Idén 110 évvel ezelőtt, 1916. augusztus 27-én üzent hadat Románia a központi hatalmaknak és kezdte meg offenzíváját Erdély határain keresztül. Az addig jórészt békés hétköznapjait élő Brassó vagy éppen Csíkszereda népe a harcok középpontjában találta magát, a lakosság pedig tömeges menekülésnek indult az ország belseje felé. A zavaros körülményeket számtalan emlékíró megörökítette. Jelen írásomban apa és fia: idősebb László Gyula kőhalmi református iskolaigazgató, valamint az események idején még kisgyermek László Gyula, a későbbi neves régész-történész írásain keresztül vázolom fel a román támadás következményeit.

Erdélyi menekültek az országút mentén
(Forrás: erdelyikronika.net)

A forrásokról és szerzőikről

Az egy-egy történelmi esemény kapcsán felbukkanó egodokumentumok, különösen a naplók és személyes visszaemlékezések izgalmas forrásként szolgálhatnak a történész számára. Az emlékező személyes tapasztalatainak megismerése mellett adja magát, hogy az írásokban szereplő eseményeket „ellenőrizzük” és összevessük a történelmi tényekkel, hogy „megpróbáljuk tetten érni” az emlékírót (mint Sipos Balázs mondja). Miként befolyásolták korának elvárásai, amikor gondolatait papírra vetette? Mikor és milyen környezetben jegyezték le őket, mi motiválhatta alkotójukat az írásra? Emellett minden önéletírás végső soron a „Ki vagyok én?” kérdésére is igyekszik választ adni: az emlékező narratív szűrőkön keresztül reflektál és véleményt is alkot életének eseményeiről. Tulajdonképpen birtokba veszi a (történeti) valóságot, megteremtve az eseményeknek egy személyes – alternatív – változatát.

Az abásfalvai (ma Aldea) születésű id. László Gyula a Nagyküküllő vármegyei Kőhalmon (ma Rupea) volt tanító-iskolaigazgató, ahol feleségével, Tordai Vilmával, és két gyermekükkel: László Vilmával (sz. 1903) és a fiatalabb Gyulával (sz. 1910.) élt. Emlékiratait 1951-ben fejezte be, de a kézirat egészen 1995-ig kiadatlan maradt – ebben sok minden más mellett közrejátszhatott az is, hogy a könyv témáját, az első világháború utáni menekülés kálváriáját a trianoni békeszerződés időszakának sok aspektusával együtt évtizedeken át egyfajta agyonhallgatás övezte. Ez azonban nem jelenti, hogy az írásmű teljesen ismeretlen lett volna. A már befejezett kéziratot a szerzőnek, illetve ifj. László Gyulának írt későbbi leveleik alapján a magyar népi írók több jeles tagja (például Tamási Áron, Németh László, Veres Péter és Illyés Gyula) is olvasta; olvasói véleményeiket pedig az 1995-ös kiadás is közli. Általánosságban a „székely lélek” míves ábrázolását és a történelmi kor hiteles megjelenítését hangsúlyozták, történészi nézőpontunkból azonban az írásmű legfőbb erényének azt lehet tekinteni, hogy – olvasmányossága mellett – teljes mértékben mentes a korban uralkodó osztályharcos beszédmódtól. Magát a szerzőt – előrehaladott korára tekintettel – az motiválta emlékeinek papírra vetésekor, hogy ne „életrajzot” írjon, hanem hogy leírjon mindent, amire csak emlékezni tud. Amit leír, az a „valóság”, és önbevallása alapján elsősorban családi és néprajzi vonatkozású sorai hitelesek, ami az ő olvasatában egyben „értékeset”, megőrzésre érdemest is jelentett. A mű lineáris vezetésű, ugyanakkor egyes részletek bővebb kifejtése néha utólag, későbbi fejezetekbe épülve történik meg. Témánk szempontjából például Ablonczy Balázs kiemeli, hogy az 1916 végén Kőhalomra visszatérő László család „elveszett Paradicsom-érzetét” erősíti az, hogy László Gyula kőhalmi tanítói tevékenységének részletesebb kifejtése ebben a részben történik. Érdekesség még, hogy idősebb László Gyula emlékirata mellett helyet kapott a kötetben feleségének, Tordai Vilmának rövidebb emlékezése is. Ebben azonban a témánk szempontjából releváns adat nincsen, Tordai elsősorban saját gyerekkoráról, családi viszonyairól, egészségi állapotáról ír.

László Gyula – Tordai Vilma: Egy ​székely család története. (A Néprajzi Látóhatár Kiskönyvtára 5.) Debrecen 1995.

A fiú, a régész László Gyula visszaemlékezéseit szintén 1995-ben adták ki. Apja művével ellentétben azonban ez kevésbé egységes: egy vázlatpontokból álló rövid életrajzot és egy bővebb visszaemlékezésszerű részt követően a családdal kapcsolatos levelezés (másolatainak) darabjait közli, majd pedig az „Ami kimaradt az életrajzból” és „A művészet vonzásában” c. nagyobb fejezetekben a régész-történész mozaikszerűen vall életének és személyiségének bizonyos elemeiről – műveiről és ismerőseitől kezdve a festészet különböző formáin át egészen Chopin zenéjének jellemzéséig. Talán e mozaikosság mögött magának a szerzőnek a kételyei sejlenek fel, akinek az önmeghatározás sokáig gondot okozott, és művének bevezetőjében is felteszi magának a kérdést: „Az életemről beszéljek, vagy az életem eseményeiről? Arról, akiben megtörtént az élet, vagy arról, aki közben formálódott és dolgozott?”

László Gyula: 1910-ben születtem. Egy a XX. századot végigélt magyar ember emlékezései. (Magyar Helikon 5.) Szombathely, 1995.

Az önéletrajz-írás nehézségét önarcképeivel hozza párhuzamba, ami egyfajta valóság-látszat metaforaként is értelmezhető: arcképein László mindig komoly, sőt, komor ember benyomását kelti, míg személyes ismerősei ezen képeit mindig „rossznak” festették le előtte, mivel az ábrázolással ellentétben László derűs személyiség benyomását keltette bennük – annak ismerték. Szintén emlékezéseinek töredezettséget erősíti az, hogy László több személyes ismerősének (pl. Szathmáry Lajos, Besenyő Sándor) címzett levelében is ír családja történetéről, ezen üzenetei pedig bevallottan visszaemlékezésszerű énközlések: a címzetthez intézett személyes tudnivaló kevés vagy egyáltalán nincs is bennük, a levél jóformán csak apropót jelenti gondolatainak papírra vetéséhez. Ezek tartalma olykor jelentősen árnyalja egyes, máshol közölt emlékezéseinek tartalmát.

László Gyula hagyatékát a régész egykori Alkotmány utcai lakásában családja kezeli; iratainak igen töredékes része pedig a 2015 és 2020 között fejlesztett MTA BTK László Gyula Digitális Archívum felületén bárki számára elérhető. Leveleinek nagyobb része azonban máig kiadatlan. A gazdag hagyaték (dokumentumok, fényképek, festmények, rajzok) közgyűjteménybe kerülése, noha az örökösök szándéka is ez lenne, ma is várat magára.

László Gyula hagyatékának bizonyos részeiről, megőrzéstörténetéről a Levéltári Szemle 2026. évi I. számában részletesebben is írtam.

Idősebb László Gyula és fia önéletírásait az első világháború végi menekülés története kapcsán korábban már Ablonczy Balázs vizsgálta; föltárva szerzőik motivációját, szó- és szimbólumhasználatát. Jelen írás így elsősorban ennek kiegészítésére vállalkozik csupán, kifejezetten az 1914 nyara és a háború befejezése közötti időszakra fókuszálva.

„Peregték a dobok, hogy kitört a háború”

Erdély területét az 1914 nyarán kitört első világháború pusztításai kezdetben alapvetően érintetlenül hagyták, nem került sor ellenséges betörésre az ország ezen részén. Ez persze nem jelenti azt, hogy a háború közvetett hatásai ne jelentek volna meg a mindennapokban. A család változó anyagi helyzete mellett (a gyermek Gyulának ők maguk varrták a ruháit) a kőhalmi tanító emlékezéseiben ennek az első jele talán az az epizód, amikor népfölkelőként behívták katonai szolgálatra. Erről így írt:

„Peregték a dobok, hogy kitört a háború, a világháború és 31-én Csíkszeredában mint népfelkelőnek, nekem is jelentkeznem kell tényleges részvételre! Be kellett vonulnom! […] A felszerelés után a Vasútbiztosító Osztaghoz jelentkeztem, oda is osztottak be. A Mayer János Csíkszeredai rk. gimn. tanár, mint tartalékos főhadnagy osztagparancsnok vezetésével azonnal elutaztunk Gyergyóvárhegyre. Szakaszparancsnokunk Spórer kőhalmi borbély volt, ugyancsak Kőhalomból még Draaser adótiszt, Léhni korcsmáros, Tobie szíjgyártó, Vas napszámos volt ott. Még 8-10 más vidéki tanító. Lakásunk nem volt, egy-két napig egy deszkagyár mellékén húzódtunk meg és fagyoskodtunk, míg mi magunk el nem készítettük deszkából és földből végleges barakk lakásunkat, laktanyánkat, amely egy helyiségből állott pricsfekvőhellyel és hosszú asztallal. Innen küldözgettem haza – elég pontosan – szomorú leveleimet, lapjaimat, aszerint, ahogy időmből telt. Itt látogattak meg karácsonykor édes jó feleségecském 4 és fél éves Gyuluska fiacskámmal, 11 és fél éves Vilmike leánykámmal együtt. Nagy vállalkozás volt ez tőlük s nagy áldozat, mert a hideg ott a Gyergyói-havasok közt akkor különösen nagy volt, mínusz 35 Celsiust is meghaladta, s utazni két kis gyermekkel háborús, bizonytalan időben nagy kockázat volt, de a jó Isten megóvta őket, s velük volt nehéz vállalkozásukban. Mintegy 8 napig voltak ott, természetesen magánlakásban és koszton. Következő évben tizedes lettem. Innen Ditróba kerültem, ott is meglátogatott családom. Csibiéknél laktak. Igen eredeti, természetes székely család volt.”

Ezen időszak fia egyik levelében is megjelenik, aki szerint apja egy hídőrző szakaszban szolgált, és édesanyjának – a front közelsége miatt – sokáig kellett kérlelnie a szolgabírót, hogy engedélyezze neki és a gyermekeknek, hogy meglátogathassák őt. Ott, Csíkban távolról hallották is az ágyúdörgést; ám személyes emlékei inkább szüleihez és a házigazda feleségéhez, Csibinéhez kötődtek, aki „megaprószentekelte” őt egy vesszővel – ez két levelében is előkerül, de a családfő is megemlékezett róla.

„[…] egyszer (mindenszentek napján?) berohant a háziasszony – mind ágyban voltunk még – és egy vesszőnyalábbal végigvert minket: »… Szent Dávid, a hegy alatt korcsolyázik, eltörött a korcsolyája, nincsen aki megcsinálja, fúrja, faragja, mégis faragatlan hagyja…, huj, huj…« Az állatokat is mind végigverte. Egyszer – emlékszem – leszakadt alattunk az ágy, nagy kacagással. Aztán meg édesapám kivitt egy nagyobb réti jégre, megálltam s ő messziről nekemfutott (sic!), felkapott és hosszan »csicsonkázott« velem a jégen. Kék, szoros katonanadrág volt rajta. Odahaza meg, édesanyám hazafias dalokat énekelt nekünk: »… látod itt a nagy orosz határ, kis kacsóid összetéve szépen, imádkozzál, édes gyermekem«.”

„Sírás, jajgatás, imádkozás és káromkodás meg átkozódás káosza zúgott mindenfelé”

A családfőt az ifjabbik László Gyula emlékezése szerint 1916-ban szerelték le szervi szívbaja miatt, és visszatért kőhalmi állásához. Mint sokakat, őt is teljes meglepetésként érte a román támadás 1916. augusztus 27-én; az otthonukból való kényszerű menekülés tragikus emlékét pedig saját személyes egészségének romlásához is kötötte: éppen egy betegségből („karbunkulus”) lábadozva, sebtében kellett menekülnie családjával a román csapatok elől. A menekülés leírásakor apokaliptikus képek dominálnak:

„[…] az orrom mellett fejlődött karbunkulusom gyógyításából a segesvári kórházból megelőző éjjel érkeztem haza. Fáradtan, kimerülve bizony mélyen aludtam. Reggel 3 óra tájban felriasztanak Tompáék, akik az emeleten laktak, hogy azonnal felkelni, pakolni, menekülni, mert keleti szomszédunk [a szövetséges (?) román oláh] betört országunkba, már Brassóban van. Kőhalmot is hatóságilag ürítik ki, reggel 6 órakor indul az utolsó menekülő vonatunk! Ennek a pár órának történetét leírni nem tudom, nem lehet! Még mindig beteg voltam. Hirtelen felöltözve, rohantam szekeret keríteni. Sikerült is. Arra 4 tagú családommal felpakoltunk, hogy mit, arra már nem emlékszem, s istenhozzádot mondtunk ideális szép, kedves 3 szobás lakásunknak. Hogy a piactéren és az úton, ahol elhaladtunk, mi volt, milyen kétségbeejtő képek, jelenetek, sírás, jajgatás… ez le nem írható.”

Menekültek vonata Brassóban (Forrás: Wikimedia Commons)

A román támadás hírére meginduló, nemcsak a határmenti, de hamarosan Erdély belső vármegyéit is érintő menekülthullámról ma sincs teljesen tiszta képünk – a téma átfogó feldolgozása még várat magára. Ellentmondásos például a hatóságok reagálása a történtekre. Brassóban a város vezetése már a román támadást megelőzően sikeresen kimentette a város vagyonának döntő részét, ugyanakkor, ahogy Veres Emese Gyöngyvér kutatásai bemutatják, a források abban már ellentmondanak, hogy maga a lakosság menekítése rendezetten zajlott-e. Míg az Est későbbi tudósítása, vagy éppen László Lajos állomásfőnök alapvetően nyugodt, szervezett evakuálásról ír, ahol még arra is lehetőség volt, hogy a menekülők értékesebb holmijaikat is magukkal vihessék, addig a brassói román lap, a Gazeta Transilvaniei már máshogy fogalmaz: „[…] A lakosság , a menekülő hatóságoktól elhagyatva, eszeveszetten járkál az utcákon, kétségbeesetten irányul az állomás felé, magával cipelve gyerekeit, asszonyát és vagyonát, amit sebtiben össze tudott szedni. […] A borzalom jeleneteit a pályaudvaron, ahol több ezer menekülő gyűlt össze, akik az elszállításukra vártak, nem lehet leírni. […] És mindez a hatóságok magatartása miatt, amelyek sebtiben menekülve, a lakosságot a teljes reménytelenségben és tájékozatlanságban hagyták”

Zsúfolt szerelvény ismeretlen állomáson valahol Máramaros vidékén (Forrás: Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum/Fortepan)

Akárhogy is történtek pontosan az események, de – ahogy Meisel József, a Brassó-belvárosi Szent Péter és Szent Pál templom plébánosa is feljegyezte – nagy tolongások és izgalmak között mentek végbe; Brassó román megszállása (augusztus 29.) után pedig Homoród–Kőhalom lett az utolsó elérhető vasútállomás a menekültek számára. Id. László Gyulának az évtizedekkel később is érezhető, nagy lelki felindultsága okán nem egyszerű datálni útjuk pontos állomásait, mindenesetre a homoródi vasútállomáson sikerült feljutniuk az egyik, menekülteket szállító szerelvényre, de csak az utolsó pillanatban: a kis Gyulát közvetlen indulás előtt a vagon ablakán keresztül adták fel közéjük. Két-három napig ez a zsúfolt vagon jelentette a szálláshelyüket, ahol a körülmények igen mostohák voltak. Ahogy az ifjabb László írja: „[…] Enni, inni is alig lehetett. Nagyobb szükséget elvégezni nem lehetett, kisebbet is a lehúzott cipőbe, mit az ablakon kiöntöttek.”

Ruhaosztás erdélyi menekültek számára az Iparművészeti Múzeumban (Müllner János felvétele. Forrás: Országos Széchényi Könyvtár/Fortepan)

A korszakban több százezresre, ma általában valamivel több mint kétszázezer fősre becsült menekülttömeg elhelyezése és ellátása hatalmas nehézségekkel járt és komoly szervezőmunkát kívánt a hatóságoktól. (Betegh Miklós kormánybiztos 1917. május 2-i adatai alapján Nagy-Küküllő vármegyéből, melyhez Kőhalom is tartozott, összesen 10 105 fő menekült el – regisztráltan –, míg Brassó vármegyéből 31 167 fő menekült el ugyanígy. Utóbbi vármegye lakosságának ez közel a 31%‑át jelentette.) Eredetileg a harcok nem sújtotta erdélyi vármegyékben tervezték ezt megvalósítani, de a menekülés volumenét látva jelentős részüket az ország belsejébe telepítették át. Így kerültek erdélyiek a dunántúli és a felvidéki vármegyékbe is, ahol bevonhatták a helyi törvényhatóságokat és a lakosságot is a menekültek támogatásába. Igaz, mint azt a László család példája is mutatja, sokat számítottak a meglévő, informális (rokoni) kapcsolatok abban, hogy kinek milyen körülmények közt kellett berendezkednie az új élethelyzetében.

Balatonlelle, a családegyesítés helyszíne

A két-három napos utat követően a László család vasúton előbb Budapestre, majd onnan Balatonlellére érkezett meg – a menekülés pokla után a néhány hónapos itt tartózkodásuk körülményeit az emlékíró szavai kifejezetten idilliként jellemzik. Az útközben Budapesten, a Tanítók Házában elszállásolva töltött pár napot a családfő nem részletezi különösebben, de a gyermek Gyula – aki ekkor járt előszőr a magyar fővárosban – számos benyomását örökítette meg az utókornak, így azt, hogy az aranysujtásos sapkájú portást királynak nézte, és hogy itt látott életében először gázvilágítást. Míg a menekültek döntő többsége egy-egy transzporttal különböző kényszerlakhelyekre került, addig a kőhalmi tanítónak rendelkezésére állt a megfelelő rokoni segítség, hogy a Balaton partján átmenetileg egy teljes villaépületet megkapjanak Domonkos bátyja és az ő felesége, Ilka jóvoltából. Ide László barátjának, Tompa István főszolgabírónak a fiát, Tompa Jánost (Jancsit) is magukkal vitték. A menekülés bizonyos értelemben családegyesítés is lett, amennyiben az ősz folyamán az emlékíró édesapja és édesanyja is csatlakozott itt hozzájuk, akik még Székelyszáldobosról menekültek rövidebb időre Budapestre.

Élvezték a Balaton közelségét: a gyermekek egy letörött ajtószárnyon csónakáztak; de apjuk is kipróbálta „tudományát” – a nagyszülők nagy aggodalmára:

„Lementünk velük [a nagyszülőkkel] a Balaton partjára, ők a világért be nem ültek volna a csónakba. Mi beszálltunk egy kétevezősbe, én úgy, ahogy tudtam evezni (hát, hol tanultam volna meg jól? Tán Abásfalván a Homoród patakon, vagy Kőhalomban a Kozd patakon?), s egy darabig be is eveztem, de Mamáék addig könyörögtek sírva a tó partján, s kiáltozva utánunk, hogy nem sokáig élvezhettük a kellemes szórakozást. Kieveztünk s úgy megnyugodtak. Nem fulladtunk a Balatonba!”

Mint ahogy a családfő visszaemlékszik, őket, főleg a vidékiek „mint menekülteket, részvéttel, jó lélekkel segítettek”. A hatéves ifj. László Gyula itt, Balatonlellén kezdett el iskolába járni, míg nővérét a családnak sikerült több hónapra Budapesten, az Országos Protestáns Árvaházban elhelyeznie.

„Vár állott, most kőhalom”

A hazatérés a feldúlt és kifosztott Kőhalomba ismét traumatikus eseményként jelent meg a visszaemlékező családfő memoárjában. Az emlékező szülőhelyének meggyalázása különösen fájó pont lehetett, nem csak annak fényében, hogy a kifosztott és a polgári élet relikviáitól is megszabadított otthonukban kellett az életüket újra-, illetve visszarendezniük, hanem mert a Kőhalomhoz való mély kötődésük olyan erős volt, hogy arra még ifjabb László Gyula is utal emlékiratának elején. Dacára annak, hogy életének csak egy rövid időszaka kötődött a településhez, így írt: „Kőhalomban születtem, ott volt édesapám állami iskolai tanító, később igazgató […] Mi gyermekkorunkban nagyon büszkék voltunk arra, hogy Kőhalom a Himnuszunkban is benne van: Vár állott, most kőhalom” Jelen cikk szerzőjének kissé öncélú analógiájával, de talán a Lászlóék elé táruló pusztítás is a Himnuszban megidézett kép érzésvilágát juttathatta eszükbe. A család háza teljesen ki volt fosztva:

„Gyönyörű lakásunk tele szalmahulladékkal, marha és disznószőrrel, csontdarabokkal, látszott rajta, hogy utoljára valamiféle pajtának használhatták. Minden ingóságunkat elrabolták, kitört ablakú üres szobák, összerontott bútorok […]”

Csupán a család zongoráját említi meg az apa, ami megmaradt a vagyontárgyaikból. A hangszer nyitva volt, egy kotta is odakészítve, így vélhetően az a német tiszt játszhatott rajta, akit bekvártélyoztak a házba, és akinek névjegykártyája is ki volt függesztve a kapura. Minden bizonnyal el akarta vitetni a hangszert (a kapu bejáratánál előkészítve állt a zongoraláda), de a csapattest továbbvonulása – véli az apa – erre már nem hagyott elég időt. Ezt támasztja alá, hogy „a piactéren lévő lakásokban 8-9 helyen is a zongorákat mind összerontották, berondították stb., a mienket teljesen megkímélték – maguknak.” Jól mutatja ez a jelenet is, hogy nem csak a bevonuló román alakulatok, de a szövetséges német katonák is fosztogattak előrenyomulásuk során. A Délkeleti-Kárpátokban vívott harcokban 1916 októberétől részt vevő német tiszt, Hans Carossa is, igaz, haloványan, de utal hasonlókra naplójegyzeteiben.

A kőhalmi újraépítkezés időszaka, amit újabb egészségügyi bajok – a gyerek László Gyula torokgyíkja – nehezítettek, a családapánál egyfajta számvetéssel párosul, amit Ablonczy Balázs már említett meghatározásával „elveszett Paradicsom-érzet”-nek írhatunk le. Az idősebb László Gyula az emlékírásának ebbe, a visszatérésről szóló részébe illesztette be kőhalmi tanári tevékenységének részletes leírását, saját pedagógusi munkájának eredményeit (a vidék fásításában szerzett érdemei; az általa vezetett iskolák békés, többnemzetiségű volta, illetve az általa alkalmazott pedagógiai elvek).

Korabeli képeslap Kőhalomról
(Forrás: Hungaricana/Zempléni Múzeum)

Az ifjabb László Gyula visszaemlékezéseiben ezen időszak egyrészt inkább betegségével (a tífusszal) kapcsolatban kerül elő, másrészt pedig a gyermeki csínytevés és a háborús pusztítás által felforgatott környezet motívuma kerül elő nála:

„Sokat rajzoltam, főként háborús képeket (valamelyik képes folyóiratból), aztán meg – mivel Kőhalomban harcok voltak – összeszedegettük a lövedékeket, kicsavartuk acél-hegyüket s a puskaport a kályhára szórtuk, Édesanyámék pedig riadoztak, amikor fel-fel lobbant.”

Ez a történet egyik ismerősének írt levelében is előkerül; az azonban már inkább gyermeki képzeletének szüleménye, hogy a visszavonuló németek hátrahagytak volna egy géppuskát a településen, amit Lászlóék elrejtettek a bevonuló románok elől. Tán csak az ifjú Gyula „hősködött el vele” (gyermekkori) barátainak, ahogy azt maga is önkritikusan belátja.

„Ha jól emlékszem a visszavonuló német hadsereg egyik egysége egy géppuskát hagyott hátra, ezt elástuk a pincénkben. Pincénket időről időre ellepte a talajvíz, pedig édesapám itt tartotta lécpolcokon a csodás téli almáit. Ide került volna a gépfegyver, bár mai napig sem tudom, valóban elástuk-e, vagy csak hősködtem vele.”

A román csapatok bevonulása – út Kolozsvárra

Az első világháborús vereséggel, a Monarchia összeomlásával párhuzamosan ismét megkezdődött a román csapatok bevonulása Erdélybe, ami azonban – ma már tudjuk – tartósnak bizonyult. Az impériumváltás mindkét visszaemlékezésben előkerül, ugyanakkor az apa Kolozsvárra való áthelyezése kapcsán az információk némileg ellentmondanak egymásnak. A családfő a saját bevallása szerint nem akarta bevárni a román hadsereget, mint írta: „Tudtam, mi lesz az én iskoláim sorsa is! Áthelyeztettem magamat – természetesen még a magyar kormánnyal – Kolozsvárra.” Az ifjabb László Gyula ugyanakkor ezt későbbre teszi, és mint írja, a magyar iskola bezárása után ő egy ideig még a helyi szász iskolában folytatta tanulmányait. Mint az egyik levelében közli:

„Erdélyt az »oláhoknak« ítélték s ezek első dolga volt, hogy bezárták a magyar iskolát, és én a szász iskolába kerültem »legnagyobb ellenségeim« közé. Bizony hogy futottam ám szünetekben a nagy szász templom – gótikus – udvarán, ami az iskolához tartozott. Jól tudtam szászul, bár az iskolában németül tanítottak. Tanítóm Kásper volt, aki egyúttal a helyi tűzoltóság parancsnoka és a zenekar karmestere volt.”

Másutt ennél is több részletet bont ki erről az időszakról, a hatalomváltás számos epizódját bemutatva, igaz, az olyan momentumok, mint a magyar „vöröskatonák” említése, azt sugallják, közlendőinek időrendjével „szabadon bánik”. Ezt azért is megtehette, mert narrálása során gyakorta engedett az „impresszióinak”, ahogy Ablonczy utalt rá egy helyütt; gondolatmenetében elkalandozik, szabadon előre- és visszautalgat eseményekre, anekdotázik. Így például egy-egy esemény kapcsán annak helyszínét, az ahhoz való személyes kötődését (múltját) is gyakran bemutatja.

Az ekkor már kamasz László Gyula arcképe a Képes Pesti Hírlap egyik 1933-as lapszámából (Forrás: Képes Pesti Hírlap, 1933. június 29. 2.)

„Aztán 1918-ban megtörtént az uralomváltozás. Előbb két magyar vöröskatona jött a községbe, mondták, hogy kitört a forradalom, a király elmenekült, aztán nagy tömeg német katonaság pihent meg a piacon, amire ablakaink nyíltak. Utána jöttek a románok, elhurcolták Tompa bácsit a félszemű főszolgabírót. Lehallatszott hozzánk az emeletről, amikor mondta az elfogására küldött katonáknak, hogy »rögvest« de nem engedték, hogy felöltözzön, hanem ingben, gatyában odakötötték egy szekér saroglyájához és szénát dobtak eléje, hogy egyék. Az a hír járta, hogy azért voltak vele ilyen kegyetlenek, mert amikor Josif ügyvéd fogságban volt, nem engedte ki felesége temetésére. Még hallottam néhány székely legény jajveszékelését, akiket megkötözve hurcoltak, mert néhány román katonát belenyuvasztottak a Kormos patakba. A román lakosság Nagy-Románia örömében körtáncot lejtett a piacon. […] Láttuk többször is a román királyi családot, amint autóval járták Erdélyt. Egyszer Vilmi nővérem egy szép virágcsokorral várta őket az úton, amit át is vettek s – ha jól emlékszem – Mária királynő meg is csókolta a kislányt. Odahaza Kőhalomban szervezkedtünk, hogy majd végleg megütközünk a szász fiúkkal, ők is gyülekeztek, messziről nézegettük egymást, de a nagy csata elmaradt! De ha az utcán találkoztunk, akkor elő a zsebben hordott jókora kavicsokat és már surrant is a kő egymás felé, pedig mindketten meghúzódtunk a kapuk alá. Képzelhető félelmem, amikor a magyar iskola bezárása után »ellenségeim« gyűrűjébe kerültem a szász iskolában. […] Arra is emlékszem, hogy amikor a szász pap hazajött a medgyesi gyűlésről, ahol megszavazták a szászok Romániához való csatlakozását, a szász parasztok leköpdösték papjukat. A magyar értelmiség (járásbíró, tárnok, erdőmérnök és édesapám) együtt tanácskozták meg, hogy mi legyen az eskütétellel, amit a románok megköveteltek tőlük, végre azok is akik belekényszerültek – például édesapám – visszavonták esküjüket, ami azonban egyúttal kiutasításukat jelentette. Így kerültünk Kolozsvárra az unitárius kollégium elemi iskolájába.”

Az ifjú Gyula azt sugallja tehát, hogy tulajdonképpen apja Kolozsvárra kerülése a román államra tett eskü megtagadásából vagy elodázásából fakadt, míg apja inkább önkéntes döntésének tényét igyekezett itt hangsúlyozni. Mindez persze korántsem véletlen. Ahogy Ablonczy rámutat, ez részéről „[..] a legalitáshoz való ragaszkodás és a lojalitás bizonyítása mellett azt a célt is szolgálta, hogy olvasója számára bemutassa: Trianon utáni új életének kulcsmomentuma – állása a Néprajzi Múzeumban – Kolozsváron vette kezdetét, amennyiben iskolai állása mellett beosztották a kolozsvári egyetem (valójában az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek az egyetem rendelkezésére bocsátott) éremtárába, őrnek.”

🙤

Idősebb László Gyula és régész-történész fia visszaemlékezéseiben megjelennek az 1916-os erdélyi román támadás, valamint az azt követő menekülés, illetve visszarendezkedés eseményei, de ennek jelentősége, az események ábrázolásának módja természetszerűleg eltérnek egymástól. A kőhalmi iskolaigazgató memoárja a menekülést apokaliptikus képekkel, a későbbi, idillikusnak lefestett Balatonlellén töltött hónapokkal erős kontrasztban ábrázolta; élethelyzetüket pedig nem annyira az állami segítségnyújtás határozta meg, mint családi kapcsolataik erőssége. A gyermek László Gyula mindebből már csak életkorára való tekintettel is csupán benyomásokkal rendelkezett. Soraiban néhol az édesapja által elmondottak köszönnek vissza, az ő történeteit tolmácsolja tovább; máshol azonban saját részletekkel gazdagítja a történtek leírását, ilyen például a család Budapesten töltött pár napjának leírása, a főváros világára való gyermeki rácsodálkozása.

A László család 1916 decemberi hazatérése egyfajta értékvesztettség érzésével jelenik meg a kőhalmi tanító soraiban, a család Kőhalomról Kolozsvárra kerülése kapcsán pedig a körülmények kényszerére adott saját, önálló válaszaként értelmezi igazgatói posztjának elhagyását, mellyel kolozsvári működésének akart erkölcsi alapot (is) adni. Ez persze szintén végül csak az egyik „állomása” lehetett a család kezdődő kálváriájának; a kolozsvári nélkülözés hónapjai után hamarosan végleg elhagyni kényszerültek Erdélyt, s a vagonlakók szomorú sorsát is megtapasztalva kerültek föl Budapestre. Az ifjú Gyula így már itt érettségizett; a Képzőművészeti Főiskolát elvégezve, majd a budapesti tudományegyetemen bölcsészdoktori oklevelet szerezve elindult régész-történész hivatásának útján.

Felhasznált források és szakirodalom:

László Gyula – Tordai Vilma: Egy ​székely család története. (A Néprajzi Látóhatár Kiskönyvtára 5.) Debrecen 1995.

László Gyula: 1910-ben születtem. Egy a XX. századot végigélt magyar ember emlékezései. (Magyar Helikon 5.) Szombathely, 1995.

 

Ablonczy Balázs: Menni vagy maradni? Az 1918 utáni távozás és a helyben maradás motívumai az emlékiratokban. Pro Minoritate 22. (2018) 4. sz. 77–99.

László Gyula 1910—1998. Emlékkönyv. Szerk.: Balassa Iván— László Emőke. Bp., 2001.

Hans Carossa: Naplójegyzetek az 1916. évi román frontról. Csíkszereda 2014.

Csóti Csaba: Az 1916. évi erdélyrészi háború és a Székelyföld. Limes 17. (2004) 1. sz. 51-66.

Csóti Csaba: Menekülés Erdélyből 1916-ban. Rubicon 20. (2010) 4–5. sz. 74-81.

Erdély története I–III. kötet III. Szerk. Makkai László, Mócsy András. Budapest. 1988. III.

Schmidt Anikó – L. Balogh Béni: „Nem hódító, hanem rabló hadjárat” Meisel József brassói apátplébános 1916-os naplója (https://mnl.gov.hu/mnl/ol/hirek/nem_hodito_hanem_rablo_hadjarat, utolsó letöltés: 2026. szeptember 15.)

Sipos Balázs: Személyes források és a történelmi tapasztalat elbeszélése. Egyének és közösségeik Magyarországon, 1848–1948. Bp. 2022.

Selmeczi Péter: László Gyula hagyatékának nyomában. Levéltári Szemle 76. (2026) 1. sz. 20–30.

Selmeczi Péter: Menekülés Erdélyből. Az asszonyok futása. Élet és Tudomány, 76. (2021) 22. sz. 678–680.

Szabó József János: Erdély védelme 1916-ban. Hadtörténelmi Közlemények CXXX. évf. (2017) 2. sz. 649-655.

Veres Emese-Gyöngyvér: Mikor Oláhország hadat izene… A barcasági csángók kálváriája. Bp. 2008.