A lengyel-magyar barátság egy gyönyörű példája a Nagy Háborúból

Ha a Kis-Lengyelországban utazó magyar turista a Limanovától 20 km-re keletre, a Dunajechez közel fekvő Zawadka településére téved, önkéntelenül is találkozhat a Nagy Háború örökségével. Az itt felállított, a debreceni 2-es huszárezred katonáira emlékező tábla mögött nem csak személyes sorsok, hanem egy csodálatos megmenekülés története is kirajzolódik. Cikkemben ennek hátterét mesélem el, elsősorban az ezredtörténetben szereplő információk felhasználásával. Írásomban emellett bemutatom a történet főbb szereplőinek későbbi sorsát, valamint a debreceni huszárok helyi emlékezetét is.

Debreceni huszárok az oroszok csapdájában

1914 decemberének  elején, a limanovai csata előtti napokban a magyar királyi 2. debreceni honvéd huszárezred egy különítménye felderítő feladatokat látott el. Ennek során mélyen az orosz vonalak mögé kerültek.

A Porubszky András és nagybaconi Baló Benjámin hadnagyok által vezetett, huszonhét fős egység december 9-én nehéz helyzetbe került: az oroszok szinte teljesen bekerítették őket. A harapófogóból menekülni próbáló katonák elcsigázottan értek be Zawadka faluba, ahol a lengyel lakosság mutatta meg nekik, merre szabad még az út számukra. Sikerült is az őket üldöző orosz katonákat lerázniuk, és a 69-es jelzésű magaslaton keresztül az útjukat a 614-es magaslat felé vették. Velük voltak a 11-es honvéd gyalogezred utászszakaszának katonái is, Waczek Ferenc főhadnagy vezetésével.

Járőröző huszárok valahol az orosz fronton (Forrás: Fortepan/Lőw Miklós)

Amint az erdőt elérték, lóról szálltak, hogy pihenőt tartsanak. Délután egy óra lehetett, amikor a három tiszt: Porubszky, Baló és Waczek hozzáláttak a további teendők megbeszéléséhez. A két 2-es huszár tiszt az erdőben maradás mellett, míg az utászok parancsnoka a továbbhaladás mellett döntött. Utóbbi döntése később hibásnak bizonyult: az utászok egyenesen az oroszok karjaiba futottak. Kevés kivétellel mindannyian fogságba estek.

Az erdőben maradó huszárok a terep átkutatásába kezdtek. Keletre a Dunajecig és északra, Zawadkáig nem találkoztak ellenséggel; a déli és a nyugati irány felderítésével pedig két polgári egyént bíztak meg. E két küldönc körülbelül fél öt tájékán lélekszakadva tért vissza a katonákhoz– rossz hírrel érkeztek. Kiderült, hogy a túloldali völgyben hemzsegnek az oroszok.

A Limanovai ütközet idejében zajló hadműveletek az ezredtörténet egyik ábráján. Piros ponttal megjelölve Zawadka település hozzávetőleges pozíciója. A járőregység a szabadulását követően átkelt a Dunajecen és Új-Szandecbe mentek. Innen másnap elindultak Tymbarkra, mivel az ezredtörzs illetve az 1. és a 4. század itt állomásozott tartalékban. (Forrás: A m. kir. debreceni 2. honvéd huszárezred története 1869-1918. Szerk. Radák Lajos. Bp. 1939.)

A huszárok nyugat felé indultak, egyenként lovagoltak fel a 614-es magaslatra, hogy a feltűnést elkerüljék. Itt egy magányos tanyasi ház ajtajában egy idősebb és egy fiatalabb férfit találtak. Az idős férfi nem volt más, mint Kasimir Powamski, Zawadka község bírája, aki tapasztalt vezetőként azt tanácsolta nekik, hagyják hátra lovaikat, ő majd gondjukat fogja viselni. Azt is megígérte, hogy úgy el tudja rejteni őket, hogy az ellenség nem fog rájuk találni.

Sötét volt már, amikor az öreggel az élen a huszárok gyalogosan elindultak a Dunajec felé. Amikor a híd közelébe értek, a katonák közül kettőt előre küldtek felderítésre. Kis idő után a visszatérők arról számoltak be, hogy a hidat a muszkák megszállták. Azzal a szomorú ténnyel kellett szembenézniük tehát, hogy teljesen körül vannak véve. Kasimir Powamskinak volt egy mentő ötlete. Az útról letérve egy szakadékba vezette őket, ahol pár száz lépés után egy rossz kis viskóhoz értek. A két huszártiszt az öreg után belépett a házba, ahol mindössze egy, istállóból nyíló piszkos kis szoba képe tárult eléjük. A szobában egy ágyban fekvő öregasszonyt és egy 25-30 év körüli, gyönge elméjű férfit találtak. A bíró pár szót váltott az ott lakókkal, majd felöltöztette és kivezette mindkettejüket a szobából. A távozók nyomán a huszárok is beléptek a házba, és a huszonhét ember ahogy tudott, igyekezett elhelyezkedni – igen szűkösen. Ez jelentette tehát az átmeneti menedéküket, ahol – miután egyikük vállalta, hogy őrt áll – a fáradságtól elnehezülve, hamar álomba merültek.

Másnap reggel az istálló résein keresztül ráláttak a Dunajecre. Látták azt is, hogy a hídon kisebb-nagyobb orosz csapatok és trénszekerek vonulnak át. Hamar világossá vált számukra, hogy mélyen az orosz front mögött rekedtek, és hogy nem reménykedhetnek a szabadulásban. Az este beköszöntével a falu bírája ismét megjelent a huszároknál, gazdag vacsorával látta el őket. Kenyér, túró, vaj és egy egész sült nyúl is kikerült a kosarából. Miután bajtársiasan megosztoztak egymás közt, a katonák farkasétvággyal fogyasztották el az ennivalót. A második nap is hasonlóan telt el, és a harmadik estén is megjelent az öreg a kosár elemózsiával. Fontos híreket hozott. Elbeszéléséből kiderült, hogy az oroszok még mindig keresik őket. Rajvonalba rendeződve kutatják végig a környéket, sőt pénzjutalmat is ígértek annak, aki a huszárok nyomára vezeti őket. A bíró ugyanakkor megnyugtatóan fordult hozzájuk: nem kell tartaniuk attól, hogy elárulja valaki őket, noha a falu minden lakója tudja, hol rejtőznek a magyarok. A huszárok izgatottan érdeklődtek a lovaik felől. A polgármester erre is megnyugtató választ adott. Elmondta, hogy a lovaikat kettesével, hármasával külön-külön csűrökbe, szalma közé bújtatta, így nem fogják őket megtalálni.

A negyedik nap reggelén a magyar katonák tompa ágyúzásra ébredtek, a Dunajec mentén húzódó országúton pedig sűrű csapatmozgást észleltek. Dél felé az ágyúzás megszűnt, majd délután 4 óra lehetett, amikor az istállóban levő őrszem lélekszakadva jelentette: a gyalogösvényen három lovas kozák közeledik a házikó felé. Pár markos huszárt azonnal kiállítottak a bejárathoz azzal a paranccsal, hogy ha a kozákok ki találnák nyitni az ajtót, rántsák be őket az istállóba. A többiek a földre feküdve, pokrócaikkal takarták be magukat, hogy az esetleg az ablakon benéző kozákok ne láthassanak senkit és semmit a szobában.

Nemsokára élénk beszélgetésre lettek figyelmesek. Úgy tetszett, mintha a lovasok vitatkoztak volna egymással. Az egyikük megkerülve a házat megállt a kis piszkos ablak előtt. Kínos várakozásban teltek a másodpercek, egészen addig, míg a csendet ismét meg nem törte a felerősödő lódobogás, az újrakezdődő beszélgetés zaja, mígnem végül minden ismét elcsendesedett. A kozákok eltávoztak. Úgy látszik nem találták a házat méltónak arra, hogy megszálljanak benne; külseje nyomban elárulta, hogy nem rejt magában kincseket. Nemsokára leszállt az est, és megérkezett az öreg főbíró is, akinek jókedvűen beszélték el a huszárok a délutáni izgalmas élményünket.

Az ötödik nap reggelén ismét, ezúttal erősebb ágyúzásra ébredtek a katonák, ami már egész közelről hallatszott a házból. Az ablakon óvatosan kipillantva, Újszandec felől visszavonuló oroszokat észleltek. Határtalan öröm szállta meg őket, mikor rájöttek: ki fognak szabadulni szorult helyzetükből. Délután már a srapnelek robbanását is látták a szemükkel, az osztrák–magyar tüzérség az utat és a hidat folyamatosan tűz alatt tartotta, igyekezve kellemetlenné tenni az oroszok visszavonulását. Este az öreg Powamski elújságolta, hogy Zawadka és egész környéke tele van katonasággal, különösen kozákokkal, akik bekötöttek lovakat azokba a csűrökbe is, ahol a huszárok lovai voltak elrejtve.

Korra reggel a magyar katonák az egyik társukat polgári ruhába öltöztetve kiküldték Zawadka felé, a terep felderítésére. Körülbelül 8 óra lehetett, mikor Kasimir Powamski ujjongva örömében, ismét megérkezett hozzájuk. Sapkáját a levegőbe hajigálva, magából kikelve kiabálta, hogy szabad az út, az oroszok eltűntek. Pár perc múlva elindult az egész társaság Zawadkára. Az öreg Powamski a házában fogadta a huszárokat, ahol útnak indulásuk előtt még megvendégelte őket. Előkerültek a lovak is, szemmel láthatóan jó állapotban. A huszárok, hogy meghálálják a lengyelek önzetlen segítségét, majdnem 1000 koronát adtak össze, amit az öreg főbírónak adtak át azzal a meghagyással, hogy ossza ki azon lakosok közt, akik valami jót tettek velük. Dél volt, amikor elköszöntek jótevőiktől és útnak indultak Újszandec felé. Itt végre összetalálkoztak a sajátjaikkal is, és másnap reggel elindultak Tymbarkra, ahol a hadosztályuk állomásozott. Útjuk során végig lovagoltak a limanovai csatatéren és szembesültek azzal a ténnyel, hogy milyen rettenetes élet-halálharc folyhatott itt azalatt, míg ők az orosz front mögött rekedtek. Megilletődve távoztak erről az azóta legendássá vált helyről és hálát adtak az Istennek, hogy minden baj nélkül visszavezette őket ezredükhöz.

Magyar huszárok beszélgetnek lengyel asszonyokkal (Forrás: OSZK Történeti Fénykép- és Interjútár, FVB 2599)

Egyes szereplők későbbi sorsa

Baló Benjámin 1894-ben született Budapesten. Édesapja a Magyar Királyi Posta főigazgatója volt. 1914. augusztus 1-jén – noha még csak harmadéves volt – hadnaggyá avatták, mivel a háború kitörése miatt a honvédelmi miniszter rendeletére az 1913/14. tanév III. évfolyamát már 1914. augusztus 1-jén felavatták. 1914. augusztus 1-jével 3. rangszámmal a magyar királyi debreceni 2. honvéd huszárezredhez osztották be.

1914. augusztus 24-én esett át a tűzkeresztségen Kamionkánál. Lemberg feladását követően az ezred új feladatot kapott: a Janowtól északra és délre húzódó magaslatokat kellett megszállniuk. Ekkor elsősorban felderítő járőrfeladatokat láttak el; helytállásukért a császári és királyi főparancsnokság „dicsérő elismerésében” részesültek.

Baló Benjámin főhadnagy (Forrás: A m. kir. debreceni 2. honvéd huszárezred története 1869-1918. Szerk. Radák Lajos. Bp. 1939.)

1915-ben főhadnaggyá léptették elő, majd 1916-ban repülőkiképzésre jelentkezve, rövid időre elkerült az ezredtől. 1916-tól – ismét huszárként – a román fronton szolgált.

1917 augusztusában is itt harcolt, amikor a Prislop és Stermnina magaslatokra települt – tehát gyalogos katonákként, magukat kiépített állásokba foglaló – huszárszázadokkal szemben a 12. cserkesz lovashadosztály vonult fel támadásra. Rohamosztagokból erős támadó csoportokat alakítottak ki, hogy így törjék át a gyenge magyar állásokat.

Augusztus 11-én az orosz csapatok betörtek a magyar állásokba. Közelharc bontakozott ki. Baló főhadnagy karabéllyal a kezében küzdött huszárjai élén, magával ragadva embereit. Ezredtársa, Beöthy-Zsigmond László így örökítette meg a fiatal tiszt elestét:

„Augusztus 11-én véres csatanapon esett el Baló főhadnagy, a bátrak bátra, akinek nevét már legendák hosszú füzére övezett. Kimagasló, legendás bátorságának, halálmegvetésének különös varázsa első sorban hamvas, elsöprő fiatalságában rejtezett, amiben azonban már csírájában volt valami nagyon aggasztó, komor, végzettől terhes katonatragédia! Csaták veszekedett tüzében, egy vesszővel kezében járta fekvő szakasza vonulatát. S e vesszővel érintve hevenyészett lövészteknőben fekvő huszárjai vállát: „Húzd lejjebb a fejed, nehogy egy golyónak ütközzön!”. Meddig lehetett folyamatos e példás és példátlan magatartása háborúban? Példamutatásán az is átsütött, hogy magával mit sem törődve, mennyire szívén viseli szakasza sorsát, mily áldozatosan törődik valamennyi közhuszárja életével! Több volt ez, mint parancsnoki felelősség, de teljes sorsközösség, meleg bajtársi magatartás, páratlan idegzet, székely hidegvér! Mint magasabb, emberfeletti lényre, úgy néztek fel rá huszárjai!

Augusztus 11-én véres erdei csatában, ahol fától fáig folyt az ádáz viaskodás, s ahol egy-egy fatörzs átmeneti védelmet kínált, ezt a példamutató, páratlan Baló főhadnagy nem fogadta el. Kilépett a fatörzs mögül, és egy egész géppuskasorozat tépte szét a mellét, s oltotta ki legendás életét! Huszárjai sem kerestek takarást, és vadul, dühös elszántsággal vetették magukat az ellenségre, mely harcolva hátrált, majd megfutott! A gyilkos géppuska is a huszárok zsákmánya lett, de későn! Addigra vitéz főhadnagyuk gyerekarcára a halál terítette sárga iszonyát! A géppuskasorozattól széttépett zubbonya merő vérözön, és fiús, karcsú elomlott testét négy huszárja karabélyára fektetve hagyta el a győztes, de rettentő árat követelő, bús csatateret. Mosolygó, okos, kedves kék szemére opálos homály borult.”

Baló Benjámin főhadnagy ideiglenes sírja Frumosán (Forrás: A m. kir. debreceni 2. honvéd huszárezred története 1869-1918. Szerk. Radák Lajos. Bp. 1939.)

Baló Benjámin neve a Fiumei úti Sírkert 52-es, Hősi parcellájának egyik sírkeresztjén (Fotó: Pintér Tamás)

Ideiglenesen Frumosán temették el. 1918-ban rokonai a földi maradványait Budapestre szállíttatták, és 1918. május 8-án a Fiumei úti sírkert 40. parcellájában helyezték végső nyugalomra.

Baló Benjámin kalandos életéről, valamint haláláról, illetve végső nyughelyéről Rózsafi János is írt bővebben a blogunkon. Írásai azért voltak nagyon fontosak, mert ráirányították a figyelmet a tiszt elhanyagolt sírjának rendbetételére.  A Hadtörténeti Intézet és Múzeumhoz tartozó Hadisírgondozó és Hőskultusz Igazgatóság munkatársai 2023. október 11-én hozzákezdtek az exhumáláshoz és az áttemetéshez, melynek munkálatait részletesen dokumentálták. 2024. november 26-án földi maradványait – több más hősi halottéval együtt – a temető 52. számú, Hősök Parcellájának nevezett részében helyezték végső nyughelyre. A temetésen részt vett a honvédelmi miniszter és a vezérkari főnök is.

Porubszky András Pál két évvel volt idősebb Baló Benjáminnál. 1892. július 29-én született Nyíregyházán, értelmiségi családban. Édesapja Porubszky Pál főgimnáziumi tanár, édesanyja Szathmári Klementin volt. 1913-ban avatták hadnaggyá, és 8. rangszámmal a magyar királyi 2. debreceni honvéd huszárezredhez helyezték. A harctéren tanúsított hősies tetteiért több kitüntetésben is részesült szolgálata során.

1918. december 16-án feleségül vette Kaszanyitczki Irén Magdolnát. A házasságukból két gyermek született. 1922-ben vitézzé avatták.

A második világháború idején már ezredesi rendfokozattal rendelkezett, szolgálatáról azonban pontosabb információkat eddig nem leltem fel. 1943. április 19-i dátummal Horthy Miklós a Nemzetvédelmi Kereszttel tüntette ki; 1941. október 21-i dátummal pedig szintén kormányzói rendelet engedélyezte számára a Német Sasrend Érdemkereszt I. fokozatának (kardokkal) viselését. 1971. július 31-én hunyt el agyvérzés következtében, Debrecenben.

Dunaszentgörgyi Waczek Ferenc 1883. július 26-án született Budapesten Waczek Ferenc tábornok gyermekeként. A Ludovikát 1902-ben fejezte be. 1907-ben a cs. és kir. 9. sz. Nádasdy Huszárezredhez került. Csanády Ilonát (békési Csanády Frigyes gyalogsági tábornok lányát) vette feleségül, négy gyermekük született: 1914. június 9-én ifjabbik Ferenc; 1915. június 23-án – tehát már akkor, amikor az apa orosz fogságban volt – Frigyes; míg már a háború után, 1920. február 26-án Fedor, majd 1920. október 7-én Felicián.

Waczek Ferenc neve a hivatalos Veszteséglista 329. számában (Forrás: Verlustliste, 329. szám. 5.

A Honvédségi Közlönyben nem találtam nyomát annak, hogy huszárfőhadnagyként hogyan került a 11. honvéd gyalogezred állományába. Fogságba esését követően 1915. szeptember 1-jével századossá nevezték ki; jelentős időt töltött a krasznojarszki fogolytáborban. A háború után épségben hazaért, 1919-ben már nyugállományú alezredesként szerepel a dokumentumokban. A második világháború eseményeibe is aktívan bekapcsolódott. Ezt támasztja alá, hogy a kormányzó Kelet-Magyarország és Erdély egy részének a Magyar Szent Koronához történt visszacsatolása alkalmából, kifejtett kiváló és eredményes teljesítményéért okirati dicsérő oklevélben részesítette. 1941. augusztus 8-án hunyt el Budapesten. Szentendrén helyezték végső nyugalomra.

A huszárok megmenekülésének utóélete

A felderítő szakasz csodás megmenekülésének eseményei bekerültek a debreceni 2-esek ezredtörténetébe is, de az eseményről Julier Ferenc is megemlékezett Limanowa című művében.

Ez szolgált késztetésül arra, hogy 2023-ban a debreceni huszárhagyomány-őrzők kapcsolatba lépjenek a lengyel település akkori vezetőivel. A Puskás István debreceni alpolgármester támogatását élvező Hajdú-Bihar Vármegyei Huszár Hagyományőrző Egyesület három tagja, Csontos János elnök, Adorján Csaba és Szabó Gábor 2023 októberében jutottak el Zawadkára. Magukkal vitték Debrecen városának üdvözletét, ajándékait és meghívását. A település polgármestere, Andrzej Sramek programokkal fogadta a huszárokat.

Csontos János elnök, Pente Barbara tolmács, Andrzej Sramek polgármester, Szabó Gábor és Adorján Csaba hagyományőrzők (Fotó: Szabó Gábor)

A megbeszélések során felmerült, hogy létesüljön egy emlékhely a településen, ott, ahol a huszárokat az események során elbújtatták. A polgármesterrel folytatott beszélgetés során kiderült, hogy az egykori bíró, Kazimierz Kowalski gyermektelenül halt meg, így minden vagyonát a lengyel katolikus egyházra hagyta. A küldöttség tagjai a helyi templomban megható ünnepségen vettek részt, amelynek során lengyelül idézték fel az 1914 decemberében történt eseményeket. A misén közel 100 ember vett részt, köztük mintegy 30-40 gyermek is. Ezt követően a helyi iskolában tartottak huszárbemutatót, amely nagyon megragadta a tanulók figyelmét.

Csontos János elnök, Pente Barbara tolmács, Szabó Gábor és Adorján Csaba iskolásokkal a zawadkai templomban (Fotó: Szabó Gábor)

Az ötletet tettek követték. 2024. március 23-án, a lengyel-magyar barátság napján emlékművet avattak a több mint egy évszázaddal ezelőtti történések helyszínéhez közel, egy kis kápolna tőszomszédságában fekvő dombtetőn. Az emlékművet a falu, valamint az első világháborús emlékezetet őrző magyar egyesületek, így a Dr. Berend Miklós Történeti Baráti Társaság; a varsói katonai akadémián tanult öregdiákok alkotta WAT Magiszterek Védegylete, valamint a Kelet-magyarországi Speciális Mentő Egyesület közösen állíttatta. Az emlékhely avatásán a környékbeli települések vezetői mellett ott volt Puskás István, Debrecen alpolgármestere is.

Puskás István Debrecen alpolgármestere fejet hajt az emlékmű előtt. Díszőrséget áll Csontos János, Szoboszlai Soma, Dr. Csontos Izabella. A kép jobb szélén Bartha Mihály hagyományőrzők (Fotó: Szabó Gábor)

Debreceni huszár és lengyel ulánus hagyományőrzők (Fotó: Szabó Gábor)

A felszentelését Marek Jędraszewski, Krakkó püspöke végezte. A debreceni huszár hagyományőrzők ezt követően a helyi iskola falán elhelyeztek egy lengyel és magyar nyelvű márvány emléktáblát, amely emléket állít ennek a nemes cselekedetnek.

Ladányi Sándor, Csontos János elnök és Adorján Csaba az iskola falára felkerült tábla előtt (Fotó: Szabó Gábor)

2026. február 3-án a családommal kegyeleti túrán vettünk részt Kis-Lengyelországban. Ennek során felkerestük Zawadkán a magyar királyi 2. debreceni honvéd huszárezred katonáinak állított emlékművet, és a Jabloniecz-magaslaton álló katonai temetőt, amelyben a limanovai csatában elesett katonák nyugosszák örök álmukat. Mindkét helyen koszorút helyeztünk el és gyertyákat gyújtottunk, emlékezve az itt elesett hősökre, és hálát adva azért, hogy más bajtársaik ugyanekkor, a helyi lengyelek segítségével sikeresen elkerülhették hasonló sorsukat.

A zawadkai emlékmű a mécsessel és a koszorúnkkal (Fotó: Topor István)

A limanovai csata hőseinek nyughelyén nemzetiszín koszorút, valamint mécseseket gyújtottunk és nemzetiszínű szalagot kötöttünk a magyar katonák sírjaira (Fotó: Topor István)

Felhasznált források és szakirodalom:

Csontos János és Szabó Gábor huszár hagyományőrzők elbeszélései.

Honvédségi Közlöny 1913. 43. szám 440.

Honvédségi Közlöny. 1914. 40. szám 342.

Honvédségi Közlöny 1922. 45. szám 289.

Honvédségi Közlöny 1922. 45. szám 289.

Honvédségi Közlöny 1944. 13. szám 285.

Honvédségi Közlöny 1944. 13. szám 285.

A  magyar királyi debreceni 2-ik honvédhuszárezred története 1869-1918. Bp. 1939.

Limanowa. A magyar katona csatadöntő küzdelmeinek okmányok és szemtanúk naplói vagy adatai alapján megírt részletes története. Szerk.: Julier Ferenc. Bp. 1937. (online elérhetőség: https://mtda.hu/books/julier_ferenc_limanowa.pdf, letöltés ideje: 2026. márc. 7.)

Topor István: A magyar királyi debreceni 2. honvéd huszárezred a Nagy Háborúban. Debrecen, 2021. Kiadja: Hajdú-Bihar megyei Lovas és Huszár Hagyományőrző Sport és Kulturális Egyesület.