Írások dr. Walter Géza harctéri naplójából ‒ 2. rész

Dr. Walter Géza a budapesti 1-es honvédek között átélt harcéri élményeiről részletes beszámolót írt, amelyek között az 1915-ös doberdói karácsonyt is megörökítette. A bakák által szervezett meglepetést is tartogató ünneplést követően egy kalandos görzi utazásra is sor került…

Pollazzoi szakasz. 1915. december 25.

Félévi frontszolgálat után végre hosszabb pihenőhöz jutott ezredünk, a budapesti 1. honvéd gyalogezred. Nyugodtan készülgettünk a szent karácsony megünneplésére.

Egyik este, vacsora előtt, éppen a legénység karácsonyáról beszélgettünk, amikor is az asztalfőn Bartóffy Miklós századosunk bájos felesége elnökölt, aki ki tudta vinni, hogy a szent karácsonyt férjével együtt tölthesse el tizenöt kilométernyire az olasz fronttól, mikor kopogtattak az ajtón és megszólalt egy mély férfi hang:

— Szabad-e bejönni a betlehemeseknek?

A meglepett igenlő válaszra először is egy angyal röpült be, fiatal, csinos leányka képében, akiről csak később és nagy hitetlenkedve fedeztük fel, hogy férfi ember, a tizenkilenc éves Bagi honvéd. Azután torzonborz, ősz szakállal, nagy bottal pásztoremberek érkeztek, majd behozták a bethlehemi jászolt egy Liebesgabe ládából készült, ügyesen feldíszített kis alkotmányt, melynek szentképes belsejét egy villanylámpából kivett és elmésen alkalmazott battéria világította meg.

Felhangzott a Mennyből az angyal.., amely után a pásztorok játéka következett, szigorúan úgy, amint azt Szabolcsban járják karácsony tájékán. Csupán a szövegben volt egy kis eltérés, amely alkalmazkodott a mostani háborús világhoz és erősen szerepeltek benne a taliánok.

Betlehemezés az 1. honvéd gyalogezrednél
(Forrás: a szerző gyűjteménye.)

A pesti asszony meghatottan gyönyörködött a hajduföldi és szabolcsi bakák háborús bethlehemében, amelyben minden megvolt, ami ehhez a vallásos játékhoz dukál, csak az hiányzott belőle, aminek a megszületését hirdette a — Béke.

A másnapi vacsora újabb meglepetést hozott. Újból kopogtattak az ajtón és most arra kértek engedelmet, bejöhetnek-e a medvetáncoltatók?

Ez már a mi számunkra is meglepetést jelentett, mert a pesti asszonyka mulattatásában a medvetáncoltatást nem vettük programba. Kinyílt az ajtó és az egyetlen asszony őszinte sikolyára, egy hatalmas medve cammogott be, az orrába fűzött vaskarikán erős lánccal tartotta féken egy kucsmás, szőrbundás oláh, míg egy másik móc dobot pergetett, a harmadik pedig hatalmas fütykössel a fenevadat fékezte.

Tipikus oláh medvetáncolatás következett, mely után előttünk kellett a medvének ismét két bakává átváltoznia, hogy elhigyjük, csakugyan ember dörmög a medvében. Román katonáink találmánya volt a sikerült meglepetés.

Pontosan december 24-én érkezek meg a szeretetadományok. Jenő és József főherceg, a kultuszminisztérium, a Weisz nővérek (Weisz Manfréd leányai, Daisy, Edith), Pauker Mór papírkereskedő gazdag adományai. Majd egy hatalmas csomag Budapestről ezzel a felírással:

A budapesti 1. honvéd gyalogezred hős katonáinak — az otthonmaradtaktól.

Egy másik nagy csomag Bécsből tele mindenféle okos, praktikus holmival. Minden darabhoz megcímzett levelezőlap mellékelve, melyen a jószívü adakozó kéri az átvétel elismerését. Olvassuk a címeket, csupa iskoláslány, csupa rajongó, lelkes szavak és meleg üdvözletek: «für die ungarische Soldaten» Minden levél végén: «Éljen magyar!»

Bakáink majdnem elpityerednek örömükben és megindul a nagy levélírás, a köszönet és hála túláradó szavaival a Grete Müller és a Gertrúd Buchlereknek.

A budapesti 1. honvéd gyalogezred tisztjei az olasz fronton 1916. júniusában. Középen sapka nélkül Reviczky László alezredes, az ezred parancsnoka, tőle jobbra Bartóffy Miklós százados ül, az alezredes mögött pedig talán Walter Géza áll
(Forrás: a szerző gyűjteménye.)

Minden század külön állított karácsonyfát és mi elmentünk mindegyikhez, hogy meghallgassuk Scheich Gyula tábori lelkészünk gyönyörű beszédét, meghallgassuk katonáink énekét a kis Jézusról és gyönyörködjünk örömükben. — Mindegyik század vetélkedett abban, hogy az ő karácsonyfája a legszebb. És szép volt mindegyik és mindegyiknek megvolt a speciális érdekessége.

A bakák cédulára írták fel kívánságaikat és a szerint kapott mindenki ajándékot. Csak egyetlen egy sűrűn szereplő kívánságot nem tudtunk teljesíteni, azokét, akik a békét kérték. Hej, pedig de sokan ezt kérték…

Az ajándékok kiosztása után kabarét rendeztek bakáink. Hát volt abban minden a világon, ami orfeum, színház és cirkusz színpadján valaha napvilágot látott. És ez nem is volt olyan nehéz. A honvéd családból kitelik minden. Van közöttünk színész és artista, műénekes és kígyóember — Merkl őrmester, aki a Beketov-cirkusz tagja, — hegedűművész és nőimitátor, költő és erőművész, kupléénekes, komikus, cigány, — szóval minden, ami egy egész éjet betöltő műsor előadásához megkívántatik. A kabarét négyszer meg kellett ismételni, legutóbb a Vöröskereszt nevében gróf Pongrácz Jenő — a bashalmi Pongrácz gróf unokaöccse — meghívására, mindannyiszor frappáns sikerrel. És úgy a szereplők, mint a nézőközönség csak katonák voltak, — egyedül a pesti asszonyka képezett kivételt, aki nem tudta, minek örüljön jobban, a kacagtató előadásoknak, avagy talán inkább annak, hogy az olasz harctér hősei ilyen jókedvűen tudnak mulatni.

A pesti asszony Görzre volt kíváncsi. Beutazni oda kockázatos lett volna, a szerpentin útig azonban baj nélkül el lehet menni és onnan belátni Görzöt. Karácsony első ünnepén ebéd után hárman indultunk el a lelkész úr kocsiján azzal, hogy öt órára visszajövünk és már nyolc óra is elmúlt, amikor átfázva és pesti asszonyka háborús borzongásával hazaérkeztünk.

Utunk nagyon szépen indult és az asszonyka urához simulva nagy érdeklődéssel nézte az élelmivonat végnélküli kocsisorát, melyet egyegy sebesülteket vivő szekér, vagy olasz fogolytranszport élénkített és félénk kíváncsisággal hallgatta a mind jobban erősödő ágyúdörgést.

Egyik falut a másik után hagytuk el, a falvak tele katonasággal, dolgozó olasz foglyokkal, mozgókonyhákkal, tábori kórházakkal tábori sütődével, kézigránát és fegyvergyárral, mindmegannyi háborús motívumokkal. Utunk célját még nem értük el, amikor váratlanul sűrű, átlátszatlan, fojtó köd ereszkedett alá, amely homályos függönye alá takart mindent, úgy, hogy semmit sem láttunk, nem láttuk a távolban robbanó gránátok fényét, nem láttuk a füstölgő Görzöt, nem láttuk az utat és nem láttuk a két lovat sem a kocsi előtt.

Azt azonban tudtuk mind a hárman, hogy már a szerpentin úton vagyunk, amelynek egyik oldalán borzalmas mélység tátong és elég egy rossz gyeplőrántás, elég, ha az egyik ló csak egy kicsit félrelép, hogy lovastul, kocsistul, urát féltő pesti asszonyostúl a mélységbe guruljunk szörnyű halálra. Tudtuk ezt nagyon is jól, különösen a kapitány úr és én és tréfás beszédekkel iparkodtunk az asszonyka figyelmét elterelni a veszedelemről.

Görz főtere egy korabeli képeslapon
(Forrás: gallery.hungarican.hu)

Az asszonyka eszén azonban nem jártunk túl, tudta, hogy a kocsikerék mellett a halál leselkedik és még örült is neki. Ura mellé simult egészen, aki már ezerszer megbánta, hogy ilyen veszedelmes sétakocsizásra hozta el az asszonyt — és látszott rajta, mennyire örül annak, hogy végre, egyszer ő is az ura mellett lehet, mikor azt halálos veszedelem környékezi és ha meg kell halnia, hát legalább együtt halhatnak.

A sors irgalmasabb volt hozzánk, este 8 órára minden baj nélkül hazaérkeztünk. A vacsoránál azonban az asszonyka már nem jelent meg. A halál közelségének bénító hatását akkor érezte, amikor már messze volt tőle: szobájába zárkózva zokogott, siratta az urát, magát, a háborút, ezt a rejtelmes, véres borzalmakkal tele valamit, amelynek szele ma délután az ő arcát is megcsapta…