A boldog békeidők világa bővelkedik a romantikus regények lapjaira kívánkozó hírességekben: nyughatatlan párbajhősök, makulátlan megjelenésű huszártisztek, self-made üzletemberek, feltalálók, világutazók és oroszlánvadászok hívták fel magukra a nyilvánosság figyelmét. A kihívásra éhes kalandorok között persze csak kevés oly polihisztort találhatunk, aki e figyelemreméltó szerepek majd mindegyikében kipróbálta magát élete során. A kivételek egyike Zubovits Fedor (1846–1920) kapitány volt, akinek fordulatos életútját Kazareczki Noémi dolgozta fel Igazmondó Háry János című kötetében. A kötetet vendégszerzőnk, Kréz Gellért mutatja be.
Kazareczki Noémi: Igazmondó Háry János. Zubovits Fedor rendhagyó katonai pályája. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2024. (Forrás: Zrínyi Kiadó)
A Zrínyi Kiadó gondozásában 2024-ben megjelent biográfia Kazareczki korábbi kutatási eredményeinek szintézise egy igényesen összeállított, gazdagon illusztrált kötet formájában. A szerző egy rendhagyó életpálya sajátos feldolgozását készítette el. Zubovits Fedor szerteágazó pályája lehetetlenné tette volna egy koherens, egyetlen kronologikus szálra felfűzött életrajz elkészítését. Kazareczki Noémi éppen ezért a kapitány különböző szerepeinek tematikus bemutatása mellett döntött: a katona és feltaláló, a publicista, a közszereplő, a botrányhős, az Afrika-utazó és műgyűjtő, végül pedig az irodalmi művekből visszaköszönő Zubovits alakját ismerhetjük meg az egyes fejezetekben.
Zubovits Fedor 1846-ban született egy köznemesi család sarjaként. Gyermekkorát Hont és Nógrád vármegyében töltötte, majd a családi fészket hátrahagyva Vácon, illetve a híres bécsi Theresianumban folytatott gimnáziumi tanulmányokat. Apja korai halála megrendítette a család anyagi biztonságát, és eltérítette Fedort attól a polgári életpályától, amit tanulmányai alapján szánhattak neki. Valószínleg pénzügyi okai voltak tehát annak, hogy a tizenhat éves Zubovits 1862-ben katonai pályára lépett. Tűzkeresztségére négy évvel később, az 1866-os porosz–osztrák háborúban került sor. Az ekkor már huszárhadnagyként szolgáló fiatalember a konfliktus kimenetelét eldöntő königgrätzi csatában is részt vett.
A kiegyezést követően a közös hadsereget hátrahagyva a magyar honvédség kötelékében igyekezett érvényesülni. Döntésének szintén egzisztenciális okai lehettek, a (lótartás miatt különösen költségesnek számító) huszártiszti életforma fenntartása ugyanis – számos bajtársához hasonlóan – Zubovitsnak is nehézséget okozott. Az 1868-ban újjászülető honvédség gyorsabb előmenetellel, ebből kifolyólag pedig magasabb fizetéssel kecsegtetett, hősünknek azonban csalódnia kellett várakozásaiban. Az elkövetkező években betegségre hivatkozva többször is szabadságoltatta magát, és nemzetközi katonai karrierbe kezdett.
Zubovits először 1867-ben próbálta ki magát külhonban, amikor Garibaldi vörösingeseihez csatlakozva harcolt a Pápai Állam ellen. Olaszországi kalandjában valószínűleg nagy szerepe lehetett az emigrációból hazatérő 1848–49-es hadvezérnek, Klapka Györgynek. Megismerkedésük körülményei homályosak, az viszont kétségtelen, hogy szoros viszonyt ápoltak egymással. Az 1870-es években Zubovits többször is feltűnt Klapka oldalán, és a tábornok nemzetközi renoméját kihasználva kezdte el építeni a saját kapcsolati hálóját. A helyi gazdasági érdekeltségekkel rendelkező Klapkának köszönhetően jutott el például Egyiptomba, ahol a kormányzó, Sefer pasa szárnysegédje lett.
1877-ben ugyancsak Klapkával együtt utazott az Oszmán Birodalomba, hogy részt vegyen az orosz–török háborúban. Zubovits későbbi életpályáját ez a konfliktus több szempontból is jelentősen befolyásolta. Egyrészt ekkor vette kezdetét haditudósítói pályája, másrészt az oroszok elleni harcokban tesztelte és tökéletesítette találmányát, a szárazföldi torpedót. Az elnevezés némiképp csalóka, ugyanis valójában egy botlódrótos aknatípusról van szó. A dinamit és a különböző hadászati robbanóanyagok hőskorában a hasonló találmányok kifejezetten keresettek voltak, ahogy azt a háború után Zubovitsnak is módjában állt megtapasztalni. Az 1880-as években Kínáig bezárólag országok kész sora vásárolta meg a szárazföldi torpedó használati jogát, aminek köszönhetően hősünk komolyabb vagyonra tett szert. Találmánya elismeréséül kapta meg századosi előléptetését is.
Zubovits kapitány ekkor már ismert embernek számított a Monarchiában, sőt Európában is. 1874-ben egy ragyogó sportteljesítménnyel, a Bécs és Párizs között felállított távlovaglási rekorddal hívta fel magára a közvélemény figyelmét. Hősünk tizennégy nap alatt tette meg a távolságot paripáján, a fogadásoknak köszönhetően pedig szép összeg ütötte a markát. Különböző extrém vállalásaival és haditudósításaival a következő években is gyakran hallatott magáról, a szárazföldi torpedó szabadalma pedig a régóta várt, jelentős egzisztenciális előrelépést is elhozta számára.
Zubovits Fedor megérkezése Párizsba (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1874. november 29. 757.)
Anyagi helyzetének látványos felívelésével Zubovits élete új szakaszába lépett. Az 1880-as években szabadalmi jövedelmeiből, illetve különböző befektetéseiből élt, ami a politikai szerepvállalást is lehetővé tette. Először szűkebb pátriája, Nógrád közéletében tűnt fel. A vármegye legvagyonosabb lakóinak egyikeként alanyi jogon részt vehetett a megyei törvényhatósági bizottság (gyakorlatilag képviselő-testület) munkájában, de gyakran megnyilvánult országos kérdésekben is.
A későbbiekben Zubovits megkísérelte, hogy a képviselőház tagjává választtassa magát. Baráti kapcsolatai alapvetően a dualizmus ellenzékéhez fűzték a kapitányt (még ha nem is osztotta minden kérdésben a függetlenségiek programját), 1910-ben ezért a Kossuth Ferenc-féle Függetlenségi és 48-as Párt színeiben futott neki a választásoknak. Egy somogyi választókerületben igyekezett mandátumot szerezni, próbálkozását azonban nem koronázta siker. Kudarcának hátteréről sokat elárul az a választást követően írt esszéje, amelyben a (pénzügyeire gondosan ügyelő) kapitány a politikai korrupció és a választási vesztegetések tarthatatlansága miatt fakadt ki a nyilvánosság előtt.
Zubovits közszereplőként kiemelt jelentőséget tulajdonított a sajtó erejének. Konfrontatív emberként publicisztikáiban gyakran ostorozta az általa képviselt ügyek ellenzőit és személyes riválisait. A nógrádi adminisztráció tagjait, egyházi méltóságokat, de még minisztereket is elmarasztalt a különböző országos lapok olvasóközönsége előtt. Nyomásgyakorlási kísérletei nem mindig jártak eredménnyel, a modern közélethez szokott szemünknek azonban különösen figyelemreméltó az a tudatos sajtópolitizálás, amit a kapitány folytatott.
Zubovits gyakori vendége volt az egykoron a Múzeum körút 13. szám alatt működő Fiume Kávéháznak, amely fontos törzshelye volt a századforduló ellenzéki nyilvánosságának. A kapitány politikusokkal és újságírókkal kötött barátságot a Fiumében, aminek nagy szerepe volt abban, hogy meglehetősen sok (harmincöt) cikke jelent meg élete során. Ez tekintélyes szám ahhoz képest, hogy nem az írás volt Zubovits (eredeti) hivatása. A sajtó egyébként is előszeretettel számolt be a kapitány peres és lovagias ügyeiről, amelyekből szép számmal akadt.
Kazareczki Noémi autokratikus és öntörvényű személyiségként jellemzi Zubovitsot, ugyanakkor megjegyzi, hogy a kapitány nyughatatlan természete volt gazdag életútjának fő titka is. Zubovitsot a kortársak a boldog békeidők egyik legaktívabb, mi több: legsikeresebb párbajhőseként tartották számon. Gyakorlatilag minden apró sérelemért képes volt ölre menni. A dualizmus kori sajtó hemzseg Zubovits párbajaitól, azonban könnyen lehet, hogy a valósnál kedvezőbb színben tüntették fel vívótudását, hiszen a kapitány többször is súlyosan megsebesült. Egy ízben a jobb karját is majdnem elvesztette. Ez persze nem szegte kedvét, magánemberként sem vetette meg az extrém helyzeteket.
Zubovits Fedor sólyomvadászat közben (Forrás: Tolnai Világlapja, 1910. május. 1. 984.)
Az időközben megnősülő Zubovits vagyonának jelentős részét utazásokra költötte. Az I. világháború kitöréséig számos alkalommal megfordult Észak-Afrikában, ahol vadászkaravánokhoz szegődve járta be a térséget az Atlasz-hegységtől Szudánig. Kevesen ismerték nála jobban a Maghreb-régió világát, mégsem írt könyvet az utazásairól, így neve sem rögzült a nagy Afrika-utazók sorában. Őt nemes egyszerűséggel a tiszta vadászszenvedély hajtotta, és ha már egzotikus tájakon járt, néprajzi kincseket is gyűjtött. Trófeáit a visegrádi házában állította ki, amelyet gyakran kerestek fel kirándulók. A gyűjtemény részét képezte a preparált nílusi krokodil, „Lencsike” is. A jószág kimúlása előtt „kiskedvencként” élt a nem éppen hétköznapi Zubovits-házban.
Az I. világháborúhoz közeledve a Monarchia vezetése igyekezett hasznosítani Zubovits észak-afrikai szakértelmét. 1911–1912-ben hivatalos katonai megfigyelőként például Líbiában járt, ahol az olasz–török háború alakulását kellett figyelemmel kísérnie. Egykori garibaldistaként sikerült elnyernie az olasz tábornokok bizalmát, így mélyebb bepillantást nyerhetett az olaszok által megszállt partvidék hétköznapjaiba. A szokásos haditudósítások mellett ugyanakkor hivatalos jelentésekkel is szolgált az őt megbízó közös külügyminisztériumnak. Beszámolóiban nem győzte hangsúlyozni, hogy az elméletileg szövetséges Olaszországban milyen erős Monarchia-ellenes közhangulat uralkodik. Ez számára, volt vörösingesként különösen is mellbevágó élmény volt – még ha megbízóit valószínűleg nem is lepte meg annyira.
Zubovits Fedor huszárkapitány, a „Cs. és Kir. Torpedóosztály” parancsnoka (Forrás: Képes Krónika, 1920. november 16. 1234.)
A hatvannyolc éves Zubovits 1914-ben ismét háborúba indult, ezúttal életében utoljára. Saját találmányával, a szárazföldi torpedóval szerette volna kivenni a részét a Nagy Háború harcaiból, ezért kitartó lobbitevékenységgel elérte, hogy felállíthasson egy önálló torpedóosztagot. Zubovits találmánya felett azonban ekkorra eljárt az idő. A különböző aknáknak fejlettebb változatai is használatban álltak az I. világháború idején, ezért a Monarchia hadvezetése csak korlátozottan számolt a kapitány csapatával. A következő években az orosz és az olasz front különböző mellékszakaszain vetették be Zubovits osztagát, mígnem 1916-ban idős kora és az elöljáróival szembeni kritikus megnyilvánulásai miatt végleg nyugalmazták a kapitányt.
Zubovits Fedor a Nagy Háború alatt (Forrás: Magyar hősök 1914-1916. Szerk. Tábori Kornél. 181.)
Az őszirózsás forradalmat követően Zubovits Károlyi Mihály kormányzatában vállalt szerepet a cigányügyek országos felügyelőjeként. A Tanácsköztársaság alatti sorsáról már keveset tudunk, a Horthy-kori irodalmi hagyomány viszont ellenálló attitűdöt tulajdonított Zubovitsnak. Egyes információk szerint a 133 napot követően ő hallgatta ki Korvin Ottót, a vörösterror egyik kulcsfiguráját. Ez az utolsó Zubovitsnak tulajdonított közéleti megnyilvánulás: a gyomorráktól szenvedő veterán 1920 nagy részét már kórházban töltötte. Szervezete végül hosszas betegeskedés után, 1920. október 16-án adta fel a küzdelmet.
Zubovits már életében irodalmi hőssé vált. Kalandjait ponyvaregények örökítették meg, de a kapitányt a budapesti kávéházakból ismerő nagy írókat is megihlette a személye. Mikszáth Kálmán, Herczeg Ferenc és Krúdy Gyula is bátor, találékony, lehetetlen kihívásokra vállalkozó hősöket mintázott róla. Herczeg egy komplett regény, az 1930-as Bolond Tatáry főhősét is a kapitánnyal kapcsolatos emlékeire építve alkotta meg. Zubovits egyébként is kedvelt témája maradt a két világháború közötti magyar irodalomnak. Az életét két korszak határán befejező kapitány a boldog békeidők regényes hősét jelentette a nosztalgiára építő szerzők számára.
Az Igazmondó Háry János mint kötet szemléletes példája annak, hogy hogyan érdemes egy több ponton töredékes, ugyanakkor zavarba ejtően szerteágazó életutat bemutatni. Kazareczki Noémi a Zubovits Fedor által viselt szerepeken keresztül érzékletesen világította meg az életutat meghatározó motivációkat, ezzel együtt pedig képes volt felhívni a figyelmet az esetleges inkonzisztenciákra és időbeli változásokra is. Az olvasóban legfeljebb azzal kapcsolatban merülhetnek fel kételyek, hogy mennyire is volt „igazmondó” ez a hús-vér Háry János.
Gondolok itt arra, hogy bár Zubovits kétségkívül bátor ember volt, ugyanakkor kalandjainak többségét egyedül a saját elbeszéléseiben ismerte az egykorú olvasóközönség. Márpedig vannak jelek, amelyek gyanakvásra adnak okot. Tudjuk például, hogy az eredeti tárgyak között bemutatott, de valójában egy hazai művész által hamisított totemekkel igyekezett lenyűgözni afrikai gyűjteményének látogatóit. Az esetleges igazságdeficittel kapcsolatos feltételezéseinket erősítik egy cseh utazó emlékiratai is: Vilem Nemec Egyiptomban találkozott a nemzetközi hírű kapitánnyal, akit egyszerű szájhősként festett le, olyasvalakiként, akit helyben senki sem vett komolyan.
Ha kiszínezte Zubovits a kalandjait, ha nem, az kétségtelen, hogy olyan imázst és mítoszt alakított ki maga körül, ami méltán tette korának ismert katonacelebévé. Ahogy Kazareczki Noémi is kiemelte végszavában: „ott a helye az Osztrák–Magyar Monarchia arcképcsarnokában” (159. o.). A kötetnek is ott a helye a Monarchia története, illetve a Mikszáth-, Herczeg- és Krúdy-művek világa iránt érdeklődők polcán. Utóbbiak számára garantáltan ismerős lesz a főszereplő alakja.
A cikk szerzője: Kréz Gellért