Sófalvy József szakaszvezető visszaemlékezése Bosznia 1878-as megszállására – 5. rész

1878. augusztus 7-én hősünk éppen Sitnicában táborozik, amikor érkezik a hír, hogy Vilmos württembergi herceg altábornagy csapatát megtámadták Jajca előtt. Az egész dandár felkerekedik, hogy az altábornagy alakulatainak a segítségére siessen. Megkapjuk az első csataleírást és megismerkedhetünk a kegyetlen bosnyák harcmodorral is.

1878. augusztus 7.

Nem, hogy megint nem kaptunk, de vizet sem értünk reá, mink 13-an kulacsunkba meríteni. Nagyon el voltunk csigázva, nekem még gyomorfájásom is volt. Szerencsénk volt, hogy rövid menet után pihenőt kaptunk, hol szomjunkat és éhünket eloltottuk. Szerencsénk volt, hogy többször kaptunk pihenőt, így azután megérkeztünk Sitnicához.

Alig hagytuk el hátunk mögött Sitnicát, midőn oly záporeső ért utol, hogy fehér ruhánkban egy garasára helyiség sem maradt száraz. Csizmáinkban csak annyi víz volt, amennyi beléfért. Szerencsénk volt, mert mintegy pár órai marscholás után elértük a tábort. Mert már ruhánk oly nehéz volt, hogy a folytonos marscholás végett eltörődvén majd lerogytunk alatta. De még legnagyobb szerencsénk volt az, hogy a nap kisütött, így levetkőzvén ruháinkat valamennyire megszáríthattuk.

Készen levén a szárítkozással utánanéztünk, hogy valahonnan szénát hozhassunk. Hoztunk is mintegy félórai távolságról köpenyünkben szénát, és tüzet csináltunk, oly nagyot, melyet csakis erdőbe lehet tenni. Deréknyi vastagságú fák voltak a tűzre fektetve, és tartalékban még annyi öszvehordva, mely folytonos tüzelés mellett is 3 napra elegendő lett volna.

Éppen naplómat írám, midőn Pataki Matyi jött hozzám beszélgetni. Előhozakodván hőstetteinket és szenvedéseinket, ekkor hallottuk meg, hogy az előttünk levő truppot megtámadták volna, de melynek hitelt nem adtunk.

Ma tapasztaltam, hogy milyen jó, ha az ember előre gondolkodik. Banja Lukába vettem egy fél tokaszalonnát a kantinostól és kenyeret. Szinte milyen jól esett, hogy volt valamim a kenyeres zsákban, a kidűtött ebéddel nem sokat törődtem. Míg a többieknek már kenyerök sem volt.

Esti 11 órakor, midőn már nyugodtunk volna, fútta a hornist az alarmot. Nem igen akartuk biz azt meghallani, de kénytelenek voltunk. Azt hittük, hogy mindég csak lárma lesz. De midőn azt láttuk, hogy mozdulni kezd a csapat, a megmaradt fát búsultunkban mind a tűzre raktuk. Lett oly pokoli tűz, melyet, ha a bosnyák el nem oltott, 3 napig is éghetett.

12 óra éjszaka. Az egész Brigád menetben, sötétség volt, de pokoli. Kinek lámpája volt, meggyújtotta. Nagyszerű volt e kéjutazásban részt venni és láthatni, amidőn a Brigád, mintegy mérföldnyi hosszúságban elnyúlván, századoknál levő 4 szakaszlámpa világa [értsd: világított] a magas hegy oldalán. Tekintve a völgyből, úgy nézett ki, mint az égen lévő csillag. Előre való haladásunk a sáros és vizes út miatt oly lassan történt, hogy minden 50 lépés után meg kellett állanunk. Az elfáradt baka nem nézte ily pihenések alkalmával, hogy kőre e vagy mocsárba ül, azon igyekezett, hogy rögtön magát a földre vethesse. Sőt, az előttünk menetelő 2 századnál történt meg, hogy leülvén, tisztestől együtt valamenyi elaludt, odaérkeztünkör úgy kellett felköltenünk őket.

Alármának oka az volt, hogy az előttünk levő trupát feldmarschal leutenant herzog Vürtemberg parancsnoksága alatt tegnap, azaz 7-én Jeseronál már másodízben megtámadták, mégpedig nagy erővel. Ezért Vürtemberg rögtön két lovas futárt küldött lóhalálában, hogy rögtön segítségére induljunk. Reggeli 7 órakor Vacarvakuba érkezvén egy órai pihenést kaptunk.

 Vilmos württembergi herceg altábornagy
(Forrás: Das k. und k. Infanterie-Regiment No. 73 Wilhelm Herzog von Württemberg (jetzt Albrecht Herzog von Württenberg) im Feldzuge in Böhmen 1866)

Vilmos würtembergi herceg 1828-ban született a Porosz Királyság területén, Carlsruhéban. Tanulmányait Genfben és Bonnban végezte, majd 1848-ban csatlakozott az Osztrák Császári és Királyi Hadsereghez. Aktív résztvevője volt az 1848‒1849-es első és az 1859-es második olasz függetlenségi háborúnak. A harcok során többször megsebesült. Bátorsága és kiemelkedő haditettei elismeréseként számos kitüntetést kapott. Az 1866-os osztrák‒porosz háború során a Habsburg Birodalom oldalán részt vett a königgrätzi csatában, ahol az osztrák haderő vereséget szenvedett a poroszoktól. Az 1870–1871-es francia–porosz háborúban a Német Császárság oldalán harcolt. Az 1878-as boszniai okkupáció idején az osztrák‒magyar 7. gyaloghadosztály parancsnoka. 63 éves koráig aktív szolgálatban maradt és 1891-ben vonult nyugállományba. A hadjáratok során szerzett számos sérülése jelentősen megviselte az egészségét, ez vezetett végül a leszereléséhez. Visszavonulását követően Meranóban, Tirolban élt, ahol 1896-ben hunyt el.

1878. augusztus 8.

Ez órai pihenés alatt felfrisíténk magunkat, és rögtön folytattuk utunkat tovább. Az ütközet tulajdonképpen 6-án történt Vacarvakútól mintegy óra járásnyira. De rögtön visszaverettek, mint egy-két órai tüzelés után; elesett egy tiszt és két gyalogos. Másnap rast a Vürtemberg dandárjainak. Nyolcadikán folytatták menetöket Jaica felé.

Jesero falainál ismét megtámadtattak. Hol kitűnő felállítást vettek magoknak a bosnyákok, melyet a terep fekvése elősegített nékiek. Ugyanis Jeseron túl két hegylánc vezet be Jaicába mintegy 3.000 lépésnyi távközzel, mely táv közét egy meglehetős nagyságú tó foglal el. Jeseronál még csak folyó alakban, de már itt valóságos tóvá válik, zöldkék vizével.

A tó partján vezet a kocsiút. Így tehát csakis e keskeny, 4 lépésnyi térség van, ahol egy csapat marsolhat. Vürtemberg, habár tudta, hogy a bosnyákok várnak rájok, nem tudom, az ő e vagy a tisztek hibája folytán a kelepcébe belemenvén rettenetes pusztítást tettek a bosnyákok közöttök.

A híres Kuhn ezredtől a tisztek kitüntették magokat, egy sem mert a csapattal előre nyomulni, egy tiszthelyettes kivételével. Felállítások a bosnyákoknak egy hegyi lejtőn oly helyen volt, hogy tüzéreink semmi esetre kárt nem tehettek közöttök.

 Boszniai felkelők rajtaütése Jaica előtt
(Forrás: Neue Illustrirte Zeitung, 1878. szeptember 1.)

A Jaegerek és Leopoldok megtették a magukét. Lerakatták velök borjújokat, hogy könnyebben harcolhassanak. Alighogy otthagyták bőröndjöket, az ellenség, katonáknak nézvén a bőröndöket közzé eresztettek egy bolondos golyót, mely kettőt szétszakítva a levegőbe dobott, a többi szerteszét ment legelgetni.

A közemberek és altisztek kitűnően viselték magokat, mert ha pajtásaik elestek, azokon keresztül csak előre nyomultak. Svarmleniában vonultak fel a hegyre tehát egyik ember a másiktól 3-4 lépés távolságra állott. De mégis nagy aránytalanság volt köztök és a bosnyákok közt.

Ez utóbbiak búvóhelyökröl, a fák háta mögül lövöldözvén a mieinkre. Gatyába fegyverrel, míg a mieink már ekkor fáradva voltak, és embert nem igen láttak, csak itt is fehérlik valami, ott vöröslik egy kissé ruházatok. Tehát biztosan csakis az ellenfél tüzelése után lőhettek, a füst látása után.

Én saját szemeimmel győződtem meg róla, hogy minden ellenséges bosnyák előtt 5-600 kilőtt hülze, feküdt. Annyira el voltak golyókkal látva, hogy mindenik előtt ládával állott a töltény.

Reggeltől délután 2 óráig folyt már a tüzelés, a mieink mégsem tudták kiszorítani őket veszedelmes állásokból. Ekkor Vürtemberg fúvatott hátra, így a mieink fedezve magokat hátra húzódtak. E cseltől sikerült a csata megnyerése.

Ugyanis a bosnyákok utánok rohanva ott hagyták felállításokat, mely idő alatt egy erős csapat oldalkerülés által elfoglalván helyöket, két tűz közé szorultak. Volt bosnyák szaladás, ekkor történt, hogy egy lovagló vezérök kardjával fenyegette tüzéreinket. Szaladt a kocsiúton előre, azaz húzódott hátra, Vürtemberg maga látván ezt, saját kezűleg célzot és tüzeltetett. De már öreg ember, nem csoda, hogy hatása nem volt, ekkor felszólította a forkanoniert, hogy irányozzon és tüzelje le-e büszke szemtelent. Mely szót fogadván, az előre lovagló rablófőnököt lovával együtt szétlőtte.

Lovát saját szememmel láttam, de az agyonlőtt bosnyákot egyet-kettőt legfeljebb lehetett találni. És pedig csak az országúton találtunk 11 helyen, hol a kőfal mellett tüzeltek, kifolyt vért, de bosnyákot nem. Mert mihelyt egy elesett közülök, a másik felkapván vállára a sebesültet vagy halottat, eldugták vagy elhurcolták. De elébb levetkőztették, hogy ha megtalálják is mieink, ne tudjuk, hogy ki volt.

 A bosnyák felkelés: ágyúk vontatása a hegységben.
(Forrás: Háború-Krónika 1878/70. szám)

A mi sebesültjeinkkel is ily formán bántak el. Levetkőztették, ha élt, fülét, orrát és még más testrészét is levágván, szájokba pakolták. A szerencsés fordulatnak, azaz cselnek, lehet köszönni az ütközet megnyerését, mert a bosnyák nem állhatott meg Jaicában sem, hol meglehetős vár van (úgy hiszem, Mátyás király építette), állást nem vehettek.

Úgyhogy a mieink ellenállás nélkül foglalták el a várost várával együtt. Több 200 hadifoglyot ejtettek meg, az ütközet kétes menete folytán kért Vürtemberg segítséget Vilecztől. Dandárunk 15 órai rettenetes marschot tett Jaicáig. Egy órai pihenés mellett értünk délután 4 órakor Jaica alá, ilyen marschot egyetlen egy Brigád sem tett az Armadiában egész bosniai occupatio alatt. Tudván azt, hogy mi vár reánk, a rettenetes hőség dacára senki közülünk el nem maradt.

Kik az útfélen maradtak, azok életjel nélkül buktak el, mert hallották a bosnyákok rémitő dolgait. Mindenki összeszedte végső erejét, hogy valahogy az ellenség áldozata ne legyen. Elérkezvén a csata színhelyére, találtuk Jeseron túl a tó partján levő tábori kórházat, hol 150 sebesült volt, kinek keze, kinek feje, kinek lába bekötözvén volt. Ki karján könnyű sebet kapván, oda jött hozzánk, kérvén bennünket, hogy ez átkozott rablókat bosszuljátok, meg testvér, láttátok, hogy mit műveltek velünk.

Ennek látása után, habár el voltunk annyira csigázva is, hogy a magunk baján nem voltunk képesek segíteni, vérszemet kapván, rohantunk volna előre. Csakhogy már ellenség nem volt hadifoglyon kívül; elkéstünk! Táborba szállván, vártak reánk az ismerős Kuhnok kik közül voltak reservisták melyek a békeállományban velünk, ezredünknél szolgáltak. Itt találkoztam Bajdával is. Vürtemberg 2 órai rablást engedett az ellenséges Jaicában meg. Az előörsök folytonosan hozzák az általuk elfogott bosnyákokat, kik a hegyoldalba egy karikába ülnek, öszvekötözve, remélem, nem nagyon jól érezvén magokat.