Roób József kohómérnök emlékei a Nagy Háborúból – 47. rész

1919 karácsonya a nyikolszk-usszurijszki orosz táborban köszönt Roób hadnagyra, aki már haza sem akar gondolni. 1920 elején teljes a káosz: a pénz- és élelemhiány miatt az orosz fogvatartók bárki fogolytól szívesen szabadulnának, az amerikaiak apránként kivonják expedíciós haderejüket a térségből, a vörösök kezére kerül Nikolszk-Usszurijszk és Vlagyivosztok is. Európából végre kedvező hírek érkeznek: a magyar béketárgyalások is megindulnak, Montandon svájci küldött vlagyivosztoki feltűnésével pedig csakugyan megkezdődnek a hazaszállítással kapcsolatos előkészületek, legalábbis azok számára, akiknek a családja elküldte az utazáshoz szükséges pénzt…

Hadi naplóm folytatása.

III. sz. füzet.

Dec. 26. Karácsony másodnapja. Ismét eltelt egy karácsony az idegenben. Valamikor régen ez volt a szeretet ünnepe és most íme azt sem tudom, hogy ünnep-e ez még. Meglehetős közönnyel tudtam ezúttal elviselni azt a fájdalmas érzést, mit az ünnep emléke még mindig ébresztett bennem e napon. Most is azáltal igyekeztem megszabadulni a régi szép emlékek hatása alól, hogy lehetőleg el nem tértem a régi megszokott napirendtől. Amikor a szentestén vacsora előtt haza gondoltam és gondolataimban odáig jutottam, hogy édes kis családomat összegyűlve magam elé képzeltem, egy hirtelen elhatározással félbeszakítottam e gondolatmenetet és pasziánsszal igyekeztem lekötni gondolataimat, amit lakótársaim is követtek és ezzel sikerült még a vacsora utáni időt is agyonütni 9 óráig, amikoris gondolatban még egyszer fölkeresve édeseimet lefeküdtem és el is aludtam. Tegnap meg szerencsénkre folyton jött be valaki a szobánkba úgy, hogy ugyanily módon eltelt az egész nap. Mindamellett mégis sokat gondoltam arra, hogy hol és miként töltik el édeseim ez ünnepet. Talán ők még tudnak ünnepelni, talán őket nem törte még meg annyira a sok szenvedés és nem tette oly fásulttá, mint engem. Avagy talán már ők sem ünnepelnek vagy talán már nincs is ünnep a világon.

A karácsonyi menünk a következő volt: Szent estén diós metélt (kínai mogyoróval) és tejeskávé egy kis fonott kaláccsal. Mindehhez csak az Amerikai Keresztény Ifjak Egyesülete révén jutottunk, akik a szükséges lisztet és tejkonzervet adták. Karácsony első napján reggel a rendes tea, délben pedig zöldségleves és egy kis darabka sertéshús burgonyával és céklával és 2 szelet dióspatkó; este pedig tejben rizs. Ma meg reggel ugyancsak a rendes csája [[Tea.]] volt és délben paradicsomleves lesz töltött káposztával és töpörtyűs pogácsával, este pedig grízes makaróni. A húshoz is csak úgy jutottunk az ünnep alatt, hogy még a nyáron vettek e célra 1-2 sertést és azt ölték le most, különben még az ünnepen sem láttunk volna húst. Meg kell még említenem, hogy a diósgyőri Erdélyi fiúktól karácsonyra kaptam 3 yent és egy csomagban nehány szivaron és cigarettán kívül 2 húskonzervet, mely utóbbinak különösen megörültem a mostani hús nélküli világban. A zsidók most is jobban jártak, mint mi, mert mindegyikük kapott az amerikai zsidó egyesülettől új cipőt, nadrágot, blúzt, inget, gatyát, sapkát és egyéb apróságot, mint harisnyát, sálat stb. Így segítik ők egymást.

A lengyelországi Kaluszból származó, Przemyśl feladásakor fogságba esett Nuchim Appenzeller kereskedő, a cs. és kir. vasúti távíró ezred (Eisenbahn-Telegraphenregiment) közlegényének fényképes hadifogoly-kártyája, amellyel útbaindították hazafelé. Vlagyivosztok, 1920. Ő végül Frankfurtba érkezett meg 1920. november 23-án. – Ilyen kártyából mintegy 1000 darab maradt fenn, amely American Jewish Joint Distribution Committee adatbázisában kutatható a JDC honlapján https://search.archives.jdc.org/search.asp?lang=ENG&dlang=ENG&module=search&page=criteria&rsvr=NAMES&param=%3Cuppernav%3Ecomplex%3C/%3E&param2=&site=ideaalm.
(Forrás: https://archives.jdc.org/world-war-i-prisoner-of-war-cards-available/ )

Dec. 28. A mostani itteni helyzetet jellemző 1-2 mulatságos esetet akarok a következőkben följegyezni. Tegnap pl. orosz parancsnokunk, Lukjanov alezredes azt a parancsot adta ki, hogy vezényeltessenek ki közölünk állandóan tisztek az orosz katonai őrség ellenőrzésére, vagyis, hogy mi ellenőrizzük a mi őrzésünkre kirendelt orosz katonaságot arra nézve, hogy pontosan teljesítik-e a kötelességüket. Ennél nevetségesebb dolgot még igazán nem hallottam. Mi persze e parancsot egyhangúlag megtagadtuk. E szolgálatunk bevezetésére ürügyül a parancsnok azt hozta föl, hogy ez a kiütéses tífusz megakadályozása végett szükséges, hogy ily módon megakadályozzuk az oroszok bejövetelét a táborba. A valóságban azonban más ennek az oka. E napokban ugyanis megszökött az orosz őrségből 6 katona és elment valószínűleg a környéken fel-feltünedező vörösökhöz. Azonkívül elment egy írnok is, aki még az írógépet is elvitte magával. Ily körülmények között, úgy látszik, még Lukjanov úr sem érzi magát teljesen biztosan és ennélfogva általunk akarná magát megvédetni, de mi ilyenre nem akarunk vállalkozni. Kérdés, hogy mit fog majd most kieszelni.

Egy másik eset: a fizetésünkre az orosz már kb. 1 ¼ millió rubellel tartozik. Most e napokban végre föl kellett volna vételezni ez összeget Vladivosztokban, miértis elküldték oda az orosz pénztárnokot egy más tisztünkkel. Ez utóbbi vissza is tért, de csak 200.000 rubelt hozva magával és a többit az orosznál hagyva. Lukjanov azonban ismervén az ő honfitársait visszaküldte a mi tisztünket Vladivosztokba az orosz pénztárnokért. Ez el is ment, de a pénztárnokot már csak a főőrségen letartóztatva találta és hogy a pénzünkkel mi történt, azt most nem tudni, de azt hiszem, hogy ebből mi már nem sokat fogunk látni.

Még egy eset: a városban nagy a szénhiány. A szükségletet egy a mi táborunk közelében levő kezdetleges bánya szállítja, mely magánosok tulajdona. Innen kapjuk mi a szenet, de miután nagyon rendetlenül jön, e napokban kiment oda egy tisztünk és ott hadifoglyok lévén megkapta az ígéretet, hogy a jövőben igyekezni fognak tőlük telhetőleg mindent megtenni az érdekünkben. Ekkor hallotta ott azt is, hogy azért nem szállíthatnak rendesen, mert az orosz állam nem igen fizet a leszállított szénért és miután magánkézben van a vállalat, ez nem tud ily körülmények között elegendő munkást foglalkoztatni. Hogy legalább némi pénzhez jusson, a vállalat kénytelen egy hivatalnokot alkalmazni, akinek nincs egyéb dolga, minthogy minden nap bemegy az adóhivatalba és ott ülve ellenőrzi a bevételeket és d. u. a záráskor a bevett összegeket azután lefoglalja. De ily módon is legföljebb 2.000 rubelt tud naponta kapni, holott kb. 200.000 járna. Ilyenek a közállapotok most itt.

1920.

Jan. 1. És még most is itt vagyunk Szibériában!

Jan. 15. Egy ma kihirdetett hivatalos orosz rendelet értelmében a holnapi naptól kezdve szabadok vagyunk. Mindenki elhagyhatja szabadon a tábort, elmehet, ahová akar, de aki egyszer kiment a táborból, az többé oda nem térhet vissza. Most aztán úgy vagyunk, hogy már igazán sehogysem vagyunk. Hová menjen az ember most a tél közepén pénz nélkül? Nincs tehát más hátra, mint egyelőre várni tovább is itt a táborban. Hazamenni azonban még most sem szabad.

Jan. 25. Már kb. 3 hónapja, hogy a karácsonyt kivéve nem ettünk sem húst, sem tésztát, hanem csak levest és főzeléket éspedig délben levest és üres főzeléket, vacsorára pedig rendszerint levest. Most aztán végre ma ismét kapunk húst és vacsorára tésztát, miután a vöröskereszt kiküldöttjeinek sikerült Vladivisztokban a svájci vöröskereszt kiküldöttjétől 100.000 Romanov-rubelt kapniuk és kilátásba lett helyezve, hogy hasonló összeget kapunk még hetenkint vagy 3-4-szer. Most hát végre mégis némi igazi segítség. Kiküldöttjeink ezenkívül még azt az értesítést is kapták Vladivosztokban, hogy a haza szállíttatásunk sem fog most már sokáig késni és 3 hónapon belül várható, miután most már állítólag az entent is beleegyezett, hogy elvileg nincs többé kifogása a hazaszállíttatásunk ellen. A német bizottság már ott van Vladivosztokban és az is megígérte, hogy amennyiben kapnának arra nézve megbízatást, úgy ők szívesen vállalják a mi hazaszállíttatásunkat. Ily megbízatásért sürgönyözve is lett haza. Egy szóval lassan megindult valami végre a mi hazaszállíttatásunk érdekében is. Amint mondják, különösen a japánok szeretnék, hogy Kelet-Szibéria mielőbb megtisztuljon az összes idegenektől. Úgy látszik, az ő további terveiknek nem felel meg az idegenek ittléte. Nem bánnám én, ha már bármi okból is elszállítanának, csak már elkerülhetnénk ez átkozott országból. Itt most bizonytalan a helyzet, mert a vörösek, úgy látszik, már csaknem Irkutzkig jöttek és most végre a japánoknak is dönteni kell valami irányban, mert vagy elhagyják egyszerűen Szibériát, vagy fölveszik a harcot a vörösökkel. Az amerikaiak, úgy látszik, már megunták a dicsőséget és kivonják innen a csapatokat. Otthonról is jönnek már némi megnyugtatóbb hírek, amennyiben legalábbis állandó kormány van és megkezdődtek a béketárgyalások is e hó folyamán. Részletes híreink persze nemigen vannak és azért helyes képet nem is tudunk magunknak alkotni a hazai viszonyokról. Nagyon türelmetlenül várok hírt édeseimtől, mert még mindig nem tudok semmit sem róluk. Nagyon szeretném már tudni, hogy hol és hogyan vannak. Épp most olvastak fel egy névsort, melyen azok nevei voltak, akikért otthon befizették a hazaszállítás költségeit és e pénz most már itt is van a svájci kiküldöttnél és ha most a Párizsba küldött sürgönyre megadja az entent az engedélyt a hazaszállításra, úgy ezek esetleg azonnal haza is fognak mehetni. Úgy látszik, hogy csak Budapesten történt ily befizetés.

Az ún. Hadifogolymentő Akció egy 1919. október 1-én dr. Egri Miksa tb. vármegyei tiszti főorvos (1861–1930) kezdeményezésére Miskolcról indult társadalmi mozgalom volt a város és Borsod megye mintegy 250 hadifoglyának hazaszállítására. Ez a kezdeményezés teljesedett ki országossá, s vált 1921-re a MOVE által felkarolt mozgalommá, azonban a pénzgyűjtés nem érte el a remélt sikert. – Híradás az akcióról 1919. november 29-én a Miskolczi Napló 4. oldalán.

Közlemény a miskolci Reggeli Lap 1919. december 18-i számának 2. oldalán: „A miskolci bizottság beolvad az országos mozgalomba.” – Már ekkor kitűnt, hogy helyben a szükséges kétmillió helyett csupán 70.000 korona gyűlt össze, s a hadügyminisztérium országossá szélesíti a mozgalmat, amelyet a helyi végrehajtó bizottság – köztük Roób Józsefné is – szükség szerint továbbra is támogat.

Beszélgetés a miskolci Reggeli Lap 1921. augusztus 19-i számának 5. oldalán dr. Egri Miksa tb. vármegyei tiszti főorvossal, a Hadifogolymentő Akció ötletgazdájával az első sikerekről. Ekkor még mindig számos magyar hadifogoly tartózkodott túszként Oroszországban, köztük Egri dr. veje, a szintén Przemyślnél fogságba esett dr. Lédig Dezső ügyvéd, népfelkelő honvéd hadnagy is, aki végül 1921. november 20-án tért haza.

Jan. 26. Tegnap d. u. kiengedték itt a városban a hadifogolytáborokban levő összes vörös hadifoglyokat nagy ünnepségek kíséretében. Ma meg már az egész város vörös. Mi csak az itt előttünk levő kaszárnyában látjuk az orosz katonák mozgolódásait. Folyton lázasan járnak ide-oda. A városban csend van. Az állomást már a vörösek őrzik. A japánok csendesen nézik az eseményeket. Vonat nem megy. Az orosz katonák mind fegyverrel járnak és vörös szalagokat viselnek. A boltok mind be vannak zárva. Egyes hadifoglyok bejöttek a városból a táborba. Különben egyéb részleteket nem tudunk, csak azt mondják, hogy az egész város vörös újból. Mi persze kérdezgetjük egymástól, hogy vajon mireánk nézve mit jelent ez átalakulás. Elő fogja-e mozdítani, avagy hátráltatni fogja-e a mi hazaszállíttatásunkat. Persze feleletet adni e kérdésre most igazán nem lehet.

Jan. 28. Amint most hallottam, a városban történt átalakulás alkalmával a tüzérek nem akarták megadni magukat és a kaszárnyájukat körülvevő vörösökre 1-2 ágyúlövést is tettek, amely alkalommal 16 halott volt, de a vörösek még ekkor sem lőttek vissza, hanem újból megadásra szólították föl a tüzéreket, amire azok aztán meg is adták magukat. A városi parancsnok, valami ezredes, főbelőtte magát.

Vlagyivosztok kikötője – ismeretlen fényképész műve 1918-20 közt.
(Forrás: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Vladivostok_Zlaty_Roh_1918_1920.jpg )

Febr. 2. Vladivosztokban is megtörtént már az átalakulás. Ott is minden csendben folyt le. Az idegen hatalmak mind semleges álláspontot foglalnak el ez eseményekkel szemben. A japánok továbbra is őrzik a vasutakat és a csehek igyekeznek Vladivosztok felé.

Febr. 8. Időközönkint jönnek már egyes novemberi levelezőlapok Magyarországból. Én azonban még mindig nem kaptam semmi hírt édeseimtől. Valamikor régen milyen türelmetlen voltam, ha nehány hónapon át nem kaptam tőlük hírt és most íme, már 2 év elmúlt és nem tudok róluk semmit sem és igazán nem is igen várok tőlük valami hírt kaphatni, mert hisz szegény országunkat most osztják szét gaz szomszédaink és ennélfogva azt sem tudom, hogy hol is lehet most drága kis családom. Azt mondják, hogy nemsokára megnyílik ismét az út nyugat felé és akkor remélhetünk, ha még remélni tudnánk. Tegnap érkeztek vissza kiküldötteink Vladivosztokból, ahol a svájci vöröskereszt kiküldöttjénél jártak a már említett és kilátásba helyezett segély ügyében. Ezúttal még kaptak ugyan némi segélyt, de már is meg lett mondva, hogy ez valószínűleg az utolsó. Most is már külön kapták a segélyt az osztrákok és pedig kb. 2.000 yent, mikor mi magyarok a többiekkel együtt, mint galíciaiak, csehországiak, törökök stb. összesen csak 50.000 Romanov rubelt kaptunk. Miután pedig az osztrákok kevesebben vannak, mint mi, ők ezúttal kb. még egyszer annyit kaptak személyenkint, mint mi. A svájci dr. Montandon úr ki is jelentette állítólag, hogy ő neki direkt utasítása van arra nézve, hogy jobban segélyezze az osztrákokat, mint bennünket. Ezt teszi a nemzetközi vöröskereszt, így gyakorolja a humanizmust. Különben ehhez hasonló dolgot már máskor is tapasztaltunk. Olvastuk ugyanis az újságokban, hogy az entent legfelsőbb tanácsa nehány milliót szavazott meg a Szibériában levő hadifoglyok segélyezésére. Igy lett legalábbis világgá eresztve e hír. A valóságban pedig mit láttunk mi itt? Azt, hogy amikor az entent a szibériai hadifoglyokról beszél, akkor ő tulajdonképen csakis a cseh és egyéb legionáriusokra gondol. Nem régen ment el innen az amerikai vöröskereszt egyik kiküldöttje (Tyuvizen), aki meg is mondta, hogy ő tulajdonképpen csak a csehek részére van itt és ami segélyt nekünk juttatott, azt csak a saját szakállára tette. Így pl. nekünk küldte a penészedni kezdő kekszet.

Walter Teeuwissen lelkész-titkár első világháborús YMCA szolgálati kartonja
(Forrás: University of Minnesota. Kautz Family YMCA Archives ) további fényképek: http://suzanneteeuwissen.free.fr/YMCA%20Siberia%20Album.html)

Egyszer kaptunk az amerikai keresztény ifjaktól szövetet is, de nem tartom kizártnak, hogy ahhoz is csak úgy jutottunk, hogy talán a csehek nem akarták elfogadni, mert oly rossz minőségű volt. Így segélyez bennünket az entent, de emellett bizonyára telekürtöli a világot, hogy ő mily humánus még velünk szemben is. Ami a hazaszállításunkra vonatkozó kilátásokat illeti, úgy azok vannak is, meg nincsenek is. Az oroszok azt mondják, hogy mihelyt a vasút nyugatra szabad lesz, ők azonnal elszállítanak bennünket. Emellett azonban nincs kizárva, hogy ezt megakadályozza Japán, amely állítólag csapatokat szállít állandóan partra és ennélfogva esetleg fegyveres beavatkozásra készül, mely esetben persze nem mehetnénk vonaton haza, hanem vagy még itt rekedünk újból, avagy legjobb esetben a japán szállítana el a tengeren. Egy szóval semmi sem biztos, miután nem lehet belátni a jövőbe.