A zentai születésű Homolya Antal 1915-ben szinte még gyermekként került az orosz harctérre, ahol – több kitüntetést kiérdemelve – példásan helyt állt. Az életet kedvelő, jó kedélyű, társasági ember volt, aki a háborút követően magánhivatalnokként kereste kenyerét. Az 1944-es őszi impériumváltás során őt is meghurcolták, aminek következtében idejekorán elhunyt.

Homolya Antal József 1895. március 4-én született Zentán, akinek apja az iparos László, édesanyja pedig a törökbecsei származású Gaál Paulina volt. Az elemi iskolát követően Antal a zentai gimnáziumban folytatta tanulmányait. Nem volt különösebben jó tanuló, osztályzatai főleg elégségesek voltak. Viszont – sportoló révén – tornából jeles, mennyiségtanból és énekből pedig jó tanulmányi eredményt ért el. A gimnázium IV. osztályát az 1909/10-es iskolaévben fejezte be. További tanulmányairól nem rendelkezünk adattal, feltehetően munkába állt.

Homolya Antal (1895‒1947)
(Forrás: magángyűjtemény.)

1914 nyarán kirobbant az első világháború, amely alapjaiban változtatta meg a világot. 1915-ben – 20 évesen – Homolya Antalnak is be kellett vonulnia. A hadköteleskor betöltése előtt népfelkelőként Szabadkára, a m. kir. 6. szabadkai honvéd gyalogezred pótkeretéhez került, ahol átesett az alapkiképzésen.

A kiképzést követően, már 1915 augusztusában az orosz hadszíntér mögött állomásozó ezredéhez került: az 1915-ös, orosz csapatokkal vívott küzdelmeket követően, a hadvezetés a szabadkai 6-os honvédeket több hónapon át pihentette, tartalékban tartotta. 1916. január 11-én ismét az orosz hadszíntéren, a Bukovinában fekvő Rarancénál vetette be. Röviddel ezt követően, 1916. január 14-én Homolya Antal – ekkor már tizedesként – helytállásával kiérdemelte a Bronz Vitézségi Érmet.

Homolya Antal tizedes (balról a második) bajtársaival az orosz hadszíntéren
(Forrás: magángyűjtemény.)

A harctéren 1916 során is zajlottak a küzdelmes hétköznapok. Június elején a szabadkai 6-osok visszavonulási parancsot kaptak. A művelet során az ifjú Homolya, az ellenséggel szemben tanúsított bátor helytállásáért, kiérdemelte a II. osztályú Ezüst Vitézségi Érmet, amit 1916. június 17-én ítéltek neki oda. A fegyvertény megindoklásában a következőt jegyezték fel: „[1916.] Június 10-én 9 óra 45 perckor kapta a II. zlj. a parancsot a visszavonulásra a Raranczétől keletre lévő állásokból. Minden századból 2 ember maradt vissza az állásban, hogy a visszavonulást fedezze, illetve hogy tüntessen. Nevezett önként jelentkezett erre a szolgálatra, el lett látva lőszerrel és világítóeszközzel és azt a parancsot kapta, hogy a csapataink visszavonulását követően legalább 2 óráig maradjon az állásban. Ő a parancsot kitűnően végrehajtotta. Gyakori világítással és élénk egyes lövéssekkel álcázta csapataink visszavonulását, megakadályozta az ellenséges járőrök idő előtti közeledését és addig maradt az állásban, míg a közelharceszközökkel harcoló ellenség arra nem kényszerítette, hogy szolgálatát befejezze. Nevezett június 11-én újra bevonult a századához.”

Nem volt ez veszélytelen feladat! Ha az oroszok megneszelik, hogy az állásokat már csupán csak néhány honvéd tartja, akkor gyors előrenyomulással ezeket a katonákat könnyűszerrel elfoghatták, vagy akár meg is ölhették volna.

Homolya Antal tizedes (balról a második) bajtársaival az orosz hadszíntéren
(Forrás: magángyűjtemény.)

A m. kir. szabadkai 6. honvéd gyalogezredet ezt követően a szintén Bukovinában, Raranczetől 190 km-re délkeletre fekvő Kirlibabához vezényelték. A szabadkai honvédek itt egészen 1917 decemberéig foglaltak el védőállásokat, és tartóztatták fel az orosz csapatok támadásait.

Vidámabb pillanat az orosz hadszintéren, Homolya Antal tizedes (balról a második) és bajtársai
(Forrás: magángyűjtemény.)

Homolya Antal népfelkelő tizedes – a harctéren tanúsított katonai érdemeiért – 1917. augusztus 6-án megkapta a német Harcosok Érdemérmét, amelyet a szövetséges uralkodó, Vilmos német császár és porosz király adományozott.

A német Harcosok Érdemérem odaítéléséről szóló igazolás
(Forrás: magángyűjtemény.)

A német Harcosok Érdemérem
(Forrás: internet.)

A 6-os honvédek a háború hajrájában, 1918 augusztusában még az olasz hadszíntérre kerültek, ahol Monte Asalonénál harcoltak. A 1918 novemberében bekövetkező összeomlást követően a szabadkai honvédek – több más osztrák‒magyar alakulattól eltérően – sikeresen elkerülték a hadifogságba esést, és visszatértek Szabadkára.

Homolya Antal, aki szinte még gyermekként vonult hadba, meglett férfiként szerelt le, és tért vissza a civil életbe. Napidíjasként Zenta város közigazgatásánál helyezkedett el, állását az impériumváltást követően egy ideig még megtarthatta. A Belügyminisztérium utasítására 1922 januárjában azonban többedmagával – valamennyien magyar nemzetiségűek voltak, és feltehetően nem tettek esküt a királyra – elbocsátották. Ezt követően a Vass testvérek italnagykereskedésében magánhivatalnokként kereste a kenyerét.

Vidám kedélyű, társasági emberként ismerték. Műkedvelő színészként több színdarabban is fellépett. Emlékezetes maradt az 1926-ban bemutatott Kék postakocsi című, három felvonásos operettben nyújtott szerepe.

Zentai amatőr színészek egy előadást követően az 1920-as években. Homolya Antal középen, kalapban
(Forrás: magángyűjtemény.)

Antal sportolt is, a vízilabdacsapat oszlopos tagja volt. A zentai SZAK vízilabda-szakosztálya hivatalosan 1930. július 13-án alakult meg.

src=”https://nagyhaboru.hu/blog/wp-content/uploads/2026/02/homolya_08.jpg” alt=”Sportolók a zentai Tisza parton az 1930-as években: Homolya Antal a bal szélen” />Sportolók a zentai Tisza parton az 1930-as években: Homolya Antal a bal szélen
(Forrás: magángyűjtemény.)

Homolya Antal 1940-ben Orosházán feleségül vette Pusztai Máriát. A házasságból két fiuk született: 1941-ben Antal, 1942-ben pedig István – mindketten Orosházán látták meg a napvilágot.

Homolya Antal és felesége, Pusztai Mária Orosházán készült fényképe
(Forrás: magángyűjtemény.)

Az 1944-es impériumváltást a Homolya család is megsínylette: az új rezsim emberei Antalt többedmagával letartóztatták. Nem jutott ugyan munkaadója, Vass Nándor sorsára – aki 1944. november 9-ének éjjelén 64 társával együtt tragikus körülmények között a zentai Tisza parton fejezte be életét – de az elszenvedett kínzások, verések következményeit 1947. március 28-án bekövetkezett, korai haláláig viselte. A zentai Felsővárosi temetőben alussza örök álmát.