Kórik Gábor népfelkelő őrmester naplója a román frontról – 4. rész

Egyre feszültebbek a kedélyek az állások elfoglalása után. Az egykori barátkozás a határvigyázók között óvatos megfigyelésre váltott. 1916. augusztus 27-én az első összetűzések híre és döbbenete a Kostelek – Csügés térségében. Menekülők teljes házanépe jószágaikkal együtt bandukol Szépvíz felé. A honvédek menetének végcélja az áradattal szemben a tenger színe fölött 1495 méternyi magas Szellő-tetőn épített állások.

Csendes napok

A szegény 1. szakasznak bezzeg más dolga volt, bizony csak estére érték el a kijelölt helyüket. Jól összeázott minden ember s ha még legalább száraz helyre bújhattak volna, de fenn az 1494 méter magasságban sem fa, sem bokor nem volt, csupán csak vékony havasi fű találtatódott, az is olyan vékony, hogy tűbe lehetne húzni. Az esővel együtt metsző hideg hegyes szél is együtt járt s keresztül-kasul járta a kánikulás meleghez szokott, az Alföld fiaiból összeteremtett hegyi dandárnak elkeresztelt vitézeket. Az ebédet is hogy ették meg ők! Az ő számukra a kilencedik századnál főztek, ez is éppen elég volt a kilencedik századnak, mert a szakasz ebédjét még el is kellett szállítaniuk a tett helyére. Dézsákban, vállon cipelve szállították, körülbelül öt kilométer utat téve, szüntelenül felfelé.

Az útkaparóháznál annál inkább boldog volt minden ember, de legkiváltképen mikor még egy kocsi is érkezett Szépvíz felől. A kocsi derekát ugyanis egy boroshordó nyomta. Kelemen tizedes, egy szakállas, vén vitéz, a felvételező altiszt, az önként vállalkozókkal leemeltette a hordót, s a pihenő szakaszokhoz tartozó minden embernek kiadott egy-egy kulacs bort, s hogy még teljesebb legyen az öröm, kaptunk dohányt is. Többféle csomagolásban: cigaretta, hercegovinai dohány, közönséges pipadohány került szétosztásra. Mindezt igazságosan szétosztottam az emberek között, egy fél kenyér is jött minden ember részére. Szétnéztem most már én is, hogy tulajdonképen hol is vagyunk?

A kapu előtti műút Csíkszeredától Szépvízen keresztül a Gyimesbe vezet, onnan pedig a Gyimesi-kapun és a Tatros völgyén át Oláhországba. Szinte, hogy a kapu előtt, az út túlsó oldalán, sebes hegyi patak sietett Szépvíz felé, amely a kerítés déli szegleténél a délkeleti hegyek közül kitörekvő másik kisebb patakkal egyesült. Ez a patak Csík-Szépvíz város alján, „Szépvíz” néven kifut az Olt völgyébe, ahol Taploca magasságában az Olt ölébe szakad.

Csíki panoráma Csíkszépvízzel.
(A közreadó felvétel)

Furcsa alakú hegyek vannak itt köröskörül. Előttem Észak felől, az 1350 méteres Pogányhavas, a jobbkezemtől északkeletre a Fügéstelek (1050) hátam mögött az 1494 méteres Szellőhavas mereszkednek a sok kisebb-nagyobb kopár ormú hegyek közül. Oldalaikon sűrű fenyőerdők. A völgyekben rohanó patakok. Az alacsonyabb hegyhátakon, hegyoldalakon legelők. A hegyi legelőkön nagyszámú gulyák, hosszúszőrű juhnyájak, bivalycsordák. A növényzet olyan ezen a vidéken, amely kibírja a havasok leheletét. Nem látni itt a völgyekben sem más fanövényt, mint fenyőfát. Akácfa?! Itt hírét sem hallották. A fűzfa még eltengődik a patakok partján, a hidegebb tájon is, de itt egy nyársra valót sem találni. Csak a sötét, haragoszöld tűlevelűek mindenütt. Itt nem szorultak rá, hogy szalmával tüzeljenek a kemencében, az ilyenféle tüzelést nem is ismerik. Itt fával tüzel mindenki. Hanem széna bizony van sok és jó, ilyen finom szénát nem tud felmutatni az Alföld. A többi azután mind szegényes. A napsütötte hegyoldalakon, a kavicsos földben csupán némi kis zab, kompér kevés keserves tengeri terem, az itteni lakosság a boldog világban Oláhországból szerezte be mindennapi élelmét. Nem tudom, hogy így igaz-e, nekem az útkaparó beszélte kérdezősködéseimre.
– Hát – mondok -, úgy-e, bátyám, itt már nemsokára hideg lesz?
– Bizony, itt már szeptember derekán hideg szokott lenni és október utolján olyan havak szoktak esni, hogy a „berkák” is leszorulnak a hegyekből!
– Hát a tavasz mikor kezdődik?
– Hát, május elején, de sokszor később is!
Isten tudja hányadszor, de most is csak azt gondoltam, hogy „szép vagy Alföld, legalább nekem szép!”

Az állásban lévő századok közben felépítették a telefonvezetékeiket s ezzel a zászlóaljparancsnoksághoz kapcsolódott minden század. Ezek a telefonvezetékek hegyen völgyön keresztül vezettek. A zászlóaljparancsnokság ugyanilyen módon volt összekötve- a Szépvízen székelő brigádparancsnoksággal és a gazdasági hivatallal.

A századok kezdtek dolgozni, állásaiknak rendes kiépítésén. Vagy előttük, vagy mögöttük volt az erdő, faanyagért nem kellett menni a szomszédba, vagy a fakereskedőhöz, fekvőhelynek pedig pompásan bevált a gyönyörű, zöldre megszáradt sarjúszéna, ilyen illatos fekhelye bajosan van az angol királynak is! Száz meg száz boglya széna volt minden század körletében.

Baróthy kapitány úr mindennap meglátogatta a kint levő századokat állásaikban. A mi három szakaszunk minden nap délelőtt az út mentén, a hegynek fordulva, töltési és tüzelési fogásokat csinált, hogy a délebéd jobban essen a harcosoknak.

Az augusztus 22. és 27. közötti napok eseményeiről alig akad felemlítésre méltó, hacsak az nem, hogy változatosság kedvéért ökörhús helyett bivalyhúst is ebédeltünk és hogy minden nap volt főzelékétel is. A borsó megtörve, vereshagymás zsírral nyakon öntve, – tűrhető. A bivalyhús megfőzve barnább színű, mint a más szarvasmarha húsa, de szerintem még jobb ízű. Bort is minden nap kaptunk s így a világ elég rózsásnak tetszett.

Egyik délelőtt menetgyakorlat alakjában meglátogattuk a kint lévő századokat, de út nélkül, torony irányban mentünk, megmásztuk a magas hegyeket, ám sokszor is meg kellett pihennünk! Mert a tüdő úgy tett bennünk, mint a püffpaff kovács lyukas fújtatója.

Reggeli és vacsora minden nap volt, – elég jó feketekávé. S ritka nap volt, hogy minden honvéd részére kiporciózott paprikás szalonnát is ne kaptunk volna. Jutott ebből a szalonnátlan napra is. Ezzel a szalonnával pompásan ízlett az a szép, friss, eleven, öklömnyi nagyságú vereshagyma, amelyet az útkaparóék kiskertjéből kértünk kölcsön.

Disznóvágás és feldolgozás a század menzán.
(Forrás: Kassay János – Gyergyóalfalu – gyűjteményéből.)

A Szellő-tetőn lévő állásból minden nap leváltottuk az ott huszonnégyórázott szakaszt. A Szellőhegy-havast ezentúl és ezután Szellő-tetőnek hívom és írom én is, mert saját térképen írják Szellőhegynek, biztosan valamiféle cseh katonai térképező keresztelte el, mert a helyi lakosság maga Szellő-tetőnek hívja. Igaza van, ott mindig hideg szél fúj, ha a völgyekben a kutyábul zsír csepeg is.

A magyar csendőrök önfeláldozó szerepe az oláh betöréskor

Még augusztus 27-én egész nap senki sem gondolta közülünk, hogy este kilenc órakor kitör a háború az oláhokkal. Sőt az az intézkedés is, hogy az újonc honvédeket visszavonták továbbképzés céljából, jó jelnek tűnt fel azoknál is, akik a háború közeli kitörését várták. Este kilenc órakor azután már mi is megtudtuk, hogy a kifeszített húr ketté pattant és a háború kitört. Nem tudom, mikor tudták meg Pesten?! Érthető, hogy mi hamar megtudtuk, hiszen mi legközelebb álltunk a megtámadott határhoz. Persze, még nálunk is közelebb estek az első veszedelemhez a mit sem sejtő határmenti falvak lakosai és a csendőrök, pénzügyőrök… Ezek a határmenti csendőrök és pénzügyőrök egészen az utolsó óráig békében éltek a hasonló hivatású oláh pályatársaikkal. Mindkét oldalon tudtak a feszült helyzetről, amely köztünk és Románia között az utolsó napokban fennállott, de mindkét oldalon bizakodtak, – lehet, hogy őszintén csak a mieink –, hogy a feszült helyzet békésen megoldódik.

A gyimesvölgyi vámház és a határ vigyázói.
(Korabeli képeslap Karda Ervin gyűjteményéből.)

Harmadnap beszélt nekem ezekről a határmenti állapotokról egy komoly, szavahihető csendőr őrsvezető, Debreczi Domokos. A határhoz közeli Kostelek községben állomásozó csendőrőrsön teljesített szolgálatot. Állítása szerint, szolgálati idejükön kívül, minden nap átjártak az oláh szomszédságba és ott bevásárlásokat végeztek, mivel hogy odaát, különösen már a háború alatt, a szükségleti cikkek és élelmiszerek sokkal olcsóbbak voltak. Még nyomozásokat is végeztek odaát, ha az ügyek szálai a „szomszédba” vezettek. A magyar csendőröknek érdekök kívánta ezt a jóviszonyt, azért a „cekket” legtöbbnyire ők fizették, hogy a túloldali „kollégák” jobban szemet hunyjanak, ha a magyar csendőrök átmentek nyomozást folytatni holmi a határon történt csempészkedés ügyében. S ha két magyar csendőr portyázás közben a hegyek között, vagy az erdők mélyén összetalálkozott hasonló járatú oláh granicsárokkal, amennyiben idejök engedte, lepihentek és megkínálták egymást, ha egyébbel nem is, dohánnyal, vagy cigarettával! És elbeszélgettek egy kicsit. A magyarok leginkább mindnyájan tudtak oláhul, de amazok közül igen kevés olyan került, aki tudott magyarul. Ezután pedig ki-ki ment a dolgára. Hanem az utolsó napokban a magyar csendőröknek mégis úgy tetszett, hogy a szomszédok titkolódznak, suttognak. Egymással titkos pillantásokat váltanak.

A magyarok, persze, mert körülbelül ismerték a helyzetet, ezekből a titkolódzásokból, sugdolódzásokból nem sok jót sejtettek. Hanem, amellett az egymás közötti szívélyes viszony, ha mindjárt látszólagosan is, nem bomlott fel az utolsó percig. Ennek a szegény határmenti csendőrségnek és lakosságnak a megtörtént hadüzenetet nem is volt módjukban megtudni mástól, mint a rájuk rohanó ellenségtől magától! Még akkoriban ellenőrizhetetlen forrásból hallottam, hogy lejjebb, Háromszék megye határánál, olyan helyen, ahol a románok a terep nehézségei miatt csapatokkal nem tudtak támadni, az elrendelt támadást részükről csak a megerősített granicsárok végezték.

A gyimesi határállomás korabeli képeslapon.
(A közreadó gyűjteményéből.)

Kosteleken a románok farkasordítással rohanták meg a falut, legelébb a vámházat, csendőrőrsöt, pénzügyőrséget. Rohamjuk közben már messziről lövöldöztek. Kevés ideig az a néhány szál csendőr, pénzügyőr viszonozta a tüzelést, ez alatt a pár perc alatt azonban csak igen kevesen menekültek el a szerencsétlen lakosság közül, azok közül a szegények közül, akik még az este gyanútlanul hajtották álomra fejüket.

A Debreczi Domokos kosteleki csendőrőrs vezetőnek volt odaát egy granicsár ismerőse: „Jeftin” névre hallgatott. Debreczi a szélsőház lángjánál mindjárt felismerte az ő oláh barátját, amint az fegyverét maga elé tartva, rohant előre.
– Jeftin! Jeftin! Hát, mi van?! Mi történt?!

Jeftin meghallotta a nevét, de már nem akart ismerni senkit, hanem célzott és amerről nevét hallotta, odalőtt. A mi magyar csendőrkománk is célzott és lőtt ám. Jeftin felbukott. A mi csendőreink kénytelenek voltak visszavonulni, csupán azt hozták el, ami rajtuk volt. Több évi szolgálatuk megtakarított filléreit, vagy valóságban, vagy takarékpénztári betétkönyvecske alakjában ott hagyták az oláh betörőknek.

Csügés egy maroknyi kis falu a határon, Kostelektől felfelé, körülbelül hat kilométernyire, éppen a határmentén fekszik. Itt is volt egy hatfőnyi csendőrőrs. Két csendőr szolgálatban volt kint valahol, az őrs többi része aludt. A románok itt is ordítozva rohanták meg legelőbb is a csendőröket. Alsóruhában aludtak szegények, az ordítozásra azonban felébredtek, fegyvert fogtak és az ablakon keresztül elszántan védekeztek. Az ellenség fáklyák világánál támadott s így volt mire célozni a csendőröknek; ámde az ellenség százszoros túlerőben volt s megkerülték a csendőrök hajlékát.

Berontottak az udvarra. Betörték az ajtót. Bőszülten megrohanták az öltözetlen csendőröket. A csendőrök nem adták meg magukat. Az ajtóban még egypár oláh összerogyott a csendőrök lövésétől s kissé meghökkentek a nem várt ellenállástól. Amíg pillanatig tétovázott az oláhság, Szűcs őrvezető, akinek szerencséjére a cipő már a lábán volt, – felhasználta az alkalmat. Nadrágját, zubbonyát karjára kapta és mint a villám eltűnt. A megrendítő esetet aztán Szűcs őrsvezető beszélte nekünk másnap délután a Szellő-tetőn. Feltehető, hogy a három szerencsétlen csügési csendőr, az ellenség első dühének áldozatává lett. A másik két csendőr, kik valahol szolgálatban voltak, szintén másnap jelentkezett a századunknál a Szellő-tetőn. Ekként minden határmenti falunak megvan a maga borzasztó története.

Ezek a faluk kívül estek azon a védelmi vonalon, amely az ellenség előtt, bár igen kevés számban és hiányosan is volt felszerelve s legalább ideig óráig mégis feltartóztatta a húszszoros túlerővel támadó, ágyúkkal és gépfegyverekkel eléggé felszerelt ellenséget. A védelmi vonalon belül fekvő községek lakói valamivel szerencsésebbek voltak. Aki bírta, legalább is gyalogszerrel elmenekülhetett. Volt rá idejük, augusztus 28-án egész nap. A legnagyobb baj az volt, hogy Csíkszeredától úgy Gyergyó, mint Brassó felé augusztus 28-án délben teljesen megszűnt a vasúti közlekedés. Csíkmegyéből menekülni, gyalog, vagy szekéren, egy út volt, keresztül a Hargitán, Székelyudvarhely felé. Ezért is csak igen kevesen menekültek el a Csíki hegyek közül, mivel az idő rövidsége miatt nem vihettek volna magukkal semmit, inkább maguk is otthon maradtak és átszenvedték a negyvenhat napig tartó borzalmakat. Sokan közülük mártírhalált haltak és az áldozatul esett csendőrökkel együtt szaporították a számát a névtelen hősöknek és szenvedőknek.

Indulás az ellenség ellen

Augusztus 28-án reggel fél négy órakor a 12-ik század indulásra készen állott az útkaparóház előtt a Gyimesi műúton. Széll hadnagy úr az újoncszakasszal még ottmaradt, gondolom, a zászlóaljparancsnokság és a konyhák védelmére. Az utolsó percben a legénységnél elosztottunk fejenként egy-egy különféle fajta kézigránátot. Ekkorra a százados úr is felöltözött. Kijött a századhoz. Miután a főhadnagy úr leadta a jelentést, a százados úr rövid, katonás beszédet intézett hozzánk. A beszéd körülbelül ilyenformavolt:

– Katonák! Amint előre várható volt, Románia megtámadott bennünket. Azt hiszi, hogy könnyű lesz neki elfoglalni Erdélyt. De hinnem kell, hogy a ti magyar szívetek, lelketek tiltakozik az új ellenség eme törekvése ellen! Ez az új ellenség gyáva, de alattomos és kegyetlen! A király és a haza elvárja tőletek, hogy kötelességeteket nemcsak eskütökhöz híven, hanem eskü nélkül is teljesíteni fogjátok! Isten veletek!

A század „Éljen!”-t kiáltott és elindultunk a Szellőhegy felé. Utunk egy darabig Szépvíz felé vezetett. Pár kilométer után befordultunk arra az útra, amely Kostelekhez visz. Amint megvirradt, elébünk tűnt a Szellőhegy kopár teteje.

A M. kir. budapesti 1/III. népfelkelő zászlóalj századainak az elhelyezkedése Csíkszépvíztől keletre a román hadbalépés időszakában.
(Forrás: Az 1941. évi katonai felmérés térképrészlete. Arcanum Maps.)

A kosteleki úton, imitt-amott menekülőkkel találkoztunk… Itt egy fiúcska vezet egy nálánál kisebb testvért és még hajt is egy tehenet és egy borjút. Édesanyjuk hátrább jön, karján cipel egy-egy batyufélét és legkisebbik gyermekét szívéhez szorítva… Amott egy serdülő lányka hajt öt vagy hat darab marhát, ahány, annyifelé akar menni! Emitt száz darab marhát tereltek össze és húsz gyermek is hajtja. Majd disznók, malacok, juhok, következnek egy falkában, ezeket is közrefogva hajtják tovább… Könyvemből kiveszek egy tábori lapot, pár sort írok rá: „Kedves feleségem! Most megyünk a bálba, már kezdődik a tánc. Nem hiába, hogy vasárnap van, ölel, csókol stb.”… Rábíztam ezt a levélkét egy menekülő kislányra, kértem, ha valahol postát talál, hogy adja, fel. Sohasem kapta meg a feleségem, mert a posták elmenekültek. Majd találkoztunk olyan karavánokkal is, akik nem hajtottak semmit. Öregek, gyermekes asszonyok és apró gyermekek voltak. Nem sírt senki sem. Csak a mélységes, hallgató, bosszúsággal teljes szomorúság ült arcaikon. Arra a kérdésünkre:
– Hová mennek? – azt felelték:
– Szépvízre, ha bírunk. Onnan meg a jó Isten tudja, hogy hová! Egynémelyik fehér szűrnadrágos, bocskoros öreg székely az „Isten oltalmába” ajánlott bennünket és „Isten segítségét” kérte fegyvereinkre. Több százával megrakott szekeret is találtunk lejövet a hegyi utakról. Nem kellett húzni a szekeret az apró székely csikóknak, sőt még nagyon is gördült volna, elütötte volna a lovat is, de a góbé leleményesség könnyen segít ezen. Kivág egy fenyőfát éles fejszéjével, talál úton-útfélen eleget, egy olyan formát, mint egy jó-vastag vendégoldal-rúd. Rajta hagyja összes ágait és a szekér hátuljához köti, vagy jó erős kötéllel, vagy, lánccal. És bármilyen lejtős az út, a szekér nem gördül a ló sarkába, még kissé húznia is kell inkább.

Na, bezzeg, nem kellett a honvédek után fenyőfát kötni. Ők úgy sem szaladtak, mert mi felfelé mentünk szüntelen. Utunk végcélja 1495 méternyire volt a tenger felszíne felett. De ha jól meggondoljuk a dolgot, a honvédek után is volt kötve így is valami, tudniillik háromszáz darab élestöltés… Minden honvédet visszafelé húzott ez lehetősen.

Elhelyezkedés a Szellő-tetőn

Délelőtt féltíz órakor elértük a Szellő oldalát. Elég magasan lehettünk már, de a teteje még mindig több, mint egy kilométer távolságra volt. Láttuk már az ott lévő szakaszt is. Olyan aprónak látszottak az emberek, mint egy-egy bogár.

Szellőhegy és környéke a katonai felmérési térképvázlaton.
(Forrás: Az 1941. évi katonai felmérés térképrészlete. Arcanum Maps.)

A Szellőhegy gerince meglehetősen hosszú, kitesz 1200 métert. Keletről-nyugati irányban fekszik, de keleti végétől 800 méternyire megtörik és a további 400 méteres folytatása kissé észak-nyugat felé tart. Az 1494 méteres legmagasabb pontja ott van, ahol a dereka megtörik. Az állások a hegygerinc észak felőli részén voltak elkészítve. Ne gondolja senki, hogy valami minden képzeletet felülmúló állások voltak ezek. Az egyszerű, 70 centiméteres árkok, a gödörből kihányt földdel! Csupán egy méter magas fedezéket nyújtottak. Jó volt ez így is nagyon. Csak más hiányunk ne lett volna! De ezek az árkok sem mentek megszakítás nélkül végig a hegygerinc mögött, mert helyenkint ezek is meg voltak szakítva, közbe-közbe golyófogó harántgátak is összehányva.

Kiépített tábor és állások a Szellő-tetőn.
(Forrás: Kassay János – Gyergyóalfalu – gyűjteményéből.)

Belehelyeztük a szakaszokat. Figyelőket állítottunk ki a legmagasabb pontokra és a határ felé három irányban járőröket küldtünk ki. Jobbszárnyunktól jobbra, egy közeli magaslatra tábori őrséget állítottunk fel. Balról megkerestük az öt kilométernyirelévő kilencedik századdal az összeköttetést és hozzáfogtunk konzervát enni. Egy gyeptéglából készített, fenyőváz közé rakott földkunyhó is volt a tetőn, amelyet László hadapród készíttetett az első szakasszal. Jól jártunk vele, mert volt hová húzódni a század törzsnek. Miből áll a század törzs? Századparancsnok, a legénye, a szolgálatvezető, századírnok, négy telefonista, négy szakasz-küldönc, hat sebesültvivő, – ez a századtörzs.

És még volt egy másik kunyhó is gyeptéglából, a telefonisták ebben állították fel a telefonállomást, amely a kilencedik század vonalába volt bekapcsolva.

Kiépített magaslati megfigyelőhely.
(Forrás: Kassay János – Gyergyóalfalu – gyűjteményéből.)

Délután megerősödtünk az utászszakasszal, a bekövetkezhető ütközet tartamára csatlakozott századunkhoz. És megszaporodtunk még körülbelül hatvan csendőrrel, akiknek kötelességük volt a legközelebbi saját csapatnál jelentkezni. Ránk is fért a megerősítés, mert a század csak három kevés létszámú szakaszból állott, amint már írtam. Széll hadnagy ott maradt az újoncokkal a gyimesi úton a zászlóaljparancsnokságnál s így a századunk csak kilencven puskát számlált a megerősítés nélkül! Ellenben az arcvonal igen széles volt. Balról a legközelebbi század négy vagy öt kilométernyire volt. Jobbról, állítólag a nagyváradi 4-esek zászlóalja helyezkedett el, de az összeköttetést kereső, a vidéket jól ösmerő csendőrjárőr este azzal a jelentéssel jött vissza, hogy tíz kilométeren belül semminemű saját katonaságunk nincsen.

Beesteledett egészen. A szél kergette a lomha, fekete felhőket, némelyik szinte beleakadni látszott a Szellő gerincébe. A figyelőket kioktattuk. A legénység többi része is parancsot kapott a készenlétre. A főhadnagy úr a két hadapróddal behúzódott a telefonhoz. Az ellenőrzést rám bízta és Dalnoki hadapródjelöltre, aki pedig este szintén elaludt a másik földházban. Így az ellenőrzés teljesen magamra maradt.

Este kilenc óra felé nyolc vagy tíz ember mászott fel hozzánk. Vállaikon rudakon valamit cipeltek. Egyik szakácsunk volt, kilencedik századbeli emberekkel Szegények, hozták a vacsorát nekünk. A paszulygulyás hideg volt, mint a jég. Végig vitettem az állásokon és kiosztottam a vitézek között. Nem sok jutott. A csendőröknek nem is jutott, ők egy-egy doboz konzervát kaptak. Egy kis lapos bőrbőke bort is hoztak, – vagy huszonöt litert. Abból jót ittam.

A kulacsomat teletöltöttem és a közel lévők között szétosztottam.