Sófalvy József szakaszvezető visszaemlékezése Bosznia 1878-as megszállására – 14. rész

1878. szeptember 14-én hősünk a már megszokott tejrekvirálás közben konfliktusba keveredik az őt kevésbé szívélyesen kiszolgáló helyiekkel, majd egy csapat fegyveres bosnyákot vesz észre. A csoport hatalmas termetű tagjainak az igazoltatása után újra a borzalmas minőségű kosztról olvashatunk. Szeptember 16-án végre elhagyhatják Szarajevót, de az út során kiderül, hogy nem a remélt Travnikba, s haza, hanem Livnó felé veszik az irányt, ahol a bosnyákok már várnak rájuk. Kiseljakban isznak a különleges forrásvízből, s egy Magyarországon tanult katolikus pappal is találkoznak.

1878. szeptember 14.

Reggeli 4 órakor ismét patrolba voltam.

Bosnyákunk, kinél tegnap tejet kaptunk, azt ígéré, hogy reggel, ha ismét eljövünk lesz tej elég. A karámnál vártunk reá, mert őtet sehol sem láttuk. Költői szépségű házikója van. Egy roppant vastag szánkó talpra gallyakból fonott házikó van csinálva, mely vastag hársfa hajjal van beterítve. Azt nyersen ráhúzza és rászárad, úgy, hogy az embernek fogalma sincs róla míly erős, és míly pompásan fekszik egyik haj a másikon.

Télen meleg és minden zivatartól mentes. Pompás sarokkal ellátott ajtó van rajta, benne két ember pompásan alhat. Felállni benne nem lehet, csakis ülni. Míg a gunyhót vizsgáltuk, egy pár baka már felhasználta az időt, és a kecskéket a karámba megfejte. Bosnyákunk már tegnap híd alá tett bennünket, s most is. Ezen szégyent nem hagyhatánk rajtunk száradni, lementünk a faluba lakására.

Még csak most vettük észre, mennyi tehenök, birkájuk és kecskéjök van ezeknek. Itt sok tejnek kell lenni. Parancsoltam, hogy rögtön tejet adjon kapitányom részére is, de felelete jock volt.

Magam sem vevém tréfára a dolgot, rögtön keményebben fogtam és kutatni kezdék. Látván Comsuénk a kutya világ kezdetét, adni akart már mindent, csak hagyjunk békét és maradjunk helybe.

Felesége bemenvén egy ól forma helyiségbe. Utána ugraték, mit kelle látnom? Az ól tele van teknőkkel, a teknők színig tejjel. Hörtyögött és hudicsolt hogy utána mentem, de most már vége volt a ceremóniának, nekiültünk és csak annyit evénk, mennyi belénk fért. Kulacsainkat megtöltöttük. A kívánt összeg kifizetése után otthagytuk őket.

Már majdnem fent voltunk a hegyen, hol századunk őrségen állott, midön észrevettem, hogy Sereljevó felől fegyveres bosnyákok jönnek. Figyelmeztettem Daodát, de nem akarta hinni.

Rögtön súlyba kapám fegyverem, habár roppant gyomorfájásom volt ismét, de nem sokat törődtem vele. Lerohantam a hegyről, hogy jobban meggyőződjek róla. Köptem a markom, hogy most rettenetes halálozás lesz, itt az alkalom. Fegyverembe rögtön egy fagyast taszítottam be, de szükség nem volt rá, mert utánuk 4 ember éppen a mi ezredünkből jött.

Megállítottam őket, rögtön előlépett az őket kísérő altiszt, felmutatta erlaubnisscheinjokat , Philiptrovits generálcommandant aláírásával volt ellátva. Ez altiszt mint fedezet volt velök, nehogy őket letartoztassuk.

Míg engedélyöket vizsgáltam, leültek a földre török szokás szerint, voltak pedig ők éppen 12-en. Átadván közülök egynek (ki, úgy látszott, parancsnokuk volt) menetlevelöket, felállottak távozásra. Még csak most kezdtem szemügyre venni őket.

 Bosnyák menekültek
(Forrás: Háború-Krónika, 1878. 69. szám)

Már több tartományban jártam, s Dalmátiában is láttam embereket, de még ilyen óriásokat nem volt szerencsém egy csomóban láthatni. Egy fiatal volt a legkisebb köztök, ez is 1 öl magasságú volt. A többi 7 láb magas megvolt. Rettenetes bivaly nyakakkal és óriási vállakkal. Övükben handzsár és pisztoly, oldalokon kard, kezökben Verndl fegyver és cifra patronen táska volt. Valami ijedős embör keresztet vetett volna látásukra, és segítségül hívta volna a minden szenteket és Szűz Máriát, mint védangyalt.

Különösen parancsnokuk vonta figyelmemet magára. Valamennyi ritka szép ember volt, ugyan szép bajusszal a legszebb férfikorban, de ennek szokatlan gyönyörű bodor fekete hosszú haja volt, amely a vállát betakarta.

Ezeket látva, tudtam meg először, hogy én mij törpe, hitvány törpe vagyok ő hozzájuk képest. Óriásaim elköszönvén ott hagytak, én pedig kapitányomnak, ki fent kövekből készített sáncból nézte a jelenetet, jelentést tettem.

Ebédünk készen levén már enni kellett volna. Már én is kénytelen vagyok minden védangyalokat és szenteket segítségül hívni, midőn a menage mellé ültem. Annak már a szagától is minden szál szőröm az égnek ágaskodott. Szent Isten! De meg is untuk már ezt a rossz húst és ez átkozott árpa kását, veszett volna el az a szalámi ordító[?] olasz, aki behozta csíráját hazánkba. Ismét nem tudok belőle egy jóizű falatot sem enni, de nincs más, behunván szemem úgy kell elkölteni.

Már csakugyan nem tudom mi fog történni velünk, ezzel a rettenetes élelmezéssel?!

1878. szeptember 15.

Ma jókor reggel meg kellett volna érkezni a felváltó csapatnak. Már 12 óra is elmúlt, még sincs főzelékünk semmi, kenyerünk detto.

No, de jönnek már a felváltók, délután 4 órakor érkezett meg a Belgien ezredtől egy század, amely felváltott bennünket.

Átkozott az osztrák parancsnoklás; míg a rendes állományban szolgáltam, zászlóalji felügyeleti szolgálatot végeztettek velem, és most egy haszontalan, zsidó corporál szolgálatvezetőnk. És mint szakaszvezetőnek, a századnál naposnak kell lennem. A német reglama megengedi azt is, hogy egy fokkal alantabb levőnek szolgálatát teljesítsük.

Oly ostoba emberek teszik a zászlóalji szolgálatot, kikkel sosem tartottam érdemesnek beszélni sem. És most ezek teszik azt a szolgálatot, mit én, mint reservis nem tehetek. Pedig oly ostobák, hogy nem, hogy egy német reggeli jelentést, de még a nevüket sem képesek becsületesen papírra tenni.

Vecseri Imre meglátogatván kávét főztem és elbeszélgeténk 11 óráig. 1 órakor felköltvén inspectiosomat lefeküdtem egy kissé nyugodni. Meghagytam neki, hogy reggeli 4 órakor költsön fel.

Nem kellett felkölteni, mert 4 óra előtt megeredt az eső nagy zuhogással, összeáztunk rettenetesen. E lejtős helyen oly veszedelmes e sáros és csúszós talajon járkálni, hogy az ember oldalt lépésekkel haladhat. Így is úgy megcsúsztam, hogy az előttem levő sátorig fel nem tarthatván magamat a tetejére léptem oly formán, hogy az menten összerogyott.

8 órára összeállott Brigádunk átázva elindultunk Seralyevóból.

1878. szeptember 16.

Isten tőled Seralyevó, mink már megyünk. Utunk a táboron vezetvén keresztül. A zene játszott, s ha bár lucskosak voltunk is örültünk, hogy hazafelé vesszük utunkat. Az ott maradott többi katonaság búsan nézett utánunk, azon hiedelembe levén, hogy ezek már mennek haza.

Zenénk magyar darabokat játszott, baka pajtásaim vígan ugrálva hajtották ki az úton vett rumot és vágták földhöz a kiürült üveget. De biz ez nem sokáig tartott, mert az úton hallottuk meg, hogy nem Travnik, hanem Livnóba megyünk, hol már várnak a Comsuék reánk.

 Bosnyák falu
(Forrás: Háború-Krónika, 1878. 65. szám)

Találkoztunk 3 ezreddel, akik zöld ágakkal sipkájok mellett vonultak Seralyevóba. Kérdezték, hogy messze van-e még Seralyevó? Volt azután olyan komót baka, ki azt mondta, hogy csak estve érkezhetnek oda, akkor is úgy, ha lovagolnak vagy szaladni fognak.

A mai marschunk igen rövid volt. Éppen ott van táborunk, hol Seralyevó bevétele előtti napon a kukoricát learattuk.

1878. szeptember 17.

Egész éjen át meglehetős tiszta idő volt. Elindulásunkkor, mely 5 órakor történt, elkezdett esni, és 3 óra hosszat vert bennünket. Útközben a Kisellackhoz közel eső faluban 20-ért igen szép darab juhpecsenyét vettem a bosnyákoktól.

11 óra után megérkeztünk Kiseljachba. Nevezett hely fontos helyen van az országúton, de a házak szerte széjjel vannak. Nevezetes hely volt ez a török uralom alatt is. A török csapatoknak egyik szállásolási és raktári helyök. Egy meglehetős csinos, feltűnő nagy épület képezi a várost. Hol most a mi tábori kórházunk van, ezelőtt egy basa lakhelye volt.

Különösen pedig azért nevezetes a forrásáról, melyet a törökök kupolával láttak el. Csinos szórakozási hely estvénkén, a forrást kőből készült medencébe zárják el, mely forrva bugyog fel, sebesen, szinte porzik. A kőmedencét rozsda színre festi meg. Erősebb a soda víznél, úgy hogy ott iván belőle nem voltunk képesek egy húzomba két kortynál többet lenyelni, mert az embernek torkát annyira kaparta, hogy majd megfulladt tőle. Nálunk, azt hiszem, ezreket érne.

 Kivándorló török családok
(Forrás: Háború-Krónika, 1878. 83. szám)

Kenyerünk nem volt, azután kellett néznem, halottam, hogy a katolikus papnál kapható. Elindultam felkeresésére. Nem csak kenyeret, hanem pompás szőlőt is kaptam. Csudálkozásomra az én papom magyarul beszélt, habár nem tiszta kiejtéssel is. Magyarországon több iskolákat végzett, de mivel 15 esztendeje, hogy oda hagyta Magyarországot, s igen sokat felejtett.

Neve, amelyet fel is írt nekem: P. Angelus Sunyié Plébános a Kiseljakban 1878. Megkínált egy pohár borral, s ezután beszélgeténk a hadviselésről. Szava szerint, ő felvilágosítá a bosnyákokat, hogy vallások nem lesz háborgatva, sokkal jobb dolguk lesz az osztrák keze alatt, de ezek nagyon ostoba, piszkos, rest emberek, nem értenek semmit.

El lettek csábítva, feleletök az volt, hogy sváb királyt nem akarnak, inkább kimennek Ázsiába, és készebbek inkább meghalni, mint megadni magokat. Valóban sváboknak hívnak bennünket. Minek utána körtével is megkínált, cigarette szóval bogoncot mondottam neki. Kiselják egy jó óra járás Belalováchoz, hol ütközetünk volt.