik d. u. 3 óra tájban jön vissza a második szállítmányért, míg a másikból kénytelenek az utasok térdig érő vízben gázolva kiszállani és csak azután sikerül ismét elindítani.

Közülőnk sokan megúnják a hidegszélben való várakozást és visszamennek a közeli faluba. Én kitartok és d. u. 5 óra tájban sikerül elég szerencsésen átjutnom a vizen. A többiek majd csak holnap jönnek.

A tulsó parton azután szekereken mentünk tovább és este 8 órakor értünk valami Klanga nevű faluba, ahol az éjjelt töltöttük.

Másnap délelőtt Karlanga orosz-tatár faluban gyúlt össze az egész társaság. Dél lett, mire onnan még ugyan szánkón elindultunk a következő faluba s ott már elértük a hadászati utat s kétkerekű talyigákra kellett átszállani. Amint megindult velem a talyiga a kőúton, a lovak ügetni, én meg káromkodni és könyörögni kezdtem. Ily pokoli rázást el nem képzelhet az ember. Valósággal vacogott az ember foga s ha megszólalt, ki volt téve annak, hogy leharapja a nyelvét. Le akartam ugrani, lehetetlen volt, oly őrült iramban haladtak a lovak.

És ez így tartott déli 12 órától este 7 óráig! Amint beértünk a Volga partján épült Tetyusi melletti barakktáborba és lemásztam erről az ördőgszekérről, azt hittem össze van törve minden csontom. Csak az a gondolat adott némi erőt, hogy elértük ezen szerencsétlen utazásnak utolsó állomását. Itt lesz tehát új otthonunk! Legalább akkor azt hittük, hogy igen. (Laky: Öt év Szibériában. 103. o.)

Ápr. 17. D. e. várakoztunk a tegnap visszamaradottakra. Délben szekereken tovább mentünk. Most ugyan már rendes uton mehettünk, de szekereink iszonyúan ráztak. Egyfogatosak voltak ezek és csaknem egész laposak. Hasonlítottak némileg ami nagyvárosainkban látható alacsony lapos teherszállító szekereinkhez. Ülés nem volt és így azt se tudtuk, hogy üljünk rajtuk. Hol oldalt, hol meg hátul lógattuk le a lábainkat. Hozzá még esett az eső az egész úton.

Tetyusi. Végre este megérkeztünk Tetyusiba, leendő tartózkodási helyünkre. A város szélén ősszegyűjtenek bennünket egy nagy deszkából készített helyiségbe, hol egy orosz alezredes elrendeli, hogy összes még meglevő tisztijelvényeinket, mint csillagokat, sapkarózsát stb. szedjünk le magunkról. Majd szétosztanak és elvisznek lakásainkra.

Csakhogy végre ennyire jutottunk. Igazán elég volt az utazásból. Huszonhárman kerültünk egy lakásba. Kellemesen meg voltunk lepetve, amint itt fűtött meleg szobákra találtunk, mi átázott testünknek nagyon jót tett. Ágy is volt mindegyikünk részére új szalmazsákkal. Sikerült egy kis szobába jutnom, hol csak négyen vagyunk. Koháry, Kovács, Piller és én.

1915. április 17. Utoljára keltünk át a Sviaga folyón nagyon erős szélben. Szállítmányunk egy részét már előző nap átvitték. Dél körül egy kis faluban rövid pihenőt tartottunk, azután következett az utazás folytatása szekerekkel. Röviddel ezután elkezdett esni az eső, mindig vadabbul és vadabbul, du. 5 h-kor egy nagyobb községben lovakat váltottak, majd egy aszfaltozott útra jutottunk ki. Az eső egyre inkább felhőszakadásba ment át, a bőrünkig eláztunk, késő estére találtunk be Tetjusiba, ahol laktanyabarakkokban ismertették velünk az itteni tartózkodásra vonatkozó előírásokat, és szállás szerint csoportokra osztottak bennünket, én még 23 emberrel egy viszonylag ó szállásra kerültem a Wolga közelében, egy török imaházzal szemben. (Lovag Arlow Viktor ezredes idézett naplója 95 – 96. p.)