Cs. és kir. mozgó sebészcsoportok az osztrák–magyar haderőben az I. világháború idején

Az Osztrák–Magyar Monarchia haderejében működött cs. és kir. mozgó sebészcsoportok (k. u. k. mobile Chirurgengruppen) az I. világháború idején többnyire a frontvonalhoz közel tevékenykedő, sebész szakorvosi egységek voltak, amelyek célja a sebesültek gyors és szakszerű ellátása, illetve életmentő műtétek elvégzése volt. De miért is volt szükség ezekre a sebészcsoportokra? Kinek az ötlete nyomán szervezték meg őket? Mit lehet tudni a világháborús tevékenységükről? Kik voltak és mit tudunk a sebészcsoportokban szolgált magyar sebészekről? A cikk e kérdésekre ad választ.

A lövészárok-hadviselés során nagy számban megjelent sérülések, mint például a géppuska, a kézigránát, vagy a különféle tüzérségi eszközök okozta, gyakorta roncsolással is együtt járó sebek jelentős kihívást és egyben új kutatási irányt is jelentettek a hadviselő felek katonai egészségügyi szolgálatai számára. A lövészárok-harcászat viszonyai között különösen felértékelődött a sebészet mint orvosi szakterület, valamint a sebészorvosok szakmai szerepe és presztízse. A világháborút megelőző, egyre fokozódó háborús készülődés közepette a hivatásos katonai szolgálatot teljesítő orvosok mellett mind nagyobb igény mutatkozott a tartalékos orvosokra, illetve a népfelkelő korosztályhoz tartozó, 40-50 esztendős orvosokra is. A szakértők számára ugyanis világossá vált, hogy egy mozgósított, több százezres vagy milliós tömeghadsereg egészségügyi ellátására a hivatásos szolgálatot teljesítő orvosi tisztikar létszáma, illetve képzettsége nem elegendő. Azt is tudták, hogy a különleges sebészi ismereteket igénylő, elsősorban lőtt vagy roncsolt sérülések száma is ugrásszerűen növekedni fog. Sőt az nyilvánvaló volt, hogy a sürgős, életmentő sebészi beavatkozás nélkül a sebesültek nagy része nem fogja túlélni az első szakorvosi beavatkozást adni képes, a harcvonaltól megfelelő biztonságban tevékenykedő tábori kórházig tartó, a korabeli, nehézkes közlekedési viszonyok okozta hosszú szállítási időt.

Felvétel a Budapesti Tudományegyetem I. számú Sebészeti Klinikájának (korabeli elnevezéssel „Kóroda)” dolgozóiról (Forrás: Kajon Árpád gyűjteményéből.)

A cs. és kir. Hadügyminisztérium 14. (katona-egészségüggyel foglalkozó) osztálya már az 1890-as évek végétől vezette a harctéri szolgálatra alkalmas, valamint alkalmatlan orvosok nyilvántartását. Az 1910-es évektől pedig a sebészi képzettséggel rendelkező orvosok kiemelt figyelemben részesültek. Az orosz–japán háború, illetve a Balkán-háborúk során szerzett katona-egészségügyi tapasztalatok alapján 1912-1913 fordulóján merült fel először a mozgó sebészcsoportok szervezésének a gondolata, amelyeket szükség szerint vasúton vagy gépkocsin szállítva gyorsan lehet a kijelölt frontszakaszra vagy egészségügyi intézménybe küldeni. A csoportokat mozgósítás esetén elsősorban a tartalékos, illetve a népfelkelésre kötelezett, idősebb sebészorvosok bevonásával kívánták létrehozni, hiszen a súlyos esetekhez megfelelő tudás és tapasztalat is szükséges volt.

A Budapesti Tudományegyetem I. számú Sebészeti Klinikájának orvosai egy röntgenfelvételt tanulmányoznak (Forrás: Kajon Árpád gyűjteményéből.)

A szervezési javaslat ötlete Anton Eiselberg és Julius Hochenegg sebészprofesszoroktól, a bécsi egyetemi sebészeti klinikák vezető sebészeitől származik, akik a sebészi csoportokat saját klinikáik orvosaiból, önkéntes jelentkezés után kívánták megalakítani. Az ötletet 1912 decemberében a cs. és kir. Hadügyminisztérium elfogadta, és az ügyben javaslattal fordult a cs. kir., valamint a m. kir. Honvédelmi, illetve Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumokhoz. Az elképzelés szerint nemcsak a bécsi és budapesti, hanem a Monarchia összes orvosi egyetemén megszervezik a háború esetén működő sebészi csoportokat. A javaslat támogatásra talált, bár az általános orvoshiány a Monarchia mindkét felét egyaránt sújtotta. Végül előzetesen Bécsben és Budapesten is 6-6 sebészcsoport megalakításában állapodtak meg, csoportonként legalább 3 orvossal. A továbbiakban minden hadtesthez legalább egy csoportot rendeltek volna, vagyis a 16 hadtesthez összesen 48 orvos, lehetőleg sebész képzettségű volt szükséges. Az orvoslétszámot a bécsi és budapesti klinikák mellett a grazi, innsbrucki, kolozsvári, krakkói, lembergi és prágai klinikák biztosították.

A budapesti klinikákon megalakítandó csoportok vezetőinek névjegyzékét Hazai Samu vezérezredes m. kir. honvédelmi miniszter az Alexander Krobatin táborszernagy cs. és kir. hadügyminiszternek küldött levelében 1913. szeptember 25-én közölte. A névlista szerint a csoportvezetők az alábbi ismert, illetve a világháborút követő években országos hírnevet szerzett sebészek lettek, akik között több, a m. kir. honvédség tartalékos, illetve szolgálaton kívüli állományában lévő orvos is volt:

• Budapesti I. sz. Sebészeti Klinika
  • I. csoport dr. Dollinger Gyula egyetemi tanár
  • II. csoport dr. Gergő Imre egyetemi docens, szolgálaton kívüli honvéd főorvos
  • III. csoport dr. Ádám Lajos tanársegéd
• Budapesti II. sz. Sebészeti Klinika
  • I. csoport dr. Borszéky Károly egyetemi adjunktus, szolgálaton kívüli honvéd segédorvos
  • II. csoport dr. Obál Ferenc tanársegéd, szolgálaton kívüli honvéd segédorvos
  • III. csoport dr. Mutschenbacher Tivadar tanársegéd, tartalékos honvéd főorvos

Az 1914. júliusi mozgósítást követően a sebészcsoportok azonnal rendelkezésre álltak, köszönhetően a háború előtt kidolgozott terveknek. Egy 1914 augusztusából fennmaradt jegyzék szerint a mozgósításkor a tervezett 16 csoport helyett jóval több, 36 csoport tudott megalakulni. A szolgálatra bevonult, népfelkelő korban lévő, tartalékos orvosi rendfokozattal rendelkező orvosok számára létrehoztak egy új állománycsoportot, a háború tartamára előléptetettek körét. A mozgó sebészcsoportban szolgálatot tejesített sebészorvosok többsége ilyen rendfokozatot viselt. Egy mozgó sebészcsoport általában – az eredeti terveknek megfelelően – 1 vezető sebészből, 1–2 segédorvosból, 1–2 altatóorvosból (vagy altatásra kiképzett orvosból), több nővérből, betegápolóból, valamint műtőssegédből és kisegítő katonákból állt, de a világháború további menetében előfordultak 8-9 sebészorvosból álló csoportok is. Felszerelésükhöz az alapvető sebészeti eszközökön, valamint kötszereken és fertőtlenítő szereken kívül több esetben röntgenkészülék és a műtétekhez szükséges világítási eszközök is rendelkezésre álltak. Hatékonyságuk fontos eleme volt a mozgékonyságuk. Kezdetben lóvontatású eszközökön, később pedig tehergépjárművekkel közlekedve rövid idő alatt tudtak a kijelölt tábori segélyhelyek és a tábori kórházak között mozogni.

A mozgó sebészcsoportokról, működésükről levéltári források csak elvétve maradtak fenn. Tevékenységükről leginkább a különféle orvosi szaklapokban, a sebészcsoportokban szolgált orvosok tollából megjelent szakcikkekből tájékozódhatunk. Bár ezek általában kifejezetten egy adott sebészi beavatkozás vagy beavatkozások orvosi leírásait jelentik. Némi támpontot csupán az orvosok esetleges kitüntetéseire vonatkozó kitüntetési javaslatok adnak. Annyi azonban bizonyos, hogy a mozgó sebészcsoportok megszervezésének alapelve az életmentő beavatkozások mielőbbi és sikeres elvégzése volt. Általában nem végeztek hosszan tartó, komplikált műtéteket, hanem:

• vérzéscsillapítást,
• végtag-amputációt,
• sebtisztítást,
• fertőzést megelőző beavatkozásokat
• az azonnali, vagy rövid időn belüli beavatkozást igénylő has-, mellkasi vagy koponyasérülések elsődleges ellátását végezték.

Egy mozgó sebészcsoport sebészeti eszközeiről készült számla, 1915.
(Forrás: KA KM 14. Abt. Nr 68/4-28-1915.)

A legfontosabb cél az volt, hogy a sebesült túlélje a hátraszállítást a tábori vagy a hátországi kórházakba, ahol később további ellátást kaphatott. Az említett orvosi szaklapok hasábjain többen, akik közt számos magyar sebészorvos is volt, már a világháború során megosztották tapasztalataikat. Különösen a koponya- és hasi sérülések ellátása, kezelése terén születtek új eredmények.

Sajnos, a világháború során működött mozgó sebészcsoportok számára vonatkozóan adataink nincsenek. Azonban a levéltári és könyvészeti források szerint az eredeti tervekben szereplő egyetemi sebészcsoportok mellett a Vöröskereszt és a Máltai Lovagrend is működtetett mozgó sebészcsoportokat. A sebészcsoportokban szolgált magyar illetőségű orvosok számáról sem tudunk számot adni. Mindenesetre a bécsi Hadilevéltárban őrzött hadügyminisztériumi és kitüntetési iratanyag, valamint a Hadtörténelmi Levéltár Tiszti személyügyi gyűjteménye két, a budapesti egyetemi sebészeti klinikák vezető sebészeiként dolgozó orvos harctéri tevékenységéről tanúskodik.

A korszakban, illetve azt követően hírnevet szerzett magyar sebészek közül Gergő Imre (Körmend, 1877. febr. 13. – Budapest, 1933. szept. 27.) egyetemi magántanár, tartalékos honvéd főorvos, a háború tartamára kinevezett II. osztályú főtörzsorvos mozgó sebészcsoportban teljesített szolgálatáról maradt fenn a legtöbb irat. Ő az Osztrák Császári Ferenc József Rend lovagkeresztje mellett az Osztrák Császári Vaskorona Rend III. osztálya kitüntetést is kiérdemelte. 1914. augusztus 6-ától állt szolgálatban a budapesti Révész utcai vöröskeresztes kórház vezető sebész főorvosaként, és 1915. február 15-éig végzett itteni tevékenysége során 600 nagyobb műtétet végzett. Az általa végzett beavatkozások 99,4%-a sikeres volt, vagyis a beteg túlélte a műtétet. 1915. október 1-jétől látott el harctéri szolgálatot a róla elnevezett mozgó sebészcsoportban, amely a cs. és kir. VII. hadsereg, majd a III. hadsereg közvetlen alárendeltségében működött az orosz hadszíntéren, Stanislau (ma Ivano-Frankivszk, Ukrajna) körzetében. 1916. szeptember 28-áig csoportja összesen 9500 súlyos sebesültet látott el, és mintegy 1700 műtétet végzett. 1916. szeptember 29-étől a világháború végéig sebészcsoportja vöröskeresztes sebészcsoportként folytatta tevékenységét. Az 1918. január 24-én, József Ágost főherceg vezérezredes által aláírt kitüntetési javaslat szerint 14 ezer műtétet végzett, és 40 ezer súlyos sebesült gyógyulásáról gondoskodott.

Gerő Imre tartalékos főorvos (Forrás: Wikimedia Commons.)

Gerő Imre tartalékos főorvos kitüntetési javaslata (Forrás: KA OBA Nr 226431.)

Kitüntetési javaslat (KA OBA Nr 226431; a szerző fordítása)

Dr. Gergő Imre a háború tartamára kinevezett m. kir. II. osztályú főtörzsorvos (tanácsadó orvos) az Osztrák Császári Vaskorona Rend III. osztálya kitüntetésének kitüntetési javaslata. 1918. január 24.

Az ellenséggel szembeni kiemelkedő, önfeláldozó és különösen dicséretes szolgálatért

Gergő főtörzsorvos úr különösen kiemelkedő orvos és sebész, aki mindenkor egész egyéniségével a beteg és sebesült harcosok javát szolgálja. Fáradhatatlanul és rendületlenül szolgálja a gondjaira bízottakat, akik érthető módon szeretettel és hálával ragaszkodnak hozzá. A háború kezdete óta viseli e nehéz szolgálatot, és az általa alakított számos sebészeti csoport mind mintaintzézménnyé vált, köztük a nemrég Kolozsváron létrehozott, ami röviddel felállítása után már komoly műtéteket is el tudott végezni. Gergő főtörzsorvos a háború alatt 14.000 műtétet végzett és 40.000 súlyosan sebesült beteget látott el, a halálozási arány nem haladta meg az 1%-ot. Ez tevékenység és siker.

A dokumentum szerint eddigi szolgálata során megkapta a Koronás Arany Érdemkeresztet, az Osztrák Császári Ferenc József Rend lovagkeresztjét és a Vöröskereszt II. osztályú Díszjelvényét.

Csoportjának fejbélyegző lenyomata (Forrás: HL AKVI 14844. sz.)

Ugyancsak mozgó sebészcsoportban szolgált Mutschenbacher Tivadar (Budapest, 1881. máj. 29. – Budapest, 1965. márc. 27.) tartalékos honvéd főorvos, végül a háború tartamára kinevezett törzsorvos, tanársegéd, később egyetemi magántanár, aki szintén egy róla elnevezett sebészcsoportot vezetett. Tevékenységért megkapta az Osztrák Császári Ferenc József Rend lovagkeresztje kitüntetést is. 1914. december 10-étől szolgált a róla elnevezett mozgó sebészcsoportban az orosz hadszíntéren, ahol harctéri látogatása során Károly József Ferenc főherceg, trónörökös kísérő orvosa is volt. A hadszíntéren szerzett tapasztalatait számos tanulmányban, cikkben tette közzé, majd a két világháború közötti időszakban az ország egyik legmeghatározóbb sebészorvosaként a Magyar Országos Orvosszövetségnek és a Magyar Sebész Társaságnak is elnöke volt.

Mutschenbacher Tivadar portréja (Forrás: Orvosképzés, 1942. június 1.)

Kitüntetési javaslat (KA OBA Nr 128925; a szerző fordítása)

Dr. Mutschenbacher Tivadar a háború tartamára kinevezett m. kir. törzsorvos Bronz Katonai Érdemérmének kitüntetési javaslata. 1916. szeptember 26.

A kiváló szolgálat elismeréseként

Mutschenbacher törzsorvos, első osztályú sebész és kiváló sebészeti diagnoszta. A Szerbiai Katonai Főkormányzóság megalapítása óta fáradhatatlanul és önfeláldozóan, sikeresen végzi hivatását. Kiváló tudásával, erős kötelességtudatával és odaadó buzgalmával ösztönzően és példamutatóan hat az alárendelt orvosokra. A Katonai Főkormányzóság területén az év elejétől napjainkig aktívan tevékenykedik.

A dokumentum szerint eddigi szolgálata során megkapta az Osztrák Császári Ferenc József Rend lovagkeresztjét és a Vöröskereszt II. osztályú Díszjelvényét.

Csoportjának fejbélyegző lenyomata (HL AKVI 31805. sz.)

Persze számos magyar sebészorvos is szolgált még mozgó sebészcsoportokban, de – mint említettem – egyelőre más neve nem bukkant fel a levéltári forrásokban.

Dollinger Gyula a korszak legtekintélyesebb sebészprofesszora, egyetemi tanár (Budapest, 1849. ápr. 10. – Budapest, 1937. márc. 2.), a háború tartamára kinevezett vezértörzsorvos neve ugyan az említett névlistában fellelhető mint a Budapesti I. számú Sebészeti Klinika sebészcsoportjának vezetője, de az eddig rendelkezésre álló források alapján – vélhetően az életkora miatt – végül nem vezetett mozgó sebészcsoportot.

Borszéky Károly (Budapest, 1875. nov. 22. – Budapest, 1933. febr. 15.) tartalékos honvéd segédorvos, majd a háború tartamára kinevezett II. osztályú főtörzsorvos, tanársegéd, később egyetemi tanár a listában szintén sebészcsoport-vezetőként szerepel, de nem tudunk róla, hogy ténylegesen szolgált volna mozgó sebészcsoportban.

Obál Ferenc (?, 1875? – Budapest, 1949. dec. 23.) szolgálaton kívüli honvéd segédorvos, majd a háború tartamára kinevezett ezredorvos, 1918-tól egyetemi magántanár világháborús katonai szolgálatáról sincs levéltári forrás. Ugyan fia, ifjabb Obál Ferenc, aki szintén orvosprofesszor lett, egy visszaemlékezésében említi, hogy édesapja ezredorvosként a harctéren is szolgált, de ezt levéltári források hiányában megerősíteni nem tudjuk.

Ádám Lajos (Tergenye, 1879. máj. 1. – Budapest, 1946. nov. 17.) népfelkelő segédorvos, majd a háború tartamára kinevezett főorvos, később ezredorvos sebészcsoportban teljesített szolgálatáról sincs adat. Pedig az ő neve is olvasható az előzetes tervben. Ádám Lajos már a II. Balkán-háború során is, 1913. július 15. és augusztus 28. között sebészként tevékenykedett Szófiában mint a Magyar Vöröskereszt missziójának vezetője. 1916-ban sebészet tárgykörből egyetemi magántanári képesítést szerzett. Pályafutása végén, 1946-ban Ádám Lajost az Eötvös Loránd Tudományegyetem rektorává választották. Számos tudományos közleménye közül a legjelentősebbek a fájdalom és a helyi érzéstelenítés témakörben születettek.

Végkövetkeztetésként, az eddig fellelt levéltári források szerint megállapíthatjuk, hogy a mozgó sebészcsoportok szolgálata nagyban csökkentette a sebesültek halálozási arányát, különösen a keleti hadszíntéren, ahol az úthálózat hiányosságai miatt a sebesültek hátraszállítása jóval hosszabb időt vett igénybe. A Monarchia egészségügyi szolgálatának, benne a mozgó sebészcsoportoknak a tapasztalatai a későbbi korszakok katona-egészségügyi ellátási rendszerére is hatással voltak, különösen a két világháború közötti időszakban.

Orvosi rendfokozatok az osztrák–magyar hadseregben az I. világháború idején:

A témához az alábbi levéltári gyűjtemények anyagait használtam föl: 

Kriegsarchiv KM 14. Abt.: A cs. és kir. Hadügyminisztérium 14. (egészségügyi) osztályának iratai

Kriegsarchiv OBA:  I. világháborús tiszti kitüntetési javaslatok dokumentumai

Hadtörténelmi Levéltár AKVI:  Tiszti személyügyi és anyakönyvi lapok, minősítési táblázatok