Keöpe Viktor felfedező és középiskolai tanár karácsonyi története a galíciai frontról

Keöpe Viktor a m. kir. brassói 24. honvéd gyalogezred egyik századával a 309-es honvéd gyalogezred kötelékében harcol Galíciában, ahol Burkanov mellet a Sztripa folyó egyik hídfőállását védik. A kissé egyhangú szolgálatba a karácsonyi lakomára való felkészülés visz némi színt, mikor is az asztalra szánt pulykák eltűnnek. Az újév pedig az ezredparancsnok kihallgatásával indul, amely meghatározza Keöpe további sorsát.

Az alábbi két kedves és humoros történetet a karácsony közeledtével Keöpe Viktor Magyar Földrajzi Múzeumban őrzött, írógéppel írt, Tanáréveim című, kiadatlan önéletrajzából osztjuk meg olvasóinkkal.

Keöpe Viktor 1883. április 13-án született Brassóban. Édesapja banktisztviselő, édesanyja, Kandler Hermin, szász kereskedő család leánya volt.

A Keöpe család 1902-ben. Keöpe Viktor a kép jobb oldalán áll.
(Forrás: https://onebid.hu/index.php/hu/photography-1902-koepe-keoepe-viktor-iro-es-csaladja-kemenyhatu-foto-hatoldalon-feliratozva-vagott-felueleti-seruelessel/3049109)

A budapesti tudományegyetemen szerzett földrajz-természetrajz szakos tanári diplomát, s közben egy évet a párizsi Sorbonne egyetemen tanult. Bejárta Franciaországot, Észak-Itáliát, Belgiumot, Svájcot és Ausztriát, majd diplomája megszerzése után Angliát. Első munkahelye a Versecen lévő gimnázium volt, ahol francia nyelvet tanított.

1913-ban szülői támogatással Ázsiába indult. Bejárta Indiát, Ceylont, Jávát, Kínát és Japánt. Tapasztalatairól sikeres könyvekben számolt be, három művét a Földrajzi Társaság Könyvtára adta ki. A két világháború között Cholnoky Jenő felkérésére gyakran tartott előadásokat az egyetemen, felolvasásokat a rádióban. Cikkei, könyvei honoráriumából élt.

Keöpe Viktor portréja
(Forrás: Magyar Földrajzi Múzeum)

A második világháborút követően Pécsen telepedett le. Élete utolsó évtizedeiben fordításokból élt. Az 1950-es évek a Janus Pannonius Múzeumban dolgozott, majd a Dél-dunántúli Tudományos Intézetben, Szabó Pál Zoltán munkatársaként. 1970-ben hunyt el.

Visszatérek a harctérről

Két gyors pisztolylövés és lángbaborult a világ négy sarka. Az ekevasat karddal, fegyverrel cserélik fel. A háború vészes vihara végig száguld Európa fölött. Ember ember ellen harcol, folyik a vér, hogy vége nincs. A halál angyala gazdagon arat…

A tanárok jórésze, így én is, felöltjük a katona mundért, búcsút mondunk az iskolának.

Nap-nap után indulnak a csapatok. Felvirágozva, nemzeti szín lobogó alatt vonulnak el iskolánk előtt. Kétoldalt a búcsúztatók végnélküli tömege. Virágok hullanak, zsebkendők lengenek, zászlók lobognak – katonáink kemény lépte alatt messze reng a föld. Büszke tekintettel, ragyogó szemmel, tele lelkesedéssel ment el nemzetünk színe-virága. Elmentek, de Istenem, de sokan közülük soha nem tértek vissza, soha többé nem látták a hazai szent földet! Idegen hant takarja porladó csontjukat, idegen földön alusszák örök álmukat. Szenteljünk egy pillanatot emléküknek!…

Háborús éveimet hosszú volna végig leírni, nem is célom. Mégis ízelítőnek két kis történetet elevenítek itt fel a hadi élet derűs oldaláról:

1915 őszén történt, hogy a brassói 24. honv. gy. ezred egyik századával a 309-es honv. gy. ezred kötelékébe kerülök. Galíciában, Burkanov mellet a Strypa egyik hídfőállását őrizzük. Itt éljük a hadiélet hol derűs, hol meg borús életét. Egyszer gránáttűz, máskor meg napsütés. Múlnak a hetek, múlnak a hónapok. A tél beköszöntött. Fehér, lágy hótakaró fedi el a tájat, a mezőket, a végtelen emberi gyűlöletet. Minden olyan békés, olyan csendes; mégis kietlen és szomorú.

Közeledik szent karácsony napja. Szeretnők méltóan megünnepelni. Karácsonyfának való van bőven a közeli erdőben, dísz is csak akad. De ez mind nem elég, – ünnepi tort akarunk, mégpedig olyant, amilyen nem minden nap kerül. Hosszas és mélyreható tanácskozás után elhatározzuk, hogy pulykát szerzünk. Ne csak a magas parancsnokság dicsekedhessék különleges ünnepi lakomával, hanem mi is.

Valami fuvarozni valónk volt. Én hátra megyek és megvásárolok két remek pulykát. Pompás bronz tollazatukon csak úgy játszott a napsugár. Nemcsak szépek voltak, hanem nagyok is meg fiatalok is. Micsoda lakoma lesz ebből!

Bronz pulykák
(Forrás: Tolnai Világlexikona, 3. kötet, Budapest, 1913.)

Másnap hazatéve tisztjeimnek elmesélem, hogy milyen kitűnő csemegére tettem szert. Addig-addig dicsérem őket, míg kedvet nem kapnak, hogy szemlét tartsanak felettük.

– Hol vannak a pulykák?

– Biztosan a szakácsnál.

Kadétom és az egyik hadnagy mindjárt fel is kerekednek, hogy lássák a csodát. Eltelik egy jó negyedóra s rohanva jön a kadét:

– A pulykák nincsenek a szakácsnál. Nem is tud róluk semmitsem.

– Lehetetlen, hiszen én magam vettem meg őket. Ott voltam, amikor szekérre rakták…Napos teremtsed rögvest elő a kocsist meg a kísérőt!

A kadétomnak bánatosan megnyúlt az ábrázata, hadnagyom kacag, én meg dühöngök. Nem sokára már hozza is a napos a két legényt. Sehogyan sem tetszenek. Nagyon lógatva hordják bús fejüket…Végre előttem állanak.

– Mi van a pulykákkal? – rontok nekik.

Csak állnak és bús fejüket még búsabban lógatják.

– No mi van! mert goromba leszek.

Ők nem tudják. Erre szelíden megtámasztom őket.

– Főhadnagy úrnak jelentem alásan. – Szünet. Barátságos bátorítás. – Azok bizony elpusztultak.

– El-pusz-tul-tak? Hogyan te? – üvöltöm.

– Instálom alásan, azok bizony leesének a szekérről.

– A sze-kér-ről?! Hogyan te? Mi te? Hiszen össze volt kötve a lábuk. Ne hazudj, mert goromba leszek!

A legbarátságosabb nógatásra sem lehetett belőlük egyebet kiszedni, minthogy azok alighanem a rossz úton egyet zökkenének és aztán leesének, mert amikor megérkezének már nem valának meg.

– Hát jól van – itt valami díszítő jelző következett – csak azt mondom nektek, ha holnaputánra nem kerül meg a két elszédült pulyka, úgy mindkettőtöket a drót elé köttetlek. Megértettétek? Lelépni!

Embereim elódalognak s mi egyedül maradunk tor és pulyka nélkül. A kadét különösen oda volt, hogy az ünnepi lakomát megvidító pulykák így tovatűntek. Nemcsak, hogy nem lesz tor, de az egész ezred rajtunk fog mulatni, hát még a gúnyra mindig éhes dandárparancsnokság. Tőlem telhetően vigasztalom a szegény fiút meg önmagamat, hogy a pulykák meg fognak kerülni. Tudom, biztos vagyok benne.

Másnap semmi hír, se pulykáról, se más szárnyasról. Rákövetkező napon azonban, amint a századomat végigjárva benézek a konyhába, a szakács már messziről vigyorog és jelenti, hogy megvannak a pulykák, a kis kamrába zárta őket.

Különös, hogy nem ismertem meg mindjárt barátaimat az első pillantásra. Úgy látszik, hogy a nagy ijedség, no meg a zökkenés kicsit megártott nekik: az én szép bronz pulykáim teljesen megőszültek. Ettől eltekintve nem láttam semmi szenvedést rajtuk, sőt mintha valamelyest meg is nőttek volna. Megcsóváltam a fejemet, hümmögök egyet-kettőt, de mivel a harctérre nem azért hoztak ki, hogy a színváltozások okát kiderítsem, szépen belenyugszom a megváltoztathatatlanba.

Karácsony estéjén így mégis ott pompáztak a fedezékemben a feldíszített asztalon a hányattatott sorsú pulykák. Amint később úgy félfüllel hallottam, a konyha körül is még sokáig érezhető volt a pecsenye illata. De még mást is hallottam. Finom mosollyal, bizonyos megelégedettséggel adták tovább a hírt, hogy mögöttünk a dandárparancsnokságon is baj volt, s különösképpen szintén pulykákkal. Csodálatos, hogy ezek a hasznos és kedves állatkák mennyi gondozást igényelnek. A kis udvar ketrecében hizlalt pulykák közül kettőnek az ünnep előtt váratlanul nyoma veszett. Különös véletlen: nálam a bronzszínűek tűntek el, ott a fehérek…

Fekete és fehér pulykák
(Forrás: Tolnai Világlexikona, 3. kötet, Budapest, 1913.)

Elmúlt a karácsony, beköszöntött az új esztendő, 1916 január havát tapodjuk. Egyszerre csak hívatnak az ezredparancsnokságra. Rendbeszedem maga, de valahogy nem éppen a lejobb kedvvel megyek. Mert mi tűrés-tagadás az ember nem nagyon szereti, ha a magas parancsnokság becses személye iránt érdeklődik. A tapasztalat azt mutatja, hogy aránytalanul több kellemetlen dolog szokott ebből kisülni, mint kellemes, de hát parancs: parancs!

Végig bugdácsolok a lövészárok hosszú, kanyargós vonalán, befordulok a zegzugos futóárokba, míg végül ottfelejtett kórók és szomorú dudvák közt elérem a falucska düledező házait. Papírral bevont ablakok, rozoga viskók, az úton gránát-tölcsérek. Mindenfelé a dúlás, a pusztítás szomorú képe. Emberrel alig találkozom, csak nagy ritkán látok egy-egy öregasszonyt egyik házból a másikba átsurranni. Közel a Strypa hídjához elérem az ezredparancsnokságot. Békében iskola volt, most kórház is, meg parancsnokság is. Átmegyek a nagy, teres udvaron, betolom a nehezen nyíló ajtót s az irodában vagyok.

– Na szervusz! Gyere csak, gyere – szólt felém a segédtiszt.

– Mi baj, Bandi?

– Baj éppen nincsen, de, de – folytatni nem folytathatja, mert közben az ezredparancsnok Vass-Wiplinger, a háború után Budapest városparancsnoka beszólítja.

Magamra maradok s törthetem a fejemet, hogy mit jelent az a „de, de”. Aki ismeri a katonasort, könnyen el tudja képzelni milyen véghetetlenül nagy lehetőségei vannak egy ilyen „de”-nek, hozzá nem is egynek, hanem mindjárt kettőnek… Hm, hm, nem tetszik a dolog… Hirteleniben végigfutom utolsó napokbani ténykedésemet, de nem találok semmi hibát. Most a parancsnokát igyekszem emlékezetembe hívni, de sehol semmi nevezetesebb mulasztásra nem tudom ráakadni. És mégis…Hiába az ember sose tudhatja honnan, miért és mikor csap le a menykő.

Jó darab idő után végre kijön a segédtiszt.

– Hát csak menj be – mondja felém fordulva. Csak úgy hanyagul, odavetve mondja, és mégis! A hangskála legfinomabb árnyalataira beállított fülemnek sehogy sem tetszett a hanghordozása. Mi lesz ebből?

Belépek a szentélybe. Katonásan vigyázzba vágom magamat, jelentem, hogy parancsára megjelentem.

– Főhadnagy úr olvasta a tegnapi parancsot?

– Igenis ezredes úr – mondom. Bár hirtelen olyan szorongásféle futott át rajtam, hogy vajjon tényleg olvastam-e?

– Végrehajtotta?

Szinte gondolkodás nélkül rávágom, hogy igen. Csak utána kezdek el sápadozni, hogy vajjon mit kellett volna végrehajtanom? Szorultságában az embernek nemcsak izomrendszere működik szokatlan erővel, hanem agyveleje is. Rájövök, hogy csakugyan olvastam a parancsot, de semmi rámvonatkozóra nem emlékszem.

– I-gen? Főhadnagy úr tehát végrehajtotta és mondja, csak, hogyan? – hangja gúnyosan cseng.

Én megszeppenve, de mégis bizonyos halvány reménysugárral állottam magas parancsnokom színe előtt. Eddig mindig jóindulatát tapasztaltam, talán most is csak keresztülvergődöm valahogy. A rossz nyelvek, így elsősorban Kosaczky segédtiszt azt állítják, hogy azzal a bizonyos szobrász-jelenettel főztem meg olyan sikeresen az öreget. Én azonban tagadom, mert valóban semmiféle hátsó gondolatom nem volt.

Egyszer valami kiküldetéssel a hadosztályparancsnokságra kerültem. Ugyanakkor érkezett meg az élet és halál legfőbb ura, a Korps Hoffmann parancsnoka Karl von Hoffmann. A felállított díszszázad mellet a cselák zenekar azonnak belevágott a Hoffmann-indulóba.

Peter Freiherr von Hofmann (1865‒1923) altábornagy, a Hofmann-hadtest parancsnoka
(Forrás: wikimedia.org)

Valóban a legkevesebb, amit az ember elvárhat egy ilyen k. u. k. kappelmeisztertől, hogy frissen plagizált indulóval kedveskedjék. A szokásos munkamegosztás is így megmaradt. Odakünt a rajvonalban a magyarok őrködnek, harcolnak, – idebent meg víg indulókat játszik a cselák rezesbanda.

A tábornok úr mindennel meg volt elégedve. Ebéd közben a kacsasült és a torta közötti szünetben kegyes jóindulattal tele atyai hangon ki is jelenti, amikor az elmúlt napok veszteségéről volt szó, hogy: „tut nicht leid; die Höhe haben wir genommen” A kegyes „nicht leid” mindössze harminc magyar életébe került. A vakondtúrás megvan, a mienk; csak harminc magyar nincs meg többé.

Ekkor ismerkedtem meg von Schrobbhausen főhadnaggyal, a Korps Hoffmann művészcsoportjának vezetőjével. Mindjárt mutatott is egy csomó fényképet alkotásairól. Csapnivaló giccsek. Különösen az egyik elesett dragonyos síremléke keltette fel csodálatomat. Semmiképpen sem tudtam megállapítani, bár a tanári képesítésen zoologiából jelesre vizsgáztam, hogy micsoda állatot ölelget a szerencsétlen jobblétre szenderült dragonyos. Úgy éreztem, ennél sokkalta különbet tudnék alkotni.

Pár napra rá történet, hogy kihallgatás után az ezredes néhányunkkal még elbeszélgetett.

Rapport ‒ Antoine Köpe karikatúrája.(Anthony H. Childress engedélyével.)

Beszélgettünk erről is, meg arról is. Közben én művész szemmel néztem parancsnokom magas homlokát, mélyen ülő, éles szemét, bika nyakát, erőteljes termetét. Szemlélődésembe belemerülve teljesen megfeledkeztem feljebbvalóm személyiségéről, csak isten teremtményét, az embert néztem. Merengésemből ezredesem hangja ébresztett föl.

– No mit bámulsz így rajtam?

Én anélkül, hogy gondolatkörömből kiesnék nyugodtam mondom:

– Nézem ezredes urat. Nézem, hogy milyen pompás mellkasa, milyen jó feje van. Nagyszerűen meg lehetne mintázni.

– Gondolod, gondolod? – mondja barátságos mosollyal.

– Igen, igen – mondom – nagyszerű szobor lenne.

Később, amikor magunkra maradtunk, a segédtiszt majd megpukkadt a nevetéstől, hogy ez a tanár hogy meg tudta főzni az öreg pókhasút. Pedig Isten látja lelkemet, ilyesmire igazán nem gondoltam.

Mondom, a nagy szorongás közepette is kis reménysugár éltetett, hogy ismeretlen bűnöm talán mégsem lesz annyira főbenjáró, hogy menten főbelőjenek.

– Ezredes úrnak jelentem alásan, a munkaosztagokat kiküldtem, az iparosokat kiválasztottam, a fölösleges rakaszokat leadtam.

– Miről beszél is összevissza! Látom már, hogy ismét csak felületesen olvassák a parancsaimat – itt kisebb szünetet tart, majd hozzáfűzi – egyszóval áthelyezéséről nem akar tudni.

– Én, én – hebegtem megrémülten, mint az ártatlan pacsirta, melyet gonosz kezek éneke közben az égből rántanak le. Mert bizony semmiféle áthelyezésről vagy ilyesmiről nem tudtam, de mégcsak nem is álmodtam. Állásharcban, ha van jó fedezék, van élelem, és ok nélkül nem zaklatják túl sokat az embert, egészen kellemes a szolgálat. Itt mindez megvolt, tehát igazán (nem volt) okom az ismeretlenbe vágyódni.

Mindig tudtam, hogy nincsen színésztehetségem, csak a saját szerepemet tudom eljátszani. Ezt még túlságosan jól is, arcom nagyon is visszatükrözi belső énemet. Azt hiszem, hogy is könnyen leolvasható volt váratlan meglepetésem, amit köznyelven úgy hívnak, hogy begyulladás.

Parancsnokom csak fölényesen mosolyog:

– Már pedig rövidesen el fogsz menni innen. A többit majd elintézi Kosaczky, fordulj hozzá!

Kosaczkyt hiába faggatom, hogy miként, miért, hová? Nem válaszol, csak annyit mond, szedjem össze sátorfámat, készítsek el mindent az átadásra és másnap jelentkezzem. Hihető, hogy szörnyen ölt a kíváncsiság, szerettem volna valami közelebbit megtudni. Hiába kérdezősködtem a törzsnél meg másfele is, semmit sem tudok meg. Csak az tűnt fel, hogy mindenki úgy somolygott a bajusza alatt, amikor az áthelyezésemről beszélek. Végre, amikor már a menetlevelemet markomba nyomták megtudtam, hogy menetirányom nem a rettegett észak, hanem a bűbájos dél, ott is szép Erdélyország közepe: Marosvásárhely. A marosvásárhelyi m. kir. katonai alreáliskolába vezényeltek tanárnak.

Ekkor eszméltem csak rá, hogy egyszer, úgy vagy három hónappal ezelőtt parancsnokom megkérdezte tőlem, hogy mit is tanítottam Brassóban? Szépen megmondtam, hogy tanítottam földrajzot, természetrajzot, de főképpen franciát. Ekkor mondotta: „Na a professzort hazaküldjük.” Mosolyogtam s régen elfelejtettem azt a kis párbeszédet.

Így esett meg, hogy az első vonalból hazaküldtek a békés „hinterlandba”. Ha nem velem történik, el sem hiszem.