Rátkay Istvánnak a Hármas Hungaricum című kötetben olvasható egyik írása látszólag egy szemtanú hiteles beszámolója a przemyśli erődrendszer elestéről. Sorai azonban valójában egy jó tollú újságíró eszköztáráról tanúskodnak: a fogolytáborokban vele együtt raboskodó társai elmondásaiból táplálkozva örökítette meg az eseményeket. Cikkemben az ő alakját, és a przemyśli történtekről írt sorait mutatom be.

Az újságírásban és a mindennapi kommunikációban egyaránt megszokott dolog, hogy másodkézből származó információk alapján születik meg egy-egy írás: valaki más értelmezése vagy beszámolója bizonyul forrásnak.

Ezért nem csodálkozhatunk azon sem, ha egy újságíró-katona fogságba esése során, után, a másoktól hallott értesülések alapján gyászol a przemyśli erődrendszer elveszte felett. A Nagyváradon 1881. január 2-án született Rátkay István, Rátkay Kálmán nagyváradi tanár fia pontosan ezt tette. Noha családja Nagyváradon élt, ő maga a biztos munkahelyet, nyugdíjat jelentő m. kir. posta kötelékében pályázott meg egy gyakornoki állást, amely viszont szülőhelyétől messze vitte: 1903 – 12 között, Kaposvárott, majd Dombóvárott volt postatiszt, végül azonban más pályát választott és Mohácson kötött ki, mint újságíró, lapszerkesztő. A világháború kitörésekor az illetőségi helye szerinti nagyváradi 4. honvéd gyalogezredhez vonult be, majd hadapród-őrmesterként alakulatával kikerült a frontra.

Noha tehetséges, de ellentmondásos személyiség volt – írásos és szóbeli megnyilatkozásaiban egyaránt fennhéjázó, kötekedő és kihívó, verekedést, pereskedést, konfliktust egyaránt bevállaló „krakéler-típus”. Valószínűleg ennek meg korai fogságba esésének tudható be, hogy a 4-esek híresen élénk kulturális életében semmilyen nyomot nem hagyott, amely a Kratochvil Károly ezredes által vezetett alakulatnál eléggé elgondolkoztató. B. Sárközy Gergely visszaemlékezése is különböző oldalait villantja fel személyiségének.

Rátkay a bukovinai fronton került orosz hadifogságba, 1916. június 18-án, nagy szerencséjére úgy, hogy március 4-én megkapta tartalékos hadnagyi kinevezését: így tisztként vált fogollyá, annak összes előnyében részesedve.

Eközben idehaza kissé kusza helyzet alakult ki személye körül: Mohácsra hivatalos értesítés érkezett hősi haláláról, úgy, hogy eleste vélt helyeként a nyomtatott híradásokban egyaránt szóba jött az olasz front, illetve Bukovina. Augusztusra tisztázódott a helyzet, az elparentált kolléga ugyanis levélben adott életjelet magáról: „Családja a frontról visszatért sebesültektől csakugyan azt a hirt kapta, hogy a hadnagy elesett. Tegnap azonban Archangelskből tábori levelezőlap érkezett Nagyváradra, Rátkay Kálmán tanár cimére. A levélben Rátkay István hadnagy tudatja, hogy junius 18 án sebesületlenül orosz fogságba került és a körülményekhez képest eléggé tűrhető a sorsa.” – tudósított újólag Rátkayról a Somogyvármegye, a Pécsi Ujlap és a Mohácsi Hirlap. (Szóba sem kerül, hogy bevonulásakor feleségét, kisfiát hagyta itthon.)

Rátkay hadnagyot a fogság és a vele járó élményanyag, nemkülönben a tiszti táborral járó szabadidő mint írástudót új utakra vitte: hatalmas méretű, 46×38 cm-es, vastag lapokból elkezdte összeállítani a „pokoli” orosz hadifogság személyes krónikáját, amely azonban ennél sokkal összetettebb művé alakult. Világgá kiáltotta benne a fogvatartók összes kegyetlenkedését, külön „oldalakat” szentelt a politikailag vagy egyes, a rabság során velük kapcsolatba került meghatározó személyeknek, időnként bemutatta fogságának egyes állomáshelyeit, versekben siratta el az elhunytakat, dicsőítette a magyar katonákat, megemlékezett a hírek alapján hozzá eljutó eseményekről, az őket körülvevő ország természeti szépségeiről, látnivalóiról, érdekességeiről, népeiről. A szöveget színes rajzokkal, újságkivágatokkal illusztrálta. S ha mindez nem lett volna elég: figyelemfelkeltő, lombfűrésszel intarziaszerűen kivágott és színezett, fémdíszes kötéstáblába foglalta a gyönyörű, kalligrafikus kézírással írt, rajzokkal, kivágott képekkel gazdagon illusztrált belső részt. Az első kötetet még hadifogsága alatt készítette, valószínűleg Caricinben. Csererokkantként került haza 1918 augusztusára, vonattal, igen kalandos úton. Rendkívül szerencsés módon haza tudta hozni összes kéziratát és famunkáit – ezek képezték a későbbi kötetek szöveges és grafikai alapanyagát.

A hadifogság megpróbáltatásait soha ki nem heverő, másokkal is folytonosan megosztani akaró, kiapadhatatlan tollú szerző – akit 1918-ban tartalékos főhadnaggyá is előléptettek – ugyanis hazatérése után még számos – kinézetében, tartalmában, felfokozott hangnemében hasonló – kötetet is készített. Nem felkérésre.

„Muszkaország lángoló poklában címet viseli az a maga nemében ritkaságszámbamenő, pompás kiállítású, remekbe alkotott könyvérdekesség, melyet Rátkay István mohácsi hírlapíró, volt t. főhadnagy irt hosszú éveken át tartó orosz hadifogságában s amelyet most közszemlére kitett a Blancz-féle könyvkereskedés kirakatába, könyvbarátok körében leendő kisorsolás céljából. Eleven riportokban, szenzációs leírásokban érdekfeszítően ismerteti Rátkay e hatalmas müvében mindazokat a magyar szenvedéseket, melyeket véreinknek el kellett szenvedniük a rabtartók országában. A szemtanú, vérbeli újságíró meglátásaiban adja vissza és reális borzalmasságokkal mutatja be a cári Oroszország tragédiáját s a bolseviki forradalom retteneteit. Értékes belső szövegtartalmához teljesen méltó, feltűnően pazar kiállítású, díszmunkájának faintarziás, bőrkötéses köntöse is. Szinpompás könyvremek ez a ritka háborús katonaemlék. A fedéllapok rajzát ott künn a hadifogságban, a ,,Ludovica” ünnepi játékainak költői lelkületű, illusztris tervezője és megrendezője: Glock Tivadar ny. tábornok rajzolta. Egyik hasonló müvét Rátkaynak a „Svéd kir. Muzeum” szerezte meg, a másik kötet József főherceg birtokában van, a harmadik a m. kir. Hadtörténeti Múzeumban hirdeti örök időkre, hogy a magyar géniusz még az orosz hadifogságban sem pihent s e most kisorsolandó negyedik példányt viszont magyar katona emlékeként, magyar könyvbarátok kezébe óhajtja a szerző átengedni, ötszáz sorsjegyet bocsátott ki Rátkay, egyenként 3 pengős árért s a sorsolást a közhatóság és kir. közjegyző közreműködésével 1928 március hó 31-én tartják meg a mohácsi ,,Casino” helyiségében.” – adta hírül a Pécsi Napló 1923. március 9-i száma.

Ugyanakkor volt olyan eset is, hogy célzottan egy-egy közszereplőt – pl. József főherceget, de másokat is – keresett meg a már elkészített kötettel, elvárva az illetőtől annak megvásárlását – s tekintettel annak egyediségére, borsos áron.

Trianon hatására még inkább megerősödött Rátkay elképzelése, hogy kötetei révén küldetése, sőt kötelessége egyfajta prófétaként, nemzeti lelkiismeretként, megszólítani, emlékeztetni az elszenvedett muszka hadifogságra a magyarságot. Valószínűleg ihletett népvezérként szeretett volna megjelenni a közéletben, s ehhez eszköze a tollforgatás, az átélt hadifogság szenvedéseinek, áldozatainak bemutatása, világgá kiáltása lett. Kérdés viszont, hogy mialatt mások hazaérve kiadták visszaemlékezésüket, Rátkayban miért nem fel merült a könyvként való tömeges kiadás és ily módon a népszerűvé, ismertté válás ezen módja – ennek okát nem ismerjük. Az érthető, hogy műve nyomdába adására az orosz-szovjet viszonyok közt nem volt lehetőség. Tudjuk, hogy a világháború után költségét és minőségét tekintve nehéz lett volna ekkora formátumban, négyszínnyomással előállítani egy ilyen könyvet – gondoljunk csak a kétkötetes Hadifogoly magyarok története papír- és nyomdai minőségére! – nem is beszélve a példányszám kérdéséről. Ám nem ezt az utat választotta. Küldetéses alkotóként és „megélhetési” művészként próbált az orosz hadifogságnak örök emléket állítani. Egyedi, látványos díszalbumaiból hármat őriz a Hadtörténeti Múzeum, a svéd kötetről nincs tudomásunk, egyéb közgyűjteménybe került és magánkézben levő példányokról igen, bár egyelőre a vélhetőleg elkészült számos albumból több már nem lelhető fel.

Rátkay hadifogságának állomásai:
• Darnica, elosztótábor
• Caricin
• 1916. június (július 9.) – 1917. június: Asztrahán
• 1917. június – 1918. június: Verchnie Mulli

Rátkaynak már Darnicában volt alkalma találkozni a przemyśli hadifogoly tisztek egy csoportjával, sőt, Gyóni Gézával is, aki igen mély benyomást gyakorolt rá és – példaképének tekintve őt – később el is siratta. Így szerezhetett – a frontra is eljuttatott, általa nyilván 1915-ben ott elolvasott cikkeken kívül, amelyek alapján már hadifogságba esése előtt véleményt alkothatott a történtekről – bennfentesebb információkat az erőd kapitulációjának körülményeiről. Most Rátkay Istvánnak a Hármas Hungaricum című kötetben látható, a przemyśli erőd ostromáról szóló írását bocsájtjuk közre, ahol ő tehát nem volt személyesen jelen, de a táborokban, a többiektől hallottakból jó tollú újságíróként az alábbiak szerint örökítette meg az eseményeket. Írása elmenne a Mohácsi Hirlap vezércikkének is – csakhogy sokkal később íródott és nem került nyomtatásba. Feltűnő, hogy a vár harmadik ostromát, amely révén az erőd újra osztrák-magyar kézre került, meg sem említi.

A przemyśli erőd ostromáról szóló oldalak a Hármas Hungaricum című kötetben (HM HIM Hadtörténeti Múzeum, Könyvgyűjtemény, gy. sz. 371/2000)

„Bevette a hősök várát: az éhség! Przemysl várának gyönyörű védelme és kiéheztetés folytán történt feladása a magyar katonák hősiességének és az osztrák magasabb hadvezetés hibáinak szimbóluma gyanánt fog – jogosan – szerepelni az utókor előtt. Maga az a tény, hogy Przemysl-vára 40 éven át toldozva foltozva épült s a világháború beköszöntésekor kétharmad-részében már elavult volt, előre bizonyossá tette, hogy ott nem az ágyúk, hanem a katona hősiesség fogják megszerezni a dicsőséget és babért. – A várövet védő ágyúk az 50 kilométeres sugarú várövet túl se érték s igy a przemysl-i ágyúk 90%-a csak az orosz gyalogsági támadások visszaverésére, de nem az orosz tüzérség elhallgattatására voltak alkalmasak. – Ha nem így lett volna, nem lett volna szükség a több apró és a 6 nagy magyar kitörésre, melyek mindegyikét Tamássy tábornok vezette. – Az élelmiszer pótlás az első körülzárás utáni fölszabadulás után szintén osztrák baklövéssel történt s bárhogy keresnénk a vár elestét eredményező okait, a fő okot abban kell látnunk, hogy kevés élelmet tároltak, a bizonyosra vehető hosszabb körül zárás idejére. –
1915. március 22! Amíg élünk, soha nem feledjük el ezt a gyásznapot. A véres kárpáti húsvéti harcok s a vesztett lembergi csata után a harmadik csapás: Przemysl eleste. I. Ferencz József császár-királynak e nap hajnalán száztizenhétezer katonája indult el a legszörnyűbb rabság felé Przemysl várából s e száztizenhétezer harcosból legalább nyolczvanezer volt a magyar! Mikor már túl voltak a napi harmadrész élelmi adagokon s a mikor már több hátas és tüzérló sem volt, 1915 március 22.-ének hajnalát csontvázzá száradva várta ez a száztizenhétezer hős, akiknek Tamássy tábornok által vezetett utolsó kirohanását is csak az emberek erőtlensége omlasztotta össze. – E napra más már nem maradt hátra, mint a vár teljes romhalmazzá robbantása. – A fenti kép a X erődítmény romjait mutatja, amelyet az őrszemóriás Tatárdomb tűzhányója után elsőként robbantatott fel. Félig elpusztultan hevert az erődítmény, hogy halálugrását szinte percek alatt kövessék a többiek: az alsó képen még ép állapotában látható XIII-as páncélerődítmény és az V-ös erőd. A nyugati és északi frontok erődei, társaikat megelőzték az összeomlásban. A II.ik erőd úgy omlott össze mintegy kártyavár s tűzoszlopa fölfelé igyekezett, hogy az erőd körei halóporaikban még egy utolsó ölelésre fonódjanak össze. Minden erődben 6-6 hordó lőport halmoztak fel, dörgött a vár s vízhangot vert a város, melynek ablakai sorra betörtek. Percek múltán a déli domb láncolat pereme is egyformává lett, mert összeomlott a II. B és a III. sz. erőd is…
A váröv dörgedelmes pusztulásából részt kért a város is. A város is megmutatta, hogy együtt tud halni a várvédőkkel. A diadalt, dicsőséget learatta, illik a pusztulásból is kivenni a részét.
Mikor már a belső öv erődei, mind a levegőben röpültek, sor került az addig büszkén álló San-hidakra is. A balparti hídfők alá helyezett aknák fölrobbantak s az erős vashidak hirtelen derékba a törtek. Siedlicka felől ugyanakkor dörgő robbanás hallatszott, amelytől elsötétült az egész láthatár. – Mi robbanhatott ily idegrázó erővel? most robbant a harmincz és feles!
Ez a gyilkos szörny, miután befejezte hadi hivatását, hiába volt féltett kincse a várvédelemnek, pozdorjává kellett zúzódnia, nehogy csak egyetlen része is az oroszok birtokába kerüljön.-
A sorban most a barakképületek közelében levő sziedlicskai és a Borek-erőd melletti lőpor és töltényraktárak voltak. – Visítottak, pattogtak a golyók, mintha millió szörny vonított volna. Ezer villámlással, dörgéssel, millió töltény beszorult lélegzete szabadult ki. A lőportornyok teteje a levegőbe spriccelődött, a srapnellek gránátok őrjöngő dörgése felfokozta a poklot a fenségesség borzalmáig.-
Azután vége lett a keleti front erődeinek is. Különösen itt az I/4-es páncél erődnél izzott közel fél évig a várvédelem legvéresebb tusája. Most ez is egy időben röpült a levegőbe az I/1, I/3. és I/5. erődökkel. Az orosz hiába lőtte őket hónapokig, most megkapták a kegyelemdöfést és aztán tördelték a lőfegyvereket tépték a szíjjazatot, felszerelést, hogy az orosz semmit ne találjon, csak romokat a várban és a várból.
Przemysl vára így tűnt el egy félóra alatt a föld színéről!–”

A Hármas Hungaricum przemysli oldalait illusztráló képecskék kiemelve (HM HIM Hadtörténeti Múzeum, Könyvgyűjtemény, gy. sz. 371/2000)

Az általunk ismert albumokban még két helyen felmerül az erőd és védőinek helytállása, amelyet – szokásához híven –– némi átfogalmazással egyik kötetből a másikba is átemelt. A Hármas Hungaricum című albumban így ír, egy másik helyen is megemlékezve „Przemysl pokláról”, hasonlóan érzelemgazdagon, az érthetőbbé tétel érdekében Zrínyi Miklós gróf szigetvári kirohanásával rokonítva az utolsó przemyśli kitörést:

Az alább idézett bekezdés a Hármas Hungaricum kötetben, Rátkay kézírásával (HM HIM Hadtörténeti Múzeum, Könyvgyűjtemény, gy. sz. 371/2000)

„Hol vannak a többiek, akik megjárták a Cigány-szigetet, Doberdót, Przemysl páncél labirintusos poklát, akik hónapokig szecska kenyéren meg vízen tengették életüket, akik Tamássy tábornokkal élükön megcsinálták Zrínyi kirohanását s később végig vergődték Szibériát, a szellős orosz deszka barakkokat és fagyon, járványon, betegségeken, kínzáson, tjurmán és megaláztatásokon túl is valaha egyszer mégis csak viszont fogják látni oda haza Magyarországon egymást, – itt csak húszan vannak.”

A másik kötetben e szöveg kevésbé patetikus parafrázisát olvashatjuk:

Az alább idézett bekezdés a Eszükbe juttatom a Hazát – Muszkaország lángoló poklában albumban, Rátkay kézírásával (HM HIM Hadtörténeti Múzeum, Könyvgyűjtemény, gy. sz.: 68/2017)

„Hol vannak a többiek, akik megjárták Przemysl poklát s a sok ezer lövészárok labirintusait, akik hónapokig szecskakenyéren meg vizen tengették életüket, akik Tamássy tábornok vezényszavára rontottak ki az oroszra s akik később végigvergődték Szibéria deszkabarakkjait, fagyos hidegét, járványait, kínzásait, tyurmáit és megaláztatásait?”

„Hol vannak a katonák? Elmúltak régen. Sírjuk felett száz virág” – mondhatnánk a világhírűvé vált, fülbemászó melódia egykori énekeseivel – Pete Seegerrel (Where Have All The Flowers…) vagy Marlene Dietrich-hel (Sag mir, wo die blumen sind…). Rátkay a maga módján albumaival mindenkinek, élőknek és holtaknak próbált emléket állítani, aki megjárta a háborút.

A Sag mir, wo die blumen sind… kezdetű dal Marlene Dietrich