Roób József kohómérnök emlékei a Nagy Háborúból – 32. rész

1918 május elején Roóbék szerelvénye harmadik hete halad nyugat felé, eljutnak az Ural-hegységig: Cseljabinszkban várakozva összetűznek a csehekkel, közben a svéd vöröskereszt útján próbálnak továbbhaladási engedélyt szerezni. Az Uralban a vasgyárak keltik fel Roób figyelmét. Szamarában elpártol tőlük a szerencse: közlik velük, hogy visszafordítják őket Szibériába. Teljesen lehangoltan látják viszont az Ázsia-Európa határkövet, s a remény, hogy Kurganban maradhatnak, hamar elszáll…

Máj. 7. Reggel Cseljabinszben ébredtem fel, hová az éj folyamán érkeztünk. Mielőtt még megtudtam volna valamit a jövő irányításunkra nézve mindenekelőtt kenyeret akartam venni, mert e tekintetben még nem voltam kellőképen ellátva. Először is házról-házra jártam és kértem kenyeret eladásra, miután azonban nem kaptam sehol sem, hanem ehelyett 2 helyen is 1-1 kis darabka kalácsot, illetve süteményt adtak, amint a koldusnak adni szokás, abbahagytam az ily úton való kenyérszerzést és oda álltam a libasorba a kenyérkiosztó állomáson, hol kb. 2 órai várakozás után tényleg reám is került a sor és kaptam 2.90 rubelért kb. egy ¾ nagyságú kenyeret 3 darabban. Kb. ugyanennyit szereztek a társaim is, csak Piller volt szerencsésebb, mert ő egy házban egy német internálttól 3 kenyeret szerzett. Ily módon kenyérrel is el lennénk látva. Azután érdeklődtem jövő sorsunk felől, mire nézve azt hallottuk, hogy egyelőre továbbítanak innen Szamaráig. Cseh szállítmánnyal itt is találkoztunk (3.).

3 óra tájban megjelent a mozdony a vonatunk előtt és a fékezők is, vagyis útra készen voltunk, mire egyszerre csak elterjed ismét a hír, hogy nem engednek tovább. A mozdony 1-2 óra hosszat vonatunk előtt állott, kiküldöttjeink pedig a svédekhez szaladtak, majd velük a komitéhoz és most türelmetlenül várjuk a dolgok további fejlődését. Igazán rémes már ez a bizonytalanság. Hát vagy van jogunk tovább menni vagy nincs, ezek mind teljesen megfoghatatlan dolgok előttem. Már 2 hónapja, hogy megkötötték a békét és a foglyok kicserélésére állítólag még mindig nem kezdődött meg. Mi lehet ennek az oka? Talán vezető embereink ügyetlensége? Ha igen, úgy megérdemelnének nehány évi hadifogságot. Később, mikor már sikerült tovább menetelünket biztosítani, a kísérő katonáink mondták fel a szolgálatot, kijelentvén, hogy nem hajlandók tovább jönni, most tehát ezek pótlásáról kellett gondoskodni. Nemcsak, hogy mi fizetjük az őrzőinket, hanem még ezek megszerzéséről is magunknak kell gondoskodni.

Este a csehekkel volt egy kis incidensünk, amennyiben állítólag egyesek közülünk disznó cseheknek nevezték őket maguk között, mit ezek meghallva elkezdték verni a 2 emberünket és megkergették őket.

Éjjel 11 óra tájban sikerült végre innen is tovább indulnunk. Mennyivel szerencsésebbek voltak a recskaiak újból, miután ők már az elmúlt éj folyamán alig némi várakozás után tovább mehettek innen is. A svédek útján sürgönyöztünk Moszkvába a vöröskeresztnek, avagy a német nagykövetségnek, hogy biztosítanák kicseréltetésünket és zavartalan továbbvitelünket, Szamarába kérve az erre vonatkozó rendelkezéseket. Kíváncsi vagyok már most, micsoda választ fogunk oda kapni, véget ér-e a bizonytalanság, avagy talán kellemetlen meglepetés ér majd bennünket.

Máj. 8. Ma van 3 hete, hogy elindultunk és ma éjjel léptük át Ázsia és Európa határát. Sajnos nem tudok még kellőképen örülni ennek sem, miután az itteni zavaros állapotok mellett nem lehet tudni, hogy mi minden várhat még reánk. Reggel Zlato-Uszt állomáson voltunk. 1 cseh szállítmánnyal itt is találkoztunk. Itt ismét kaptunk egy meleg ebédet, levest üresen és tatárkát.

Kb. 8-10-ig állottunk itt, mely hely úgy látszik nyaralótelep is. Nem messze innen egy vasgyár mellett mentünk el. 2 nagyolvasztó volt 4 lowperrel, az egyik olvasztó volt csak üzemben. A másik átépítés alatt állott, mindkettőnél függőleges felvonó. A gyár többi része újnak és modernek látszik. Van 2 nagy betonfalu csarnok, melyek körül az egyik az acélmű a közelében levő generátorteleppel, a másik meg talán a hengermű, avagy egyéb kikészítőműhely. Mintha e 2 csarnokot csak újabban építették volna, vagyis a háború alatt. A gyár közelében levő dombokon nagy kiterjedésben terül el a város vagy falu, azonkívül a gyár mellett folyik egy folyó, mely mellett hosszabb ideig mentünk azután a vonattal.

 A Zlatouszti Kohászati Gyár nagyolvasztói és egyik csarnoképülete az 1910-es években
(Forrás: https://zavodfoto.livejournal.com/3901505.html )

Különben ma reggel már az Uralban ébredtünk fel és most is azon haladunk végig és pedig elég gyorsan, mert lefelé megyünk. Az északi hegylejtőkön még mindenütt hó van. A házak deszkával vannak fedve. Kellemetlen hideg, szeles, havas idő van. Este 6 óra tájban voltunk Usztkatavban. Közvetlenül az állomás előtt volt egy waggon-gyár meglehetős nagy községgel. Itt is szép csarnokok voltak láthatók.

 Egy váltókezelő a Transzszibériai Vasútvonalon, Uszt-Katav város közelében, a Jurjuzany folyó mellett, 1910-ben. A fényképész Szergej Prokugyin-Gorszkij (1863–1944) az orosz fotográfia úttörője, aki a 20. század elején (1905–1915 között) II. Miklós cár megbízásából és támogatásával mintegy 1900 színes (!) üvegnegatívon, speciális technikával készített fényképen dokumentálta az Orosz Birodalmat, útjai során egy vasúti kocsiban elhelyezett, erre a célra szolgáló mobil sötétkamrában.
(Prokudin-Gorszkij-gyűjtemény, Library of Congress – Forrás: amateurphotographer.com/latest/articles/colour-images-taken-100-years-ago-show-russia-like-you-wouldnt-imagine-it/)

Máj. 9. Reggel 7 óra tájban Ufára értünk. Körülbelül 2 órai itt tartózkodás után tovább mentünk. Hideg van egész nap, hol esik az eső, hol meg havazik. A láthatár egész fehér, hóval borított. A hófogók mellett a vasút mentén még 3-4 m. magas hószalagok vonulnak végig. Egy kis állomáson 1 cseh szállítmánnyal találkoztunk. Este Axakovo állomáson voltunk, hol 8 óra tájban ebédet kaptunk és pedig rossz káposztalevest és tatárkát.

Máj. 10. A táj kezd egy kissé tavaszi képet kapni. Ma süt a nap, a rétek is zöldülnek már errefelé egy kissé, a szántóföldek föl vannak szántva. A hófogók mellett még mindenütt van hó azonban. Reggel egy vöröskeresztes cseh szállítmánnyal találkoztunk, mely valószínűleg a betegeket szállítja utánuk. Nagy szél fúj. Délben Kinel állomáson voltunk, hol egy csílevest ettem 1.80 rubelért. Szamara előtt láttam az első gyümölcsfákat az egész úton, ezek is csak kis fácskák voltak, úgy látszik szintén még csak kísérletezések.

D. u. 4 órakor érkeztünk Szamarába, hol a krasznoja recskaiakat találtuk, kik már tegnap este óta itt vannak. Tőlük azt az értesítést kaptuk, hogy nem mehetünk tovább, sőt valószínűleg visszafelé kell még majd mennünk. Általános a bizonytalanság és a lehangoltság. Némelyek a kormányunk tehetetlenségét szidják, mások meg azt állítják, hogy a vörös gárdába lépett katonáink lennének megfizetve az entent államok által és ezek akadályozzák meg a kicseréltetésünket. Itt beszéltünk itt levő kollegákkal, kik már Petrogradban voltak, hogy Svédországba vitessenek és onnan kerültek ide vissza és most itt már hónapok óta nem kapnak fizetést, hanem csak kölcsönökből élnek. Sürgönyünkre, melyet Cseljabinszkból küldtünk Moszkvába, még nem kaptunk választ. Állítólag most innen újból sürgönyöztünk.

Este 8 órakor a recskaiakra nézve az eddig mende-monda valóra vált, mert tényleg elindultak innen és pedig vissza felé, hogy hová, mely rendeltetési állomásra, azt nem tudjuk, mert állítólag ők maguk sem tudták. Egyesek szerint Omszkba, mások szerint Orenburgba vinnék őket. Az az egy bizonyos, hogy nagyon szomorúak a kilátások. Itt lennénk 5 napi távolságra a kicserélési állomástól és íme ki tudja hová kerülünk vissza és ki tudja mikor kerülhetünk még majd haza. Én most is csak azt mondom, hogy nem értem ezt a helyzetet és ennélfogva nem akarok bírálatot mondani. Úgy látszik, hogy még mindig nincs itt az ideje, hogy viszontlássam édeseimet és ez az egyedüli, ami fáj. Lefekvéskor kaptuk a lesújtó hírt, hogy vissza Omszk felé vagyunk irányítva és az éj folyamán elindulunk.

Máj. 11. Amint éjjel megmozdult a vonat és éreztem, hogy vissza felé visz, hosszú ideig nem tudtam többé elaludni, kerestem magamnak magyarázatot az itt lefolyó események felől, de sehogy sem jutottam semmi eredményre. Hogy mi lesz velünk, hová kerülünk, nem tudom. Csak Ázsiába ne kellene már legalább visszatérni. Nagy lehangoltságban szótlanul utazunk visszafelé. Olyannyira elfog néha az elkeseredés, hogy ki sem mondhatom. Hát meddig tart még e szenvedés? Többen visszamaradnak és pedig egyesek már Szamarában, mások meg út közben, sokan meg most szövik terveiket. Este Abdulino állomáson voltunk.

Máj. 12. Úgy érzem magam, mintha pofon ütöttek volna, mióta Szamarától visszavisznek és mintha az ütés fájdalma még mindig az arcomon égne. Megyünk, mint az oláh cigányok, kiket egy helység sem akar befogadni. Dél előtt érkeztünk Ufára, hol a recskaiakat már ott találtuk. Egyelőre még teljes a bizonytalanság. A dánok és svédek útján megkíséreljük, hogy legalább e kormányzóságban maradhassunk, mi fölött holnap fog a komité dönteni. Este ebéd leves hússal és tatárka.

 Ufa városa 1910-ben, Szergej Prokugyin-Gorszkij (1863–1944) az orosz fotográfus felvételén
(Library of Congress – Forrás: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Ufa_prokudin.jpg#:~:text=Colour%20photograph%20of%20Ufa%20taken%20in%201910%20by%20Sergey%20Prokudin%2DGorsky.)

Máj. 13. Ma reggel megmosakodtam az itteni közös fürdőben. Már az is jól esett, hogy lemoshattam a sok piszkot, ami a 4 hetes úton rám tapadt. Dél tájban elmentem megnézni a várost, de nem sok örömem telt benne. Valahányszor láttam valakit a feleségével sétálni vagy a gyermeket karon fogva vezetni, mindig könny jött a szemembe édeseimre gondolva. Hát én már sohasem juthatok vissza hozzájuk, én már teljesen meg vagyok fosztva a szeretetüktől. Közben találgattam, mily nagy is lehet a fiam, mekkora a leányom, ha látom a gyermekeket kijönni az iskolából. E séta alatt arra a meggyőződésre jutottam, hogy hadifogolynak mégis csak legjobb bezárva lenni, mert akkor legalább nincs alkalma mindezeket látni, illetve megfigyelhetni. Hazajövet már várt az ebéd, mely gyümölcsös rizsből állott; jól esett, mert meleg volt; már az is elegendő ahhoz, hogy az ember meg legyen elégedve. Hát van-e még igényem? Elkeseredésemben teljesen megértem azokat is, akik belépnek a vörös gárdába, hogy azzal segítsenek sorsukon, mert hisz a legtöbbnél csak arról van szó. Itt egy magyar huszár őrmester a vörösgárda fő embere. Lemaradni azonban nincs semmi kedvem, mert mégiscsak remélem, hogy mindennek is vége lesz már nemsokára és azt akkor mégiscsak jobb tömegben megvárni.

Máj. 14. Itt lakunk a vasúti kocsiban, mint akárcsak a cigányok. Délután kaptunk ebédet (leves hússal és tatárka). Még mosogatás közben, úgy 4 ½ óra tájban egyszerre egész váratlanul azt kiáltják, beszállani, mert indulunk. Azután levitték vonatunkat az állomás főépülete elé. Innen is nemsokára elindítottak (5 órakor) anélkül, hogy bármit is tudnánk. Nem messze egy állomáson találkoztunk a recskaiakkal, kiket itt visszahagytunk. Érdekes, hogy tegnap és ma már több vörös gárdavonatot láttunk nyugat felé menni. Most itt útközben is találkoztunk megint egy ily szállítmánnyal. Ezek a szállítmányok teljes hadi felszereléssel mennek, hogy hová, ki ellen, nem tudjuk. Reám azonban azt a benyomást teszi, hogy valami nincs itt rendben. Ufában is föl szállt ma reggel a ballon, azt mondják, hogy kozák támadástól tartanak. A legcsúnyább azonban az volt, hogy a dánokkal és svédekkel Ufában folytatott tárgyalásnál a mi vezetőségünk a fősúlyt arra fektette, hogy a Svédországba való internálásra kijelölteket akarta főleg itt leszállíttatani, miután ezek között vannak az összes törzstisztek és a többi csúszó-mászó alak. Mindig és mindenütt csak az önzés lép tehát előtérbe. Csakhogy itt e terv nem sikerült.

Máj. 15. D. e. 10 órakor Zlato Uszt-ba értünk. Déli 12 órakor léptük át újra Ázsia és Európa földrajzi határát, az elkeseredés teljesen kitört mindenkiből. Az obeliszk Ázsia felé menet a jobb oldalon látható a 925-926 sz. verszt-jelző tábla között (Batrakitól 0-számítva). Az obeliszk kb. 3. magas.

 Roób naplóbeli bejegyzése, benne vázlata az obeliszkről.
(Magántulajdon)

 Az Európa és Ázsia határát jelölő obeliszk, amelyet a Transzszibériai vasútvonal nyugat-szibériai szakaszának 1892-es befejezésére emlékezve emeltek, egy klasszikus, piramis tetejű kőoszlop volt, amelyen cirill betűs feliratok jelezték a két világrészt. Az obeliszk az út menti építmények burkolatához használt, faragott gránit „téglákból” áll. A Csehszlovák Légió tagjai pózolnak mellette a harcok szünetében, 1918-ban
(Forrás: https://arhistrazh.livejournal.com/74034.html )

Chrebetrazwied állomás a 937 sz. verszt-jelzőnél van. Este 6 órakor Cseljabinszkbe értünk. Innen 9 órakor este tovább mentünk anélkül, hogy itt valamit is megtudtunk volna.

Máj. 16. D. e. 9 óra tájban értünk Kurganba. Itt ebédet kaptunk (leves hússal). Azután ahelyett, hogy tovább mentünk volna, várakozásunk ellenére azt a hírt kaptuk a vasúti személyzet részéről, hogy Omszkból jött parancs szerint a további rendelkezésig szállítmányunk itt visszatartandó. Később e hír még azzal lett kiegészítve, hogy szállítmányunk itt helyezendő el. Most várjuk a komité döntését, mely állítólag este fog határozni elhelyezésünk fölött. Nagy örömmel maradnánk itt egyrészt, mert már nagyon is elég volt az utazásból, másrészt mert ez aránylag még nagyon olcsó vidék és bőségben van élelmiszer dolgában. Miután a komité úgy döntött, hogy bár sajnálja, de a szükséges helyiség hiánya miatt nem fogadhat el bennünket, az éj folyamán tovább indítottak. Ma láttam itt Kurgánban az első fecskéket ez idén.