Kórik Gábor népfelkelő őrmester naplója a román frontról – 3. rész

Hősünk zászlóalja 1916. augusztus 19-én dandárgyakorlaton vesz részt az Olt völgyében, majd Csíkszépvízre vonul, ahol egy újabb századot alakít. Ebben a mesélő is fontos szerepet kap, bár kezdetben ez kevésbé tetszett a számára. Ezt követően határvédő állásokba vonulnak ki a Csíki hegyekbe a Pogány-havas és a Szellőhegy közötti szakaszra. Kórik százada a Szellő-tetőre, nyomában a gulyáságyúval, ami „csendidőben” az állásban levő társaság vidám találkozóhelye is. Persze nem mindegy az sem, hogy mi fő a kondérban!

Dandárgyakorlat az Olt völgyében

Augusztus 19-én reggel hét órakor elindult a zászlóalj, de nem a csomortányi gyepre, hanem a tőlünk északra eső Csíkcsicsónak. Nem nagyon messze mentünk, Csíkdelne és Taploca – Csicsó út közötti lapályon megállottunk.

Csíkcsicsó 1912-es képeslapon.
(Forrás: Erdélyi képeslapok a múltból, Pethő Csongor gyűjteménye.)

Ez az Olt völgye. Akárki azt hihetné, hogy ez valóságos Alföld, szép egyenes szántóföldek, sík rétek rajta. Ha jól megnézi, felismeri az ember, hogy mégsem Alföld ez. A földje sovány, kavicsos. A búza szegény és ritka, éppen akkor kezdett érni. Az árpa araszos, sarlóval aratták. A „kompér” látszott legjobbnak. A zab is meglehetős volt. Kezdettek már aratni. A kender métermagas volt. Fel lehetett ismerni magyarázat nélkül a hideg, sovány földet. Dacára, hogy Alföldet mutatott, mégis sokszáz méterrel magasabban fekszik ez, mint a tiszalöki határ, sőt még a tokaji hegy tetejénél is magasabb lehet. Ezért hideg, ezért is csak mostoha anyja ez a föld a búzának. A nép, ennek a földnek a népe azonban a legmagyarabb nép. A hun birodalom összeomlása után ideszorult hunok a sok századok viszontagságai között itt legjobban megőrizték ősi erényöket, nyelvöket.

Csík vármegye lakói, amerre én ott jártam, legtöbbnyire római katolikusok. Igazán nem is emlékezem, hogy protestáns templomot csak egyet is láttam volna. Ám, Isten látja lelkemet, azért, hogy én református vagyok, és imádom is magyar hitemet, mégsem irigykedem azért, hogy ők római katolikusok. Még ha zsidó vallásuk volna is, szeretném őket, mert láttam, hogy a legjobb magyarok a világon. Izzón szeretik több, mint ezeréves hazájukat. Bár elég erős lennék ahhoz, hogy kellően le tudnám írni nemcsak Csíkország, hanem az egész Székelyföld népének ősi szokásait, ősi erényeit, romlatlanságát.

A faluk szépek, csinosak, az udvarok rendezettek. A fehérre meszelt épületek tiszták. A lakóház végében, vagy előtte kiskertecske, tele virággal. Vasárnap a székely hajadonok és legények egy-egy szál virággal feldíszítve mennek a templomba. Csillogó tetejű templom minden faluban. Mintha csak intene a messziről jött, fáradt vándornak – Jöjj közelebb! Kerülj beljebb! Magyaros vendégszeretetre találsz itt, bárhonnan jöttél is, idegen vándor! S ha mostoha is a termőföld, szegénység itt nincsen! A dolgozni szerető nép megtalálja maga munícióját az erdőkben és fűrésztelepeken. Vagy marhát tenyészt. Mindenki dolgozik és nem nélkülöz senki sem, sőt még meg is takarít valamit. Sok helyen. a földből természetes savanyúvíz bugyog, mi is olyat ittunk. A Somlyói-hegy tövében van egy forrás, Budapesten milliókat érne, szénsav sem kellene hozzá!

A tizenkilencedik hegyi dandár pedig a következőleg volt megalakulva: hat népfölkelő ezredből voltak ott zászlóaljak. Egy-egy ezred csak egy zászlóaljjal volt képviselve. Így ezredparancsnokságok nem voltak, hanem csoportparancsnokságok. Mi például a csoportparancsnok neve után – a „Márk-csoporthoz” tartoztunk. Márk őrnagy úr volt a csoportparancsnokunk. Ebbe a csoportba tartozott a III/1. népfelkelő zászlóalj, II/3. népfelkelő zászlóalj és I/4. népfelkelő zászlóalj. A másik csoporthoz a következő zászlóaljak tartoztak: szabadkai hatosokból egy zászlóalj, székesfehérvári tizenhetesekből egy zászlóalj, a pécsi tizenkilencesekből szintén egy zászlóalj. Ez a két csoport képezte a 19. hegyi dandárt. A mi csoportunkhoz tartozó zászlóaljak számaikat úgy viselték, ahogy már leírtam. Az értelme pedig a következő volt, hogy például III/l. ez azt jelentette, hogy az illető a budapesti, a II/3. a debreceni, az I/4. a nagyváradi magyar királyi népfelkelő ezredeknek, a „római” számjelekkel megjelölt zászlóalja.

„A zászlóaljak állománya átlag 500 fő, nagyrészt újonc az egész dandárnál csak a III/1. zászlóaljnak volt 1. géppuskás osztaga, az üteg 5 löveggel rendelkezett. A hadtápzászlóalj már a harcok elején kivált a dandár kötelékéből”- olvasható Czékus György százados szemtanújelentésében. (Hadtörténelmi Levéltár Tgy 948. sz.)

A zászlóaljak jelölését a napló és az idézett egyéb források szövegében meghagytuk a korabeli, németes írásmód szerint. Napjainkban a helyes írásmód fordítva történik, elől az ezred jelzése arab és utána zászlóaljé római számmal.

Augusztus 19-én, a mi csoportunkban, a mi zászlóaljunk képezte a balszárnyat, Taplóca északi kijáratától egy kilométerre a csicsói országút jobb oldaláig. Jobbszárnyunk Csíkdelnéig ért. Az ellenség a másik csoport volt. Észak felől jött, rajvonalba fejlődve, az Olt partjától Csíkszentmiklósig.

A harcgyakorlat „feltevését” (értsd forgatókönyvét) 16-án kapta meg a két csoport Szabó ezredes, dandárparancsnok aláírásával. A „déli csoport” az 1/III., a 4/I. zászlóalj és 1 tiszthelyettessel vezetett lovasjárőr. Parancsnoka Viola őrnagy. A Viola-csoport 6 óra 45-kor állt fel Taplóca – Várdotfalva vonalban, előtte 20 perccel indul a lovasjárőr. Az „ellenség” a 19/IV., és a 12/II. zászlóalj és egy lovasjárőr volt. A parancsnoka Fritz alezredes. Részletesebben: HL II. 382 4. doboz 665.

Rövid volt a harc. Csíkborzsova határában megtörtént az összeütközés. Vakpatronjait kilövöldözte a legénység. A tiszteket megbeszélésre hívták és ezután a zászlóaljak kvártélyaikra bevonultak.

Mi is bevonultunk s mint rendesen, most is jó ebéd volt. Jó ebéd, mely a harcosok vágyainak netovábbja. Gyakorlat, rajvonalozás gyakorlása a tüzérségi tűzben való előnyomulásnak Karg-módszere szerint a honvéd csatárnak semmi, hanem a jó ebéd, az már valami! És az ebédre jót inni a góbék nemzeti italából: a borvízből. Ez is valami!… Délután azért mégis kivonultunk a csomortáni gyepre és gyakoroltuk a tüzérségi tűzben való előnyomulást Karg-szisztéma szerint.

A rendszer lényege az volt, hogy a gyalogsági támadást és a tüzérségi támogatást szigorú, előre meghatározott idő- és térbeli lépcsőkbe szervezték, hogy a katonák a saját tüzérség védelme alatt jussanak el az ellenséges állásokig. A Karg-szisztéma szerinti támadás főbb jellemzői: 1. lépcsőzött harcrend, a támadó gyalogságot egymást követő hullámokra (vonalakra és rajt-csoportokra) bontották. Ez csökkentette a tüzérségi tűz okozta veszteségeket. 2. Szigorú időzítés, a saját tüzérség tüze és a gyalogság előrehaladása másodpercre pontosan össze volt hangolva. A tüzérség egy adott vonalat lőtt, majd a terv szerint (például 3 percenként) a tüzet előrébb helyezte (ez a későbbi mozgó tüzérségi tűzhengerek, a gördülőtűz előfutára volt).

Csíkszépvízen

Csíkszépvizet ugyan falunak mondom, de városnak is beillik, csak olyan sok girbe-görbe utcái ne volnának. Nem sokkal kisebb Csíkszeredánál. Szépvíz nevű patak folydogál rajta keresztül. Szolgabírói székhelye a hasonnevű járásnak. Sok szép emeletes ház van benne, úgy mondják, hogy ezeket az emeletes házakat régi örmény kereskedők utódai lakják. Ha jól emlékszem, a Zakariás-család a leggazdagabb közöttük. Három szép tornyos temploma is van, az egyik római katolikus, a másik örmény, a harmadik görögkeleti templom.

Meglehetősen rossz kvártélya lett a századnak. Én az egyik kocsmában megittam egy üveg sört, csíkszeredai gyártmány volt. Észrevettem azután, hogy az összes tiszteket parancsilag a községházához hívják, csupa kíváncsiságból én is felmentem s így rövidesen megtudtam, hogy miről van szó. Felállítják a 12. századot és pedig annak a lajstromnak az alapján, amelyen az augusztus 18-i parádén fennállott már. Mégis bizakodtam, hogy csak tovább a „kilencnél” maradok. Hiszen, ha én tudtam volna, hogy a régi helyemet ott kell hagynom, akkor már ott és akkor segítettem volt megalakítani ezt a századot, amelynek csakugyan én lettem az apja…

A csíkszépvízi elemi népiskola a tanítókkal 1908-as képeslapon.
(Forrás: Erdélyi képeslapok a múltból, Pethő Csongor gyűjteménye.)

A községházánál sok dolog volt, a század-írnokok is ott voltak. Baróthy százados úr az alakulandó 12. század írnokául Reich Gábor őrmestert nevezte ki. Minden századnak felbomlott az állomány-lajstroma. Láttam, hogy nincs rám szükség, azért napszálltakor elhúzódtam, hazamentem a század körletébe. A legénység az utcán volt egy rakáson. Daloltak és pedig igen szépen. Én is közéjük álltam. És az elénekelt nóták szárnyain gondolatom elröpült észak-nyugat felé, ‒ messze, igen messze! Sokáig tartott volna ez az éneklés, késő éjszakáig, ‒ ha nem jött volna Mimikus hadnagy úr. Elébe mentem.

– Jó, hogy itt van, Kórik!

– Miért, hadnagy úr ?

– Hát azért, hogy megmondjam magának, hogy reggel négy órakor a századból azokat az embereket, akik a parádén a tizenkettedik századhoz voltak beosztva, itt ezen a téren sorakoztatja… És elviszi őket a Gyimesi-műút melletti iskola udvarára, ahol a többi századokból is sorakoznak azok az emberek, akiket ez a sors ért. És ott mindjárt megalakul az új tizenkettedik század… És maga is ott marad! Az új századnak reggel öt órakor menetkészen kell állani a nevezett iskola udvarán Széll hadnagy parancsnoksága alatt.

– Megértettem, hadnagy úr!

– Sajnálom, hogy magának el kell menni tőlem, de nem tehetek róla, mert Baróthy százados úr ragaszkodik az eredeti listához! ‒ Jól volt, hogy sötét volt, legalább nem látta senki azt a képet, amit vághattam. A hadnagy úr se láthatta. Haragudtam… Hogyne!… Reggel én egy szokatlan, ismeretlen bandából csapjak össze egy századot, amellyel azonnal indulnom kell… És a századparancsnokon kívül a többi tiszt urakat nem is ismerem.

A Gyimesi műút melletti iskola ma a Nyírő József általános iskola – Gyimesi út 48. szám.
(Forrás: Daczó Dénes felvétele.)

Bementem a kvártélyomra s kitöltöttem a bosszúmat egy doboz ártatlan húskonzerven. Felhasítottam egy szurony hegyével, nagy hamarosan elkezdtem falatozni… Hogy a bosszúságom még teljesebb legyen, mi történik?!… Midőn a doboz tartalmát félig kiürítettem, a másik feléből „paszuly” tűnt elő, ‒ nem hús!… Nahát, képzelhetik bosszúságomat erre a szomorú felfedezésre… Azelőtt én több, mint egy hete nem ettem konzervát s így nem is tudtam, hogy az újabb gyártmánynak fele paszuly… Azért nem tudtam megállani, hogy igen furcsát ne mondjak, amit édesapám előtt most se mernék kimondani… Ez a furcsa kiszólásom a háborúval együvé foglalta a húskonzerva gyártóját: Weisz Manfrédot is…

Gyere elő másik doboz! Annak is a szívébe szúrtam a Szimonidesz szuronyát. Kibontom, hát – nagy ég! – abból is paszuly fordul ki… Már éppen azt is repíteni akartam a másik után, a szegény, ártatlan csepeli konzervgyár fejéhez irányított jókívánsággal együtt, szerencsére benyitott hozzám Kolacsek törzsőrmester… Nagy haraggal beszélni kezdem neki a felfedezésemet, s már szinte vártam, hogy majd miként esik hanyatt ámulatában… Hanem ő legnagyobb bámulatomra mosolyogva szólt:

‒ Hát te még nem tudtad, hogy egy idő óta a húskonzerveknek a fele paszuly, vagy borsó, vagy káposzta! ‒ Nahát, erre megnyugodtam. Örültem, hogy tehát szép magyar hazánkban nincsen panama még…

Gyimes felé

Augusztus vége felé reggel negyed 4 órakor itt a hegyek között még sötét szokott lenni, tehát 1916. augusztus 22-én reggel virradóra is sötét volt itt. A 12. századhoz velem együtt bevonuló embereket sorakoztattam. Nehezen ment ez a sorakoztatás. Sokat alig leltünk meg, egynéhány honvéd minden áron ki akart bújni ez alól a sors alól. Végre mégis csak együtt volt a hatvan ember, akkorára odadöcögött a konyhakocsi meleg kávéval. Minden ember megkapta a feketéjét, még egyszer utoljára a kilencedik század konyhájától. A fiúk parancsomra, a kulacsokba öntötték a kávét, máskülönben eliszogatták volna ők ott reggel nyolc óráig is. Mit törődtek ők azzal, hogy menni kell annál inkább törődtem én!

‒ Kulacsokat eltenni! Majd megiszod, ha meghűl… Vigyázz… Kettős rendek jobbra át! Irány az út! Szakasz indulj! ‒ Otthagytuk a kilencedik századot… Megláttuk az iskolát a Gyimesi-úton, bevezényeltem a hatvan embert. Rövidesen megérkezett a másik két századtól is a „banda”, szóval együtt voltunk. Tiszt úr nincsen. Reich komám jött elő nagy álmosan, hóna alatt egy nagy paksamétával. Bemutatkoztunk, azután felolvasta a legénység nevét. Mind itt voltak. Előbb az altiszteket, azután a legénységet osztottam el négy szakaszba. Sokan nem tudták megérteni, hogy miért kellett elhagyniuk a századaikat, az ilyen morgolódók ellen, persze, keményebben kellett eljárnom. A parancsot vagy nem akarták, vagy csak gépiesen, kelletlenül akarták végrehajtani. Én tehát elővettem azt a módot, amit valaha Csernovitzban, 14-es huszár koromban Kocsis őrmestertől tanultam, aki, ha megharagudott, az egész század reszketett…

Harctér ide, harctér oda, egy tizedesnél alkalmaztam ezt a Kocsis-féle módszert. Bevált, használt itten is… És ekként a század minden nagyobb baj nélkül megalakult… Pont öt órakor megérkezett Széll hadnagy úr, az új század parancsnoka. Őt rég ismertem már, de csak úgy felületesen. Vele jött egy törzsőrmester, Gáspárdy János egykori honvédfőhadnagy a nagy, fekete Néró kutyájával. Szakaszparancsnokok lettek: László Ernő hadapródjelölt I. szakasz, Dalnoki Ferenc hadapródjelölt II. szakasz, Kókai István hadapródjelölt III. szakasz, Gáspárdy János törzsőrmester IV. szakasz. Ekként megalakult a 12. század. El is indult félhatkor a városnak Gyimes felé eső kijárójához, ahol a zászlóaljnak gyülekeznie kellett.

Már hajnalban látható volt, hogy az idő megváltozik. Eddig nagy melegség és nagy szárazság járt július dereka óta. Most beborult és beállott azaz idő, amely a katonának nagyon kellemetlen… Megeredt szép lassan az eső. Elindult hát a zászlóalj Csíkszépvíztől keleti irányban a műúton, de nem sokáig maradt együtt. Az első négy kilométeres út után a kilencedik század letért az útról jobbra, arra az útra, amely Kósteleken át a pricsketői határmenti faluhoz vezet egy patak mentén.

Azzal a paranccsal mentek, hogy a Fügéstelek és Szellőhegy-havas közötti magaslatot szállják meg. A tíz, tizenegy, tizenkettedik századok tovább masíroztak, de nem messze. Elértünk egy útkaparóházat a 205. kilométeres karó mellett, annak a szerpentin útnak az innenső alján, amely a Gyimes-völgy és Szépvíz között fekszik. Az útkaparóház előtt a tizenkettedik század megállott és befordult az udvarra, ahol szakaszonként elszállásolta magát. A tizedik század a műúton keresztül megkereste az 1360 méter magas Pogány-havasnak égbenyúló kopár tetejét, amely Csikszépvíztől kissé északkeletre, a várostól légvonalban mintegy öt kilométer távolságra esik és megszállta ezt a havast. A tizenegyedik század a szerpentin legmagasabb pontja melletti Büklak község feletti Fügéstelek nevezetű, 1050 méter magas tetőt szállotta meg. Az eső szép lassan esett.

A zászlóalj állást foglal

Az én századomnak két szakasza elfért az udvaron lévő istállókban és a szénapadokon, két szakasznak sátort kellett készíteni a kertben. Már éppen elkészült a sátor, amikor jött hadnagy úr az első szakasznak adta ki a parancsot. Pár perc multán indulásra készen, állottak. Parancsokuk, László Ernő hadapródjelölt kikapta a parancsot. A szakasznak vissza kellett mennie azon az úton, amelyen jöttünk és egészen addig a pontig, ahol a kilencediik század elvált tőlünk. A szakasznak ugyanazon az úton kell menetelnie, mígnem elérvén az l494 méter magas Szellőhegy-havast, megszállja azt.

– Nézze, hadapród, ide is látszik a kopasz teteje! – szólt Széll Sándor hadnagy úr. És az első szakasz is a szakadó esőben elindult. A Szőlőhegy-tető az útkaparóháztól nem volt több kilenc kilométernél, de azon a vidéken légvonalban csak a madár tud járni, ennélfogva a szakasznak, hogy oda eljusson, meg kellett tenni legalább 15 kilométernyi utat. Tehát már arra a pontra értünk, hogy zászlóaljunk állást foglalt és pedig a Gyimesen keresztül vezető műút kétoldalán, körülbelül 15 kilométernyi szelességben. A századok állása is elképzelhető, hogy ugyancsak távolestek egymástól. Ezt a távolságot még mélyítette és szélesítette az a körülmény, hogy az összeköttetést óriási hegyeken és völgyeken keresztül kellett megkeresni és fenntartani.

A budapesti 1. népfelkelő gyalogezred III. zászlóalja felvonulásának a vázlata. A 12. század 1. szakasza állásba ment a Szellőtetőn, a többi század tartalékban.
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár II. 382 14. doboz. 773.)

A hadiállapot beálltáig, azaz mintegy öt napig a mi századunk a legszerencsésebb volt, mert csak egy szakaszunk volt állásban, igaz, hogy a legrosszabb helyen és legmesszebb. Ezt az egy szakaszt azonban minden huszonnégy órában másik szakasz váltotta fel. A többi három szakasznak aranyos élete volt ezen az öt napon az útkaparóháznál. Csak egy hat főből álló őrséget állítottunk fel a háznak az út felőli oldalán, mert a zászlóaljparancsnokság is a kaparóházban székelt. Soha ilyen népes nem is volt talán ez a kis ház. Mindössze két lakás volt benne és most az egyik végében el kellett férni a zászlóaljparancsnokságnak, a zászlóalj tisztikonyhának zászlóalj-telefonistáknak. A másik végében a 12. század parancsnoksága volt és még két család is elfért benne, akik eddig is benne laktak, egy pár tucat apró gyermekkel.

Az udvar is népes volt, a mi három szakaszunk foglalta le. A tiszti konyhához tartozó három poggyászkocsi is itt volt. Majd megérkezett nagy kevélyen füstölögve századunknak sok vihart látott konyhája is. Nincs olyan technikai vívmánya a modern háborúnak, aminek a baka, a huszár, a tüzér, a trén és a jó Isten tudja, hogy kik és mik, úgy örülne, mint a ‒ gulyáságyúnak. Jön az úton! Büszkén pöfékel és dübörög, mint egy ágyú. És a szakácsok?! Még azok egyszer csak kevélyek, mind a négynek az agyarából kiáll a kurta szárú pipa. Tudják ők, hogy ők tartják jól a kiéhezett bakatársaságot. Szóval igen nagy emberek ők, hanem van is böcsületük ám. Csakhamar kifogták a lovat a konyha elől, a „tüzérek”, akarom mondani a szakácsok lemozdonyozták a gépjüket.

Menázsiosztás után.
(Forrás: Kassay János ‒ Gyergyóalfalu ‒ gyűjteményéből.)

A legeslegfőbb szakács, Bullás János őrvezető, hozzám lépett nagy kanállal a kezében ‒ ez az ő hivatalának olyan eszköze és jelvénye, mint a régi francia tábornagynak a marsallbot. És leadta a jelentést:

– Őrmester úr, alázatosan jelentem, készen az ebéd. Lehet elosztani?

– Lehet. Mit főztek?

– Paszulygulyást! Szereti őrmester úr a marhanyelvet egészben megfőve? Hát már hogyne szeretném!

– Mert azért mondom, hogy van! És az őrmester úrnak szántuk!

– Nagyon jól van! Ha így folytatja tovább, nemsokára káplár lesz belőle.

– Isten ments, hogy káplár legyek, hiszen akkor meg kéne válnom a konyhától, ahol huszonhat hónapja vagyok… Elhagyni ezt az öreg gulyáságyút, hiszen vele jártam össze Szerbiát, Galíciát, Doberdót, Volhíniát… És most meg itt vagyok!

– Na, jól van! ‒ mondok.

Sorakozott a század, ki-ki megkapta a porcióját, én is a marhanyelvet… És mindenki jól érezte magát.