Roób József kohómérnök emlékei a Nagy Háborúból – 34. rész

1918 júniusában a hadifoglyokon a tehetetlen elkeseredés, őrlődés mellett eluralkodik a kiszolgáltatottság érzete. A tábor zárt körletté alakul, amely felett a csehek veszik át a parancsnokságot. S akikkel hajdan egy hadseregben szolgáltak, most motozás címén kifosztó fegyveres őreikké és feletteseikké válnak; eszközeik a megalázás, az éheztetés és a megszégyenítő, nyilvános egyéni vagy kollektív büntetés. A dán diplomata által hozott zsoldot a csehek elkobozzák, majd hiányosan, levonásokkal fizették ki a hadifoglyoknak. Zaklatásaik miatt a tisztek már a vörösök visszatérését várják megváltásként. Az egyre éhesebb, pénztelenebb Roóbék politikai túszok lettek egy olyan játszmában, amelyre nincs ráhatásuk, ahol a jog, az emberség teljesen eltűnt és a semleges segélyszervezet is tehetetlen…

Jún. 10. Ma reggel úgy 4 óra tájban, ha valaki ki akart menni, nem engedte egy az ajtónál álló kozák, miből természetesen rögtön következtettek valami rendkívülire és tényleg láttak is elvonulni a tábor közelében nehány embert fegyveres katonáktól kísérve. Amint a nap folyamán aztán megtudtuk, az történt, hogy nem messze a tábortól kivégeztek 11 férfiút és 2 nőt. Az előbbiek a vörösgárda fő emberei közül valók voltak és a nők gyalázták a cseheket. A vörösgárda egyik fő emberét, egy matrózt állítólag elevenen temettek el. Azt mondják, hogy a mi embereink innen a barakkból temették el őket mind. Már előzőleg is történt több kivégzés úgy, hogy azt mondhatnám, hogy ez ma napirenden van itt. D. u. kb. 18 autó ment el a táborunk mellett fegyveres katonákkal állítólag Istem (?) városba mentek, azt elfoglalni.

 Képes levelezőlap 1918-ból. A leírás négy nyelven (cseh, orosz, francia, angol) is szerepel: Petropavlovszk, tatár kunyhó. Otto Matoušek (1890–1977) cseh festő és grafikus műve, aki maga is a légió tisztje (később ezredese) volt. A hátoldal fejlécén jobb oldalt látható felirat jelentése: „Képek a csehszlovák légiók életéből és harcaiból” – ez a sorozat 54. számú darabja. Kiadója: J. Blažek, Prága. Az alsó sor szerint a lap eladásából származó bevételt a csehszlovák légiók szabadság-emlékművének felépítésére fordították, amely a Nemzeti Felszabadulási Emlékmű formájában, a prágai Vítkov-hegyen valósult meg.
(Forrás: https://unc.ua/uk/auction/petropavlovsk-tatarskaya-hata-cheshskoe-izdanie-1918-god-1386516#lot-gallery-2 )

Jún. 15. Tegnap megkezdték a kerítés helyreállítását az egész tábor körül. Azonkívül a csehek vették át a parancsnokságot fölöttünk. Egy kirendeltségük ide is költözött a táborba. Most aztán igazán el lehetünk készülve a legkellemetlenebb dolgokra. Ma reggel el is neveztek bennünket disznóknak, mert az előírt reggeli 8 órára még nem voltunk készen. Iszonyú az elkeseredés mindenkinél, pedig igyekszünk uralkodni magunkon. A mostani keserűséget már le sem lehet írni. Egész igyekszem valamivel foglalkozni, hogy lekössem gondolataimat, de az sem igen sikerül. Ha regényt olvasok, mindig azon veszem magam észre, hogy nem tudom, mit látnak szemeim, mert haza barangolnak szüntelenül gondolataim, ha franciát tanulok, akkor is Hozzád intézem gondolataimat, édes Iduskám. Mindig azt próbálgatom, hogy vajon Hozzád hogy tenném fel egyik vagy másik kérdést. Hírt sem adhatok magamról és az is kétségbe ejt, mert attól tartok, hogy bizonyára Ti is szenvedtek.

Az élelmezés még elég jó. Közösen ugyan csak ebédet kapunk, de vacsorára ez idő szerint még abonálhattam magam, mert van még egy kevés pénzem. Mi lesz azonban, ha majd az is elfogy. Május 1. óta nem kapunk fizetést és most is csak ígérgetik. Ami élelmet adnak, az még ebédre sem elég, mert még arra is rá kell fizetni, hogy kielégítő legyen. Iszonyú ez a második nagy csalódás, bármennyire is igyekszem magam már beleélni abba, hogy a hazamenetelünk ismét elhalasztódott hosszabb időre. A külvilággal meg van szakítva minden összeköttetés, ennélfogva nem is tudjuk, hogy mi történik a nagyvilágban.

Jún. 23. Amíg nem volt béke, addig azt remélhettük legalább, hogy békekötés után mégis csak haza fogunk mehetni. Most a mióta megkötötték a békét is, elestünk még attól a reménytől is, mert szeretném én most tudni, hogy van-e egyáltalában és ha van, melyik az a fiksz pont, amelynek elérése után remélhetjük a hazamenetelt. Most kerültünk csak a legsötétebb bizonytalanságba, előttünk folyik a vörösek és fehérek harca anélkül, hogy a küzdelmek eredményéről megbízható híreink volnának, noha a csehek által itt a városban kiadott újság szerint a fehérek folyton nagyobb és nagyobb tért hódítanak. A nyugaton ez idő szerint a kezükben volna minden Penzáig és Jekaterinburgig, keleten meg Krasznojarszk, illetve Acsinszkig.

 Csehszlovák légionáriusok szerelvénye Ufánál
(Forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/Revolt_of_the_Czechoslovak_Legion )

A felügyeletet fölöttünk pedig a csehek gyakorolják, kik egy e napokban Cseljabinszkban tartott gyűlésen már is azt a kijelentést tették, hogy ők kénytelenek lesznek velünk szemben represszáliákkal élni, ha Ausztria-Magyarországon nem szűnik meg a szlávok üldözése. Ők tehát egyszerűen a saját hadifoglyaiknak tekintenek bennünket. Mint ilyenek mi jót várhatunk a jövőtől, még ha el is kergetik őket majd valamikor innen akár a vörösek, akár a fehérek, ha rájuk unnak (már is vannak közöttük nézeteltérések, egyelőre ugyan most csak a közkatonák között látjuk ezt). Nincs kizárva, hogy bennünket túszok gyanánt egyszerűen nem-e visznek magukkal keletre. Nem csoda tehát, ha ily érzelmek között a legnagyobb fokú elkeseredés fogja el az embert. Nagyon bosszant az az érzés is, hogy a mi kormányaink mintha teljesen megfeledkeztek volna rólunk, sehol nem látjuk, hogy a mi érdekünkben tennének valamit. Ma különösen elfogott az elkeseredés, mert eszembe jutott, hogy egész tavasszal annak örültem, hogy a gyermekek szünidejére mégis csak haza fogok kerülni és most elérkezett ez az idő is és engem ily lelki hangulatban talál. Talán ép azért van ma oly rossz napom, mert talán ma ment el épen édes Iduskám Jóska fiamért Kassára. De nemcsak én vagyok így elkeseredve, hanem sokan vagyunk így. Igy van a legénység nagy része is és csoda-e akkor, ha ily hangulatban sokan voltak, akik beléptek a vörösek közé és most a harcokban egymás után pusztulnak el. Én ezekért a felelősséget nyugodtan a mi kormányunkra áthárítom, mert hisz a hosszú hadifogság alatt teljesen megfeledkezett róluk. Most meg a csehek a még eddig királyhű szlávokat akarják munkás zászlóaljakká egyesíteni, hogy azután mint ilyeneket használhassák föl az ő hadi céljukra. És most sem kapunk semmi értesítést sehonnan sem, nincs, aki megvigasztaljon, bátorítson. Fizetést sem kapunk már két hónap óta. És mindehhez járul az, hogy maholnap 4 éve, hogy elkerültünk otthonról.

Jún. 29. A csehek nem csak a táborban, hanem a városban is átvették teljesen a vezetést. Itt a táborban csaknem minden nap van valami baj a csehekkel. Hol pofon ütnek egy tisztet, hol meg becsukják és mindezt oly dolgokért, amiből világosan látható, hogy azt mind csak szekatúrából teszik. Ez éjjel is baj volt újból az inspekcióssal és amikor ma emiatt megkérdezték az egyik csehet, hogy ha akarnak valamit, mondják meg határozottan, hogy mit akarnak, mert csak akkor lehet a parancsnak eleget tenni, azt felelte az a cseh, hogy hisz már úgyis csak 3 hétig lesznek itt, miután csak addig kell nekik kitartaniok és azután jönnek majd a japánok és franciák, miután egy tegnap kapott sürgönyük értelmében segítséget kapnak az entent-tól, hogy újra folytathassák a harcot a mieink ellen. Ezt különben a mai újság is írja. Azt hiszem, hogy ez csak valami buzdítás akar lenni az entent részéről, kik most is bizonyára támogatják őket anyagilag és akiknek rábeszélésére csinálhatják ezt az egész szibériai harcot is. Az újság szerint a csehek mind jobban tért hódítanak, most állítólag a kezükben volna az egész vasúti vonal Penzától Irkuck közeléig és a közeli napokba várják Irkuck elestét is. Viszont a sok mende-monda szerint a vörösek nagy erővel jönnek Jekaterinburg felől és az ő kezükben volna Tyumen is, sőt azt is beszélik, hogy a csehek napjai meg vannak már számolva itt e vidéken. Hogy mi az igazság, azt igazán nem tudni. Az bizonyos, hogy mi örömmel várnók a vörösek megérkezését, bármennyire is nem szimpatizáltunk velük azelőtt.

Holnap vasárnap nagy ünnepséget rendeznek a csehek a városban és e végből közülünk is elvittek 2 tisztet a városba, hogy ott díszletet fessenek és amikor ezek nem akartak menni, be akarták csukni őket, így tehát mégis csak kénytelenek voltak elmenni. Ilyenek a mostani állapotok. Sokat szenvedtünk, de a keserűség még mindig nem volt elég, még nem telt be a pohár. A helyzetünk leírhatatlan. Azt is beszélik, hogy maguk az orosz, illetve kozák tisztek is elhagyták már a cseheket és visszamentek a falujukba. Hogy ez is igaz-e vagy sem, nem tudni. A fent említett 2 festő elmenvén a városba egy orosz városatyához, az azt mondta nekik, miután kijelentették, hogy ők ki lettek rendelve a festéshez a csehek által, hogy tulajdonképen nincs is szükség reájuk, mert hisz csak valami mázolásról van szó és ennélfogva visszaküldte őket. Ide érkezve azonban a csehek becsukták őket egy nap szigorított fogságba, mert azt merték mondani az orosznak, hogy kényszerítve lettek bemenni a városba a festéshez. A börtönök különben nagyon látogatottak most. A legénységet is folyton verik. Ki jut a kancsukából is sokaknak.

Júl. 5. Már 2 hónap óta nem kapunk fizetést, t. i. nem kaptunk május és június hóra. Ennélfogva a dán képviselőtől vártunk valami segítséget. Ez tényleg el is ment Omszkba és onnan hozott is minden tiszt részére 2 havi fizetést, vagyis összesen 100 rubelt és a legénység részére is hozott, de nem tudta behozni a pénzt a táborba, mert állítólag nem kapott erre engedélyt. Most aztán az oroszok vagy csehek egyszerűen oldották meg e kérdést, elvették a dántól a pénzt és ebből ma nekünk is juttattak egy havi fizetést. De nem elég, hogy csak az egy havit adták ki, hanem a hadapródoknak és hadapródjelölteknek egyáltalán nem adtak semmit sem, sőt nekünk sem adták ki az egy hóra járó 50 rubelt, hanem csak 25 rubelt és 58 kopeket, mert a többit levonták az eddig adott orosz kincstári élelemért. Nem elég tehát hogy a fizetést a saját államunk pénzével eszközlik, hanem még ebből le is vonják azt, amibe az ő általuk adott élelmezés került. Sőt e levonás úgy történt, hogy tulajdonképp levontak tőlünk mindent, amit kapnunk kellett volna tőlük tekintet nélkül arra, vajon tényleg meg is kaptuk-e mindazt, miután ők azt mondják, hogy ők arról nem tehetnek, ha nem lehet mindent kapni a városban. Ennélfogva a levonás is körülbelül a kétszerese lett annak, amit tulajdonképen joguk lett volna levonni azért, amit meg is kaptunk. Fentebbi eljárásuk indokolásául azt hozzák föl, hogy a béke folytán június elsejétől kezdve létrejött megállapodás szerint bennünket a dánok élelmeznek. E kérdésnél tehát hivatkoznak egy nem rég létrejött megállapodásra, de különben pedig nem akarják elismerni még a breszti békét sem, sem pedig a hadapródokat tisztekként, mert ezek egy még a cár idejéből származó rendelet szerint tisztek. Most aztán az étkezés megoldása miatt van nagy baj e kevés pénzzel. Ép most hoztak egy újabb fizetési ívet, mely szerint a hadapródoknak és a jelölteknek is meg van a kilátásuk a fizetéshez.

Júl. 12. Egy ma előfordult incidensből kifolyólag ismét alkalmunk volt megismerni vezető katonai köreinket. Az egyik barakkba bement ugyanis az egyik cseh és ott előhíva az ügyeletes tisztet elkezdett lármázni, mert az egyik priccs alatt faforgácsot talált. Amikor az ügyeletes németül azt válaszolta, hogy ő nem ért oroszul, a cseh minden további nélkül többször az arcába csapott a kancsukával. Erre ott levő tiszt társai elkezdtek lármázni, hogy ez már mégis csak disznóság, mire a cseh revolvert rántott és azt a lármázók felé irányítva meghagyta, hogy az egész félbarakk tisztikara azonnal sorakozzék a cseh iroda előtt és az ügyeletest azonnal a fogdába zárta. A félbarakk tisztikarának pedig azt a büntetést adta, hogy 2 óra hosszat álljon az udvaron a napon vigyázzállásban az egész tábor szemeláttára. Erre persze mindenki azt várta, hogy a mi vezetőségünk tegyen valamit ezek érdekében. Papházy alezredes azonban csak nem mozdult helyéről, hanem a lócájáról nézi végig e szomorú látványt, mi miatt már is mindnyájan pirultunk és egymástól kérdezgettük, hogy mitevők legyünk e meggyaláztatással szemben, avagy teljesen kiveszett már belőlünk minden önérzet. Végre úgy 15-20 percnyi gondolkodás után úgy oldotta meg Papházy a gordiuszi csomót, hogy hirtelen lemondott a táborparancsnokságról és át is adta azt Balzár alezredesnek. ki azonnal el is ment a csehekhez és csehül szólván hozzájuk el is érte, hogy a büntetésből kiállított tisztikar szétoszolhatott és az egész esetről jegyzőkönyvet vettek fel, melyet tovább terjesztenek a felsőbb orosz, azaz cseh parancsnoksághoz. Szomorú bizonyítványt adtak magukról újból a honvédeink.

 A második túsz-szállítmány Észtországon – Berlinen – Bécsen – Sopronon – Csóton át Budapestre, a Keleti pályaudvarra 1922. január 6-án érkezett haza Oroszországból. Őket Nikolich városparancsnok üdvözölte a kormányzó és a hadügyminiszter nevében, az üdvözlésekre a túszok részéről Papházy Iván alezredes válaszolt. Képeink: 1. Papházy alezredes (civilben) köszönetet mond a meleg fogadtatásért; 2. Nikolich Radivoj alezredes fogadja a fogságból hazatérteket; 3, és 4. Hadifogoly-típusok, nők és gyermekek.

Különben nagyon sok mindenféle hír van elterjedve, melyeknek hitelességét egyáltalán nem áll módomban ellenőrizhetni. Így e napokban azt hozták az újságok, hogy Mirbach petrogradi német nagykövetet meggyilkolták, úgyszintén az orosz cárt és két leányát, amint Jekaterinburgból Permbe kísérték őket. Azonkívül a mieink, vagyis a központi hatalmak engedélyt kaptak volna az oroszoktól arra nézve, hogy csapatokat küldhessenek Oroszországba, miből mindenki arra következtet, hogy azokat ide fogják küldeni Szibériába. Örömmel fogadtuk ez újságot, csak attól tartok, hogy nem lesz igaz és a mi szenvedéseink már tényleg sohasem érnek véget. A vörösekről nem tudunk semmit, hogy sikerülne nekik előnyomulniok és azért van az, hogy már csak a mieinktől várhatnók azt, hogy fölszabadítsanak e mostani rettenetes helyzetből. Egy másik hír szerint meg keletre vinnének, mi bizony kétségbeejtő volna. Már magában az is iszonyú, hogy otthonunktól teljesen el vagyunk zárva és nem kapunk semmi hírt édeseinktől. Ez évről még egy lapot sem kaptam tőlük. A hátam is nagyon fáj megint.