2026. október 3-án, szombaton 11 órakor az olaszországi Sagrado település polgármesteri hivatalának a közgyűlési termében hetedik alkalommal adtuk át a magyar egyetemisták részére meghirdetett Roberto Visintin-díjat. Az ünnepélyes díjátadó immár hagyományosnak mondható forgatókönyv szerint zajlott, azonban a díjazás több újdonsággal is szolgált.

Az Isonzó folyó melletti településen működő Roberto Visintin Alapítvány által 2020-ben létrehozott és azóta évente meghirdetett, s az alapítványunk által odaítélt díj történetét, valamint az eddigi díjazottakat évente bemutattuk, az elmúlt évi, a 20 éves baráti kapcsolatunkra is emlékező díjátadó ismertetésekor pedig összefoglaló jelleggel is bemutattam.

Az idei év több újdonságot is hozott a díj történetében. Az egyik jelentős újítás volt, hogy a beérkezett pályaművek alapján a díj alapítóinak a javaslatára a második helyezést elért pályamunka is elismerésben részesült, amit az első díj fele összegében, 500 Euróban állapítottak meg. Az október első hétvégéjére szervezett ünnepélyes díjátadón így mindkét díjazott részt vett, akik számára rövid vezetést is tartottunk a térségben. További újdonság, hogy az első világháborús témában keletkezett dolgozatok egy-egy részletét a blogunkon is be fogjuk mutatni.

A díjátadóra történt kiutazásunk első állomása a Monte Santo/Sveta Gora oldalában található, az isonzói harcok magyar résztvevőinek az emlékére állított emlékmű felkeresése volt, ahol a régi tankönyvekből is ismert ikonikus panoráma várja az oda látogatót a folyó sok tragédiát látott, de mégis romantikus völgyével és hídjaival, a háttérben Görz/Goricia/Nova Gorica városával és a Doberdó-fennsíkkal.

Isonzói panoráma a magyar emlékműtől.
(Fotó: Pintér Tamás.)

A díjátadónak, az elmúlt években kialakult gyakorlat szerint a környék kisebb községei önkormányzatának a központja, Sagrado település polgármesteri hivatala adott otthont. Ebbe az önkormányzati közösségbe tartozik a Doberdó-fennsíkon található San Martino del Carso is, ahol a Roberto Visintin Alapítvány alapítói, Evelyn Ann Todd és Marino Visintin élnek. Sagrado település képviseletében Simonetta Visintin alpolgármester köszöntötte a díjazottakat és az összegyűlt szépszámú érdeklődő közönséget. A tolmácsolásban ezúttal is Juhász Balázs volt a segítségünkre.

Simonetta Visintin Sagrado alpogármestere köszöntötte a megjelenteket.
(Fotó: Rózsafi János.)

A Roberto Visintin Alapítvány képviseletében Paolo Polli, a szervezet igazgatója volt a díjátadó ünnepség házigazdája. Ő mutatta be a közönségnek az olasz és a magyar alapítvány megjelent tagjait, s méltatta az esemény jelentőségét. Kiemelte, hogy a díj hetedik alkalommal történt átadása két olyan kutatási projektet ismert el, amelyek bár különböző témákat dolgoznak fel, közös fókuszuk az első világháború emberi és társadalmi eseményeire, valamint az akkori történelem még kevésbé ismert aspektusaira összpontosít. Ezt követően felkérte a díjazottakat, hogy mutatkozzanak be és mutassák be a kutatási témájukat és a dolgozataikat.

Paolo Polli beszéde közben.
(Fotó: Rózsafi János.)

2026-ban az első díjat Tóth Kármen, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar történelem alapszakos hallgatója nyerte el Olasz áttelepítések Csorna, Kapuvár és Sopron térségébe 1915-ben című dolgozatával. A témavezetője dr. Juhász Balázs PhD habilitált egyetemi docens volt.

Tóth Kármen a bemutatkozása során elmondta, hogy a témát a konzulense ajánlotta, azonban a térség meghatározásában döntő szerepet játszott, hogy az érintett települések és járások közel estek szülőfalujához, Győrsövényházhoz is.

A bíráló bizottság az indoklásában kiemelte, hogy a kutatás elemzi a helyi közösségek és a magyar hatóságok menekültekkel való bánásmódját, életkörülményeiket, a felmerült nehézségeket és a befogadó országgal való kapcsolataikat. A vizsgálat nem korlátozódik Sopron megye esetére, hanem a helyi helyzetet összehasonlítja a Magyar Királyság egész területén dokumentált esetekkel. „A dolgozat erőssége, hogy miközben végig a lakosság és a közigazgatás reakciójára összpontosít, nem veszíti el az elemzés fókuszát. Objektíven közelíti meg az egyedi eseteket, azokat nagyobb összefüggésekbe tudja helyezni, illetve rámutat, hogy a konfliktusok a helyiek és a vendégek eltérő társadalmi hátteréből fakadtak, miközben utal a nemzetiségi előítéletekre is. Alapos, komplex gondolkodásra utaló dolgozat.”

Tóth Kármen bemutatkozó beszéde közben és az érdeklődő közönség.
(Fotó Pintér Tamás.)

A második díjat Ocskay Flóra Anna, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kara történelem szakos volt hallgatója nyerte el a Tábori lelkészet az első világháborúban Mándoky Sándor naplóján keresztül című dolgozatával. A témavezetője dr. Gőzsy Zoltán PhD habilitált egyetemi docens volt.

Ocskay Flóra a bemutatkozása során elmesélte, hogy mindig is vonzotta a történelem, s azon belül különösen az első világháború története és az egyháztörténet érdekelte. Kiemelte, „nagyon örültem neki, amikor megtaláltam ezeknek a határmezsgyéjét: az első világháború alatt működő tábori lelkészetet. A Nagy Háború Blog történetében ez a téma nem újdonság, hiszen Stencinger Norbert már foglalkozott vele, neki ezúton is köszönöm a segítséget az elindulásban! Általa ismerkedtem meg Mándoky Sándor naplóival, ami a kiindulási alapot nyújtotta az alapszakos szakdolgozatomhoz.”

A bíráló bizottság az indoklásában megállapította, hogy dolgozata „felépítése racionális, logikus, áttekinthető. Jók a vizsgálati szempontok, a végeredmény bőségesen meghaladja egy BA-s szakdolgozat szintjét.”

A Roberto Visintin-díj 2026. évi díjazottjai: Tóth Kármen első díj (jobbra) és Ocskay Flóra Anna második díj.
(Fotó Pintér Tamás.)

A díjazottak bemutatkozását követően az alapítványunk nevében én is összegeztem az esemény jelentőségét. Kiemeltem, hogy a díjátadó minden alkalommal emlékezés a névadó Roberto Visintinre is, akivel a Doberdó-fennsíkon folytatott kutatásaink 21 ével ezelőtt elindultak. Megköszöntem, hogy az alapítók idén két dolgozat díjazását is lehetővé tették, s köszönetet mondtam a bíráló bizottságunk tagjainak, Bartók Bélának, Juhász Balázsnak és Stencinger Norbertnek is, akiknek nem volt könnyű dolguk a beérkezett pályamunkák elbírálása során.

Fontosnak tartottam megemlíteni és a helyi szervezőknek megköszönni, hogy az elismerések közönség előtti személyes átadása és a díjazottak bemutatkozása azért is jó gyakorlat, mert így közvetlenül is érzékelhetik az elvégzett munka jelentőségét, hatását és örömét. A mostani első helyezett dolgozat esetén ez különösen is igaz volt, mivel egy olyan téma került bemutatásra és elismerésre, ami a jelenlévő közönség őseinek a történetét közvetlenül is érintette, s szorosan össze is kötődött a díjazott szülőföldjének a történetével.

A díjban részesültek tevékenyégének az „utánkövetését” is fontosnak tartottam megemlíteni. Név szerint is kiemeltem, hogy nagy örömünkre egyiküket, Selmeczi Pétert, a blogunk életébe is sikerült szerkesztőként bevonnunk. Ugyanezt a célt szolgálja, hogy a jövőben az első világháborús témájú dolgozatok egyes részleteit a blogunkon is közölni fogjuk és a díjazottakat állandó szerzőnek is igyekszünk megnyerni.

Az alapítók, a bírálók és a 2026-os díjazottak csoportképe a díjátadást követően.
(Fotó: Juhász Balázs.)

A díjátadó ünnepséget megelőzően és az azt követő közös ebéd után igyekeztünk a helyszínt az idei díjazottaknak is bemutatni. Az itteni események történetét a díj mellé tőlünk és a helyi önkormányzattól ajándékként kapott könyvekből is megismerhetik.

Még az esemény előtt kerestük fel velük a Monte San Michelét, megismertetve őket a Doberdó-fennsík kulcspontjának számító magaslat történetével. Az itt álló első világháborús múzeumban pedig a VR szemüveges vetítés filmjeinek a segítségével kaphattak (szószerint is) képet a 110 évvel ezelőtti itteni állapotokról.

Díjazottjaink VR szemüvegben a Monte San Michelén álló múzeumban.
(Fotó: Juhász Balázs.)

A Monte San Michelén a halálban testvérekké váló olasz és magyar katonákra emlékező, még az első világháború alatt emelt olasz emlékmű felkeresése és mellette a szokásos fotónk sem maradhatott el.

A Monte San Michelén az első világháború alatt emelt olasz emlékmű mellett a csoportunk.
(Fotó: Juhász Balázs.)

A díjátadó után San Martino del Carsóba látogatva az utunk először a helyi temetőbe vezetett, ahol felkerestük az alapítványnak és a díjnak is nevet adó, fiatalon elhunyt Roberto Visintin síremlékét.

Roberto Visintin síremléke a San Martino del Carso-i temetőben.
(Fotó Pintér Tamás.)

A San Martino-i program ezt követően a Templomdombon a nagyváradi 4-es honvéd gúlánál, majd Evelyn Ann Todd és Marino Visintin lakhelyénél, az egykori 16-os védelmi szakaszban, Heim Géza aknarobbantásának a helyszínén folytatódott.

A Templomdombon Rózsafi János mesélt a helyszínről és a Halálrét történetéről.
(Fotó Pintér Tamás.)

Az alapítóktól elbúcsúzva felkerestük az idén 130 éve született Márton Áron kadét, Erdély későbbi híres püspöke itteni sebesülése helyszínének a közelében elhelyezett információs táblát.

Csoportunk az egykori 18-as védelmi szakaszban, ahol Márton Áron 110 éve megsebesült.
(Fotó Pintér Tamás.)

A San Martino del Carso-i programunk a helyi kis múzeumban zárult, ahol a partnerszervezetünk, a helyi barlangász egyesület vezetője, Gianfranco Simonit barátunk fogadott bennünket. A múzeum előtt tájékoztatást adott a helyi menekültekkel kapcsolatos kutatásairól, amelynek a folytatásában számít Tóth Kármen segítségére is.

A San Martino del Carso-i első világháborús múzeum előtt Gianfranco Simonit beszélt a környékbeli menekültek történetéről, ami a díjat alapító Marino Visintin és az ő őseit is érintette.
(Fotó Pintér Tamás.)

A Monte San Michele oldalában lévő szállásunkon, a haza indulásunk előtt készült az utolsó közös fotónk, ezzel lezárva a jó hangulatú utazásunkat, bízva abban, hogy a látottak és az átélt élmények, valamint a mi és a helyi közösség biztatására a Roberto Visintin-díjban részesült idei két díjazottunk is visszatér még ide, s a mostani díjátadó, csak kezdete volt egy későbbi folyamatnak.

Búcsú (ideiglenesen) a Doberdótól.
(Fotó: Pintér Tamás.)