Bosznia és Hercegovina osztrák‒magyar megszállása 1878-ban több tiszt pályafutásában meghatározó szerepet töltött be, amint azt a horvát származású Georg Babich ezredes trebinjei városparancsnok példája mutatta. Az 1934-ben Pozsonyban elhunyt szerb származású, magát magyarnak valló Mihalcsics György altábornagy is sajátos közép-európai katonai pályát járt be, amelyen éppen az okkupáció indította el és a Nagy Háborúban érte el tetőpontját.

Mihalcsics György 1854-ben született Budakalászon, ahol akkor több mint 600 szerb élt, apja pedig Timotije (Timót) Mihalcsics görögkeleti pap volt. A pópa 4 fia közül Gyorgye/György katonai pályára lépett, Nikola/Miklós erdőmérnök lett, Jaszenovácra helyezték, ahonnan az ő fia, Sztanoje (1892‒1956) 1915-ben Szerbiába szökött, s az osztrák‒magyar hadsereg ellen harcolt, majd később a Jugoszláv Királyság egyik belügyminisztere lett. A harmadik fiút Sztyevant/Istvánt (1861‒1942) ortodox pappá szentelték, majd Baranyakisfalud parókusaként egyesületet, szövetkezetet alapított, a szerb kisebbség harcos képviselőjeként 1919-ben küldöttséget vezetett Párizsba, amelyben kérte, hogy a teljes Baranya megyét a délszláv államhoz csatolják (!), azután etnográfus, országgyűlési képviselő lett új hazájában. Aleksza/Elek a negyedik fiú viszont évtizedekig a budapesti IV. kerületi (Veres Pálné u. 23. sz.) görögkeleti szerb elemi iskola igazgató-tanítója volt. A Mihalcsics fivérek pályafutása jól szimbolizálja a dualizmus időszakában a társadalom különböző területein egy magyarországi szerb család tagjainak törekvését az egyenjogúságra, illetve annak nehézségeit és sikereit.

Az 1841-ben állított ortodox kereszt és a szerb templom Budakalászon
(Forrás: https://commons.wikimedia.org .)

A budakalászi szerb ortodox pap György nevű fia – miután szerb nyelven elvégezte az elemi iskolát – 1864-1866 között a pesti evangélikus gimnáziumban tanult 2 évig, de nincs nyoma, hogy azt elvégezte volna. Később magántanulóként fejezhette be a gimnáziumot, mert szüksége volt érettségi bizonyítványra katonai felemelkedése során. Egy tudósítás szerint ezután Pesten lakott és kéményseprőként dolgozott, mielőtt bevonult a császári és királyi 32. gyalogezredbe sorkatonai szolgálatra még 1878 előtt. Ennek volt parancsnoka a már említett Georg Babich ezredes, akiről Trebinje és az okkupáció kapcsán már írtunk. Az akkoriban még soknemzetiségű magyar főváros házi ezredének az összetétele is soknemzetiségű volt.

1878 nyarán az ezredtörzs és egy zászlóalj ekkor már Hercegovina határán, a dalmáciai Zárában állomásozott, Mihalcsics pedig lovag eggendorfi Ferdinand Pachner alezredes zászlóaljában szolgált. A boszniai okkupáció kezdete után már „háború időtartamára kinevezett tiszthelyettes” ( Offiziers-Stellvertreter auf Kriegsdauer) volt, vagyis közlegényből őrmester lett, a hadjárat pedig segíthette előrejutását, mert a tisztek hiánya miatt szakaszparancsnokként szolgálhatott.

A cs. és kir. budapesti 32. gyalogezred jelvénye az első világháború időszakából
(Forrás: HM HIM Hadtörténeti Múzeum Numizmatikai Gyűjtemény, nyilvántartási szám: 177/2005/127.)

Az okkupációs hadműveletek során a 32. gyalogezred II. zászlóalja 1878. augusztus 8-án vonult be a hercegovinai Stolacba, amelynek akkor kb. 700 lakóháza és 3000 lakosa volt. Az alakulat 8. századát azonban 13-án a muszlim felkelők a közeli Ravnice mellett csapdába csalták és 74 katonáját lemészárolták. Az ő felváltásukra érkezett 16-án az I. zászlóaljjal Mihalcsics a stolaci várba, amelyet a felkelők és a helyi lakosok azonban rögtön bekerítettek és megkezdték az ostromát.

Stolac és vára a XIX. században
(Forrás: https://www.reddit.com .)

Pachner alezredes állandó puskatűz által beszorított 785 fős egységének gyorsan fogyott az élelme, lőszere, ivóvize, ezért sürgősen futárt kellett küldeni a dandárparancsnoksághoz segítségkérés céljából. A délszláv nyelveket értő, bosnyák szokásokat ismerő Mihalcsics tiszthelyettes ‒ önként vagy jutalom reményében ‒ jelentkezett erre a feladatra. Ezzel a döntéssel kezdődött a szerb származású tiszthelyettes igazi hőstörténete.

Osztrák‒magyar katonák harc közben Stolac környékén
(Forrás: https://historyin172.blogspot.com .)

Mihalcsics muszlim ruhába öltözött, másféle fegyvereket fogott, majd 18-án éjszaka egy kötélen leereszkedett a várból és mivel nem tudtak feladatáról, még a 32-es őrszemek is rálőttek. A támadók első ostromvonalán még egyszerűen átjutott, de a második vonalnál már tűzharcba keveredett és órákig menekült üldözői elől. Végül 19-én hajnalban találkozott a 33. vadász zászlóalj előőrsével, parancsnokuknak átadta Pachner segélykérő levelét, de még órák teltek el, míg újabb csetepaték után megérkezett a 3. hegyidandár parancsnokságára, Schluderer vezérőrnagyhoz. Neki is átadta a levelet, majd csatlakozott ezredéhez, akiknek tagjaival együtt a felkelőkkel vívott további összecsapások után csak augusztus 21-én tudták Stolacot felmenteni. Mihalcsics vakmerő küldetését ezután számtalanszor felidézték, kiszínezték és több mint 50 évig emlegették Magyarországon. Egy magyarországi szerb nyelvű újság ugyanolyan büszkén nevezte a szerb nemzetiség hősének (junak) mint a régi legendás szerbiai törökverő felkelőket.

Stolac napjainkban nyugat felől
(Fotó: Pintér Tamás, 2024 júliusa)

Stolac napjainkban a Bregava folyóval, a vár a háttérben
(Fotó: Pintér Tamás, 2024 júliusa)

A „stolaci hős” ezért a vakmerő hőstettéért 1879-ben Arany Vitézségi Érmet kapott, illetve soron kívül hadnaggyá léptették elő, ami 1866 óta nem fordult elő. A 32-esektől – a tisztikarral kialakult konfliktusa miatt ‒ 1883-ban áthelyezték a cs. és kir. 70. péterváradi gyalogezredhez, amely Mihalcsicsot Dolnja Tuzlába küldte az egyik újonnan szervezett boszniai-hercegovinai gyalogos század szakaszparancsnokának. Nyelvtudása segíthette az öt éve még ellenségnek tekintett bosnyákok kiképzésében. Ott 3 évig szolgált, főhadnaggyá nevezték ki, majd 1886-ban visszatérhetett a 32-esekhez. Ekkor sem lehetett könnyű helyzetben, mert 1889-ben végleg elhagyta a közös ezredet és a honvédségnél folytatta szolgálatát. Így vette át századosként és századparancsnokként a m. kir. pécsi 19. honvéd gyalogezred, amelynek kaposvári zászlóaljában is szolgált.

Katonák a kaposvári honvédlaktanya udvarán korabeli képeslapon
(Forrás: Hungaricana)

Mihalcsics 1892-ben vette feleségül a pécsváradi ortodox templomban Varga Teklát, egy németürögi (később Pécs-Rácváros) kádármester leányát, akitől a Hadtörténelmi Levéltárban felelhető anyakönyvi lapja szerint nyolc gyermeke született. Gyermekei a FamilySearch-ön található születési anyakönyvek és gyászjelentések alapján: Tekla (1892), Olga Vilma (1894), Tódor (1895), Zóra Mária (1896), Kornél (1897), Irén (1901), Györgyi (1910), egy fiú meghalt csecsemőkorában (1900-ban). Mihalcsics 8 évig volt a pécsi honvédeknél, ahol stolaci hőstette miatt a városi társadalom megbecsült tagja lett, közben pedig elvégezte a honvéd törzstiszti tanfolyamot.

1897‒1908 között már a nyitrai 14. honvéd gyalogezred egyik zászlóaljánál szolgált Léván, gyermekei a szatmári irgalmas nővérek ottani intézetében nevelkedtek. 1898-ban őrnaggyá 1903-ban alezredessé nevezték ki, és a lévaiak zászlóaljparancsnokként még jobban tisztelték, különösen a boszniai megszállás 20. évfordulóján megjelent visszaemlékezések szerint. 1906-ban ő lett a 14-es nyitrai honvédek parancsnoka, majd 1908-ban a debreceni 3. honvéd gyalogezred parancsnokává nevezték ki. Ott 3 évig tartózkodott, stolaci hírneve Debrecenben is tekintélyt biztosított neki. Mihalcsics ezredes végül több mint 30 év katonáskodás után 1911-ben megkapta a vezérőrnagyi rendfokozatot, vagyis elérte a tábornoki rangot, és a IV. honvédkerület parancsnokságához osztották be. Ekkor költözött családjával Pozsonyba, ahol a családjával élt a haláláig. A Királyi Könyvek tanúsága szerint 1913-ban nemesi rangot és előnevet kapott „Stoláczi Mihalcsics György mindkét nembeli valamennyi törvényes ivadékaival és maradékaival együtt”.

A Mihalcsics György és leszármazottai részére adományozott címer képe
(Forrás: https://archives.hungaricana.hu)

Amikor 1914-ben kirobbant az 1. világháború, Mihalcsics György pozsonyi honvéd vezérőrnagynak már több kitüntetése volt: a Vaskorona Rend 3. osztálya, a Katonai Érdemkereszt (később 3. osztály), az Arany Vitézségi Érem, a Hadiérem, a 2. osztályú Tiszti Katonai Szolgálati Jel, valamint a Jubileumi Emlékérem a Fegyveres Erő Számára és a Katonai Jubileumi Kereszt, melyeket Ferenc József uralkodásának 50. és 60. évfordulóján kapott.

Népfelkelők az 1. világháború kezdetén
(Forrás: Kajon Árpád gyűjteménye)

A Nagy Háború kirobbanásakor 60 éves Mihalcsics György vezérőrnagyot 1914. augusztusában kinevezték a pozsonyi 100. honvéd népfelkelő dandár parancsnokának és több ezer magyar, szlovák, német anyanyelvű tartalékos katonával az orosz frontra küldték. Ott Heinrich Kummer tábornok hadseregcsoportjába osztották be őket a krakkói lovashadosztály, a prágai és az olmützi népfelkelő egységek mellé. Az első hetekben – a vezérőrnagy későbbi előadása szerint – alig voltak ágyúik, ezért súlyos veszteséget szenvedtek és tulajdonképpen „élő falként” lassították az orosz előrenyomulást. A dandárt egy hónap múlva már a pozsonyi 13-as a nyitrai 14-es és a trencséni 15-ös honvéd népfelkelők 3-3 zászlóalja mellett a 15. honvéd huszárezred egy százada, a krakkói erődből érkezett 4 géppuskás szakasz, a 13. lovasított ágyúsosztály, valamint egy 4-9 cm-es lövegekkel felszerelt tüzérosztály (a későbbi 100. ágyúsezred) alkotta, és további súlyos harcok vártak rájuk.

Az idős stolaci hős népfelkelői 1914. augusztus 26. és szeptember 1. között Lublin mellett védekeztek az oroszokkal szemben majd szeptember 2-6 között ellentámadást indítottak ellenük. Ezután ismét védekeztek és visszavonultak Lublintól délre a San folyó mögé. Szeptember végén a Visztula menti őszi hadjárat idején tartalékba kerültek, majd október elején a Visztula északi partján ismét előre nyomultak. Mihalcsics alatt szolgált ekkor a később a Piave mentén vitézkedő, majd IV. Károly király támogatójaként híressé vált Lehár Antal őrnagy.

A 100. honvéd népfelkelő dandár helyzete 1914 szeptemberében Lublintól kissé nyugatra
(Forrás: https://www.austro-hungarian-army.co.uk/biog/leharant.htm)

A pozsonyi honvéd népfelkelő dandár néhány hónap alatt lassan felőrlődött a túlerővel szembeni harcokban. 1914. október 19-től a 74. honvéd gyalogdandár parancsnoka volt november 17-ig. Az idős Mihalcsics vezérőrnagynak kiújult egy régebbi betegsége, ezért visszarendelték Pozsonyba. Elismerésképpen azonban 1914 decemberében megkapta az uralkodótól a Lipót Rend hadiékítményes lovagkeresztjét, illetve az altábornagyi kinevezését majd 1916-ban ‒ közel 40 év szolgálat után ‒ véglegesen nyugállományba helyezték. A Nagy Háború alatt fiai is katonatisztként szolgáltak és viselték a stolaci előnevet, Kornél (1891‒1919) apja egykori ezredénél a 32-eseknél volt főhadnagy, s a háborúban, a Pievénél szerzett betegségben fiatalon elhunyt, Tódor (1895‒1975) pedig tüzérhadnagyként még visszaemlékezést is írt. Az öreg honvédtábornok 1918 augusztusában még Budapestre utazott és részt vett a ravnicei tragédia áldozatainak emlékére évenként megtartott gyászmisén és az emlékünnepségen.

Miután 1919. január elején a csehek bevonultak Pozsonyba, Mihalcsics altábornagy és családja egyrésze a csehszlovák állampolgárságot választotta, így nyugalmazott tábornokként szerényen 15 évig az ő nyugdíjából kellett megélniük.

A pozsonyi Színház tér az 1920-as években
(Forrás: https://svetvykupu.sk)

Az okkupáció 50. évfordulóján, 1928-ban az öreg tábornokkal Pozsonyban egy újságíró hosszabb interjút készített és Budapesten is megemlékeztek róla, egyébként visszavonultan élt, bár a pozsonyi Polgári Kaszinó rendezvényein részt vett.

1927-ben arra kényszerítették, hogy feleségével és a vele élő három lányával együtt egy kisebb lakásba költözzenek át, 1931-ben pedig megvonták a nyugdíját. A Hadtörténelmi Levéltárban megőrzött 1931. június 14-én kelt levelében kérvényezte a kormányzótól a kivételes visszahonosítását és nyugdíjának a folyósítását, amelyre az irat tanúsága szerint nem került sor.

A Csehszlovákiában is magát magyarnak valló, s a hazájába visszakívánkozó nyugdíjas honvédtábornok végül 80 éves korában 1934. szeptember 25-én hunyt el és családi körben temették el a pozsonyi Szent András-temetőben (ma Ondrejský cintorín).

Mihalcsics György gyászjelentése a pozsonyi magyar Híradó 1934. szeptember 27-i számában
(Forrás: Arcanum)

A tudósítások szerint nagy részvét mellett helyezték örök nyugalomra a stolaci hőst, a beszentelést Jeszenák Gábor római katolikus kanonok végezte, a temetésen pedig nagy számban vettek részt az elhunyt volt bajtársai Schariczer György (1864‒1945) nyugállományú gyalogsági tábornokkal, volt hadtestparancsnokkal az élükön. Megjelentek – többek között ‒ Brolly Tivadar, Pozsony város nyugalmazott polgármestere, Jabloniczky János prágai országgyűlési képviselő, valamint a Polgári Kaszinó küldöttsége Mauks Endre igazgató vezetésével. Nem tudni mennyien utaztak ki Magyarországról megadni a végtisztességet, de Mihalcsics György altábornagy temetésén is látványosan nyilvánult meg az a szeretet és tisztelet, amelynek az elhunyt idős katona örvendett, ezért a több mint kilencven évvel ezelőtt gyászoló pozsonyiakkal együtt mi is reméljük, hogy emléke nem fog feledésbe merülni.

A kutatásban nyújtott segítségért köszönetet mondok Kajon Árpádnak, Pintér Tamásnak, Stencinger Norbertnek és Tótpál Klaudiának.