Roób József kohómérnök emlékei a Nagy Háborúból – 21. rész

1916 őszén Roób József egyre reményvesztettebb, mindhiába várja az otthoni leveleket. Meglepetésszerű látogatókat kapnak hírekkel, pénzhez jutási lehetőséggel, majd módot arra, hogy harmincan, idősebb tisztek visszaköltözzenek a városba. De ki kerülhet a szerencsés kiválasztottak körébe? Ez a kilátás az amúgy is feszült légkörben viszályokhoz, összetűzésekhez vezet. Az élelmiszer-ellátás is nehezedik. Vajon ki jár jobban, aki megy, vagy marad?

Szept. 14. Ma szokatlanul nagy volt a posta. 160 emberből álló csoportunkhoz 800-nál több kártya jött. És én mégsem kaptam. Szobánkban kívülem mindenki kapott. De hát nemcsak most van az így, hanem csaknem állandóan. Elkeseredésemet ki sem fejezhetem, telve vagyok keserűséggel. Nem csoda tehát, hogy oly nehezen ment nekem ma is a levélírás. Nem akarom még édes Iduskámat is idegesíteni és elkeseríteni, igyekszem hát igazi lelki állapotomat előtte lehetőleg elpalástolni. Hónapok óta nem is panaszkodom előtte a posta mostohasága felől. Másnak meg szintén nem panaszkodhatom, mert mindenki csak saját önző énjére gondol, így hát magamba kell fojtanom minden keservemet.

Szept. 17. Ma van esküvőnk 10 éves évfordulója. Hogy eltelt ez az idő. Mennyivel hosszabb mindennél most a hadifogság. A régi emlékek hatása alatt mély szomorúsággal telt el a mai napom. Úgy érzem, hogy közösek voltak ma gondolataink édes Iduskámmal. Talán nem is annyira a jelen volt az, ami annyira elszomorított, hanem a reménytelen jövő. Minden szenvedésnél sokkal súlyosabb ama kétségbe ejtő bizonytalanság, mely teljesen eltakarja előlünk az annyira várva várt véget. Szenvedni és azt sem tudni meddig, ez a borzasztó.

Szept. 18. Fásult egyhangúságunkat ma d. u. szokatlan élénkség váltotta föl. Meglátogatott bennünket ugyanis a magyar vörös keresztegylet kiküldöttje (br. Huszár úrhölgy) egy dán orvos és 3 orosz tiszt társaságában. Előadtuk összes panaszainkat, nem mintha talán azonnal várnók azok megvalósítását, hanem főleg azért, hogy helyzetünkről kellőképen fölvilágosítsuk és legalább magunkat megnyugtassuk. Amint mondotta, Petrogradban mindent ígérnek, de írásban semmit sem adnak és azért nem nagyon biztatók a kilátások.

A tobolszki hadifoglyokhoz érkező misszióról a magyar lapok is hírt adtak. (Forrás: Pesti Hírlap, 1916. szeptember 20. és Budapesti Hírlap, 1916. szeptember 20.)  

Mindennek daczára jól esett anyanyelvünkön elpanaszolnunk bajainkat oly egyén előtt, ki nem kénytelen megosztani sorsunkat, hanem szabadon haza mehet majd és elmondhatja a látottakat. Főbb bajaink alapjában véve csak a következők: hiányos posta otthonról, az érkező csomagok kifosztása, könyvek küldése, a bevásárlás korlátozottságának enyhítése, nagy kiadásaink lakásunk lakhatósága szempontjából. A bárónő végtelenül kedves volt, úgy hogy időskora daczára is általános szimpátiára tett szert. Igazán ritka fáradhatatlan lelkiismeretességgel teljesítette a magára vállalt kötelességét. Minden legénynek nehány kedves szó kíséretében átnyújtott 3 rubelt, nekünk pedig a dán kísérő 50 rubelt adott mindazoknak, kik azt azon kőtelezettséggel, hogy az hazaérkezésük után fizetésünkből levonathassék, igénybe vették; mit persze csaknem mindnyájan megtettünk, mert egy kis pénztartalék mégis csak nagyon jó. Itt voltak egész d. u., itt is ebédeltek. A kinek esetleg még több pénzre volt szüksége, azt előjegyezték, mit nehány nap múlva fognak nekik kiadni. Elutazása előtt még végül Ő Felsége ama üzenetét közölte velünk, hogy mindennemű szökési kísérlettől annál is inkább álljunk el, mert nemcsak, hogy annak sikeres keresztülviteléhez minimális a kilátás, de emellett az ily kísérletek még a számtalan visszamaradt fogolytárs helyzetét is oly mértékben súlyosbítják, hogy szinte önzés számba vehetők és az esetleg elérhető csekély előnyök messze mögötte maradnak az okozott hátrányoknak. Azonkívül azt is üzeni Ő Felsége, hogy esetleges kedvezmények elérhetése czéljából, rövid időre pl. egy-egy sétára tiszti becsületszavunkat adhatjuk arra nézve, hogy ez idő alatt nem teszünk semmiféle szökési kísérletet.

Végül kikísértük a bárónét a kapunkig, a hol az egyszerű parasztszekérre szállva és a lovak előtt megmaradt szénára ülve kedvesen búcsúzott el tőlünk mindnyájunk ama sóhaja kíséretében, vajon mikor fogunk mi haza felé útra kelhetni?

„Andorin bárónő, szikár, de barátságos hölgy, ki aczélidegekkel, bámulatos akaraterő és lelki önuralom felett rendelkezik” – írta róla Laky Imre.

Szept. 20. A vörös kereszt kiküldöttjének közbenjárása folytán foganatosított intézkedéseket úgy látszik megkezdte az orosz hatóság, igaz ugyan, hogy kissé muszkásan, amennyiben ma 14 legényt elvett tőlünk, úgy hogy most már csak hatunkra esik 1-1 legény a theoretice négyünkre számított 1-1 legény helyett, miután szakácsokra, kocsisokra és egyéb kisegítőkre is van szükség.

Szept. 30. A július 15-én itt járt generális Petrogradból ma újra itt járt és elvben hozzájárult, hogy a zsúfolt elhelyezésre való tekintettel 30 idősebb úr bemehet közölünk a városba lakni.

Okt. 6. Valamikor régen úgy képzeltem volna az életet a hadifogságban, hogy itt – távol az otthontól – mindenki a legteljesebb egyetértésben és összetartásban él egymással és ily módon igyekszik a szomorú hadifogság nehéz napjait elviselhetőbbé tenni. Mondhatom azonban, hogy e tekintetben nagyon csalódtam, mert talán sehol sem marakodnak annyit az emberek, mint ép itt a hadifogságban. Ennek okát a magam részéről főleg annak a nagyfokú idegességnek tulajdonítom, mely ez abnormális életmód folytán mindnyájunkon napról napra jobban és jobban elhatalmasodik. Ehhez járul még az is, hogy az ember elszakadva családjától, legkedveseibbjeitől azt sem tudja, mikor és hogyan fogja őket viszontláthatni és hogy különféle természetű és korú ember kénytelen együtt élni és egymáshoz alkalmazkodni.

Talán nincs az a nap, mikor itt csak a mi 160-as csoportunkban is nem lenne valami torzsalkodás. Bajos volna, de czéltalan is lenne mindezeket megörökíteni; jellemzésül azonban mégis följegyzem a következő kis történetet. Ma d. e. Veják tényleges főhadnagy (32 éves) felelősségre vonja Csőke népfelkelő főhadnagyot (36 éves), hogy miért nem tiszteleg neki. Miután erre nézve nem kap kielégítő választ, följelenti Csőkét az ezredesnél. Ez utóbbi erre utasítja Csőkét, hogy menjen el Vejákhoz és magyarázzák ki kölcsönösen e fölmerült kellemetlenséget és legyenek figyelmesek egymásiránt. Csőke elmegy tehát Vejákhoz, kijelenti neki, hogy a jövőben meg fogja neki adni a köteles tisztelgést, mire Veják válaszképen kifogásolja, hogy hogyan mert Csőke ő eléje, fölebbvalója elé kigombolt blúzzal menni, mikor az ezredes úr parancsa folytán jelenik meg előtte. Ilyen komédiák játszódnak le e szomorú világban. (Megjegyzendő, hogy Veják nemrég még 1 hónapig nem tisztelgett Materni tényleges századosnak.)

Az orosz generálisnak ama engedélyéből kifolyólag pedig, hogy 30-n bemehetnek a városba lakni, állandóan látni egyes csoportokat, amint zúgolódnak, sőt fenyegetődznek (?) nem azért, mintha ők talán be akarnának menni a városba, hanem azért, mert nem kérdezték meg őket, hogy vajon akarnak-e bemenni vagy sem. Úgy történt ugyanis a dolog, hogy Arlow ezredes Papházy és Horváth alezredesekkel szervezett egy csoportot, melybe az önként jelentkezett komolyabb és ennélfogva nekik szimpatikusabb egyéneket vették be. Érdekes, hogy az említetteken kívül Piller segédtiszt kivételével csupa népkelő és tartalékos lett kiválasztva. Úgy látszik, az idősebb törzstisztek maguk is megelégelték már fiatalabb kollegáik közellétét.

A magam részéről, ki szintén az irigyelt kiválasztottak között vagyok, főleg azért kívánkozom a városba, mert ott mégis remélem, hogy inkább tudjuk a szükséges élelmiszereket beszerezni, mint itt, ahol e téren már mindig jobban érezhető nehézségek merülnek fel. Az itt lakó orosz hadnagy miatt a mészáros is már csak az előírásos három napra való húst meri kihozni, a hét többi négy napjára tehát most már csak legföljebb nyulat vagy valami kevés füstölt húst lehet a kereskedőktől beszerezni. Itt a környéken azonban nem lehet semmit sem venni, mindent Tobolszkból kell hozni. Bizony sokkal gyengébb most a kosztunk, mint volt még nemrég, nem is szólva tavalyról. Czukrot egyáltalában nem lehet venni, nekünk a katonai hatóság személyenkint 1-1 hónapra 2 fontot ad csak (2×400=800 gr.), mi a reggeli kávéhoz szükséges. Akik theázni szoktak, azok azt most mézzel isszák, édes süteményről meg szó sincs. Zsírt is nagyon nehéz kapni. A böjtös ételek mind sűrűbben kerülnek étlapunkra. Villásreggelire többnyire tojásos krumpli, burgonya egy kis sült szalonnával, tejbe rizs, káposztás koczka, bab bundás kenyérrel vagy más ehhez hasonló szokott lenni. Az ebédnél pedig néha hiányzik a tészta, a böjtös napokon meg a hús és csak a krumpli garnírung lesz föltálalva a sült helyett. A rendes tészták pedig a következők: túrós csusza, grízes, schnupfnudli.

A ki előbb mindig meg voltam elégedve az étkezéssel, most bizony már magam is gyakran elégedetlenkedem. Remélem, hogy a városban mégis csak könnyebben jut az ember egyhez máshoz, itt pénzért sem kap az ember semmit.

Okt. 13. Végre elérte újból Migályi is vágyai netovábbját, megválasztották menage mayernek. Ma ment első ízben Tobolskba bevásárolni, de már is pórul járt, mert visszaérkezésekor kísérője följelentése folytán az orosz tiszt engedetlenség miatt azonnal visszakísértette Tobolskba – a tyurmába. 3 napot kapott.

Mialatt férje hadifogságban volt, Migály Károly főhadnagy felesége odahaza folytatott jótékonysági munkát: a Vöröskereszt diósgyőri fiókja részére már a békeévek alatt is gyűjtött rendezvények révén adományokat – és persze önkéntes ápolónőként is tevékenykedett.
(Forrás: Tolnai Világlapja, 1916. november 2. 2. o.)

Okt. 16. Végre újra itt vagyunk a városban, tegnap költözködtünk be az elmaradhatatlan eső kísérete mellett. Nagyon örülök, hogy bekerültem. Lakásunkkal teljesen meg vagyunk elégedve, jobbat – mint hadifoglyok – nem is kívánhatunk. 23-an vagyunk mindössze. Az egyik házban laknak 5-en és azonkívül ott van a konyha és az étterem; a másikban lakunk 18-an. 1-1 szobában átlag 2-3-an vannak; mi öten (Csőke, Pour, Fülöp, Piller és én) egy szép utczai szobában lakunk. Az öreg zsidó házi asszonyunktól részben bérelt, részben visszahagyott bútorok (szék, asztal, fotel, kép stb.) barátságosabb külsőt kölcsönöznek a szobáknak. Az udvar nem nagy, de padlózott; azonkívül van egy kis zöldségeskert és egy másik valamivel nagyobb kert fákkal. Gazdaságunk is van már: 2 malacz, libák és csirkék. Gondoskodnunk kell húsról a hús nélküli napokra. Az őrzésünkre kirendelt orosz katonák ugyan már e tekintetben is megnyugtattak, amennyiben ők maguk álltak elő ezzel a javaslattal, hogy miután nyilvánosan csak az előírt húsmennyiséget lehet megvenni, ami pedig még 3 húsos napra sem lenne elegendő, legjobb lesz, ha a mészáros a házhoz hozza kora reggel kocsin a húst, ők majd azt átveszik és behozzák és ily módon egész heti készletet szerezhetünk be magunknak a 3 húsos napon. Ilyen itt az ellenőrzés. Dgyengi-vel (pénz) mindent el lehet érni. A czukrot pl. most már hivatalosan osztják szét és pedig havonta személyenkint 2 fontot (à 400 gr.), à 19 kopekért, de azért dupla áron még mindig lehet szerezni a zsidó kereskedőnél, avagy a régebbi őrparancsnokunk feleségénél, ki szintén főliferánsunk ily tiltott árukat illetőleg. Egyszóval – úgy látszik – nem csalódtam, mikor főleg azért kívánkoztam vissza a városba, mert itt mindent könnyebben szerezhet meg az ember. Csak ipari czikkekben mutatkozik a folytonos áremelkedésen kívül itt-ott hiány, élelem azonban van még elég, legfölebb drágább.

Az átköltözés folytán megváltozott étkezési rendünk is, amennyiben ½ 1 órakor ebédelünk és este 7 órakor vacsorálunk.

Okt. 24. Tegnap ismét csomagokat kaptam édes Iduskámtól; egy kis párnát és egy skatulya szivart. Mióta elkerültem otthonról, ez éjjel aludtam először ismét tollun, ha mindjárt csak kis párnán is. Biz ez elég szomorú élet. Ami kis örömem néha akad, az is édes Iduskámtól származik. Bár már mielőbb meghálálhatnám jóságodat!

A román hadüzenet óta a posta még sokkal gyengébb; egy idő óta meg egyáltalán semmi sem jön. Tiszta véletlen, hogy megkaptam a csomagomat is; már egészen lemondtam róla. Csak legalább 1-2 szakkönyvet tudnék szerezni, de ahhoz sehogysem tudok jutni, pedig már sokféle úton megpróbáltam.

Ma a fogorvosnál voltám, miután az egyik fogamból kiesett nemrég egy darabka. Tekintettel az itteni általános lassúságra bizonyára egy ideig el kell majd oda járnom.

Minden hétfőn és csütörtökön mehetünk 2 órát sétálni, mi eddig nagyon kellemes volt. Az idő szép napsütéses, hó még nincs, noha már nehány nap óta erősen fagy.