Roób József kohómérnök emlékei a Nagy Háborúból – 12. rész

1915. május 11-én hajnalban a przemyśli magyar tiszti hadifogoly-csoport egy postahajóval elhagyja Tetyusit, az áradó Volgán ki-ki a maga módján piheni ki az utazás fáradalmait. Útjuk során egyaránt részük van tisztaságban, kényelemben és szennyben, élősdiekben. Szizránban kiszállítják a hajóból és vonatra rakják őket, s ekkor már biztosra veszik: Szibériába kerülnek. A zsúfoltság és kényelmetlenség miatt műszaki leleményességükre is szükségük lesz…

Máj. 11. Reggel 5 órakor érkezik meg a hajó, búcsút mondunk Tetyusinak. Az álmatlanságtól kimerülve helyezkedünk el a hajón. Egyforma a vidék mindenütt, a jobbpart meredek, dombos, a baloldali pedig még mindig kiáradt. Szimbirszk mellett láttuk épülőfélben Európa leghosszabb vasuti hídját.

Az épülő híd az 1915-ös árvíz idején, kelet felől. Az átkelő elkészültét két nagyobb esemény késleltette. Először 1914. július 7-én hatalmas tűz ütött ki az építkezésen (a harmadik pillér állványzata összeomlott, megrongálva az elsőt és a másodikat is); másodszor – nem sokkal Roóbék átutazása után – a Szimbirszki-hegyi földcsuszamlás 1915. május 29-31-én nyolc hídpillért, a vasúti síneket és az állomást pusztított el vagy rongált meg; néhány pillért később töltéssel váltottak ki.
(Forrás: https://pastvu.com/p/194938 )

Az elkészült Volga-híd az Urál és Szibéria között teremtett a korábbinál sokkal rövidebb közúti összeköttetést. Teljes hossza 5,8 km, ebből 2 km közvetlenül a víztükör fölött ível át. A Volga felett átívelő vasúti hidat végül 1916. október 5-én nyitották meg. A gyönyörű, lekerekített íveket 2003 és 2008 között szögletes újakra cserélték, ma már közúttal is bővült.
(Forrás: https://dimanets.livejournal.com/446675.html )

D. u. és este Kolos müvészi hegedűjátékában gyönyörködünk.

Közben hajók jöttek, mentek, de a mi beszállásolásunk ideje mégsem érkezett el. Minden hajóról, mely északról feltűnt, vártuk a felszabadulást embertelen helyzetünkből, mely ebben az esős éjszakában, a nagy kényelem után rosszabb volt talán még a kazáni szánkóútnál is.

Végre a ködös víztükör felett a kanyarulatnál feltűnt egy nagy hajó silhouettje. Méltóságteljes kanyarulattal fordult hajóhídunk felé.

Ez az »Orenoca« olvastuk a hajó orráról. A »mi« hajónk! Oly gyönyörrel néztük, mintha valami kedves bajtárs jött volna értünk. És nem is csalatkoztunk benne.

[…] Amint beszállottunk a pompás vizijárműbe s elegáns petrogradi orosz hadnagyunk udvarias mozdulattal felhívott bennünket tiszta, kényelmes kabinjaink elfoglalására, egyszerre hogy megváltozott körülöttünk a világ képe! […] Eltűntek a gondfelhők is a ráncos homlokokról. A szalon felől a zongora billentyűiből K. főhadnagy mesteri kézzel kicsalta az első csárdást és íme, mosoly derült az arcokra. Csillogtak a szemek. Most tudtuk meg csak, mily gazdagok vagyunk! Alig egy óra múlva már nyolctagú zenekar játszotta a szebbnél-szebb magyar dalokat. Az elsőosztályú orosz utasok, urak, hölgyek, odalettek a bámulattól. Tapsviharral jutalmazták művészeinket.

Mikor délben az ezüsttel és virágokkal rogyásig megrakott asztalokhoz ültünk, mindannyiunknak dagadt a kebele. […] Szesztilalom ide, szesztilalom oda, – úgy látszik, a hatalmas Volga társaság hajóin nem parancsol a cár se – a hajón lehetett kapni bort, sört egyaránt. Az igaz, hogy méregdrága volt minden. Koldusokká lettünk volna, ha sokáig tart ez az út. Szerencsere alig 48 óráig tartott. Ebből a 48 órából nem sokat koptattuk a kényelmes ágyak ruganyos matracait. Hiszen nem győztük nézni a látnivalót. Maga az óriási postahajó látványosság, hát még a körülötte nyüzsgő eleven élet! Zaj, lárma, tülkölés, a parti vízművek jeladásai, a szirénsípok zenebonája, a magas vízben a kikötés izgalmai, a matrózok, csuvaszok, kalmük, tatár nemzetiségű kikötő- és hajómunkások örökös, hangyabolyra emlékeztető futkosása, éneke, érthetetlen, fülsiketítő lármája hypnotizálta az ember fülét és szemét.

Változatosság kedvéért este cudar viharban volt részünk.

Sokaknak elment a kedve a mulatságtól. Többen beállott tengeri betegség következtében a résztvevő kalmük munkások jóindulatából megadták a Volgának, ami a Volgáé.

A vidékből a magas vízállás dacára alig láthattunk valamit.

Amerre a szem ellátott, víz és víz. Itt-ott emelkedtek ki apró szigetek, vagy a parti dombok, melyeken éjjel reflektorok és mindenféle ördöngös hajójelzések működtek. Ahol kikötöttünk, a partról bárkák, csónakok közvetítették az összeköttetést a külvilággal. A hajó mellé kapaszkodó bárkákból darukkal emelték ki a fürge munkások a rengeteg, száz, meg száz színű és alakú portékát, míg társaik deszkákon csúsztatták le a leadnivaló málhadarabokat. A munkások közt keresve sem találtunk oroszra. A nehéz hajó- és vízimunkát az orosz nem szereti. Ö csak halászik. Ez könnyebb és kiadósabb mesterség.

(Laky Imre: Öt év Szibériában. Budapest, 1921. 121-122. o.)

1915. május 11. Reggel 6 h-kor végül felvett minket a Kazanból jövő hajó, ahol magától értetődően mindenekelőtt az elmulasztott alvást akartuk behozni a kabinjainkban, azonban nem aludtunk többet, mint 2-3 órát, mert túl nagy volt a zaj. – Utunk a Wolgán e napon nem nyújtotta azt a gyönyörűséget, amelyet elvárhattunk, mert az idő erősen viharos volt és csak estefelé tudtunk felmenni a fedélzetre, este aztán az urak muzsikáltak az étkezőszalonban és éjfél után találtunk csak nyugalomra, amire nagy szükségünk is volt.

1915. május 12. Reggel 7 h-kor érkeztünk meg Sizranba, egy nagyon szép, legnagyobbrészt újonnan felépített városba, mivel még csak néhány éve annak, hogy nagy tűz pusztított itt. – Egy iskolaépületben helyeztek el bennünket egymás fölé rakott ágyakon, minden szobában úgy összezsúfolva, mint a heringek. Itt tartózkodásunk csak rövid időre szól, mert néhány napon belül továbbutazunk Szibériába. – A ház előtt van egy nagy, szép park, ahová mi nem léphetünk be, így tehát csak az utcán sétálunk és múlatjuk az időt, amilyen jól csak lehet. Az étkezéseket egy kerti étteremben ejtjük meg, az ellátás itt még viszonylag jó volt.

(Lovag Arlow Viktor ezredes idézett naplója 98-99. o.)

Máj. 12. Reggel 8 órakor Szizránban kiszállunk a hajóról. Egy kiürített és emeletes pricsekkel ellátott iskolában helyeznek el.

Máj. 13. Többnyire házunk előtt az utczán tartózkodunk. Más csoportok is érkeznek, úgy látszik, itt gyűjtenek össze bennünket a szibériai útra.

Május 12-én reggel értük el Szizrán városát. A hajó kifordult a folyó medréből és a 10 méter magas ártéri vízben közvetlen a város alatt kötött ki, mely különben 8 kilométerre fekszik a Volga folyásától rendes vízálláskor.

Erősen leapadt valutával vett búcsút a társaság a derék Orenocától és utasaitól. A parton teherkocsik vártak málhánkra.

[…] Gyalog vonultunk be a városon keresztül, a közönség csekély érdeklődése mellett a városi kert melletti leányiskolába, hol a tantermek emeletes priccsekre voltak berendezve az átvonuló hadifoglyok számára.

Az iskolában az első pillanatra megjelenésével is rokonszenvet keltő orosz ezredes vette át felettünk a parancsnokságot. Tudatta velünk, ·hogy másnap este a transszibériai vasúton ő kísér bennünket Írkutzkba. Ajánlotta, hogy a szibériai útra, mely hetekig tart, valamint a bizonytalan ideig tartó szibériai tartózkodásra szereljük fel magunkat s lehetőleg Szizránban vásároljuk be szükségleteinket, mert mentől közelebb jutunk Ázsiához, annál inkább drágulnak az ipari cikkek. Megengedte, hogy este 9 óráig egyenként vagy csoportosan, de minden esetben az őrségtől kért fegyvertelen conboy kíséretében bemehessünk a városba. Ebédet a városi kert nagy vendéglőjében rendelt számunkra.

(Laky Imre: Öt év Szibériában. Budapest, 1921. 123. o.)

Máj. 14. D. u. kivezettek a vasuti állomásra, hol egyesek megmotozása után bewaggoníroztak. Kb. 500-an vagyunk tisztek és azonkívűl ugyanannyi legény.

Megyünk Szibériába!

Másnap délután hosszú sorban, élűnkön az orosz ezredessel, kimentünk a vasúti állomásra. […] Családja sok málhával követte sorainkat. Ebből tudtuk meg, hogy áthelyezték Szibériába. Az útra nyakára sóztak bennünket. […] A vonaton húsz III. osztályú és egy II. osztályú kocsi állott rendelkezésünkre. A II. osztályú kocsi egy fülkéjét az ezredes családjával foglalta le, a többit átadta törzstisztjeinknek. Egy egész kocsit lefoglalt a kíséret és az iroda. A többi kocsikban átlag negyvenen szorongtunk. Az ezredes megigérte, hogy útközben, ha csak lehet, szerez még pár kocsit, hogy kényelmesebben utazhassunk. Biz az nem sikerült. Napok múlva, Ufán, magunk segítettünk a nyomorúságunkon, de addig utazásunk első napjai keservesen teltek el a nagy hőség és túlzsúfoltságban. Még a világ legnagyobb vasúti hídja se igen érdekelt senkit. Ez a nagy híd a transszibériai vasúton Szizránt a Volga folyó keleti partján épült Szamarával köti össze.

Szamarától ágazik el a vasút az Ural déli lejtőin fekvő Orenburgba, onnan Turkesztán felé.

(Laky Imre: Öt év Szibériában. Budapest, 1921. 125-126. o.)

A Sándor cárról elnevezett Alekszandrovszkij-híd 1910-16 között – „A Szizrán – Szamarai Volga-híd a hídépítészet remeke. Hossza tíz kilométer. Ugyan a Volga itt csak másfél kilométer széles, de az ártér, melyen a víz 18 méter magasra emelkedik, 8 kilométer széles. Ezért kell a hídnak oly hosszúnak lenni. A híd 24 méter magasan a víz színe felett 11 hatalmas kőoszlopon nyugszik. Az oszlopokat hatalmas vascsövek kötik össze egymással. A hidat Bereson nevü orosz mérnök tervezte és építette. Szamarán, bár sokáig vesztegeltünk, a várost, mely egyike a legszebb volgamenti városoknak, nem tekinthettük meg. Különben kedvünk se sok lett volna hozzá. Szibériába mentünk.”
(Forrás: https://pastvu.com/p/589303; Laky Imre: Öt év Szibériában. Budapest, 1921. 126. o.)

Máj 15. Szamarában átcsoportosítják az egyes vasuti kocsikat. Mi 65-en kerülünk egy 40 üléses III. oszt. kupéba. Igazán túl vagyunk zsúfolva.

Máj 16. Éjjel fölváltva alszunk, éjfélig az egyik rész, míg a többiek azalatt ülve bóbiskolnak. A nappali utazás még csak megjárja, de az éjszaka nagyon hosszú.

Abdulino állomáson egy a tatárral rokon csuvasz nevű népfajt ismertünk meg. Utikosarakat árultak, magam is vettem egyet.

Május 17. A dombon épült, kellemes fekvésű Ufa mellett haladtunk el.

Máj. 18. A sziklás, erdős és többnyire műveletlen Uralon megyünk keresztül.

Transzszibériai vasút
(Forrás: https://www.transsiberianexpress.net/train-info/history-of-the-trans-siberian-railway)

Máj. 19. D. u. Cseljabinszkba érünk, hol egy mellékállomásra toltak és éjjel is ott hagytak bennűnket.

1915. május 16–18. Keresztülmegyünk az Uralon, az utazás egész kellemessé válik, jóllehet a tiszteket igencsak összenyomva helyezték el a vagonokban. Minket, törzstiszteket, legalább a 2. osztályon helyeztek el és jut elég kényelmes alvóhely. Az Ural vidéke nagyon szép, ámbár itt már az Ural lejtői húzódnak, mégis egy alpokbeli utazás benyomását keltik számunkra. – Az orosz vezérkar egyik német származású, különösen rokonszenves alezredese a vonatparancsnok, mindig rendkívül pontosan fizeti ki az illetményeket, egyébként nagyon toleráns is; ahol csak félúton hosszabb tartózkodás következik, az urak a vasút mellett folyó vizekben fürdenek, futballt játszanak stb. Időről időre az egyik kocsiból zenélést, énekszót hallani, akárcsak az operában. Étkezéseink jobbára valamelyest szerények, mert többnyire a hidegélelemmel kell beérnünk. Az időjárás tartósan szép, elszigetelt viharokkal. 1915. május 19. Du. 6 h 15-kor megérkezünk Tscheljabinskba, egy állomásra két pályaudvarral. A második pályaudvar egyidejűleg rendező és fertőtlenítő pályaudvar. Ide késő este futottunk be egy meleg étkezésre, de ó fájdalom, csak azt ne kérdezzétek tőlem, milyen volt! A vonatunk mellett itt áll egy szerelvény, tele Kijevből kiutasított németekkel, köztük egy vagon tele 12 és 13 éves gyermekekkel. Szíve szakad meg annak, aki rájuk néz! Gyorsan gyűjtést rendezünk a javukra, ennek eredménye 300 rubel, ezt átnyújtjuk egy idősebb hölgynek. Vajon ezt a pénzt elszedik-e tőlük, inkább ne firtassuk.

(Lovag Arlow Viktor ezredes idézett naplója 98–99. o.)

Máj. 20. Tovább megyünk Cseljabinszkból. Hogy az éjjeli nyomorúságunkon segítsünk, vettünk egy állomáson nehány szál deszkát és átalakítottuk lakhelyünket. A deszkákat zsebkéseinkkel kellett szétvagdosnunk, de hát nem azért vagyunk oly sokan, hogy ilyenkor ne osszuk föl magunk között a munkát.

13-an vagyunk egy kis III. oszt. átjáró fülkében. Az ülések fölött szerencsére van 1-1 fekhely is e szibériai kocsikban és e fölött vannak podgyászpolczok. Ez utóbbiakat kötöttük össze egymással deszkákkal padlásszerűen. Ezen feküdtek azután 5-en, a 3 fekvőhelyen 3-an, a 3 ülésen szintén 3-an és a földön 2-en. Most végre tudtunk mindnyájan egész éjjel aludni.

Kis rajz szemlélteti Roób József naplójában, hogyan is helyezkedtek el az fekvőhelyek. Laky Imre visszaemlékezése: „Ufában […] A kedvező alkalmat felhasználva, túlzsúfolt fülkék utasai orosz katonák közvetítésével deszkát vásároltak. Ők a megmondhatói, látott-e pénzt a deszkakereskedő -drága deszkáiért?! De ez már nem a mi gondunk volt. A deszkák birtokában és munkáskezek segítségével az európaiaknál aránytalanul magasabb kocsifülkék az orosz vasutak igazgatóságának hozzájárulása nélkül gyorsan átalakultak emeletes barakkokká. Az ülések fölé kellő magasságban spárgák és szegek segélyével függő ágyakat rögtönöztünk, úgy hogy éjszakára nem kellett a piszkos padlókon és ülőpadok alatt egymáson hemperegni. Mindenkinek jutott annyi hely, hogy ha kemény fekhelyen is, de legalább elnyújtózkodhatott. Az emeleti priccsekre kissé nehéz volt ugyan a felkapaszkodás, de kiválogattuk a könnyű súlyúakat. azok könnyebben felkapaszkodhattak éjszakára a kakasülőre. Nekik legalább az alól fekvőkkel szemben megvolt az az előnyös helyzetük, hogy a gyenge alkotmány leszakadása esetén, nem őrájuk, hanem ők zuhannak az alól ülőkre. Dacára mérnökeink és építészeink tudományának és találékonyságának, fülkénként egy úrnak nem jutott éjjelre fekvőhely. Minden fülke tehát egy urat saját kebeléből megválasztott ágyrajárónak, aki minden éjszaka más és más úr fekhelyén hajthatta álomra fáradt szempilláit. A hajléktalan, ágy nélkül maradottnak állni vagy ülni kellett egész éjszaka s tehetetlen dühvel hallgatni a mélyen alvók horkolását. Kiszámítottuk, hogy mindenikőnkre háromszor jut a virrasztás sora, míg Irkutzkig jutunk. Pedig minden fülkén kilencedmagunkkal osztozkodtunk!”
(Laky Imre: Öt év Szibériában. Budapest, 1921. 130-131. o.)

Hochwohlgeboren Frau Ida Roób Diósgyőri vasgyár. Gyár u. 28. Borsod m. Nagys. Kubányi Endre úr Resica bánya (tintával a lap alján: Resiczabánya Ngs. Kubanyi Endre czimén)

ВОЕННΟПЛѢННИЙ (Prisonier de guerre) ПОДПОΡУЧНИК ІОЖЕФ ΡΟΟБ коннбой

Cseljabinszk, 15. V/20.

Meine liebe teure Iduska! Wir haben unseren bisherigen Aufenthaltsort verlassen und fahren jetzt auf den sibirischen Eisenbahn nach den weiten Osten und zwar angeblich nach Irgudsk, in die Nähe des Baikal Sees. Der grosse Winterpelz macht mir auf der ganzen langen Reise sehr gute Dienste, ich danke Dir sehr, dass Du mich seinerzeit zugeredet hast denselben mitzubringen. Sobald es möglich sein wird, werde ich Dir meine Adresse mitteilen. Mit tausendmalen Küssen an Dich, unseren lieben Kindern und Verwandten von deiner Dich ewig liebendenl treuen Józsi

Drága, kedves Iduskám! Elhagytuk eddigi tartózkodási helyünket, és most a szibériai vasúton utazunk a Távol-Kelet felé, állítólag Irkutszkba, a Bajkál-tó közelébe. A nagy téli bundám nagyon jól jön az egész hosszú utazás során, nagyon köszönöm, hogy akkor rábeszéltél, hogy hozzam magammal. Amint lehetséges, tudatom veled a címemet. Ezer csókot küldök neked, kedves gyermekeinknek és rokonainknak, örökké szerető hűséges Józsid

Roób hadnagy Cseljabinszkban 1915. május 10-én feladott, ceruzával megírt levelezőlapja július 26-án jutott el a cenzúrázások és a posta feltorlódása miatt Diósgyőrbe, azonban a feleség a nyári szünetre hazautazott szüleihez, Resicabányára, mint ahogy azt a tintás átcímzésből is láthatjuk. – Orosz postai levelezőlap – fekete cseljabinszki (1915. május 10.) postai bélyegzés, a bécsi Vöröskereszt vörös cenzúrabélyegzése, két diósgyőri-vasgyári érkezési bélyegzés (1915. július 26.) A hátoldalon hiányos lila cseljabinszki cenzúrabélyegzés.
(HM HIM Hadtörténeti Múzeum Kéziratos Emlékanyag-gyűjtemény 2016.225.1/KE)