Folytatjuk a Monte Cimone 1916. szeptember 23-án bekövetkezett elfoglalását bemutató forrásközlésünket. Az olasz kézbe került, stratégiai jelentőségű magaslat visszafoglalására 1916 júliusától kezdve számos sikertelen ellentámadás indult, míg végül az osztrák–magyar hadvezetés az olasz állások aláaknázása mellett döntött. A művelet több hetet vett igénybe. Reszegi Zsolt a Cimone-hegy felrobbantásáról készült korabeli katonai jelentés magyar fordításával ennek mozzanatait ismerteti. Cikksorozatunk második, befejező részét olvashatják.

Az alább általunk közölt dokumentum (pontos címe: Die Sprengung des Cimonekopfes) az eredeti, a cs. és kir. 11. hadseregparancsnokság által a 11. hadsereg magasabb paracsnokságainak és csapatainak használatára kéziratban kinyomtatott szöveg (Op. Nr. 3849/III. számon) szöveghű átirata. A mellékletek a közölt írás részei voltak, a képek pedig az események további illusztrálására szolgálnak. Egyes hivatkozások a cikksorozatunk előző részében található mellékletekre utalnak.

11. számú melléklet – A Cimone-csúcs a robbantás után (felvétel a 60. szakasz bal szárnyáról.)

5. számú kép: A Monte Cimonén keletkezett robbantási tölcsér (kép forrása: Wikimedia Commons)

1916. augusztus 31-én Mlaker főhadnagy jelentette, hogy először észlelte az ellenséges aknamunkát. A bizonyosság, hogy egy olasz ellenakna létesítése van folyamatban, megerősödött Mlaker főhadnagyban, és erőltetett munkára sarkallta azért, hogy megelőzzék az esetleges ellenséges aknatámadást.

12. számú melléklet

Szeptember 1-én a zörejek alapján megállapították, hogy a csúcs nyugati oldalától egy ellenséges aknát hajtanak előre, melynek irányából egy a déli kaverna elleni támadásra lehetett következtetni. Az ellenséges akna közeledését egy, sebtében hajtott ellen-táróval tervezték megakadályozni, mely 150 kg dinamitot tartalmazott és ezt akkor gyújtották volna be, ha az ellenség veszélyes közelségbe ér. Ezzel egyidőben a támadó járaton intenzív munkát folytatva haladtak előre.

13. számú melléklet – A Cimone a Caviojóval a 1151-es pontról nézve. (Keleti nézet.) A robbantás hatása jól látható. Az 1-es és 2-es őrhely nyilakkal jelölve.

Szeptember 6-án a fő támadó tárók már az olasz állások alatt haladtak át. Szeptember 8-án, korán elérték a fő aknakamra tervezett helyét. Szeptember 10-én a támadó tárókat ideiglenesen biztosították betörés vagy betemetés ellen. Aládúcolástól a veszélyes és tarthatatlan föld- és kőzetanyagok ellenére eltekintettek, és csak a nagyon laza kőtömböket támasztották alá állvánnyal, hogy a munka gyors befejezését lehetővé tegyék. Mindenekelőtt a legkülső aknakamrát kellett a lehető leggyorsabban elérni, hogy onnan sikeresen tudjanak szembe szállni az ellenség esetleges aknamunkáival.

14. számú melléklet – A Cimone a robbantás után, a főállás bal szárnyáról nézve (60. szekció).”

6. számú kép: A robbantási gödör maradványai, az azokat megszálló osztrák-magyar katonákkal (kép forrása: Wikimedia Commons)

Szeptember 11-én a délkeleti lejtőtől távoli aknafúrás volt észlelhető, a következő napok során pedig a közeledő kopogás alapján egy vágat hajtását észlelték. A még távoli táró ellen a biztonság kedvéért egy 6 méter mély tárót hajtottak szembe. Megállapították azonban, hogy az ellenség igen lassú és rendkívül óvatos módon jön szembe. Szeptember 17-én éjjel a megközelítési irányból egy hatalmas robbanás következett be, mely ugyan körülbelül a saját D táró egy 2,5 m hosszú részét elpusztította, azonban egyéb kárt nem okozott. (A később elfogott árkászok közölték, hogy a részükről a D alagút irányába hallgatójárat ásásához kezdtek hozzá. A déli kaverna ellen is kellett egy aknatámadást végrehajtani a keleti lejtő felől.)

Itt alkalmaztak megtévesztő intézkedéseket (lásd 2. melléklet): a Cimone nyugati oldalától induló ellenséges járat és észlelése és a fent említett B ellen-tárna megkezdése után még az E tárnát is előre hajtották az ellenség megtévesztésére és a H fő tárnán a munkálatokat ideiglenesen leállították. A kavernában lévő dinamó motor egyidejűleg 2 pneumatikus légkalapácsot kezelt. Ezekből az egyik csökkentett légnyomással dolgozott a B tárnában, a másik azonos mennyiségű, megnövelt légnyomással az E tárnában, úgyhogy a saját lehallgatás a H fő tárna végén, a B és E tárnák lezárása után, egyértelmű fúrásokat eredményezett az E tárnában, ugyanakkor a B tárnában történő fúrások egyértelműen visszaszorultak. Ugyanezt a benyomása lehetett a hallgatózó ellenségnek is. A tölteteket az alábbiak szerint gyújtották be: két fúrótöltetet egyidejűleg mindkét tárnában, majd egy fúrótöltetet erősebb töltettel egyedül a H tárnában. A B biztosító tárnát végül feltöltötték (munkaidő 3 nap), a H fő tárnát most már ismét hajtották tovább. Abban az esetben, ha az ellenséges akna tovább közeledne, azt a B biztosítóakna begyújtása után összezúznák. Az ellenség azonban két nap leforgása alatt (a munka újrafelvételétől számolva a H tárnában) beszüntette a munkát, talán az E tárnában eltávolodó zajok félrevezették. Egy későbbi tárna hajtásának megkezdése a keleti lejtőről (C, 11/9 = szeptember 11.) igazolhatta ezt a feltételezést, hogy az ellenséget az E tárna ténylegesen félrevezethette. Az ellenséges A tárna legnagyobb becsült közeledése 6-7 métert tett ki a B tárna végéig.

15. számú melléklet – A robbantás tölcsére a romokkal

Szeptember 17-én Mlaker főhadnagy egy újabb, föld feletti mérés (mérőzsinór) segítségével bizonyosságra tett szert az aknakamrák pontos helyéről az olasz állások alatt.

A támadó tárókat bányász csapatok (hat fő, köztük két fúró ember) olyan módon hajtották előre, hogy a profil közepén és a tervezett irányba egy nagyjából 60-70 cm mély furatot hajtottak ki betonfúróval, robbanószerrel erősen megtöltve (kb. négy dinamit töltet), és az ezt követő robbanáskor keletkező tölcsért kapcsokkal takarították ki. Ez oly módon ment végbe, hogy az majdnem mindig a kívánt vágatmélységet eredményezett (110 cm magasságú és 80 cm szélességű). A kirobbantott anyagot két előbányász földkaparóval és kapcsokkal kb. 2 métert hátrafelé tolta, homokzsákokba töltötték és elszállították. Ezután ismét előre hajtották a furatot.

16. számú melléklet – A robbantás tölcsére a romokkal

Ebben az időszakban összesen egy hatórás váltással; az egy altisztből, hat árkászból és két fúró emberből álló bányászcsapat 28 méter, 110 cm magasságú és 80 cm szélességű bányavájatot fúrt ki. Ez olyan, a legnehezebb viszonyok közötti munkateljesítmény volt, ami jóval meghaladta a kiszámított időt, és csak az árkászok körültekintő előkészületeivel, a 4. elektromos szakasz közreműködésével és a cs. és kir. 59. gyalogezred odaadó támogatásával sikerült megvalósítani.

Az aknakamrák elhelyezésénél figyelembe vették, hogy a Cimone kőzettípusai miatt várható, hogy az akna mélyebbre hat, mint amivel korábban műszakilag számolni lehetett. Ennélfogva a robbantási tölcsér nagyobb lehet, mint amire más körülmények között számítani lehetne.

17. számú melléklet – A főállás jobb szárnya (60. szekció). A felvételből látható, hogy az I/59 által újonnan kiépített, fonott szerkezetű állás a tüzérségi tűz által szinte egyáltalán nem semmisült meg.

7. számú kép: A volt olasz állás maradványai és a kiépített osztrák-magyar futóárok kavernával, 1918-ban (kép forrása: Wikimedia Commons)

A tölcsér elhelyezésénél arra kellett törekedni, hogy a déli pereménél lehetőleg meredeken hulljon le (fedezék lehetőségek miatt), így az aknakamrát az utolsó órában még 2 métert az ellenség irányába eltolták.

A robbanás várt mélységi hatása később valóban jelentősen nagyobbnak bizonyult a vártnál, és a tölcsér déli pereme sokkal meredekebb lett, mint ahogy azt feltételezték. Így ez tényleg megfelelő fedezéket nyújtott az ellenséges tűzzel szemben. Az aknakamrák műszaki megmunkálása nagyobb részt robbantás nélkül ment végbe, a kövek és a törmelék kézi kitermelésével, ugyanakkor egy robbantást terveztek a fő táró északi részén, egy távolabbi vájatmunka szimulálására.

18. számú melléklet – A „Hexenkessel” (boszorkányüst), egy dolina a főállás mögött, az árok egy részével a szeptember 23-i tüzérségi tűz után. A megsemmisült kőház egy zászlóalj menedékhelyének készült.

A nehéz körülmények ellenére, minden résztvevő – árkászok és gyalogság – fáradhatatlan igyekezetének és állandó együttműködésének köszönhetően, a szeptember 20-ai korai óráktól a szeptember 22-ei esti órákig terjedő időszakban, a tervezettnél rövidebb idő alatt megbirkóztak a feladattal [technikai részleteket lásd a 2. melléklethez tartozó magyarázatban].

A robbanóanyag behelyezésénél sajátos megtévesztő intézkedéseket kellett foganatosítani, mert ha a bányamunkák nem maradhattak rejtve az ellenség elől, legalább a robbanás idejét illetően teljes bizonytalanságban kellett tartani őket, hogy az esetlegesen előkészített ellenaknákat ne tudják időben alkalmazni. Azt a benyomást kellett kelteni az ellenségben, hogy [katonáink] még az alagútmunkák kellős közepén vannak, és még korántsem értek a kamrák feltöltéséhez.

19. számú melléklet – A Cimone nyugati lejtőjének felvétele az 5. őrhely felé nézve

Erre törekedtek a katonáink a »déli kaverna« könyékén, mindenféle jellegű munkával és valószínűleg el is érték azt. Ott fűrészeltek, kalapáltak, a kaverna bejáratot újra betonozták, mindenféle fajta szemetet dobtak át a mellvérten stb. A kaverna fölötti betonozott őrtornyot is kijavították, hogy azt a látszatot keltsék, hogy azt még sokáig fogják használni.

Mialatt ládánként beraktározták a robbanóanyagot az aknakamrákba! Az elkerülhetetlen zajok fedezésére itt is famunkákat színleltek, hogy mintha a folyosó burkolásával lennének elfoglalva. (Hasonló, famunkának álcázott megtévesztéssel próbálkoztak az olaszok is, amikor az ellenjáratukat megkezdték. A zajokat azonban katonáink azonnal felismerték, mint színlelés, mivel folyamatosan monoton módon hangzottak.)

20. számú melléklet

Ennek az utolsó munkának a titkosságát maradéktalanul megőrizték, a megtévesztések valószínűleg kiválóan ellátták céljukat, mivel az ellenség saját gyenge vállalkozásait mindig csak a kaverna bejárat ellen intézte, és nem hajtott végre semmi komoly cselekedetet a saját munkálatok megzavarására. Ily módon számukra a robbantás teljes és pusztító meglepetés volt.

Miután befejezték az aknakamrák berakodását, minden készen állt a robbantásra. Ezzel megadták az időpontot az akció végrehajtására! Minden halasztás a több hetes, összes munkálat elpusztítását kockáztatná csak, egy ellenséges akna által, vagy azzal, hogy az aknakamrák nedvessége a robbanóanyagot teljesen vagy részben hatástalanná teszi.

Már szeptember 21-én, mialatt a kamrákat berakodták, Mlaker főhadnagy jelentette a hadosztályparancsnokságnak, hogy a robbantásra szeptember 23-án sor kerülhet. Ezt a napot határozta meg a hadosztályparancsnokság a feladat végrehajtására!

Mivel igen hatalmas, a környezetet veszélyeztető robbanó hatással kellett számolni, a robbantás előtt a csapatokat (árkászok és gyalogság) a főellenállási vonal mögötti néhány kavernába vonták vissza. A főellenállási vonaltól előre (délre) nem maradt senki, mert 2 perccel a robbantás előtt az őrszemek is visszafutottak a kavernákba.

Pontosan 5 óra 45 perckor Mlaker főhadnagy a főellenállási öv egyik kavernájában a detonátor gombjának lenyomásával felrobbantotta a dinamittöltetet.

Két erős robbanásra került sor, melyeket mennydörgésszerű morajlás követett. A robbanás hatása rettenetes volt. Fél mázsányi nehéz kőtörmelék repült hátra a saját főellenállási vonalig és ott jelentős károkat okozott. A főellenállási vonal részben megrongálódott, déli részén a fontos összekötő árok déli szakasza teljesen betemetődött, más részeken a nagy szikladarabok igen járhatatlanná tették azt. A Cimone-csúcson az olasz állás teljesen eltűnt. Az ő állásaik helyén egy 50 m átmérőjű és 22 m mély robbantási tölcsér keletkezett. A romok alatt eltemetettek jajveszékelése közvetlenül a robbantás után messzire volt hallható.

8. számú kép: Rövid beszámoló a Monte Cimone felrobbantásáról a korabeli sajtóban (kép forrása: Délmagyarország, 1916. szeptember 24. 1.)

Áttérve a most kezdődő harcászati harccselekményekre előbb vissza kell térni röviden az előzményekre.

Már szeptember 7-én, tehát egy nappal azután, hogy a saját aknajáratok az olasz csúcs állásai alatt áthaladtak, a hadosztályparancsnokság a „Cimone vállalkozás” első harcászati utasításait eljuttatta a cs. és kir. 59. gyalogezred dandárparancsnokságának és a cs. és kir. 59. gyalogezred I. zászlóaljának, mely a Cimone-csúcshoz legközelebb volt állásban.

Ezek az utasítások megkövetelték a gyalogságtól a Cimone-csúcs két oldalán lévő ellenséges állások elpusztítását és az egész csúcs, a Cimone-tető ezt követő elfoglalását.

A dandárparancsnokság által, a cs. és kir. 59. gyalogezred és a cs. és kir. 59. gyalogezred I. zászlóaljparancsnokság teljes egyetértésével megszerkesztett részletes javaslat, amit szeptember 14-én a hadosztályparancsnokság elé terjesztettek, annak teljes jóváhagyásával találkozott.

A szeptember 18-án közzétett „végrehajtási parancs” nagy általánosságban már csak a tüzérségi együttműködés irányelveire korlátozódott.
Az összhangba hozott „javaslat” és „parancs” tartalma teljesen tervszerűen ment végbe, ahogy az a végrehajtás alábbi leírásából látható. A cs. és kir. 59. gyalogezred I. zászlóalját, Schad őrnagy parancsnokságával a robbantás előtt a következő módon készítették elő:

Az 1. század, melyet kijelöltek a támadásra, a főellenállási vonalban állt;

A 3. század zászlóaljtartalék volt, nagyjából 100 lépésre északra a főellenállási vonaltól.

A támadó századot a maga részéről 3 oszlopra tagolták:

I. oszlop: 2 szakasz és 1 árkász járőr (1 altiszt, 6 katona).
Feladat: a Cimone-csúcstól nyugatra felgöngyölíteni az olasz állásokat, felállítani az 5. tábori őrsöt, lehetőleg gyorsan elzárni a hegyi utat, ami a 4. tábori őrshöz megy fel, hozzávetőleg a Cimone műútja mellett visszatérni a zöméért;

III. oszlop: 1 szakasz, 1 árkász járőr, 1 felderítő járőr.
Feladat: az olasz állások keleti részének felgöngyölítése, a 2. tábori őrs felállítása, felderíteni a Cimone déli peremét tekintettel annak megmászhatóságára, az oszlop visszatérése a robbantási tölcsérbe, tartaléknak;

II. oszlop: 1 szakasz, 1 árkász járőr, 1 szanitéc járőr.
Feladat: Délnyugati irányba frontálisan előre törni, megtisztítani az ott megtalálható, a helyzet alapján ismert kavernákat, felállítani a 3. és 4. tábori őrsöt, ami az egész oszlopot igénybe veszi.

Az I. és III. oszlopokat előrenyomulásuk alatt a főellenállási vonal mindkét szárnyáról és a 60-as szakasz bal szárnyáról géppuskatűzzel kell támogatni.

Minden oszlop kötelessége volt önállóan, kölcsönösen egymást támogatni.
A támadó oszlopok felszerelése: puska 140 lőszerrel; 3 kézigránát; földmunka eszköz; 3 üres homokzsák; hátizsák nem, csak kenyérzsák; 1 húskonzerv; feltöltött kulacsok.

Az előrenyomulást az igen szűk, törmelékkel erősen terített gerincen, amelyen eleinte minden oszlopnak közösen kellett átkelnie a tölcsérig, rögtön a robbantás után azonnal, a legnagyobb igyekezettel, egyesével ereszkedve kellett megkezdeni. A még uralkodó sötétség sokkal erősebb volt, mint azt feltételezték, vagy kívánatos volt; az út erős elzáródása és a Cimone-csúcs hiánya, mint korábbi tájékozódási pont pedig még a jól tájékozódó embereknek is váratlan nehézségeket okozott. A terep teljesen megváltozottnak tűnt.

Ennek ellenére a robbantási tölcsért hamar elérték és abból a három oszlopból álló kötelékek rövid rendezése után, egy időben törtek ki.

A támadás rögtön az olasz gyalogság erős elhárító tüzébe (géppuska tűzbe is) ütközött, akik a 2. és 3. tábori őrs állásai közötti kanyarulathoz a legközelebb állították fel kavernáikat. Két oszlop parancsnok, Hayer és Wachtel hadnagyok, rögtök elestek. Egyébként ebben az időszakban a veszteségek még elviselhetőek voltak.

A leghevesebb ellenállással a II. oszlop találkozott. Parancsnoka, Vogel tiszthelyettes, felismerte, hogy egy frontális előrenyomulás igen veszteséges lenne, csak felfelé tüzelt, és megvárta, amíg a szárny oszlopai befordulnak.

Az I. oszlop az olasz állásokban csak minimális ellenállást talált, zsákmányolt ott egy géppuskát és rövid harc után az 5. tábori őrsöt igen gyorsan fel tudta állítani. Majd északi irányba támadt és öntevékenyen bekapcsolódott a II. oszlop harcaiba, igen jó eredménnyel; számos olasz rögtön megadta magát.

A III. oszlopnál hasonló események játszódtak le. Itt a támadást kezdetben már a régi olasz állásoknál megakasztották, és azt csak a robbantási tölcsérben anyaghordó szolgálatra készenlétbe helyezett 4. század egyik szakaszának bevetésével sikerült (zászlóalj tartalék) fenntartani. Az így megerősített III. oszlopnak immár sikerült a nyugatra kanyarodás, ahol a még életben lévő olasz Cimone-őrség hadifogságba esett.

Ezek a harcok, amik szűk térben, nehéz terepviszonyok között, és még mindig sötétségben játszódtak le, dicséretes bizonyítékát adták a támadó csapatok hatalmas derekasságának, és mintaértékű példája a különálló harccsoportok vállalkozó kedvű együttműködésének.

Reggel 6 órakor megkezdődött a saját tüzérség rendelkezés szerinti zárótüze (½ 1/11 hegyi ágyús üteg és ½ 4/2 hegyi ágyús üteg) a Caviojo-nyereg ellen.

Délelőtt 6 óra 20-kor megindult az ellenséges tüzérségi tűz, kiváltképp a Caviojo-csúcsról és a Val di Siláról. Ebben az időben még tartottak a gyalogsági harcok, bár már a saját tábori őrseinket felállították.

Az ellenséges tüzérségi tűz rögtön igen érzékeny veszteségeket okozott. Délelőtt 6 óra 45 perckor ezért a volt támadó századot (1.) a főellenállási vonalból a 3. század egy szakaszával megerősítették.

A saját tüzérségünkből az ellenséges tüzérségi tűz elhallgattatására a következő ütegeket jelölték ki:

2 – 24 cm aknavető üteget,
1 – nehéz ágyús üteget,
1 – nehéz tartackos üteget,
1 – tábori ágyús üteget,
4 – tábori tarackos üteget,
1 ½ – hegyiágyús üteget,
2 – 9 cm-es ágyút;
ezeken kívül a keletről szomszédos gyaloghadosztály egyes ütegeit is. Az elmúlt napokban az összes, előbb említett tüzérség feltűnés nélkül lőtte be magát.

A jól látható ellenséges ütegeket az Arsiero – Seghe térségében részben sikerült elhallgattatni; ám a saját tüzérségi tűz a Caviojón és a Soglio-Bianchin lévő igen kellemetlen ütegek ellen csak gyenge hatású volt. Másrészt a Cengión és a Val di Silán lévő ellenséges üteg igen hatásosan tevékenykedett és a saját közepes és nehéz tüzérség egyesített tüze ellenére sem sikerült azokat elhallgattatni. A látható torkolattűz ellenére, az ütegek igen ügyes elhelyezése és álcázása miatt a saját precíz célzott tűz nem volt lehetséges.”

9. számú kép: A katonaújság különszáma a Monte Cimone hegycsúcs felrobbantásáról (kép forrása: Soldatenzeitung Nr 22. 1916. november 5. 1.)

Összefoglalás

A hegycsúcs, mely heves harcok helyszíne volt 1916. május – szeptember között, a háború végéig osztrák – magyar kézen maradt. A robbantás elérte célját; az ellenséges csapatok felszámolását az adott arcvonalszakaszon és az állások kiigazítását, előnyösebb pozíciók kiharcolását.

Mlaker főhadnagy a Cimonén végrehajtott vállalkozásról készített jelentésében kiemelte, hogy az ellenség nem tett semmilyen komoly kísérletet arra, hogy az osztrák-magyar tárna hajtásának munkálatait megakadályozza. A megtévesztő intézkedések eredményeként az ellenség nem vette észre az aknakamra feltöltését, így a robbanás a csúcson lévő olasz állás teljes őrségét, majd a nyugati lejtőn és részben az ahhoz kapcsolódó keleti lejtőn lévő állás részeit, összesen nagyjából egy századnyi erejű olasz katonát temetett be a kőtörmelék maga alá. A védők többi részét a cs. kir. 59. gyalogezred egyes szakaszai egy átfogó és rendkívül lendületes támadása során, rövid harc után lefegyverezték és foglyul ejtették.

A cs. és kir. 11. hadsereg főparancsnoksága a 11. hadsereg frontszakaszán a június közepétől november közepéig tartó időszak legfontosabb eredményei között sorolta fel a szeptember 23-án végrehajtott robbantást a Cimone-hegycsúcson.

A Monte Cimone csúcsának felrobbantásáról a korabeli sajtó is beszámolt; a napi- vagy hetilapok többnyire a fegyvertény rövid ismertetését közölték, némi számadattal bővítve. Ebből megtudható, hogy a cs. és kir. 59. gyalogezred katonái 13 tisztet és 378 főnyi legénységet ejtettek foglyul. Később a foglyok száma 427-re nőtt, és 2 géppuskát is sikerült zsákmányolni.

Az Est beszámolt arról is, hogy a Monte Cimonén még élő olaszok vannak eltemetve, akiknek segítségkiáltásait hallani lehet. 24 olasz közülük önerejéből kiszabadult és megadták magukat. A lapok többsége szó szerint közölte a parlamenterek útján váltott jegyzékeket, melyben az eltemetettek megmentésére felajánlott osztrák-magyar fegyverszünetet az olasz fél visszautasította.

A Cimone-csúcson folytatott harcokban, a Pécsi Napló beszámolója szerint, a saját (osztrák-magyar) csapatok szeptember 23. és okt. 2. közötti időben 35 eltemetett olaszt mentettek ki; összesen 482 foglyot szállítottak be, 6 géppuskát, 3 bombavetőt és sok puskát zsákmányoltak.

A cikkorozat második részéhez felhasznált irodalom és források

Forrás:

Hadtörténeti Térképtár: H IV d 681/9-24. (online elérés)

 

Felhasznált irodalom:

Glaise von Horstenau, Edmund: Österreich-Ungarns letzter Krieg 1914-1918. Verlag der Militärwissenschaftliche Mitteilungen, Wien, 1932. Band IV., Band IV. Beilagen, Band V. Beilagen.

Hoen, Maximilian: Geschichte des salsburgisch-oberösterreichischen K.u.k. Infanterie-Regiments Erzherzog Rainer Nr. 59 für den Zeitraum des Weltkrieges 1914-1918. Im Selbstverlag des Rainerbundes und der Rainer-Offiziers-Vereinigung, Salzburg, 1931.

Hueber, Anton: Die Rainer am Cimone R. Kiesel, Salzburg 1936.

Saffert, Erich: Mit der Edelweiß-Division bis zum Monte Cimone. Verlag Gasschutz und Luftschutz G. m. b. H., Berlin, 1936.

Sauer, Heinrich: Linzer Hessen [1733-1936]; Geschichte des k. u. k. Infanterieregiemts Ernst Ludwig Großherzog von Hessen und bei Rhein Nr. 14, des k. u. k. Infanterieregts Nr. 114 und der Traditionsträger. Hessen-Offiziersbund, Linz a. d. Donau, 1937.

Strifller, Robert: Der Minenkrieg auf dem Monte Cimone. Kienesberger, Nürnberg, 2001.

Weber, Fritz: Alpenkrieg. Artur-Kollitsch-Verlag, Klagenfurt-Wien, 1935.