Kórik Gábor népfelkelő őrmester naplója a román frontról – 2. rész

1916 augusztusában hősünk menetalakulata fárasztó, de vidám vonatozás után Arad és Déva érintésével a Maros felső völgyén felkúszó, ún. székely körvasúton ért „Csíkországba”. Az augusztus 14-ei csíkszerdai kivagonírozás után másnap már a csíksomlyói templom udvarán soroltak be a korábban kiért budapesti 1. népfelkelő gyalogezred III. zászlóaljába.

Közeledtünk Aradhoz. Arad megyében már a faluk szennyesebbek, mint a szennyes ruha szombaton. Nem úgy, mint az alföldi vármegyékben, fehéren, mint a bő gatya hétfőn… Ennek a magyarázata pedig az, hogy itt már a lakosság többé nem magyar. Lehet, hogy magyar volt valaha, de ha tud is ma még magyarul, „románnak” vallja magát és nem szeret meszelni! A vonatunk féltizenkét órakor berobogott az aradi állomásra. Itt jó ebéddel vártak bennünket. A kiszállott legénységet szakaszonként sorakoztattuk és a konyhához vezettük. Minden honvéd jó porció paszulygulyást kapott… Később azt is elmagyarázom, hogy mi az a paszulygulyás, mert még sokszor találkozunk vele. Annyit előre megmondok, hogy igen jó étel.

Az aradi pályaudvar 1914-es képeslapon
(Forrás: Erdélyi képeslapok a múltból, Pethő Csongor gyűjteménye.)

Rettenetesen sütött a nap, hiszen „kánikula” volt. A paszulygulyás is fűtött, forró volt nagyon, nem csodálható tehát, ha a honvédek legnagyobb része is, lehűteni a forró ebédet, a közeli sörházba ellógott. A „lógás” pesti csibész műszó, nincsen az Akadémia szótárában s parancs nélküli eltűnést jelent… Én magam is ellógtam Ádám komámmal és egypár hozzánk dörgölődző csibésszel. Négy üveg sört nagy hirtelenséggel bekaptam s talán gondolja is a nyájas olvasó, hogy a négy üvegeket sem én, sem a komám nem fizettük, hanem az asztaltársaink. Mi csak nagykegyesen megittuk. Adja Isten egészségünkre! Elsörözgettünk volna mi itt igen sokáig; de a félfülemmel oda is volt gondom, nem lészen-e még felszállás?

Humoros aradi képeslap 1909-ből.
(Forrás: Erdélyi képeslapok a múltból, Pethő Csongor gyűjteménye.)

Az állomás felől csakugyan mozgolódást észleltem, tehát elkövetkezett a felszállás. A komámmal betereltük a vitézeket. Még egy aradi tájképes lapra rápenderítettem pár sort. Megírtam, hogy süt a nap forrón, a paszulygulyás is forró volt, a sör hideg volt, az árát nem írtam meg és hogy indulni akarunk stb., feleségemnek megcímeztem és azután bedobtam a postaszekrénybe… Akkorára Stiff százados úr is jött a vezérkarával, gondolom, hogy ők is igencsak sörözgettek… Nagygyorsan felszálltunk és a vonat augusztus 13-án délután elindult Aradról. Hiába kerestem, nem láttam a híres aradi várat.

Késő délután beértünk Erdély egyik legsötétebb megyéjébe, Hunyad vármegyébe. Lakói majdnem mindenütt oláhok, a Maros-mentén van egy kevés szántóföldjük. Estefelé járt az idő, már nem messze voltunk Dévától. A pesti honvédek között ismét kitört a jókedv. Ismét: „Megjött a Sári! Szervusztok lányok, kicsi zsiványok!” és „Tyüh, de kutya jókedvem van!” – ordította az egész menetzászlóalj, ordították még akkor is, mikor a dévai állomásnál lámpavilág gyújtásakor megállott velünk a vonat. Déva kis városka, felette Nyugat felől meredek magas, süveg alakú hegytetőn áll Déva vára. Az összes megjegyzésem, – mondok, csak annyi volt a dévai várról:

– Nézd csak, Ádám komám nehéz lehetett felhordani azt a sok követ, meszet, téglát, arra a hegyre!

– Abbizony! Ádám komám sem szólt rá többet.

Déva látképe a várral egy korabeli képeslapon.
(Forrás: Hungaricana / Zempléni Múzeum)

Itt, Déván valamiféle juhtúrós kenyérvacsorát kaptunk és elindultunk ismét. Még nem aludtam, amikor elértük a piski állomást. Ez sokkal szebb, mint a dévai… Megyünk tovább és elaludtam. Valamikor éjjel értünk Kiskapus állomásra. Itt bizonyosodott meg, hogy merre megyünk? Brassó, vagy Marosvásárhely felé-e? Szekerünk rudja mégis Marosvásárhelynek fordult, de bizony nem láttam a maros-tordai bortermő vidéket, mert mint a bunda, aludtam.

Augusztus 14-ike volt már, amikor a Marosvásárhely–Gyergyói vasúton beértünk észak felől Csík vármegyébe. A Maros folyó a kövek között mindenütt a vasút mellett folyik. Jobbról-balról kopár magas hegyek, terméketlen völgyek voltak láthatók. Bár mostoha volt ez a táj, de a faluk, városkák már szépek, csinosak voltak. Alagutat is értünk, majd elértük Gyergyóditró községet. Gyönyörű szép fehér kéttornyú temploma van, híres búcsújáróhely. Az ebédünk nem valami vastag volt, kíváncsi voltam, hogy hol és mi lesz a vacsora? Napszálltakor érkeztünk Gyergyószentmiklós városához. A táj olyan itt, mintha csak a dunántúli dombvidéken volnánk. Nincsenek magas hegyek, a vidék azonban eszünkbe juttatja, hogy Gyergyóban vagyunk. Hiányzik a föld kövérsége, termőképessége, szóval magasan fekhet a tenger színe felett Gyergyó. Ámde, ha nem is láttunk buja növényzetet, gazdag szőlőtőkéket, akácfákat, láttunk sok gyümölccsel megrakott almafát. Még külön is örülnünk kellett Gyergyószentmiklósnak, mert amikor a vonat megállott, a legénységnek sorakozni kellett a sajkával. Vacsorálni mentünk az állomás melletti udvarba. És kaptunk olyan finom gulyást (nem paszullyal), hogy annál jobbat soha nem ettem. Az adag is nagy volt. Szóval pompásan jóllaktunk, jó vizet is ittunk. Itt már megtudtuk, az utunk végcélját is. Megtudtuk, hogy még ma Csíkszeredára megyünk.

A hatvan órás vasúti út után

Vacsora után ismét vonatra szálltunk. Ez már a hátralevő utunk volt. Noha beesteledett, minden állomásra emlékezem, amelynél elhaladtunk. A Gyergyótekerőpataknál értünk ki Gyergyóból. Igaza lehetett annak a költőnek, aki a hosszúbotos gyergyói székelyről megírta, hogy azt mondta Rákóczi Györgynek:

– Gyáva volt biz’ a nagyapád! – majd midőn megtudta kivel beszél, ekképpen sietett kijavítani elszólását: – Vagy, úgy? Kend a fejedelem? Megkövetem szépen!

Ha este volt is, úgy tetszett nekem, mintha, ma is kitelnék a hasonló felelet minden otthon talált férfitól, ha valaki azzal találná megsérteni: – Hát kend, komé, még kardot sem kötött? Talán, mint a gyávák szoktak, csak a prédára jött?! ‒ Sajnos, vajmi kevés férfit láttunk, oda voltak mindannyian a harctérre…

A valódi Csíkország még ezután következett.

Csík, vagy Csik? A szövegben a Kórik Gábor által és a mai helyesírásban is alkalmazott hosszú „í” betűs változatot szerepeltetjük, azonban fontosnak tartjuk megjegyezni a következőket: „Csik < ótörök: ‘confinium; határ(szél)’. {Újabb írásbeliségünk ennek erejével viszi a népetimológia vonalán, mintha a csíkos szőttessel akarná összefüggésbe állítani! Nem érzékelik, hogy a hosszú í-s alak eltörli Csik határszél jellegét?}” Forrás: Tekintő. Erdélyi helynévkönyv. Adattári tallózásból összehozta Vistai András János. 198. oldal.

Minden falu magán viseli a bélyegét, mert a neve, előtt mindeniknek ott áll a jelző, például a következő állomások: Csíkszentdomokos, Csíkkarcfalva, Csíkdánfalva, Csíkmadaras, Csíkrákos és a szerencsétlen Csíkmadéfalva (hátrább majd megírom, miért szerencsétlen), továbbá Csíkcsicsó, Csíktapolca és Csíkszereda… A temérdek Csík jelzőjű községek mellett haladván, végre megérkeztünk messze-messze Csíkországba, annak is a legeslegfőbb városába: Csíkszeredára. 1916. augusztus l4-én, este tizenegy órakor, hatvan órai utazás után érkeztünk be.

A csíkszeredai vasútállomás 1910-ben készült képeslapon.
(Forrása: wordpress.com)

Hatvan óra még lakodalomnak is sok, hát még katonavonaton utazni! Meg is untuk! Alig vártuk, hogy már vége legyen.

Az új zászlóaljparancsnok úr bemutatkozása Csíkszeredán

Meglehetősen sötét volt már, amikor a menet a csíkszeredai állomáson nagy nehezen lekászolódott. Sorakozót parancsoltak, de sok ideig tartott, míg megindulhattunk, mert a tartalék eledeleket is szétosztottuk a legénység között. Négy bádog húskonzervát, kávékonzervát, kétszersültet adtunk minden embernek. Azonkívül náluk volt az Auguszta-csomag, amely kilónyi szalonnából és ugyanannyi sajtból állott. Jól meg volt tehát terhelve minden ember, a jó, finom, hasznos dolgokkal. Végre indulhatunk.

‒ Vigyázz! Vállra! Kettős rendek jobbra át! Első szakasz indulj! ‒ Elhagytuk az állomást. Az esti szapora kis eső miatt az út meglehetősen síkos volt, a vitézek hamar kimelegedtek. Amennyire az éjjeli sötétség engedte, szétnéztem. Mintha a Hernád-völgyben lettünk volna, olyan síkságon voltunk. Hegyek öt kilométeren belül nem voltak. Ez az Olt völgye.

Végigmentünk Csíkszeredán. Kicsike városka, gyenge villanyvilágítással.

A csíkszeredai Piactér 1910-ben készült képeslapon, ma Kossuth utca.
(Forrás: Erőss Vilmos gyűjteményéből.)

Tokaj különbnek mondható. Lefelé, déli irányban alatta folyik az Olt folyó, mely még itt is kicsinyke, hiszen nem messze még a bölcsője, Gyergyószentmiklós alatt. A város közepén balra tértünk, északnak. Elértük a város végét. Ott olyan szép épületet láttam, odaillenék Budapest legszebb utcájára. Ez a római katolikus főgimnázium. Itt van a város vége, közvetlenül mellette Csíktapolca következik. A gimnáziumnál kelet felé fordultunk s pár kilométeres menetelés után elértünk egy kedves kis falut, Csíkcsobotfalvát, amely szinte összenőt egy másik falucskával, Csíkvárdotfalvával. Eredeti a góbé észjárás a kettőt pedig együtt már Csíksomlyónak nevezi arról az 1082 méter magas Somlyó nevű hegyről, amely a két falu mellett délről emelkedik.

Tehát Csíksomlyón ‒ ezután így nevezzük – megállottunk a templom előtt. Itt már vártak is minket s mint kitűnt, éppen pesti l-es honvédek. Tiszt urak is voltak közöttük egy szigorú kapitány veszi át az intézkedést felettünk. Egyetlen szavából ki lehetett érezni a tényleges tisztet. Szavai, parancsai rövidek, érthetők és ellentmondást nem tűrők voltak. Minden szakasznak kijelölte az éjjeli szállást, a tiszteknek is és végre lefeküdtünk. Ádám komámmal meglehetős jó helyen aludtunk, egy üres kamrában, bebújtunk a nyakig érő szalmába… Már itt hűvös volt az éjjel, nem úgy, mint Szabolcs megyében.

Reggel felfrissülve ébredtünk. A nap sugarai enyhén sütöttek. Hét órakor volt a sorakozó. A két menetszázad a templom előtt gyülekezett. Kivezettek bennünket a pár kilométernyire fekvő Csíkcsomortán falunak a kaszálójára. Itt szemlét tartott felettünk új zászlóaljparancsnokunk, a fentemlített szigorú kapitány úr. Maga elé léptette az összes altiszteket, önkénteseket, őrmestereket, tisztjelölteket. Mindenkinek külön kellett jelentkezni. El kellett beszélnie, hol kezdte katonai pályáját? Hol volt a háború óta? Volt-e már a harctéren stb. Amikor én rám került a sor, körülbelül így jelentkeztem:

– Százados úr, Kórik Gábor, népfelkelő őrmester, alázatosan jelentkezem. Ezernyolcszázkilencvenkilencbeli katona vagyok, a császári és királyi tizennegyedik huszárezrednél szolgáltam. Továbbszolgáló nem voltam, a ma is viselt rendfokozatomat ott szereztem. Mozgósításkor a magyar királyi tizenegyedik honvéd népfölkelő gyalogezredhez vonultam be. Azonnal a harctérre mentem, ahol 1914. évi szeptember hó tizennegyedikén megsebesültem. Felgyógyulásom után ezideig a budapesti helyőrségnél teljesítettem szolgálatot és most újra itt vagyok!

– Örülök önnek! Baróthy Jenő százados vagyok!

A százados úr még csak ennyit mondott és kezet is fogott velem.

Ezután a legénységnek is bemutatkozott éspedig olyanformán, hogy ebből mindenki megérthette, miszerint a százados úr szereti a rendet, a katonás magatartást. Semmi szabályellenest, rendetlenséget, fegyelmi vétséget. stb. nem tűr. És hogy szavainak nyomatéka is legyen, azonnal megbüntetett egy honvédet, aki az ő beszéde alatt parancs nélkül hátul le merészelt ülni. Szerintem ez a szigorúság helyes is; mert ha nincs szigorúság, akkor nincs rend. Ahol nincs rend, ott nincs fegyelem, ahol pedig fegyelem nincs, az nem katonaság! Amelyik csapatra még hozzá olyan feladat vár, mint reánk, ott fegyelemnek, vasfegyelemnek kell lenni! Okult is a legénység s büntetésre igen ritkán került sor Baróthy százados úr parancsnoksága alatt.

A m. kir. budapesti 1. népfelkelő gyalogezred III. zászlóaljának elszállásolása Várdótfalván 1916. augusztus 7-én. A vázlat aláírója a szövegben említett Baróthy Jenő százados.
(Forrása: HL II. 382. M. Kir. 19. népf. hegyidandár 14. doboz.617. A M. K. III/1 népf. zlj. 46. szám/sgt. 1916 jelentés melléklete.)

Augusztus 15-én, délután a somlyói templom téren a két menetszázadnak ismét sorakozni kellett azért, hogy a már itt lévő budapesti első népfölkelő honvéd gyalogezred 3-ik zászlóaljának századaiba beosztassék. Tudnunk kell ugyanis, hogy azok a pesti honvédek, akiket itt értünk, a nevezett zászlóaljhoz tartoztak. A Volhíniából a nyári orosz offenzíva után jöttek le Csík vármegyébe erősen megfogyatkozva, mi tehát az ő kiegészítésükre jöttünk.

„A töredék, amely a kelepcéből (a mocsáron és Oszczewen át) megmenekült, egy ideig Szegő Lajos főhadnagy, később Baróthy Jenő százados és végül Márkus Hugó őrnagy parancsnoksága alatt viselte a III/1. zászlóalj dicső nevét és elvitte a tépett zászlót a megtámadott Erdély védelmére. De ebben a zászlóaljban már csak az emléke élt a Budapestről 1914 nyarán elindult öreg népfölkelőknek, akikből a nehéz, küzdelmes évek alatt hírmondó is alig maradt. 1916. év őszén a 19-ik dandárral együtt ez a név is megszűnt és a zászlóalj kerete beleolvadt a 17-ik népfölkelő gyalogezredbe.” Forrás: Balassa Imre: Az „egyes népfelkelők” hadi históriája. A m. kir. budapesti 1. népfelkelő ezred (Budapest, 1933) 197.

Baróthy kapitány úr először is a tiszteket osztotta el. A kilencedik század parancsnoka Mimikus János hadnagy úr, a tizedik század parancsoka Stiff százados úr lett. A tizenkettedik század parancsnoksága egyelőre betöltetlen maradt, mert ez a század is csak papiroson létezett még. Én a kilencedik század szolgálatvezetője lettem. Ádám komám a tizenegyhez került hasonló minőségben. Az igaz, hogy nem sokáig voltam a kilencnél, de legalább addig ott voltam, amíg Somlyón voltunk.

Fel is használtam a jó helyet, amit a somlyói líceum nyújtott, a századunknak ugyanis az öreg líceum volt a szállása és én itt tiszta szobában, a kispapok ágyában aludtam. Líceum, papnövelde, vagy mit tudom én, hogy mi a csoda, egy kis faluban! Hát ilyen csodák is akadnak Csíkországban. A csíkszeredai hatalmas főgimnáziumtól egy puskalövésnyire ímhol ismét egy főiskola Csíksomlyón.