Írások dr. Walter Géza harctéri naplójából ‒ 6. rész
Dr. Walter Géza budapesti 1-es honvédek között átélt harcéri élményeinek többsége a Doberdó-fennsíkon, a Monte San Michelén játszódik. Az itteni „Haláldomb”, a mai rész egyik helyszíne sem ismeretlen a blog régebbi olvasói előtt. A történetből megtudhatjuk, hogy sikerült-e itt megóvnia két földije, nyíregyházi származású katonatársa életét…
Mikor 1915. augusztus hó 29-én mint debreceni 3-as hadapródot tiszti pótlásként beosztottak a harctéren a budapesti 1-es honvédekhez és megkaptam a szakaszomat, a legnagyobb örömömre két nyíregyházi fedeztem fel az emberek között. Seidl János szakaszvezetőt és Sipos Miklós önkéntes tizedest.
Seidl, aki civilben ácsmester volt Nyíregyházán — legalább is az állománykönyvben igy szerepelt — már régi harctéri csont volt, aki két isonzói csatát két vitézségi érem árán már végigverekedett, — Sipos önkéntes még csak újonc volt, puskaport még nem szagolt és úgyszólván az iskola padjairól került a harctérre.
Kölcsönösen megörültünk egymásnak, kicseréltük a legújabb híreket Nyíregyházáról és mindig együtt voltunk.
Seidl szakaszvezetőt, mint kipróbált régi harcost megtettem helyettesemnek, Sipos önkéntest pedig küldönc szolgálatra magamnál tartottam. Egy fedél alatt laktunk és megosztottam vele a tiszti menázsit. Vigyáztam rá. Valahogy felelősnek éreztem magamat érte és nem engedtem meg, hogy járőrbe kimenjen, még velem sem.
Annál többet mászkáltam az előterepen Seidl szakaszvezetővel. Kitűnő hasznát vettem. Ismerte a terepet, mint a tenyerét. Hallása pompás volt és éjszaka is látott, mint a macska.
1915. október hó 17-én pár nappal a harmadik isonzói csata előtt, parancs jött az ezredtől, hogy önkéntes jelentkezők kerestetnek egy éjszakai vállalkozás végrehajtatására. Arról volt szó, hogy a Halál-domb előtti előretolt olasz sappét fel kell robbantani. Az aláaknázást és a robbantást egy szakasz után fogja végezni Szentmarjay tiszthelyettes vezetése alatt és fedezetül szükséges 6-8 önként jelentkező honvéd egy tiszt, vagy tisztjelölt vezetésével.
Szentmarjay Tibor tiszthelyettes az 1920-as években
(Forrás: Bartha Lajos – Dereánó Ödön: Az 1. honvéd gyalogezred története és háborús emlékalbuma. Budapest, 1939.)
„Szentmarjay Tibor néhai vámtisztviselő, Balatonszárszó, 1913-ban vonult be az 1. honvéd gyalogezredhez és itt érte a háború. Résztvett az ezred csaknem minden ütközetében az orosz és az olasz harctéren. Háromszor megsebesült, de mindig újra önként jelentkezett a harctérre. Mint békebeli csapat-utász, többnyire a műszaki században szolgált, amelynek 1916. szeptemberétől szakaszparancsnoka volt. Fokozatosan lépett elő a tiszthelyettesi rendfokozatig. Számtalanszor kitüntette magát bátor, határozott magatartásával, különösen a novavasi VII. Isonzó-csatában. Végig kint volt az ezreddel a fronton. Mint tartalékos tiszthelyettes szerelt le. Kitüntetései: kétszer az I. o., kétszer II. o. Ezüst és a Bronz Vitézségi Érem, Károly Csapatkereszt, Sebesülési Érem. 1929. május 3-án autószerencsétlenség áldozata lett. Özvegye és 3 gyermeke gyászolja.” (Bartha Lajos – Dereánó Ödön: Az 1. honvéd gyalogezred története és háborús emlékalbuma, Budapest, 1939)
Nekem még nem volt kitüntetésem és izgatott a dolog. Beszélek az emberekkel, azt mondják, hogy ha a hadapród úr kimegy, akkor ők is jönnek.
Jelentkezem Bartóffy századosnál, megkapom az utasításokat és megyek vissza kiválasztani az embereket. Sípos önkéntes jelentkezik és kér, hogy vigyem magammal. Ráordítok, hogy maradjon veszteg, üljön be a fedezékembe a tábori telefon mellé és ne mozduljon, míg visszajövök. Jelentkeznek az emberek, vannak már vagy hatan. Elég is lesz. Feltűnik, hogy Seidl szakaszvezető nincsen közöttük. Érdekes, eddig még soha nem maradt el, ha kimentem. Szólítom Seidlt:
— Na öreg, hát maga nem jön ?
— Ne haragudjon a hadapród úr, de most az egyszer nem megyek!
— Miért?
— Úgy érzem, hadapród úr, hogy ha most kimegyek nem jövök többet vissza. Hat gyermekem van…
Isten látja lelkemet, ha négyszemközt mondja ezt, nem erőltetem a dolgot, de azt mondta az emberek előtt és azok fülelni kezdtek. Nem szabad engedni, hogy babonásak legyenek. Keményen rászólok:
— Nem szégyelli magát, vén szamár! Csak nem babonás? Ki fog jönni! Egy-kettő készüljön!
— Ha a hadapród úr parancsolja, kimegyek, de tudom, hogy nem jövök vissza…
— Eh, lárifári! Indulás!
A Haláldomb két lehetséges helyszíne, a 170-es (1915. július‒szeptember) és a 197-es (1915 ősze) magaslat egy korabeli térképen a közreadó által utólag bejelölve.
Megindulunk csendben a drótakadály kapuja felé. Bántott a lelkiismeret Seidl miatt. Úgy intéztem, hogy mellettem legyen mindig. Ha baj talál élni, érjen mindkettőnket. A drótakadály kapujától már hason csúszva megyünk előre a Haláldomb felé, ott kell találkoznunk az utászokkal. Elől csúszom én, mellettem jobbról Seidl szakaszvezető, balról Győrffy tizedes. — A hátunk mögött hasal a négy honvéd.
Megérkezünk baj nélkül az utászokhoz. Együtt csúszunk tovább az olasz sappé felé. Már ott vagyunk. Az utászok lerakják az aknákat. — Hirtelen olasz rakéta repül fel, nappali világosságot vet ránk, az olaszok észrevesznek és egyik sortüzet a másik után zúdítják ránk. Az utászok ész nélkül menekülnek. Egy olasz csapat kiugrik a sappéból és jön nekünk. Kiadom a parancsot, tüzelni! Seidl és Győrffy hason fekve tüzelnek mellettem, én fél térdre állok és úgy tüzelek. Az emberek tőlünk jobbról és balra fejlődve egyik sortüzet a másik után ropogtatják.
Hirtelen felordít mellettem Győrffy tizedes és lekókad a feje, abban a pillanatban nagyot kiált Seidl szakaszvezető is és hanyatterül. Kiadom a parancsot a visszavonulásra. Folytonos tüzelés mellett mint hátrább és hátrább csúszunk. Elérjük a drótakadályt, ott vár már kétségbeesve Sipos önkéntes. Két ember kivételével megvagyunk. A kettő: Györffy tizedes és szegény Seidl szakaszvezető.
Szürkületkor ugyanezzel a négy emberrel megint kimegyek, hogy behozzam a két szerencsétlent élve, vagy halva. Nem találtuk meg őket. Ez még jó jel. Biztosan csak megsebesültek és az olaszok elvitték őket. Na hála Istennek!
Walter Géza már hadnagyként
(Forrás: Magyar hősök 1914‒1916.)
Talán három hét múlva levelet kapok Olaszországból a rajvonalba. Győrffy tizedes írta, valamelyik olasz kórházból. Ő azon a történetes éjszakán nyaklövést kapott, de már túl van a veszélyen. Seidl szakaszvezető fejlövést kapott és szörnyethalt. Az olaszok bevitték a holttestét és vitéz katonához illő pompával eltemették Cormonsban. Szegény Seidl! Mégis neki volt igaza. Megérezte, hogy áldozat lesz.
Most még jobban féltettem Sípost. Bántott a lelkiismeret is. Az egyik nyíregyházira nem tudtam vigyázni, megmentem legalább a másikat. Seidl családjáról pedig majd gondoskodom valahogy. Vigyáztam nagyon Sípos önkéntesre és egyszer mégis majdnem ott hagyta a fogát, de a saját könnyelműsége miatt.
Pihenőből készültünk a rajvonalba indulásra és csak a posta kiosztását vártuk. Sipos önkéntesnek is jutott egy levél, még pedig diszkrét, parfüm szagú. Indultunk, nem volt idő elolvasni, különben is sötét volt. Sípost nem hagyja békén a levél, előkapja villanylámpáját és suttyomban olvasni akar. A villanyfényt észrevesszük és kegyetlenül leszidjuk érte Sipost. — Hogy is ne, most világítani az olaszok orra előtt!
Fölérkezünk a rajvonalba, ki-ki bebújik a maga deckungjába. Sipos is eltűnik és a fedezék lőrésénél kezében a levéllel, feszülten várakozik. Jól számított, mert csakhamar megjelenik az olasz reflektor és annak a fényénél nagyszerűen lehet olvasni. Még a levél felénél sem tartott Sipos — szerelmes levelet lassan szokás olvasni — mikor egy váratlan szélroham kikapja kezéből a levelet és lőrésen keresztül kiviszi túl a drótakadályon, az ellenség felé. Sipos önkéntes, mintha puskából lőtték volna ki, felugrik és a fedezék tetején keresztül gázolva, nem törődve a lerakott aknákkal, átküzdve magát a szögesdrótokon, ész nélkül rohan a levél után. Észreveszi az olasz és egyik lövést a másik után küldi a szerelmes fiatalemberre. Mi már magunkban elparentáltuk Sipos önkéntest, mint a szerelem szerencsétlen áldozatát, amikor jön ám vissza lihegve, boldogan, kezében a levéllel. Nem történt semmi baja sem neki, sem a levélnek.