Pillanatképek a magyar katonai levéltári delegáció történetéből

2026-ban száz éve annak, hogy Ausztria és Magyarország Badenben aláírta azt a levéltári egyezményt, amely mindmáig meghatározza a két ország levéltári együttműködésének kereteit. Az 1926. május 28-án létrejött megállapodás nem csupán a közös múlt iratanyagának sorsát rendezte, hanem olyan, a nemzetközi levéltárügyben is figyelemre méltó megoldást teremtett, amely egyszerre biztosította a történeti források egységének megőrzését és a magyar kutatói érdekek érvényesítését. Az egyezmény egyik legjelentősebb eredménye az volt, hogy lehetővé tette magyar levéltári delegációk állandó működését Bécsben. A polgári és katonai kirendeltségek immár egy évszázada gondoskodnak arról, hogy a magyar történettudomány számára kiemelkedő jelentőségű bécsi levéltári anyag hozzáférhető legyen, miközben munkájukkal hozzájárulnak a közös kulturális örökség megőrzéséhez és feldolgozásához. Cikkem elsősorban a katonai levéltári delegáció történetét, valamint az elmúlt száz év során végzett szakmai tevékenységét kívánja áttekinteni.

A „Közös múltunk kapuőrei Bécsben. 100 éves a badeni egyezmény” című kerekasztal-beszélgetés résztvevői: Mészáros Zoltán, Balla Tibor, Kiss Gábor, Szakály Sándor, Bornhardt Attila, Ress Imre és Fazekas István (Fotó: Szőts Zoltán Oszkár)

A Monarchia felbomlása és a levéltári kérdés

Az Osztrák–Magyar Monarchia 1918 őszén bekövetkezett összeomlása nemcsak politikai és területi értelemben jelentett korszakhatárt, hanem rendkívül összetett jogi, közigazgatási és kulturális problémákat is maga után vont. A több évszázadon keresztül működő közös államszervezet irányítása a központi hivatalokban felbecsülhetetlen értékű levéltári anyag halmozott fel, amelynek döntő része Bécsben maradt. A közös minisztériumok, udvari szervek és katonai hatóságok működése során keletkezett több tízezer iratcsomó, térkép, tervrajz és nyilvántartás nem csupán Ausztria vagy Magyarország történetének forrása volt, hanem az egykori Monarchia valamennyi utódállamának múltját dokumentálta.

A békeszerződések ugyan érintették a levéltári kérdést, átfogó rendezést azonban nem nyújtottak. A trianoni békeszerződés (1920. június 4.) és az Ausztriával kötött saint-germaini békeszerződés (1919. szeptember 10.) elismerték ugyan Magyarország jogos érdekeltségét az egykori közös kormányzati szervek iratanyagában, azonban egyik dokumentum sem teremtett egyértelmű jogalapot arra, hogy Magyarország társtulajdonosi igényét a Bécsben őrzött közös levéltári anyag tekintetében érvényesíthesse.

A helyzetet tovább bonyolította, hogy az osztrák kormány politikai és gazdasági okokból nem volt érdekelt a kérdés gyors rendezésében. Attól tartott, hogy amennyiben a levéltárak esetében elismeri Magyarország társtulajdonosi jogait, az precedenst teremthet más vitás kérdésekben is, így például a múzeumi gyűjtemények, a koronabirtokok vagy a Habsburg-ház vagyonának megosztásával kapcsolatban. Emiatt az osztrák álláspont hosszú ideig a bécsi központi levéltárak oszthatatlanságát hangsúlyozta.

Szakmai szempontból ugyanakkor az osztrák érvelés sem volt alaptalan. A Haus-, Hof- und Staatsarchiv, a Hofkammerarchiv, valamint a Kriegsarchiv fondjai a modern levéltári elveknek megfelelően szerves egységet alkottak. Az iratok eredeti rendjének megbontása vagy fizikai szétosztása nemcsak jelentős gyakorlati nehézségeket okozott volna, hanem a fondok történeti összefüggéseit is visszafordíthatatlanul károsította volna. A proveniencia elvére épülő modern levéltári szemlélet ekkorra már egyértelműen a fondok egységének megőrzését tekintette elsődleges szempontnak.

Magyarország számára ugyanakkor alapvető nemzeti érdek volt, hogy biztosítsa a hozzáférést azokhoz a diplomáciai, katonai és kormányzati iratokhoz, amelyek saját történelmének kutatásához nélkülözhetetlenek voltak. A két fél eltérő politikai és szakmai szempontjai hosszú éveken keresztül megnehezítették a megegyezést, ugyanakkor fokozatosan nyilvánvalóvá vált, hogy a levéltári kérdés kizárólag kölcsönös engedmények révén rendezhető.

Fénykép az Udvari Haditanács iratainak segédkönyveit őrző raktárról (Forrás: a szerző)

A badeni tárgyalások és az egyezmény megszületése

Az 1923 márciusában megkezdődött osztrák–magyar tárgyalások során mindkét fél felismerte, hogy a korábbi, kizárólag tulajdonjogi szempontokra épülő álláspontok nem vezethetnek tartós megoldáshoz. A kompromisszum alapját végül az a felismerés jelentette, hogy a történeti források tudományos értéke csak akkor őrizhető meg, ha azok levéltári egysége nem sérül, ugyanakkor Magyarország számára is biztosítani kell a közös állam működésére vonatkozó dokumentumokhoz való tényleges hozzáférést.

Az osztrák fél ennek érdekében lemondott arról az álláspontjáról, amely szerint a bécsi központi levéltárak teljes egészében kizárólagos osztrák tulajdont képeznek. Magyar részről ezzel párhuzamosan elálltak attól az igénytől, hogy a közös levéltárak iratanyagát fizikailag megosszák, illetve a bécsi levéltárakban közös igazgatást vezessenek be. A felek olyan kompromisszumot dolgoztak ki, amely egyszerre vette figyelembe a modern levéltári szakmai elveket és a két állam történeti érdekeit.

Ennek eredményeként írták alá 1926. május 28-án Badenben azt az egyezményt, amely a nemzetközi levéltárügy történetében is egyedülálló megoldást valósított meg. A megállapodás nem a levéltári anyagok teljes körű felosztására törekedett, hanem azok történeti egységének megőrzése mellett biztosította a magyar állam kutatási és használati jogait. A badeni egyezmény ezért ma is a nemzetközi levéltári együttműködés egyik legsikeresebb és legtartósabb példájaként tartható számon.

Az 1926. május 28-án Badenben aláírt osztrák–magyar levéltári egyezmény olyan kompromisszumot teremtett, amely egyszerre szolgálta a levéltári szakmai szempontokat és a két állam történeti érdekeit. A megállapodás megalkotói felismerték, hogy a közös állam iratanyagának teljes fizikai felosztása sem szakmailag, sem gyakorlatilag nem lenne megvalósítható, ugyanakkor Magyarország történeti jogait sem lehetett figyelmen kívül hagyni. Az egyezmény ezért három, egymással szorosan összefüggő alapelvre épült.

Az első alapelv a tiszta proveniencia – vagyis a származás – elvének alkalmazása volt. Ennek értelmében azokat a levéltári fondokat, amelyek kizárólag a Magyar Királyság önálló kormányszerveinek működése során keletkeztek, fizikailag is át kellett adni Magyarországnak. Ide tartoztak többek között a Magyar Udvari Kancellária, a Magyar Udvari Kamara, vagy éppen az 1848–1849. évi magyar hadsereg iratai. Ezek esetében sem jogi, sem levéltári szempontból nem merült fel a közös tulajdon kérdése, mivel azok egyértelműen a magyar állami szervek működésének dokumentumai voltak.

A második alapelv a közös minisztériumok és legfelsőbb központi szervek iratanyagára vonatkozott. A császári és királyi Külügyminisztérium, Hadügyminisztérium és közös Pénzügyminisztérium, valamint több központi hivatal levéltári anyaga továbbra is Bécsben maradt. A döntés hátterében elsősorban levéltár-szakmai megfontolások álltak. Ezek az irategyüttesek ugyanis szerves fondokat alkottak, amelyek felosztása vagy átrendezése súlyosan sértette volna történeti összefüggéseiket és kutathatóságukat. Az egyezmény ezzel a megoldással a modern levéltári szakma egyik alapvető követelményét, a fondok sértetlenségének elvét is érvényesítette.

Magyarország ugyanakkor nem mondott le történeti jogairól. Ausztria elismerte, hogy az egykori közös állami szervek levéltári anyaga a két állam közös szellemi tulajdonát képezi. Ez a megfogalmazás a korabeli nemzetközi gyakorlatban újszerű megoldásnak számított, hiszen úgy biztosította a történeti jogosultságok elismerését, hogy közben nem bontotta meg a bécsi levéltárak szervezeti egységét.

Az egyezmény harmadik – és magyar szempontból talán legjelentősebb – rendelkezése az volt, hogy lehetővé tette állandó magyar levéltári delegációk működését a bécsi központi levéltárakban.

Ennek alapján Magyarország jogosultságot kapott arra, hogy saját levéltárosai közvetlenül a bécsi levéltárakban dolgozzanak, ellenőrizzék a magyar érdekeket érintő levéltári munkát, kutatásokat végezzenek, másolatokat készítsenek, valamint közreműködjenek a magyar vonatkozású iratanyag feltárásában és nyilvántartásában.

A gyakorlatban két önálló magyar kirendeltség jött létre. Az egyik a Haus-, Hof- und Staatsarchivban, illetve a Hofkammerarchivban működött, elsősorban a polgári kormányzati iratanyag kezelésével foglalkozva. A másik a Kriegsarchivban kezdte meg működését, ahol a katonai vonatkozású levéltári anyag feldolgozása és a magyar kutatói igények kiszolgálása tartozott a feladatai közé.

Ez a konstrukció európai összehasonlításban is rendkívül sajátosnak tekinthető. Míg más államok a levéltári vitákat többnyire a dokumentumok fizikai felosztásával próbálták rendezni, addig a badeni egyezmény a közös kezelés és az állandó szakmai jelenlét révén teremtett hosszú távon is működőképes megoldást.

Kép a Kriegsarchivnak a Tiszti minősítési lajstromokat őrző raktáráról (Forrás: HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum)

Az egyezmény jelentősége

A badeni egyezmény jelentősége messze túlmutatott a levéltári igazgatás technikai kérdésein. A megállapodás lehetővé tette, hogy a magyar történettudomány a Monarchia legfontosabb központi forrásaihoz a későbbiekben is közvetlen hozzáféréssel rendelkezzen.

Ebben meghatározó szerepet játszottak a bécsi magyar levéltári kirendeltségek, valamint a Collegium Hungaricum, amelyek hosszú időn keresztül biztosították a magyar történészek és levéltárosok bécsi kutatómunkájának intézményi hátterét. Ennek köszönhetően történészek nemzedékei dolgozhattak a közös állam elsődleges forrásain, ami jelentősen hozzájárult a magyar középkori, kora újkori és újkori történeti kutatások fejlődéséhez.

Az egyezmény időtállóságát jól mutatja, hogy túlélte a XX. század valamennyi nagy politikai fordulatát. Fennmaradt Ausztria német bekebelezését követően, működése a második világháború után is – bár átmeneti nehézségek közepette – helyreállt, majd a hidegháború időszakában is biztosította a magyar levéltári jelenlétet Bécsben. A rendszerváltozást követően pedig új tartalommal gazdagodott: a hagyományos másolási és kutatási feladatok mellett egyre nagyobb szerepet kaptak a mikrofilmezési, majd később a digitalizálási programok, valamint a közös tudományos együttműködések.

Éppen ez a folytonosság teszi a badeni egyezményt a nemzetközi levéltárügy egyik legsikeresebb kétoldalú megállapodásává. Kevés olyan, az első világháborút lezáró időszakban létrejött kulturális egyezmény ismert, amely változatlan alapelvek mentén egy évszázadon keresztül képes volt szolgálni mindkét fél érdekeit.

A katonai levéltári delegáció létrejötte

A badeni egyezmény alapján 1927. január 1-jén kezdte meg hivatalos működését a két magyar levéltári delegáció. A polgári kirendeltség a Haus-, Hof- und Staatsarchivban, illetve a Hofkammerarchivban látta el feladatait, míg a katonai delegáció székhelye a bécsi Kriegsarchiv lett. A katonai kirendeltség jogutódja napjainkban a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Bécsi Kirendeltsége, amely immár csaknem egy évszázada folyamatosan képviseli a magyar hadtörténeti kutatás érdekeit az Osztrák Állami Levéltár Hadilevéltárában.

Fontos hangsúlyozni ugyanakkor, hogy a magyar katonai jelenlét nem 1927-ben kezdődött. A badeni egyezmény valójában egy már korábban kialakult gyakorlatot emelt nemzetközi jogi keretek közé. A Monarchia felbomlását követően a magyar katonai vezetés azonnal felismerte, hogy a Hadilevéltárban őrzött iratanyag megőrzése és a magyar érdekek képviselete nem tűr halasztást. Ennek eredményeként már 1918 végén megjelentek az első magyar tisztek a Kriegsarchivban, akik a következő években folyamatosan biztosították a magyar jelenlétet egészen a badeni egyezmény hatálybalépéséig.

A magyar katonai levéltári delegáció története (1918–1959)

Bár a badeni egyezmény csak 1926-ban teremtette meg a magyar levéltári delegációk működésének nemzetközi jogi alapját, a magyar katonai jelenlét a bécsi Hadilevéltárban ennél korábban kezdődött. Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását követően ugyanis az új magyar államvezetés számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a Kriegsarchivban őrzött hadtörténeti forrásanyag megőrzése és a magyar érdekek képviselete nem tűr halasztást.

1918. november 1-jén három magyar tiszt – Martin Iván, Tury György és Bartunek József alezredes – kapott megbízást arra, hogy a Hadilevéltárban képviselje a magyar katonai érdekeket. Feladatuk kezdetben elsősorban az volt, hogy felügyeljék a magyar vonatkozású iratok kezelését, valamint közreműködjenek az egykori közös hadügyi szervek iratanyagának rendezésében.

A korábban is a Kriegsarchivban szolgálatot teljesítő tisztek ezt követően már a Magyar Felszámoló Bizottság képviselőiként dolgoztak tovább. A szervezet hivatalos elnevezése „Magyar Felszámoló Csoport a Kriegsarchivban” volt, amely jól tükrözte az átmeneti időszak sajátosságait: feladata egyszerre volt jogi, adminisztratív és levéltári természetű.

A magyar jelenlét e korai időszakának jelentőségét az adja, hogy a katonai levéltári munka folyamatossága a Monarchia megszűnése ellenére sem szakadt meg. Ez a folytonosság később megkönnyítette a badeni egyezmény rendelkezéseinek gyakorlati végrehajtását is.

1924. január 1-jétől a Kriegsarchivban működő magyar bizottság már a budapesti Hadtörténelmi Levéltár szervezetébe tartozott, annak bécsi felszámoló osztályaként. Két évvel később, a badeni egyezmény hatálybalépésével ez a szervezet nyerte el végleges jogállását mint magyar katonai levéltári delegáció.

Az egyezmény a kirendeltség létszámát legfeljebb hat főben határozta meg, amelyhez – a Hadilevéltár igazgatójának engedélyével – segédszemélyzet is alkalmazható volt. Bár ez szerény létszámnak tűnhet, a delegáció munkatársai rendkívül széles feladatkört láttak el. A magyar kutatók kiszolgálása mellett részt vettek az iratanyag feltárásában, másolatok készítésében, a magyar vonatkozású dokumentumok nyilvántartásában, valamint a két ország levéltári intézményei közötti szakmai kapcsolatok fenntartásában.

Egy értéklevél boritéka és a feladó, a Magyar Királyi Hadtörténelmi Levéltár zárópecsétje (1926. június 25.) A Hadilevéltár Mellett Működő Állandó Magyar Levéltári Kirendeltség munkáját az 1920-as évek második felében a Magyarországról küldött értéklevelek biztosították (Jelzet: HU HL VI/9. 137. dob. sz. n./1926.)

A kirendeltség történetének egyik legkritikusabb időszaka Ausztria 1938-as német annektálását követően kezdődött. Mivel a nemzetiszocialista vezetés a badeni egyezményt nem tekintette kötelező érvényű nemzetközi szerződésnek, komolyan felmerült a magyar levéltári delegáció megszüntetésének lehetősége.

A kirendeltség fennmaradása végül nagyrészt a Kriegsarchiv akkori igazgatójának, Rudolf Kiszling vezérlevéltárosnak volt köszönhető. Kiszling elérte, hogy a magyar munkatársak továbbra is a Hadilevéltárban dolgozhassanak, igaz, immár nem a badeni egyezményre, hanem – korabeli megfogalmazással élve – „bajtársi alapon”. Ez a gesztus nem csupán személyes támogatást jelentett, hanem hozzájárult ahhoz is, hogy a magyar levéltári jelenlét a háború éveiben se szakadjon meg teljesen.

A Hadilevéltár Mellett Működő Állandó Magyar Levéltári Kirendeltség elnevezései 1916–1946. A Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum irattárában fennmaradt dokumentum a kirendeltségen használt pecsétlenyomatok segítségével szemlélteti a névváltozatokat. A dokumentumon a címeres pecsétlenyomatok mellett az adott időszak kirendeltségvezetőinek neveit is feltüntették (Jelzet: HU HL VI/9. 126. dob. sz. n./1926.)

1944 novemberében a kirendeltség személyi állománya két katonatisztből – Marschall Károly ezredesből, a kirendeltség vezetőjéből és Moravek Elek őrnagyból, helyetteséből –, továbbá hat nyugállományú tisztből, hat gépírónőből és egy küldöncből állt. Ez a létszám jól érzékelteti, hogy a háborús viszonyok ellenére a kirendeltség továbbra is jelentős adminisztratív és levéltári feladatokat látott el.

Bécs ostromát és az utcai harcok befejezését követően a városban maradt magyar munkatársak szinte azonnal kezdeményezték a levéltári munka újraindítását. Marschall Károly felkereste az újjászervezett Hadilevéltár igazgatóját, Oskar Regele vezérőrnagyot, aki – elődjéhez hasonlóan – elismerte a magyar jelenlét jelentőségét.

Marschall Károly ezredes, kirendeltségvezetőnek címzett gyászjelentés kövesházi Kövess Hermann tábornagy özvegyének elhunytáról. 1941. június 30. (Jelzet: HU HL VI/9. 157. dob. 39687/1941. sz.)

Mivel az osztrák és a magyar kormány között ekkor még nem jött létre új megállapodás, Regele ideiglenes megoldásként ismét „bajtársi alapon” biztosította a kirendeltség további működésének lehetőségét. A háború utáni hónapokban a magyar delegáció mindössze két tisztből, két gépírónőből és egy küldöncből állt, ami jól mutatja az intézmény rendkívül korlátozott lehetőségeit.

Ennek ellenére a magyar levéltári jelenlét – bár hivatalos jogi háttér nélkül – ismét fennmaradt. Ez a folytonosság később meghatározó jelentőségűnek bizonyult.

1945 és 1956 között a magyar katonai levéltári kirendeltség sajátos átmeneti helyzetben működött. Bár tényleges tevékenységét folytatta, működésének nem volt olyan kétoldalú jogi alapja, mint amelyet korábban a badeni egyezmény biztosított.

A helyzet csak az 1950-es évek közepére rendeződött. Az Osztrák Szövetségi Kancellária Hivatal 1956. szeptember 9-én kelt engedélyével hozzájárult ahhoz, hogy a badeni egyezmény alapelveinek megfelelően ismét hivatalosan is működhessen magyar levéltári kirendeltség az Osztrák Állami Levéltár Hadilevéltárában.

Ennek alapján Borus József százados kezdhette meg szolgálatát mint a Hadilevéltárhoz delegált magyar levéltári képviselő. Ezzel lezárult az a csaknem egy évtizedes átmeneti időszak, amelyben a magyar jelenlét ugyan folyamatos volt, jogi helyzete azonban bizonytalan maradt.

Révész Géza honvédelmi miniszter levele Kádár Jánosnak (1957. június 20.) Révész Géza kéri a minisztertanács elnökét, hogy Borus József százados kirendeltségvezetői megbízólevelét adja ki és a Badeni Egyezmény értelmében juttassa el az Osztrák Szövetségi Kancellári Hivatalnak, illetve Moravek Elek megbízását vonja vissza (Jelzet: HU HL VIII.2. 201. d. 1. ő.e. 540/1957. sz.)

1959 óta a Hadtörténeti Intézet és Múzeum két munkatársa folyamatos szolgálatot teljesít a bécsi Hadilevéltár mellett működő Állandó Magyar Levéltári Kirendeltségen. Ez a több mint hat évtizede megszakítás nélkül fennálló jelenlét nemcsak a badeni egyezmény időtállóságát bizonyítja, hanem azt is, hogy a két ország levéltári együttműködése a politikai rendszerek változásaitól függetlenül megőrizte szakmai kontinuitását.

A katonai levéltári delegáció szakmai tevékenysége az elmúlt száz évben

A magyar katonai levéltári delegáció feladatai az elmúlt száz év során folyamatosan alkalmazkodtak a levéltári szakma fejlődéséhez, valamint a magyar hadtörténeti kutatás mindenkori igényeihez. Míg a működés első évtizedeit elsősorban az iratok felkutatása és másolása jellemezte, addig napjainkra a digitalizálás, az elektronikus adatkezelés és a kutatószolgálat került előtérbe. A feladatok változása jól tükrözi a levéltári munka módszereinek átalakulását, ugyanakkor a kirendeltség alapvető küldetése mindvégig változatlan maradt: a bécsi Hadilevéltárban őrzött magyar vonatkozású forrásanyag feltárása, megőrzése és hozzáférhetővé tétele.

Az iratmásolás időszaka

A badeni egyezményt követő első években a kirendeltség legfontosabb feladata a magyar vonatkozású iratok feltárása és másolása volt. Az első világháborút követően a budapesti Hadtörténelmi Levéltár számára alapvető fontosságú volt, hogy a Monarchia közös hadügyi szerveinél keletkezett dokumentumok másolatai rendelkezésre álljanak Magyarországon is.

Az 1926 és 1939 közötti időszakban a kirendeltség munkatársai elsősorban az első világháború hadműveleti, személyügyi iratanyagának másolásával foglalkoztak. Az elkészült másolatok Budapestre kerültek, ahol a Hadtörténelmi Levéltárban ma is hozzáférhetők. Ez a munka jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a két világháború közötti magyar hadtörténet-írás már olyan forrásokra is támaszkodhasson, amelyek eredetije továbbra is Bécsben maradt.

A Hadilevéltárnak 1993-ig otthon adó épület, az úgynevezett Stiftkaserne bejárata Bécs 7. kerületében (Forrás: denkmal-heer.at)

A térképgyűjtemény magyar vonatkozású anyagának kiválogatása

A kirendeltség első nagyobb szakmai vállalkozásai közé tartozott a Kriegsarchiv térképgyűjteményének átvizsgálása. Az 1927 és 1930 között végzett munka során a magyar munkatársak mintegy ötvenezer magyar vonatkozású térképszelvényt válogattak ki és juttattak el Budapestre.

A történeti térképek nemcsak hadtörténeti, hanem közigazgatás-, település- és gazdaságtörténeti szempontból is kiemelkedő jelentőségűek voltak. A program eredményeként a Hadtörténelmi Levéltár térképgyűjteménye olyan anyaggal gazdagodott, amely ma is a magyar hadtörténeti kutatás alapvető forrásbázisát képezi.

A mikrofilmezés korszaka

A második világháborút követően a levéltári másolatkészítés technológiája jelentősen megváltozott. Az 1950-es évektől kezdődően a mikrofilm vált a nagy tömegű levéltári anyag másolásának legkorszerűbb eszközévé, amely lényegesen gyorsabb és gazdaságosabb megoldást kínált a hagyományos kézi másolásnál. A magyar katonai levéltári kirendeltség több évtizeden keresztül végzett rendszeres mikrofilmezési munkát.

A digitalizáció új korszaka

A XXI. század első évtizedeitől a kirendeltség munkájában egyre nagyobb szerepet kapott a digitalizálás. A digitális technológia nemcsak a másolatkészítés minőségét javította, hanem új lehetőségeket teremtett a levéltári anyag hosszú távú megőrzése és kutathatósága szempontjából is.

Kiemelkedő jelentőségű volt az első világháború centenáriumához kapcsolódó, 2016–2017-ben megvalósult digitalizálási program. Ennek során közel százötven, magyar kiegészítésű csapattest halotti anyakönyvét, valamint mintegy százötven doboznyi első világháborús temetőkataszteri iratanyagot digitalizáltak a kirendeltség munkatársai.

A program nemcsak a hadtörténeti kutatás, hanem a családtörténeti és helytörténeti vizsgálatok számára is kiemelkedő jelentőségű forrásanyagot tett könnyebben hozzáférhetővé.

Az elmúlt években a katonai és a polgári levéltári kirendeltség szoros együttműködésben további jelentős digitalizálási projekteket valósított meg. Ezek közül külön említést érdemel a Haditanács 1557 és 1768 között keletkezett jegyzőkönyveinek, valamint az Alte Feldakten 1557–1699 közötti iratanyagának digitalizálása.

A Régi Tábori Iratok (Alte Feldakten, AFA) a Haditudományi Emlékiratokkal (Kriegswissenschaftliche Mémoires) együtt az Osztrák Állami Levéltár Hadilevéltárának egyik legrégebbi gyűjteményei közé tartoznak. Az AFA iratanyaga 1323 és 1882 között keletkezett, bár összefüggő forrásanyaga elsősorban a 15. századtól áll rendelkezésre. A gyűjtemény a császári, illetve a császári és királyi hadsereg hadjárataira, hadszíntereire és hadműveleteire vonatkozó dokumentumokat őrzi, különösen az Oszmán Birodalom, Poroszország és Franciaország elleni háborúk, valamint a napóleoni háborúk időszakából. Az iratállomány többek között hadműveleti iratokat, hadrendeket (Ordres de bataille), hadműveleti jelentéseket és veszteségkimutatásokat foglal magában. Az iratanyag alapvetően hadszínterek szerint, ezen belül pedig időrendben rendezett.

A közös munka eredményeként eddig mintegy 200 000 digitális felvétel készült, amelyek hosszú távon biztosítják e kiemelkedő jelentőségű levéltári források megőrzését és kutathatóságát.

Az Osztrák Állami Levéltár (Österreichisches Staatsarchiv, ÖStA) központi épülete Bécs Erdberg kerületében (Forrás: Wikimedia Commons)

Kutatószolgálat – a kirendeltség állandó feladata

A kirendeltség tevékenységének egyik legfontosabb és egyben legfolyamatosabb eleme kezdettől fogva a kutatószolgálat volt.

A két világháború között évente mintegy négy-ötezer állampolgári megkeresés érkezett a kirendeltséghez. Ezek túlnyomó többsége katonai szolgálati idő, hadifogság, sebesülés, kitüntetések vagy nyugdíjjogosultság igazolására irányult. Az ügyfelek elsősorban a XIX. század második felében, illetve az első világháború során szolgálatot teljesített katonák adatait keresték.

Napjainkban a megkeresések jellege jelentősen átalakult. A hangsúly egyre inkább a tudományos kutatás, a családtörténet és a helytörténeti vizsgálatok támogatására helyeződött át. A kirendeltséghez évente átlagosan 600–700 kutatási megkeresés érkezik, amelyek feldolgozása során mintegy 1000–1500 személyre vonatkozó levéltári adatfeltárás történik. A kérelmek döntő többsége ma is az első világháború katonáira vonatkozik, ugyanakkor egyre nagyobb számban jelennek meg a Monarchia hadseregének korábbi időszakait érintő kutatások is.

A kutatószolgálat jelentősége messze túlmutat az egyes megkeresések megválaszolásán. A kirendeltség munkatársai közvetítő szerepet töltenek be a bécsi Hadilevéltár gazdag forrásanyaga és a magyar kutatók között, hozzájárulva ahhoz, hogy a Magyarország történetére vonatkozó dokumentumok a lehető legszélesebb körben váljanak ismertté és kutathatóvá.

A bécsi magyar katonai levéltári delegáció e-mailes elérhetősége: ukadelwien[kukac]gmail.com

Ajánlott irodalom:

Ress Imre (szerk.): A Monarchia levéltári öröksége. A badeni egyezmény létrejötte (1918–1926). Budapest, Magyar Országos Levéltár, 2008.