B. Sárközy Gergely

B. Sárközy Gergely a Bihar vármegyei Árpád községből 1915. február 15-én vonult be a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe. A 32 éves gazdálkodó háborús visszaemlékezésének első sorozatában (1-62. rész) a besorozásától az orosz, majd az olasz fronton viselt szolgálatán keresztül az első hazatéréséig követtük nyomon katonai élményeit. A Katona életemből, élményeim, küzdelmeim és szenvedéseim a világháborúban címmel a frontnaplók és levelek alapján 1922-ben eredetileg a családja számára írt visszaemlékezést teljes egészében, a szerző által kialakított fejezetek szerint haladva közöltük. A sorozatindító, bevezető részben írtunk a visszaemlékezőről, a visszaemlékezés történetéről, valamint a forrásközlés módjáról is. A sorozat folytatását (63-85. rész) A világháború, ahogy egy parasztgazda látta alcímmel adtuk közre. Az első sorozattól eltérően a folytatásban nem közöltük a visszaemlékezés teljes szövegét, hanem csak az általunk érdekesebbnek gondolt részeket. A kézzel írt szöveg átírásáért Péter I. Zoltánnak tartozunk hálás köszönettel.

Dér Zoltán

„Érdemes-e megírni az átlagember élettörténetét, aki nem költötte dús élte kincsét milliókra? Tehát nem tör ki a koporsóból is és nem kér eget a maga számára az utókor emlékezetében. Lezárván, ami benne földi, nem finomul éltető eszmévé. Nem lesz belőle szobor, utca, körtér, iskola. Az átlagember leírt élettörténete a lepréselt falevélhez hasonló. Emlékül azoknak, akik szerették; vagy azoknak, akik akár közelebbi, akár távolabbi családi kapcsolatoknál fogva iránta érdeklődnek. Ám egyes távolállók figyelmét is felkeltheti, mint minden emberi életsors, annál is inkább, mert a háttér, amelybe bele van ágyazva, egyúttal történelmi korkép." Ezekkel a sorokkal kezdi Dér Zoltán (1897-1994) több mint 500 gépelt oldalt kitevő önéletírását. A soproni Széchenyi István Gimnázium egykori matematika-fizika szakos tanára nyugdíjba vonulása után, a 60-as években kezdte összefoglalni tartalmas és hosszú életútjának élményeit, tapasztalatait – egykori feljegyzéseire, levelezésére és kiváló memóriájára támaszkodva. A visszaemlékezés Sopronhoz kötődő fejezetei a város helytörténeti honlapján láttak napvilágot. Egyetemista korának és tanársegédi, tudományos tevékenységének emlékeit a Fizikai Szemlében lehet olvasni, míg Dér Zoltán önéletírásának további tekintélyes része A szakérettségis tanfolyamok Sopronban címmel a Soproni Szemle 2014/4-es számában jelent meg. Érdekesek azonban a nyitott gondolkodású, élénk eszű ifjú felnőtté érésének élményei is a háborúval, a zűrzavaros évekkel és az „országot váltó” Temesvárral a háttérben, amelyet először itt a Nagy Háború Blogon adunk közre: 17 részben kísérjük végig életének 1914 és 1921 közötti szakaszát.

Dr. Kemény Gyula isonzói naplója

A háború kitörésekor Dr. Kemény Gyula a nagyváradi 37-es közös gyalogezred elkülönített IV. zászlóaljában szolgált ezredorvosként, zászlóalj orvosfőnöki beosztásban a boszniai Bileken. A 3. hegyidandár kötelékébe tartozó alakulatot 1915 májusában a várható olasz hadüzenet hírére a szerb frontról átvezénylik a Monarchia olasz határára, az Isonzó felső folyásánál, Tolmein környékén kialakított hídfő védelme lesz a dandár feladata. A 28 részletben közreadott napló 1915. április 28-tól 1915. október 31-ig örökíti meg írója és személyén keresztül zászlóalja isonzói történetét. Egyes epizódok naturalista részletekben bővelkedő leírásokat is tartalmaznak. A drámai erejű sorok az 1915 nyarán és őszén a Krn és a Mrzli Vrh hegytömbjein, illetve az Isonzó partján vívott harcok véres valóságáról adnak érzékletes és megrendítő erejű leírást. Írójuk a nevéhez méltó „kemény” férfi, aki gyakran az első vonalakban, a bakákkal együtt éli át az eseményeket, állandó küzdelemben a rábízott 1200 ember testi-lelki épségének megóvásáért. A sorokból a hivatását hideg céltudatossággal gyakorló orvos mellett egy érző lelkű embert is megismerhetünk.

Dr. Kemény Gyula palesztinai naplója

Az ezredorvos életének és gazdag első világháborús hagyatékának a történetét korábban már bemutattuk olvasóinknak. Az itt közreadásra kerülő palesztinai napló három, tintaceruzával írt kézírásos, sorszámozott oldalakból álló füzet, amelyeket a szerző időnként kötetnek nevezett. Ezeket, a többi naplóhoz hasonlóan dr. Kemény Gyula legjobb barátja, Hary József őrizte meg és az ő hagyatékából származnak, amelyeket az unokája, Zika Klára adott át a részünkre. Illusztrációként felhasználjuk a dr. Kemény Gyula hagyatékának további részét megőrző oldalági leszármazottja, Kemény Szilárd által rendelkezésünkre bocsátott fotó- és tárgyi anyagról általunk készített digitalizált változatot, valamint a Kincses Károly muzeológus, fotótörténész által megőrzött, szintén Zika Klárától kapott fotóhagyatékot. Zika Klárának, Kemény Szilárdnak és Kincses Károlynak itt is hálás köszönetet mondunk!

Dr. Kemény Gyula szerbiai naplója

Az első világháború kitörésekor dr. Kemény Gyula (1884-1938) ezredorvosként, zászlóalj-orvosfőnöki beosztásban szolgált a cs. és kir. nagyváradi 37. gyalogezred kikülönített IV. zászlóaljában, amely ekkor hadrendileg a 6. hegyidandár részét képezte, s a 18. gyaloghadosztály, a XVI. hadtest és a 6. hadsereg kötelékébe tartozott. A nagyváradi 37/IV. zászlóalj a montenegrói határ melletti boszniai Bileken állomásozott. A település járási székhely volt Boszniában, a montenegrói határon álló fontos határállomással. Ma Bileća, Bosznia–Hercegovinában. Az alakulat kezdetben határmenti összecsapásokat vívott a montenegrói csapatokkal, majd részt vett a Szerbia ellen induló hadműveletekben. Dr. Kemény Gyula szerbiai naplójában a mozgósítási parancs Bilekre érkezésétől, 1914. július 26-tól 1914. december 11-ig, az offenzívát követő visszavonulás végéig örökítette meg írója, és személyén keresztül zászlóalja történetét. „Kinézni, kikukkantani a kövek mögül veszélyes, de roppant izgató” – olvashatjuk a naplóban. S írója rendre ki is kukkantott, pedig lőttek rá. Kezdetben a montenegróiak, majd a szerbek, később az olaszok és az angolok is. S mindazt, amit a „kikukkantás” során látott, meg is örökítette: így keletkezett a különleges naplósorozata. Katonaorvosként nem kellett volna a tűzvonalban lennie, de kíváncsi és a veszélyt kedvelő, gyakran tudatosan a veszélyt kereső ember volt. A naplóíró művében a katonaorvosi tevékenységéből és az említett kíváncsiságából adódóan a háború naturalista részletekben bővelkedő leírását adja. A drámai erejű sorok a montenegróiak és a szerbek ellen vívott harcok véres valóságáról adnak érzékletes és megrendítő leírást. Írójuk a nevéhez méltó „kemény” férfi, aki gyakran az első vonalakban, a bakákkal együtt éli át az eseményeket, állandó küzdelemben a rábízott 1200 ember testi-lelki épségének megóvásáért. A sorokból a hivatását hideg céltudatossággal gyakorló orvos mellett egy érző lelkű embert is megismerhetünk.

Forster Frigyes

A Kecskeméti Közlöny 1932. júliusában a meleg nyári napok egyhangúságát megtörve figyelemfelhívó cikket közölt. Ebben tájékoztatta az olvasókat, hogy „Egy régi 8-as huszár háborús emlékei” címmel sorozatot indítanak, amelyben Forster Frigyes huszárezredes írja meg visszaemlékezését az 1914–1918 között megjárt hadiútjáról. Mivel a nádasi Tersztyánszky Károly nevét viselő cs. és kir. 8. huszárezred alakulattörténete nem jelent meg, illetve a kortárs magyar nyelvű szakirodalom sem közöl sok információt az ezred háborús tevékenységéről, Forster ezredes visszaemlékezéseinek közlése mindenképp érdekes lehet a téma iránt érdeklődőknek. Forster Frigyes 1877. november 25-én született Budapesten. A morvafehértemplomi lovassági hadapródiskolát végezte el, ahonnan először a császári és királyi 1. huszárezredhez került, majd a 8. huszárezredhez helyezték, ahol egészen a háború végéig szolgált, kivéve 1917 elején azt a mintegy négyhónapos időszakot, amikor a császári és királyi 4. huszárezredhez vezényelték, ahol a román harctéren a ló nélküli huszárokból álló lövészosztály gépfegyverosztagának (később a lövészosztálynak) a parancsnoki teendőit látta el. A háború után a megalakuló Nemzeti Hadsereg kecskeméti lovasosztályában szolgált, majd a megalakuló 1. honvéd huszárezredben volt századparancsnok egészen 1926-os nyugállományba vonulásáig. Kecskeméten hunyt el 1934. június 1-jén, mint huszárezredes, a helyi társadalom megbecsült tagja. A Szentháromság-temető Trummer-kriptájában temették el.

Hegedős Károly

A mezőberényi gazdag polgárcsaládból származó Hegedős Károly (1895-1972) az I. világháború kitörésekor építészménöki tanulmányait végezte a budapesti Műegyetemen. 1915-ben egyéves önkéntesi szolgálatra jelentkezett a cs. és kir. 19. tábori tüzérezredhez Nagyváradra. Az iskola elvégzése után – melyről az emlékiratban részletesen beszámolt – az olasz frontra került. A temesvári 17. tábori tüzérezred 7. ütegénél kezdte szolgálatát, amelyet rövidesen – 1916 elejétől – a közös hadseregből „honvéddá vedlett” 20. honvéd nehéztüzér-ezred 2. ütegénél folytatott. Részt vett a San Michele és San Gabriele körüli harcokban. Kadétként került a frontra, főként tüzérfelderítői beosztásban tevékenykedett: zászlóssá előléptetése napján sebesült meg, majd hadnagyi rendfokozatban szerelt le. Összesen 16 hónapot szolgált a fronton, majd egy viszonylag eseménytelen oroszországi tartózkodás után újra az olasz, majd az albániai frontra került: maláriásan, kórházban érte a Monarchia összeomlása. Katonai pályafutása során megkapta a Károly csapatkeresztet, a bronz és ezüst érdemérmet, a sebesülési érmet és a Signum Laudist. Kézzel írt emlékiratát, amelyben nemcsak a háborús éveket, hanem teljes életútját megörökíti, 1945-ben kezdte papírra vetni. A monumentális műről, keletkezésének körülményeiről, valamint írójáról olvasóink a sorozat első részének bevezetéséből tudhatnak meg többet.

Imre Gábor

Imre Gábor 1890. szeptember 1-jén született a Veszprém vármegyei Külsővaton. 1912-ben az Iparművészeti Főiskolán szerzett szobrász oklevelet. Tagja volt a Képzőművészeti Társulatnak, az Iparművészek Szövetségének és a Képzőművészeti Alapnak. A háború idején a császári és királyi újvidéki 6. gyalogezred elkülönített I. zászlóaljában szolgált, kadétként, azaz tisztjelöltként (hadapród). A Tanácsköztársaság idején a Vörös Hadsereg tisztje, a Vörös Őrség városi parancsnoka. A két világháború között a kecskeméti ipariskola tanára. 1945 után Kecskemét rendőrkapitánya, majd Dél-Pest megye rendőrfőkapitánya. A két háború között több plakettet, világháborús emlékművet, szobrot is készített, tervezett. Az ő alkotása, többek között, az ágfalvi hősi emlékmű, a kecskeméti Szentháromság temetőbe felállított hősi emlékmű, a Vilmos huszár emlék a kecskeméti nagytemplom falán. Kecskeméten hunyt el 1976. március 2-án. Imre Gábor a háború idején folyamatosan feljegyzéseket, rajzokat készített, amelyekből utólag kézírással naplókat szerkesztett (Doberdó – 1915; Kárpáti front – 1916; Kárpáti front – 1917). A szövegeknek két változatuk is van; a későbbiek plusz szövegrészeket, kiegészítéseket is tartalmaznak. A kárpátiak esetén a kiegészítésekre már erősen rányomja bélyegét az 1950–60-as évek ideológiája. A doberdói naplóban ez még kevésbé jellemző, így a bővebb, kiegészített változat szolgált a szövegközlés alapjául. A kétféle verzió szövege a törzsrészeket tekintve szó szerint ugyanaz, csak az elejéhez és végéhez toldott kiegészítő részeket a szerzője. Az eredeti, kézzel írt naplóváltozatokat a szerző leszármazottai őrzik. A közreadás lehetőségét unokája, Imre Gábor engedélyezte a számunkra. A naplóra a család barátja, Fogarasy Attila hívta fel a figyelmünket. Neki köszönhetjük a család által begépelt szöveg ellenőrzését, gondozását is. Imre Gábor szépirodalmi értéket hordozó naplójának szövegét igyekeztünk a leghívebben megőrizni és a legteljesebben átadni a mai kor olvasójának.

Jakab István

Néha előfordul, hogy nem csupán egy-egy tapasztalatait, emlékeit papírra vető világháborús katona jár be kalandos utat, hanem maga a kézirat is, amibe az illető az általa átélteket rögzítette. Jakab István naplója tipikusan ilyennek mondható: először a Brassó megyei Bácsfaluban került elő, aztán eltűnt, hogy végül Sepsiszentgyörgyön bukkanjon fel újra. A fennmaradt szöveg az 1915. március 15-i bejegyzéssel kezdődik és az 1918. január 9-i bejegyzésnél ér véget, azaz megközelítőleg három év történéseit fedi le. A naplóíró – Jakab István – Brassó vármegyében, a Hétfaluhoz tartozó Zajzon községben született 1895. augusztus 13-án, és 1915-ben vonult be a császári és királyi 2. gyalogezredhez. Ezt követően előbb Prágában, majd a keleti frontra került, és mindaddig ott is maradt, míg 1916. július 2-án, a Bruszilov-offenzíva során meg nem sebesült. Felépülését követően, 1916 októberében már nem a „kettősökhöz” tért vissza: átvezényelték a császári és királyi 16. gyaloghadosztály egy másik seregtestéhez, a nagyszebeni 31. gyalogezredhez. Velük járta meg az olasz frontot, majd a Kerenszkij-offenzíva idején újra a keleti hadszíntéren látjuk viszont. Nagyjából eddig követhetjük a barcasági katona útját: a napló az 1918. január 9-i bejegyzéssel megszakad. És vele együtt minden reményünk, hogy megtudjuk, ki írhatta – Jakab Istvánra ugyanis ma már szülőfalujában sem emlékeznek. A szerző tehát – annak ellenére, hogy tudjuk a nevét – marad továbbra is, mint mások annyian: ismeretlen katona...

Király Iván

Új sorozatot indítunk a blogunkon, Király Iván honvéd tüzértiszt gazdag első világháborús hagyatékát, naplóit és fotóit kívánjuk bemutatni. Mielőtt azonban belevágnánk ezek közlésébe, ismerkedjünk meg a szerzővel, készítővel, aki egy igazán különleges személyiség volt. A nagy háborús évek után, azon túl, hogy a csornai fiúiskolában tanított, majd az abból létrehozott gimnáziumot irányította neves madártantudósi, természetvédelmi, szakírói, honismereti munkásságot tudhatott a magáénak. Gazdag háborús hagyatékát lánya, a Bécsben élő Király Edit bocsátotta a rendelkezésünkre. Szalay Balázs csornai történelemtanár és helytörténész volt ebben a segítségünkre.

Kókay László 1916-17

Kókay László 1897-ben született Szegeden, s az első világháború kitörésekor a piarista gimnáziumban tanult. 1915 tavaszán, az érettségi vizsga letétele előtt önkéntesnek jelentkezett. Júniusban a szegedi háziezred brassói kiképző helyére, majd szeptemberben a nagyszebeni tisztiiskolára került. 1915 decemberében a XVIII. menetzászlóalj második századával került ki a 46-os harcoló ezredhez a délnyugati frontra, a Doberdó-fennsíkra. Egészen a háború végéig katonai szolgálatot teljesített a szegedi alakulatban. Részt vett az ezred Komeni-fennsíkon, majd a Piavénál vívott harcaiban is. A háború után Szeged város számvevőségén dolgozott. 1921-ben vitézzé avatják a piavei átkelésnél tanúsított érdemei elismeréseként, amelyek tiszti arany vitézségi érmet jelentettek számára. A második világháború idején 1939-től kisebb megszakításokkal, majd 1941 áprilisától folyamatosan ismét katonai szolgálatot teljesített. Ezúttal nem harcoló alakulatnál, hanem a szegedi V. hadtestparancsnokság hadbiztosságán szolgált. 1945 áprilisában orosz hadifogságba esett. Egy év múlva hazatért, ezt követően nyugdíjazták. 1951-ben vitézi címe és birtoka miatt kitelepítették. 1972-ben halt meg Szegeden. Kókay László a harctéri élményeiről kis noteszekbe írva a kezdetektől feljegyzéseket készített. Emellett összegyűjtött és megőrzött jó néhány a helyszínekkel és eseményekkel kapcsolatban keletkezett írott és képes dokumentumot is. Feljegyzéseit 1919–1920-ban keménytáblás, általa könyvnek nevezett füzetekbe másolta, amelyek így folyamatos naplókká álltak össze. Az eredetileg, valószínűleg, nyolc füzetből álló naplóból a család jelenleg néggyel rendelkezik. Az egyenként 100-150 oldalas, tintaceruzás sűrű sorokkal teleírt füzetből és az irathagyaték többi darabjából nagyon jól nyomon követhető hősünk katonai pályafutása, megismerhető, hogy az egyéves önkéntes tiszti tanfolyamra jelentkező fiatalember a háború során hogyan emelkedik a ranglétrán, s lesz őrvezető „sarzsiból” a 46-os gyalogezredben töltött közel hároméves frontszolgálat során szakaszvezető, zászlós, majd hadnagy. A rajparancsnokból miként lesz szakaszparancsnok, s a piavei átkeléskor már rohamszakasz-parancsnok, s hogyan szerzi meg a kis és nagy ezüst mellé a tiszti arany vitézségi érmet.

Kókay László 1918

Kókay László 1897-ben született Szegeden, s az első világháború kitörésekor a piarista gimnáziumban tanult. 1915 tavaszán, az érettségi vizsga letétele előtt önkéntesnek jelentkezett. Júniusban a szegedi háziezred brassói kiképző helyére, majd szeptemberben a nagyszebeni tisztiiskolára került. 1915 decemberében a XVIII. menetzászlóalj második századával került ki a 46-os harcoló ezredhez a délnyugati frontra, a Doberdó-fennsíkra. Egészen a háború végéig katonai szolgálatot teljesített a szegedi alakulatban. Részt vett az ezred Komeni-fennsíkon, majd a Piavénál vívott harcaiban is. A háború után Szeged város számvevőségén dolgozott. 1921-ben vitézzé avatják a piavei átkelésnél tanúsított érdemei elismeréseként, amelyek tiszti arany vitézségi érmet jelentettek számára. A második világháború idején 1939-től kisebb megszakításokkal, majd 1941 áprilisától folyamatosan ismét katonai szolgálatot teljesített. Ezúttal nem harcoló alakulatnál, hanem a szegedi V. hadtestparancsnokság hadbiztosságán szolgált. 1945 áprilisában orosz hadifogságba esett. Egy év múlva hazatért, ezt követően nyugdíjazták. 1951-ben vitézi címe és birtoka miatt kitelepítették. 1972-ben halt meg Szegeden. Kókay László a harctéri élményeiről kis noteszekbe írva a kezdetektől feljegyzéseket készített. Emellett összegyűjtött és megőrzött jó néhány a helyszínekkel és eseményekkel kapcsolatban keletkezett írott és képes dokumentumot is. Feljegyzéseit 1919–1920-ban keménytáblás, általa könyvnek nevezett füzetekbe másolta, amelyek így folyamatos naplókká álltak össze. Az eredetileg, valószínűleg, nyolc füzetből álló naplóból a család jelenleg néggyel rendelkezik. Az egyenként 100-150 oldalas, tintaceruzás sűrű sorokkal teleírt füzetből és az irathagyaték többi darabjából nagyon jól nyomon követhető hősünk katonai pályafutása, megismerhető, hogy az egyéves önkéntes tiszti tanfolyamra jelentkező fiatalember a háború során hogyan emelkedik a ranglétrán, s lesz őrvezető „sarzsiból” a 46-os gyalogezredben töltött közel hároméves frontszolgálat során szakaszvezető, zászlós, majd hadnagy. A rajparancsnokból miként lesz szakaszparancsnok, s a piavei átkeléskor már rohamszakasz-parancsnok, s hogyan szerzi meg a kis és nagy ezüst mellé a Tiszti Arany Vitézségi Érmet.

Kovács György

Kovács György 1875-ben a Somogy megyei Kastélyosdombón született és 1949-ben itt is hunyt el. Árva gyermekként nevelkedett, miután a szüleit korán elvesztette. Felnőtt fejjel, pásztoroktól tanult meg írní és olvasni. A háború előtt már megházasodott, egyetlen leány gyermeke, Emília 1908-ban születetett. Az első világháborút a magyar királyi pécsi 19., majd a budapesti 30. honvéd gyalogezred katonájaként szolgálta végig. Mesék az első világháborúról – forrásközlemény sorozatunknak ezt a címet is adhattuk volna. Kovács György írásai ugyanis egymásba fonódó meseszerű történetekként elevenítik meg a Nagy Háború eseményeit. Azonban csak a stílus háryjánosi, a leírt tartalom maga a háború drámai és naturális valósága, ahogy Kovács György és sok millió társa azt átélte. A napló történetéről és a forrásközlés módjáról a sorozat első részében adtunk részletesebb ismertetést.

László József

Az emlékirat, vagy inkább napló szerzője, László József 1883-ban Budapesten született. A civilben bankhivatalnok László, az Általános Óvadékbank titkára, a világháború kitörésekor a császári és királyi győri 19. gyalogezrednél szolgált tartalékos hadnagyként. A galíciai csata (1914. augusztus 23. – szeptember 11.) során, Lublin közelében augusztus 27-én orosz hadifogságba esett. Ránk maradt emlékirata a távoli közép-ázsiai steppére vezető hosszadalmas utazást és az akmolinszki (a mai kazah főváros, Asztana) hadifogolytábor mindennapjait örökíti meg. Az írás a fogságba esés pillanatával kezdődik; naplójának első kötete, amely minden bizonnyal a galíciai csata harctéri élményeit tartalmazta, sajnos nem áll rendelkezésünkre. Nem zárható ki az sem, hogy kalandos hazatérését is megörökítette egy harmadik kötetben: azt ugyanis tudjuk, hogy ő volt a „Scharnhorst” gőzhajón 1920 őszén azonos címmel kiadott újság szerkesztője. Három száma jelent meg ennek a kézzel írt, feltehetően egypéldányos lapnak, ám csak az első (Sanghaj-Szingapúr) és a harmadik (Dzsibuti-Port Szaíd) maradt ránk. A Triesztbe tartó, két hónapos hajóút további megpróbáltatások elé állította az egykori foglyokat, akiknek egy része – mint László József is – hat teljes évet töltöttek rabságban. A napló közreadásának lehetőségét hálásan köszönjük tulajdonosának, Kemény Szilárdnak!

Somogyi Lajos

Somogyi Lajos, budapesti szűcsmesterből lett tüzér, a 4. hegyi tüzérezred katonája az első világháború négy frontján is megfordult az alakulatával. Az orosz, olasz és a szerb hadszíntér után a palesztinai bizonyult számára a legkülönlegesebb élménynek. Szerencsésen hazatérve különleges képes naplót szerkesztett, amit részletekben, heti rendszerességgel adunk közre. Somogyi életéről, érdekes családi hátteréről és a naplóról többet is megtudhatnak Pintér Tamás bevezető cikkéből.

Szakraida István

Szakraida (későbbi nevén Szentiday) István hadnagy a cs. és kir. nagyváradi 37. gyalogezred III. zászlóaljában harcolta csaknem végig az 1914. augusztusi első Potiorek-offenzívát. Neve már ismerős lehet olvasóink számára, hiszen az albániai halálmenetnek az egyik túlélője ő, akinek korabeli naplójából a Monastir: az ígéret földje? című posztunkban már részleteket idéztünk. Ez a napló egyébként különleges helyet foglal el az első világháborús forrásaink között: mivel a halálmars hiteles beszámolójaként ritka, mint a fehér holló, sokan idézték rövidebb-hosszabb részleteit, ám maga az eredeti napló évtizedekre eltűnt szem elől. Margittay Gábor, a kitűnő újságíró érdeme, hogy felhívása nyomán 2012 decemberében jelentkezett Szakraida (Szentiday) István dédunokája, Teschmayer Gábor, aki családi ereklyeként megőrizte a becses dokumentumot és hajlandó volt azt a kutatók rendelkezésére bocsátani. Olvasóink ismerhetik meg először teljes terjedelmében ezt a páratlanul izgalmas történelmi beszámolót a Nagy Háború egyik sokat szenvedett résztvevőjének a tollából. Szakraida István egyébként személyében igazolja a régi bölcsességet, hogy akinek halálhírét keltik (ráadásul fiatalon), az hosszú életű lesz. A napló írója ugyanis elesettként szerepel a korabeli 14. számú hivatalos veszteségi lajstromban, ám a 66. számúban már benne van a helyesbítés, miszerint az illető 37-es hadnagy Nisben hadifogoly, miután sérüléséből felépült. Hadinaplójának megmaradt része hadifogságának 1914-től 1916 végéig tartó szakaszát fogja át. Visszatérését követően főhadnaggyá léptették elő visszamenőlegesen, 1915. szeptember 1-i ranggal. Ezt követően 1919. április 20-ig előbb a 37. közös, majd a 4. honvéd gyalogezredeknél szolgált beosztott tisztként, amikor is a románok Brassóban internálták. 1920-ban a Nemzeti Hadsereg, majd az új Honvédség igazolta és átvette. Ezzel Szakraida főhadnagy tiszti karrierjének második korszaka kezdődött meg. Közben még hadtörténészként is kipróbálta magát, kamatoztatva a hadifogságban megszerzett olasz tudását, tanulmányt írt a Hadtörténelmi Közleményekben az olaszországi magyar légióról.

Szojka Kornél

Szojka Kornél 1889. augusztus 3-án született a Csongrád vármegyei Mindszenten. A nagyenyedi református gimnázium elvégzése után jogi doktorátust szerzett. 1913. október 1-jén Szegedre vonult be a 46-os gyalogezredhez egyéves önkéntesi szolgálatra. Az egy év letelte előtt kitört a háború, amelyet végigküzdött és káplárból a főhadnagyi rangig emelkedett. Hadiútja először a 46-os anyaezredhez, később ennek az elkülönített III. zászlóaljához, végül az ebből létrejövő 133. gyalogezredhez vezetett. Háborús naplóját politikai okokból 1951-ben megsemmisítette. Emlékei alapján 1962-ben Kanadában írta meg visszaemlékezését. 1978-ban hunyt el Szentesen. A szerző életéről, a visszaemlékezés történetéről és a forrásközlés módjáról a sorozat első részében adunk részletesebb ismertetést.

Vágovits Gyula

Az érsekújvári születésű Vágovits Gyula a magyar királyi 4. honvéd tábori ágyús ezred katonájaként szolgált a háborúban. 1915 őszétől 33 hónapon keresztül megszakítás nélkül frontszolgálatot teljesít az orosz, majd a román fronton. Harctéri naplói alapján 1973-ban írta meg visszaemlékezését a családja számára. Életéről bővebben a sorozat első részében olvashatnak.