A világ legnépszerűbb sportága ünnepnapjait éli 2026 június-júliusában, amikor a labdarúgó világbajnokság zajlik az Egyesült Államok, Kanada és nem utolsósorban Mexikó rendezésében. A 23. alkalommal megrendezett sportesemény élénken foglalkoztatja a földkerekség országainak lakóit, elfeledtetve a mindennapok megpróbáltatásait, gondjait. Napjainkban a labda van az érdeklődés középpontjában világszerte. A játék szeretete, a labda pattogása kiragadja az embereket a hétköznapokból, örömteli, vidám vagy épp keserű, bosszús perceket szerezve nézőknek, játékosoknak egyaránt. Nem volt ez másképp az első világháború éveiben sem. A következőkben néhány történetet olvashatunk, amely a hadszíntéren szolgálók és a labdajáték varázsáról szól…

„Football labdát a harctérre” – címmel közölt néhány soros híradást a Sporthírlap 1914. december 28-án megjelent lapszáma. Ebben az olvasók értesülhettek arról, hogy Ungár Gyula a Ferencvárosi Torna Club egykori kapusa egy levelet küldött egykori egyesületének, amelyben beszámol a harctéri napjairól. Az levélben megemlíti, „hogy a nyugalmasabb órákban teljes lenne a boldogsága, ha egy kicsit footballozhatna. Kéri ezért a barátait, ajándékozzák meg karácsonyra egy jó football labdával.” Nem tudjuk, hogy a labda eljutott-e az egykori hálóőrhőz, de játékszenvedélyével, a labdarúgás szeretetével nem volt egyedül a harctéren, az bizonyos.

Ungár Gyula.
(Forrás: https://hu.wikipedia.org)

Ugyancsak a labda hiányára panaszkodtak annak a fővárosi honvéd pótzászlóaljnak a katonái, akik levelet küldtek a Sporthírlap szerkesztőségének azzal a kéréssel, hogy juttassák el azt a Magyar Labdarúgó Szövetségnek. A szerkesztőség a napilap 1915. augusztus 2-án megjelent számának a hasábjain „Labdát a katonáknak!” címmel megjelent írásban továbbította a kérést, mind a szövetség, mind az egyesületek felé: „Mi, mint a honvéd pótzászlóalj ujoncszázadának tagjai azzal a kérelemmel fordulunk a tekintetes szerkesztőséghez, szíveskednék egy kijátszott labda iránti kérelmünket b[ecses] lapjában közzétenni. Kimenőnk nem lévén, itt Kispesten, elzárva a világtól, nincsen az embernek öröme az életben, mert nincsen football. Egy labdával néhány vérbeli pesti footballistának megkönnyítenék a gyöngyéletet. Kérésünk mielőbbi beteljesülésének reményében alulírott szövetségi igazolt játékosok maradtunk teljes tisztelettel Battók Tibor, Jironsek Róbert, Boros József, Wuimberg A., Szekeres Ferenc.” Hogy küldtek-e számukra labdát azt ma még nem tudjuk pontosan.

Nekik volt labdájuk. Katonák csoportképe a játékszerrel.
(Forrás: Kajon Árpád gyűjteményéből.)

A „labdaszerzésnek” egy kalandosabb formáját választották a soproni huszárok Galíciában. Tartalékban várták a parancsot, hogy „az ütközetben rájuk kerüljön a sor”. Állomáshelyük közelében állt egy üres épület, egy elhagyott paplak, amelyet a közelgő osztrák–magyar csapatok elől elmenekülve elhagyott a tulajdonosa. Az épület egy magaslaton állt, így kiváló lehetőséget nyújtott arra, hogy megfigyelőket küldjenek mellé, onnan tájékozódva a közelbe zajló harcok menetéről. Ketten teljesítették is a parancsot, de közben arról beszélgettek, hogy mennyire hiányzik nekik a bagó. Szó szót követett és közben bementek az elhagyott paplakba esetleges otthagyott dohányt keresni. Ezalatt az orosz tüzérség folyamatosan támadta a környéket és egy gránát eltalálta a házat is, így kénytelen volt a két hadfi elhagyni az épületet. Dohányt ugyan nem találtak, de meglett a pap „dohányzacskója.” Amikor visszaértek őrhelyükre, jobban megvizsgálták a szerzeményt, de nem tudtak rájönni, hogy tulajdonképpen mi is a zsákmányolt bőrzacskó? Tanakodásuk végén az egyikük felkiáltott: „Ez az a bolondos széllabda lesz, amivel az urak szoktak lábbal passziózni.” Mivel társa nem értette – gondolom szájjal – gyorsan felfújta és nagyot rúgott bele. Az elrúgott labda hatalmas ívben a várakozó társak közé esett, akik „Jaj, óriási gránát!” – felkiáltással riadtan ugrottak szét. A labda, a tüzérségi eszközzel szemben, barátságosan gurult köztük. „Hamarosan egész parázs kis football-játék keletkezett ott a mély útban az ütközet alatt.” A gondtalan „játéknak” az elöljárók érkezése vetett véget, akik kérdőre vonták a legénységet. A hangos szavakra Farádi János, öreg káplár így válaszólt: „Nagyon eluntuk itt a csöndességet meg a szomorúságot, kapitány uram, hát labdázunk egy kicsit, hisz cibilkorunkban úgysem igen jutunk hozzá!”

Labdázó katonák.
(Forrás: Babos Krisztina gyűjteményéből.)

A kicsit meseszerű történetet megerősíti dr. Berend Miklós harctéri naplójában megjelent visszaemlékezése is: „A beásott huszárok állásait az orosz tüzérség nehéz, 12 cmts. gránátokkal kezdte lőni. A hegy tövében állt tartalékban egy huszárszázad és a legénység kicsit sápadtan nézte ezeket a »nagy gombócokat«, mert még ilyeneket nem látott, meg a belőlük jobbra, balra felcsapódó porfelhőket, föld vulkánokat. Ültek ott egy csomóban, mint a megriasztott foglyok. Ekkor hogy, hogy nem, — egyik, egy mellettük levő, kifosztott paplakból előhoz egy kiszolgált futball-labdát és magas ívben közéjük dobja. Előbb megijedtek, azt hitték, hogy ez is »gombóc«, de aztán megfogta egy-két jókedvű fiú, elkezdte dobálni; a veszély el lett felejtve és azután hiába röpködtek a gránátok, ő tőlük robbanhatott a »gombóc«, mert a fiúk footballt játszottak! És közben szedték föl közülük, meg a tüzérek közül, és hordták a sebesülteket lefelé.”

Katonai labdarúgócsapat.
(Forrás: Kajon Árpád gyűjteményéből.)

A katonáknak nem minden esetben kellett maguknak gondoskodni a labdáról, megtette ezt a hadvezetőség helyettük. Az állásháború időszakában az első vonalak mögött hatalmas, akár tízezer fő, befogadására alkalmas pihentető táborokat alakítottak ki a katonák számára. A Doberdó-fennsík közelében, a védelemi vonalaktól keletre, ilyen tábor volt a Kostanjevica falu mellett felépített Segeti tábor. Az itt tartózkodó katonák tisztálkodtak, gyakorlatoztak és természetesen futballozhattak is, már ha elöljáróik engedélyezték számukra. 1916 májusában a m. kir. székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred tagjainak nem volt szerencséjük, ahogy ez a hadosztályuk iratanyagbálól kiderült. „a footballabda, melyet a felázott talaj miatt az ezred legénysége nem használhatott, megállapított fogyatkozások nélkül lett áttvéve.” Az iratanyagból két fontos dolog is kiderül: egyrészt, hogy az esős időjárás miatt a csúszós, sáros pályát nem használhatták, nyilvánvalóan a katonák egészsége és testi épsége érdekében. Másrészt pedig, hogy a labda már olyan fontos szerepet kapott, más sportszerekkel, például a tekebábukkal egyetemben, hogy az alakulatok leltár szerint adták át egymásnak felváltáskor, vagyis kincstári tulajdon volt.

A m. kir. székesfehérvári 17. gyalogezred által 1916. május 12-én a m. kir. budapesti 1. honvéd gyalogezred részére átadott sporteszközök jegyzéke.
(Forrás: HM HIM Hadtörténelmi Levéltár M. kir. 20. honvéd gyaloghadosztály iratanyaga, II. 166. 32. doboz.)

A soproni huszárok esetéből kiderült, hogy sokan a szolgálatuk alatt találkoztak először a futballal, itt ismerték meg ezt a csodás játékot. A folyamatot könnyítette, hogy számos, a civil életben már sikeres labdarúgópályafutással rendelkező katona is bevonult katonai szolgálatra a harcok kezdetkor. A Sporthírlap 1915. június 14-én megjelent lapszámában Szeiberth Imre tollából Rumbold Gyula és Payer Imre szolgálatának epizódjait elevenednek fel a lap a hasábjain: „Rumboldról tudjuk, hogy mint a 6-dik cs.és kir. gyalogezred zászlósa résztvett a szerbiai hadjáratban s ő volt az, a ki a belgrádi vár fokáról letépte a szerb zászlót s helyébe kitűzte a magyar trikolórt, miközben mintegy tizenöt lövést adtak le reá a szerbek. Még szerbiai ténykedéséből kifolyóan kapta meg a kis ezüst vitézségi érmet s a visszavonulás után Pécsre az ezredtörzshöz vezényelték, a hol kiképzéssel foglalkozott. Most májusban hadnagynak lépett elő s az északi harctérre küldték, hol ezredének egy része a háború kitörése óta állandóan szemben állt az oroszokkal és pedig egyideig Galíciában, majd Orosz-Lengyelországban, azután a Kárpátokban. Ugyancsak itt tesz szolgálatot, mint számvivő őrmester már a múlt év augusztusa óta Payer, a ki egy szép májusi reggelen arra ébredt, hogy az ő nevezetes bäcktársa közéjük érkezett s éppen az 5- dik századba osztották, amelynek élelmezését a 6-dik századéval együtt Payer intézi. A 6-dik századbeliek, akik Payer gondoskodásával igen meg voltak elégedve, kis idő multán arra a tapasztalásra jöttek, hogy Payer az 5-dik századot koszt dolgában protekcióban részesíti; oda irányítja a jobb falatokat. Sőt azt is megfigyelték, hogy olyan napokon, a mikor az élelmezés nehézségekbe ütközött, vagy bizonytalan és veszélyes volt, Payer maga vitte ki személyesen az ennivalót Rumboldnak a tűzvonalba.”

Rumbold Gyula és Payer Imre.
(Forrás: https://tempofradi.hu/)

Az írás folytatásából kiderül hogy, ahol labdarúgók voltak, ott természetesen a labda is rövidesen előkerült. „Az álló harcok idejében már kezdettől fogva, ha kis szabad ideje akadt a legénységnek, Payer összeszedte az ezred footballistáit, pályát rögtönöztek és hamarosan megindult a labdarúgás. A mihamar összeverődött nézőközönség – különböző rendű, rangú és nemzetiségű katona – iszonyúan ámult-bámult, amikor Payer egy bäck-rugást megeresztett és éppen olyan lelkesen megtapsolták, akárcsak az FTC pálya publikuma. Később a szomszéd 86-os ezred – a mellyel a 6-osok egy brigádot alkottak s a hol szintén szórakoztak footballal – kihívta a 6-osokat egy-egy mérkőzésre. A match sorsát már előre mindig eldöntötte az, hogy jutott-e aznap Payernak ideje footballra vagy sem. Ha ott állt a kapu előtt, akkor a 6-osok győztesen hagyták el a »pályát.« A matcheknek és főleg Payernak olyan híre ment, hogy többször a generálisok egyenes kívánságára kellett mérkőzéseket tartani, a mikor is igen előkelő nézőközönség előtt folyt a játék.”

A játék a pihenőben szépszámú közönség előtt.
(Forrás: Babos Krisztina gyűjteménye.)

Kiragadott példákból is látható, hogy a labdarúgás szeretete történelmi kortól, időtől független. A Nagy Háborúban hátországában igyekeztek, hogy a hadszintéren szolgálók ne szenvedjenek hiányt semmiben, így sporteszközökben sem. Németországban a sportnapilapokban nyilvános gyűjtéseket szerveztek a katonák labdával való ellátására és ahogy láttuk a Sportnapilap is rendszeresen teret adott ilyen felhívásnak. Az Osztrák Labdarúgó Szövetség – a Monarchiában a két államalkotó országnak külön labdarúgó szövetsége volt – maga is kezdeményezett gyűjtést labdára a katonáknak. Számtalan magán és szervezett adomány keretében érkeztek csomagok a hadszíntéren szolgálóknak, amelyekben igyekeztek biztosítani a labdarúgás nélkülözhetetlen eszközét a távolban szolgáló katonáknak: a labdát.