Írások dr. Walter Géza harctéri naplójából ‒ 4. rész

Dr. Walter Géza budapesti 1-es honvédek között átélt harcéri élményeinek többsége a Doberdó-fennsíkon, a Monte San Michelén játszódik. Ezek közé tartozik egy 110 éve, 1916. június 21-én vele történt különös eset is, amelyről maga sem tudta eldönteni, hogy az csoda volt-e vagy valóság?

Sohasem voltam babonás, vagyok spiritiszta, nem hiszek a távolbalátásban, megérzésben, nem hiszek a szellemekben. Vallásomat szeretem, hiszek egy Istenben, de semmiféle misztikus túlvilági szellemjárás engem nem izgat. Nem izgatott különösen hosszas harctéri szolgálatom alatt, ahol ellenkezőleg, teljesen alapra helyezkedtem és materialista, bizonyos nyersességet, durvaságot, nem egyszer brutalizmust erőltettem magamra, hogy a halálfélelem ellen erősítsem idegeimet.

És erre szükség is volt. Keménynek, szívtelennek kellett lennem, hogy kibírjam a háború szörnyűségeit. Mit csináltam volna, Uram Isten, ha egy-egy drága, jó pajtásom szörnyű pusztulása felett neki adtam volna magamat a búnak, fájdalomnak, ha engedtem volna erőt venni idegeimen a kétségbeesésnek, például amikor szegény, jó Sipos Géza debreceni színész barátomat a szemem láttára fejezte le egy srapnel?

Nem! Káromkodtam, vagy ittam egy nagyot és azt mondtam: Cras tibi! És a tibi alatt magamat értettem.

Hogy mennyire eldurvult az ember a harctéren, ezt csak a következő pár példával jellemzem: A sziklák közé vájt, robbantott egyik fedezékbe belecsapott egy olasz gránát a legerősebb kézitusa közben és egy olasz katonát agyonsújtva úgy a sziklák közé szorított, hogy csak a két lába lógott ki a rajvonalba. A feje és a törzse bent rekedt a sziklák között úgy, hogy kiemelni a hullát nem tudtuk. Ott lóg ki a két láb a rajvonalba, míg megszokjuk. Közben levált minket egy gráci ezred és egy hétig ő őrzi a rajvonalat. Mikor visszamegyünk, nézem a talián hullát, jobban mondva a kimeredő lábakat, látom, hogy a bakkancsok rajtuk fényesre vannak pucolva. Nevetve beszéli az osztrák tiszt, hogy minden reggel fényesre subíckolták a hulla cipőit:

— Ja, man muss die Todten ehren!

A budapesti 1. honvéd gyalogezred állásai 1916 nyarán a 6. isonzói csata előtt.
(Forrás: Bartha Lajos – Dereánó Ödön: A M. Kir. „IV. Károly király” volt 1. honvéd gyalogezred története és háborús emlékalbuma. Budapest, 1939.)

A Monte San Michelén a 9. Bienében hasonlóképen jártunk egy olasz hullával, ennek azonban a feje lógott ki a kövek közül, míg testének többi része hozzáférhetetlenül sziklák közé szorult. Le nem vághattam a fejet, az csak siettette volna a beszorult test gyors oszlását, hanem azt találtam ki, hogy minden reggel bemeszeltettem a hulla fejét, hogy óvjam a bomlásától. Szép fekete, göndör haja volt a talián fejnek és mikor bemeszeltettem, nevetve mondták a bakák:

— Nini, megőszült a taliánunk!

Volt olyan akasztófára való a bakák között, aki a hulla fejéről hajfürtöt vágott le és elküldötte valamiféle leányzónak. Román bakák is voltak velünk, rendkívül vallásosak, ha egy kis megállásunk volt, már elővették az imakönyvet és hangosan imádkoztak. Egyszer odakiáltottam nekik:

— Imádkozzatok rumunyok én érettem is, mert én már csak káromkodni tudok.

Mindezeket azért bocsájtom előre, hogy beigazoljam, hogy a harctéren minden szentimentalizmus, babona, vagy vallási fanatizmus távol állott tőlem.

És történt velem egy história, amely azóta is, ma is sokat foglalkoztat és sokszor gondolkodóba ejt. Úgy írom meg, ahogyan történt, ellenőrizhető pontos nevekkel és dátumokkal. Se hozzá nem teszek, se el nem veszek belőle semmit.

1916. június hó 21-én történt, pár nappal a gáztámadás előtt a Monte San Michelén délután 3 és 4 óra között. Irtózatos tüzérségi tűzben állottunk. Egyik nehéz gránát a másik után zuhant állásunkra, nyomában jajgatás, vér, pusztulás. A parancsnoki fedezékben ülök és egyik cigarettát a másik után szívom nagy idegesen. A telefon mellett két telefonistám. Az egyik az öreg Berger, a másiknak a nevére már nem emlékszem. Sápadtan, szótlanul ülünk, minden pillanatban várjuk, hogy most, no most vág belénk a gránát. Idegeim a megpattanásig kifeszülve.

Egy zászlós és két telefonista fedezékben
(Forrás: Fortepan 191523/Kieselbach Gyula.)

Egyszerre megszólal a telefon. Tisztán, világosan, mintha most is hallanám:

— Ti-ti-tá-tá.

Az én hívójelem. Berger leakasztja füléről a kagylót és nekem átadja.

— Bartóffy százados úr kéreti a hadnagy urat.

Bartóffy Miklós százados volt a zászlóaljparancsnokom. Most mint őrnagy teljesít szolgálatot Budapesten a nemzeti hadseregben.

Veszem a kagylót és hallom a százados úr hangját:

— Géza fiam azonnal gyere le hozzám, fontos beszélni valóm van veled.

— Most, százados úr?

— Igen, azonnal!

— Igenis! — És rettenetes haraggal vágom oda a kagylót szörnyű módon káromkodva. Gyalázat! Egyenesen megölik, halálba kergetik az embert! Most lemenni ebben a borzalmas pergőtűzben! Nem érek le elevenen. Százszor is agyonvág a gránát, míg leérek a tízperces úton a zászlóalj-parancsnoki kavernába. De mit csináljak? Mennem kell. A két telefonista sajnálkozva néz rám, amint indulok a biztos halálba.

Kirohanok a fedezékből és a pergőtűzben szaladok végig a futóárkon. Jobbról-balról gránát robban, fejem felett srapnel szakad szét. A hátam mögött hirtelen irtózatos robbanás, az az érzésem, mintha egy négyemeletes ház szakadt volna össze. A gránát szele a földhöz vág, fejem bevágom a sziklába. Csupa vér az arcom. Felugrom, és rohanok tovább. Még egyszer elvágódom, megbotlottam valamiben. Felállok és futok tovább. Elérem a Mészáros dolinát, innen már csak egy-két ugrás a parancsnoki kaverna. Odaérek, beesem az ajtón.

— Parancs, százados úr! — kiáltom irtózatos dühösen.

Ott ül az asztalnál Bartóffy százados és Takács Tamás hadnagy. Most ügyvéd Gyöngyösön. Kártyáznak. Mellettük kis asztal, rajta telefon, előtte két telefonista. Küldöncök, távírászok amodébb. Csodálkozva néz rám Bartóffy:

— Hát te mit akarsz? Miért hagytad ott az állást, hiszen minden pillanatban támadhat a talián!

Értelmetlenül bámulok rá:

— De százados úr! Hivatni tetszett, most ebben a pillanatban telefonon.

— Álmodsz fiam! Itt kártyázunk Tamással. Eszem ágában sem volt neked telefonálni. Csak nem hívlak le ilyen szörnyű tűzben? Ezer csoda, hogy nem történt bajod.

Nem értem a dolgot, hiába magyarázom, Takács hadnagy és a többiek mind igazolják, hogy nem telefonált a százados úr.

Bartóffy Miklós százados
(Forrás: Tábori Kornél: Magyar hősök 1914-16. Budapest, 1916.)

Törülöm a fejemet, szent Isten, megőrültem? De nem lehet, megesküszöm, hogy telefonált a százados úr.

— Nagyon ideges vagy fiam, mondja Bartóffy, most már ne is menj fel. Pihend ki magad, majd este felmész.

Ebben a pillanatban hatalmas detonáció. Egy huszonnyolcas gránát vágott be az állásba.

A telefonisták végig próbálják a századokat. A Walter-század nem jelentkezik. — Ott van a baj. — Elszakadt a vezeték is. Kimegy telefonjárőr. Szívszorongva várjuk vissza.

Visszajönnek szomorúan.

— Százados úr! Walter hadnagy úr fedezékébe bevágott a gránát. A két telefonista szörnyethalt. — Volltreffer.

Mindenki rám bámul. Engem kiver a hideg verejték.

— Na, fiam az Isten mentett meg téged. Ha le nem jössz, te is ott feküdnél.

Híre ment a dolognak, az egész ezred tárgyalta. Scheich Gyula tábori lelkész miraculumot és isteni gondviselést emlegetett. Verzár István főorvos, most a nagyváradi gyermekkórház igazgatója, a túlfeszített idegek víziójának és hallucinációnak mondotta.

Kinek van igaza?