Kórik Gábor népfelkelő őrmester naplója a román frontról – 5. rész

A román front megindulása a levegőben volt, de mégis váratlanul érkezett. A Szellő-tetőn állásban lévő honvédek 1916. augusztus 28-án hajnalban meglepődve fedezik fel a lőtávolságon belül lévő ellenség reggeli nyugodt készülődését. A meglepetés kölcsönös, ám hamarosan megindul a támadás. Kórik őrmester szakasza tüzelésbe kezd és minden lőszerét ellövi. A zászlóalj megkezdett visszavonulásáról nem kapnak értesítést. Hősünk a kritikus pillanatban merész döntésre szánja el magát…

Meglátjuk az ellenséget

Végre virradni kezdett, de mikor már egészen megvirradt, még akkor sem láttunk, a Szellőt és az összes hegygerinceket ködös felhők burkolták. A közeli hegyről azonban már hallottuk az ismeretlen, érthetetlen beszélgetést. Lassan alulról felfelé oszlani kezdett a köd. Már lehetett úgy félnyolc, amikor a főhadnagy úr parancsára elmentem a balszárnyunkon levő legelső állásba, ahol harminc emberünk volt elhelyezkedve. Nyolc óra tájban annyira felszállt a köd, hogy szétnézhettünk. Különös látvány tárult szemeink elé. Az alig néhány száz lépésnyire fekvő fennsíkon, amelyet a Szellőtől igen mély, keskeny völgy választott el, három vagy négy század mihozzánk hasonló, gyalogság végezte reggeli öltözködését és mosdását. Szó szerint ne vegye senki, hogy ott mosdott és öltözködött valaki, hiszen ők is csak úgy fázhattak, mint mi. De annak nevezem azt az időt, amelyet a felkelés és sorakozó közötti idő alatt eltöltöttek.

Tehát az ellenség egy rövid puskalövésnyire van hozzánk. És sűrű tömegben.

Román gyalogság állásban
(Forrás: Historia.ro.)

Egynéhány lovas is van köztük, megolvasható a négy kis hegyi ágyújok is, honvéd nyelven „Csimbum”. Már mindenki láthatta, hogy ellenség. De a tüzelés nincs elrendelve! Biztosan ők is láttak minket, ha mindjárt el is bújtunk árkainkban. Vagy nem láttak?! Manapig sem tudom biztosan.

A közbeeső völgybe százával jöttek le kulacsaikkal vízért. Biztosan jól vacsorálhattak Csügésen és Kostelken, hogy ilyen korán megszomjaztak. Én a harminc honvéddel kiflialakú állásban voltam. Velem volt Rada Árpád és Kókai Pál, két derék, velem egyidejű szakaszvezető. Mi hárman csodálkoztunk azon, hogy a főhadnagy úr még mindig nem rendeli el a tüzelést. Vagy tán még most is azt hiszi, hogy a 82-esek vannak velünk szemben?

Egyszer csak a balszárnyunkon, tehát az én állásom előtt, tőlünk mintegy négyszáz lépésnyire, észreveszem, hogy egy szakasznyi csapat igyekszik felénk. E kis csapat az ellenségtől, a hegyek furcsa alakja miatt takarásban volt, sem ők sem az ellenség nem láthatták egymást, pedig egy helyen nem voltak távolabb egymástól kétszáz lépésnél.

– Na! – mondok, – kezdenek már az oláhok közelebb jönni hozzánk. Még pedig meg akarnak kerülni minket! A kis csapat úgy látszik észrevette az ellenséget, kiderült ugyanis, hogy a mieink voltak és egy másik völgyön, a hátunk mögött kerülve, akartak csatlakozni hozzánk. Jól járt Széll hadnagy úr, hogy elébe küldtem egy csendőrősvezetőt két emberrel, megtudni, kik azok? Mert kicsibe múlt, hogy nem ellenségnek néztem őket.

A Széll hadnagy úr kis csapata nagyon nehezen haladt előre. Meg is volt az oka, mert minden újonc nagyon meg volt terhelve. Muníciót, konzervát és kenyeret hoztak nekünk, amint néhány nap múlva megtudtam.

A legelterjedtebb „konzerva”, azaz konzerv a marhahúsból készült marhagulyás (rindsgulasch), a pörkölt, a sós lében elrakott főtt marhahús, valamint a különféle májpástétomok és tokányok voltak. A Monarchia húsellátásának gerincét a magyar állattenyésztés és a budapesti vágóhidak adták. A konzervek jelentős részét magyar gyárakban (pl. a budapesti Első Magyar Konzerv- és Ércárugyárban) állították elő.1916-ban A valódi hús lassan eltűnt a dobozokból, felváltotta a sárgarépa, a bab, a lencse, a burgonya és a tarlórépa pürésített változata.

Egy-egy honvéd háromszáz darab éles töltényt, öt-hat konzervet, három kenyeret hozott. Talán kicsit meg is sokalja az olvasó ezt a terhet, amit a szegény újonc hátára itt felpakkoltam? Aki nem hiszi, kérdezze meg Széll Sándor monori földbirtokost és Gáspárdy János ugyanottani lakos MÁV főhivatalnokot, ők bebizonyítják. Ez a szakasz még tegnap este indult el a nagy teherrel a Gyimesi-úti kaparóháztól hozzánk és éppen e nagy tehernek köszönhető, hogy reggel nyolc órakor értek a Szellő-hegy, tövébe. Ha késnek még egy fél órát, éppen beleütköztek volna az ellenünk rajvonalba fejlődő ellenség vonala és a mi vonalunk közé, így éppen akkorra érkeztek, amikor részünkről elrendelték a tüzelést.

Széll hadnagy úrnak mégis kedvezett a terep. Háta megett sűrű erdő a völgyben, vele szemben kopár lejtőn jött a húszszoros ellenség. Az ellenség jobbszárnyával fel kellett venni a harcot. Az ellenség kissé megdöbbent, miközben mi pedig Széll hadnagy úr feje felett hatásosan tüzeltünk a sűrű ellenségre.

Vázlat: A budapesti 1. népfelkelő gyalogezred III. zászlóaljának az állásai a román támadás napján, 1916. augusztus 28-án du. 6 órakor. A zászlóalj a Pogány-havason foglalt állást, egy százada pedig a Szőlő-hegyen (1496. pont) van. Hadifoglyok vallomása alapján a román 14. gyalogezred Gyimesnél állt, továbbá Kósteleken és Csügésen ellenséges tüzérség is elhelyezkedett.
(Forrás: HL II. 382. A 19. népfelkelő honvéddandár iratanyaga 14. doboz. Helyzetjelentés. 1530 fólió)

Az ellenség az egész arcvonalunk előtt rendetlenül futott vissza, Széll hadnagy úrék pedig behúzódtak a hátuk mögötti erdőségbe, melynek védelme alatt azután a Szellő hátulsó oldalán valahogy feljöhettek a hegyre és lerakhatták súlyos terheiket. Ennek a verejtékes szállítmánynak ugyan soha senki semmi hasznát nem vette, mert mint később megtudjuk, ezt a körülmények nem engedték.

Az ellenség első rohamát tehát visszavertük. Óh, ha lett volna egy pár gépfegyverünk, vagy egy árva ágyúnk! Nagyszerű dolgok történtek volna ott! Ezekből a jókból ám nem volt nálunk semmi! S ha most az ellenség kissé visszavonult is, de fedezékében lévő négy gépfegyveréből és ugyanannyi hegyiágyújából szüntelen ontotta századunkra a tüzet.

Augusztus 28-án virradóra a Gyimesi-kapu és az Uz-völgy határszakaszon a román királyi 7. gyaloghadosztály (parancsnoka Istrate dandártábornok) Gyimes- és Uz-csoportja indult el. A Gyimes-csoport 3 oszlopban támadott Palanca – Nagypatak – Csík-Gyimes – Középlok, Popoi, illetve Apahavas felől Gyimes-Felsőlok vasúti alagút és a Karakó fölötti völgyhíd általános iránnyal. A 4. oszlop és 5. oszlop (a rom. kir. 4. vadászezred egy-egy zászlóalja egy-egy 75 mm-es üteggel) Csügés felől a völgyben Hosszúhavas – Sántatelek, illetve a gyaloghadosztályparancsnokság alá vezényelt 16. gyalogezred egy üteggel megerősített százada Kóstelek irányából a Szulca patak völgyén Fügéstelek általános iránnyal. Forrás: Koszta István: A nagy háború Erdélyben. Csíkszereda, 2023.

Mi egyelőre beszüntettük a tüzelést. A lőszert nem volt honnét pótolni. Cél nélkül nem lőhettünk. Arról persze mi akkor nem tudtunk semmit, hogy Széll hadnagy úr lőszert hozott. Aránylag máskülönben kevés volt ez is, s ha hozzájutottunk volna, sem sokat változtatott volna a helyzeten, hiszen mire az a kevés lőszer a fedezékhez ért, a Szellő-tető sorsa már el is dőlt. De ha még nem így lett volna is a mi állásunkból felfelé négyszáz lépésnyi távolságot kellett volna befutni az ellenség rettenetes golyóesőjében és a legcsekélyebb fedezék nélkül azért a kevés lőszerért. Megjegyzem még, hogy az állásomból nem lehetett látni a többi szakasz állását, még ha felálltunk volna is. Felállni pedig veszedelmes volt.

Előrenyomuló román raj
(Forrás: Historia.ro.)

Az ellenség újra próbálkozott. Tízes sorokban nyomult előre. Az eleje le is ért az ő magaslatukról, honnét a gépfegyvereik és ágyúik bátran lőhettek. Ezzel foglalkoztatott minket a hegytetőn lévő ellenség, amiközben a rajvonalak veszedelmesen közeledtek a Szellő lábához s nemsokára el is tűntek a látókörünkből, eltakarta őket a Szellő-oldal kidudorodása. És a leghevesebb tüzelésünk dacára is sikerült úgy a balszárnyunk, mint a jobbszárnyunk előtt egy-egy századnyi ellenségnek a közeli völgyekben eltűnni, hogy hátba, vagy legalább is oldalba kapjanak bennünket. A dolog kezdett kissé veszedelmessé válni. A mi kedvünket rontotta az is, hogy egyedül csak a mi állásunkból folyt a tüzelés a többi állásokban nem szólt a puska. És a szemközti magaslaton híja sincs az ellenségnek, noha szinte éreztük a szagját annak a csapatnak, amely jobbról-balról kerített bennünket. Tüzelésünk eredménye elég szép volt. A szemközti hegyoldalon sok szürke csomó feküdt mozdulatlanul. Az ellenség ágyúi, gépfegyverei szüntelenül működtek, de a mi muníciónk már végét járta. Az árok fenekén temérdek üres hüvely hevert ‘a honvédek lábánál.

Az 1916. augusztus 28-án kelt katonai helyzetjelentés az erdélyi front eseményeit rögzíti az Úz és a Gyimesi-szoros térségében: Úz-csoport (Gruppe Uz): A sóbérci csendőrőrs egy ellenséges század szétverése után a túlerő miatt visszavonult a Répát-tetőre. Az Úr-völgyében lévő Békés-század sikeres akció után az út lezárására a 762-es magassági pontra vonult vissza. A Majláth-század a Csobányos felől vonul vissza Arata felé. Gyimes-csoport (Gruppe Gyimes): Az I/3. zászlóalj két százada Középloknál áll a Tatros-völgyi út két oldalán, de nincs összeköttetésük a Háromhavason lévő szakasszal. A zászlóalj egy része a Bót-havason és az 1398-as ponton állomásozik. A III/1. zászlóalj a Pogány-havason foglalt állást, egy százada pedig a Szőlőhegyen (1496. pont) van. Ellenséges tevékenység: Az ellenség a Csobányos és az Úr-völgye között, valamint Csügésen és az Apahavason keresztül megközelítőleg ezrednyi erővel tervez támadást indítani. Hadifoglyok vallomása alapján a román 14. gyalogezred Gyimesnél áll, továbbá Kósteleken és Csügésen ellenséges tüzérség is elhelyezkedett. Forrása: HL II.382. 14. doboz.

Még gondolatjában sem volt egynek sem, hogy minket most feláldoztak azért, hogy a század menekülhessen a sokszoros túlerőtől.

Mellettem egy negyven körüli népfölkelő puskázott. Olyan nyugodtan célzott és lőtt, mintha csak a péceli lőtéren lettünk volna. Még mókázott is.
– Őrmester úr! nézze csak azt a „topelec” oláht. Ez biztosan tiszt. Gyere csak, az apád erre-arráját! – Már püffent a puska és a „topelec” felfordultan gördült lefelé. Ilyenformán humorizáltak körülöttem a szegény honvédek.

Én pedig elkezdtem gondolkozni. Még az este megtudtam a főhadnagy úrtól, hogy mi itt csak ideig-óráig vesszük fel a harcot, amíg a trén kivonul a hegyoldalból. Azután visszavonulunk Csíkszereda felé. A visszavonulás parancsra történik és a parancs telefonon jön. Én azonban láttam az ellenséget telefonunkat elvágni, éppen akkor, amikor két telefonista vonalvizsgán volt, csakis jó lábuknak és a közeli erdőnek köszönhették, hogy megmenekültek. Továbbá a század többi részét sem hallottam tüzelni. Mert hiába volt ez az iszonyú hangverseny, a mi fegyverünk hangja kiismerhető volt az ellenség fegyvereinek hangjától. Embereim az utolsó lőszerüket lövöldözik. És a bekerítő ellenséget, ha nem is láttam a terepviszonyok sajátsága miatt szinte érezni véltem már bosszús, veszett leheletüket. És láttam a visszavonulásra kijelölt utat, az egyetlen egyet, az ellenség ágyú- és gépfegyvertüzétől elárasztva. Na, mondok, szépen vagyunk! Valami furcsán mosolyogtam azon, hogy már az első ütközetben oláh fogságba kerülök és a pesti honvédek szavajárása szerint „bevonulunk a nagykáderhez”, – ami alatt a „hadifogság” értendő. Bajnak elég baj így is, mondok magamban, de ki tehet róla, ha nem lehet másként. Itt, ha csak a jó Isten valami csudát nem tesz, tíz perc múlva fogollyá válunk.

Pillanat alatt sok gondolatom támadt. Ha ezek a vadállatok előérkeznek, meglátják ezt a sok üres töltényhüvelyt, bosszúból felkoncolnak bennünket. Nem törődnek ezek a genfi egyezménnyel. Menekülésre pedig csak egy út van, fel az 1494 méteres magassági pont felé, mert jobbról-balról már kerítenek, sőt már mindjárt itt is lesznek. És az egyetlen menekvési út az ellenség legrettenetesebb tüze alatt. És amíg eltűnhetünk, addig négyszáz lépést kell futni, felfelé. Ki bírja ezt ki? És aki mégis kibírja, addig hányszor szitává lövik! A legutolsó gondolatom az volt: „Ej, megnézem, hol van a főhadnagy úr?” Nem volt már „cél” sem. Az ellenség fedezéket készített átellenben. A fiúk beszüntették a lövést, nem volt már töltényük sem. A hátizsákom, szerencsére, a tiszti fedezékben volt. Negyven élest tartogattam még a tölténytáskámban. Köpenyem, tekintve az éjjeli hideget, rajtam volt. Kenyérzsákom egy kenyérrel az oldalamon lógott, az ásóm is megvolt. Ennyiből állott a felszerelésem. Pillanatig még gondolkodtam. Ha itt maradunk: legalábbis biztos hadifogság. Ha visszavonulunk, esetleg megmenekülhetünk ép bőrrel is. De csak nagyon esetleg. Inkább az utóbbi. Kiadtam a parancsot: vissza! És kiugrottam az árokból.

De bizony nem követett senki. Biztonságosabb volt meglapulva maradni. Mindegy. Nem volt idő magyarázatra és szónoklásra. Megkezdtem hát magam a „visszavonulást”.

Húsz lépésnyire felfelé szaladva a legsűrűbb golyózáporban, egy pillanatra végignéztem a század állásain. Üresek voltak! Nagy ég! Ezer meg ezer vérszomjas fenevad között harminc magyar egyedül. De ezt már csak fekve gondoltam, mert még úgy is célpont voltam a hegyoldalban. Az ellenség, midőn látta, hogy elestem, beszüntette’ a tüzelést. Pillanatig fekhettem csak. Elgondoltam, mi is lesz, ha felállok? Felugrottam mégis, s megszaladtam. S megkezdődött a tűz egyedül énmagamra. Ágyúk, gépfegyverek, puskák csak egyedül énrám ontották tüzüket. A kiskaliberű hegyi ágyuk gránátjai mellettem csapódtak le és belefulladtak a gyepes földbe. A golyók szántották a gyepet körülöttem és csodák-csodájára nem sebesültem meg. Sokszor elvágódtam, meg egy párat gördültem is, mint az elesettek. De a puskámat jól markomba szorítottam. Gondoltam magamban, de rosszul lőnek ezek! Vagy tán nem jó a muníciójuk?

Ismét felugrottam. A veszedelmes útnak éppen a közepén voltam. Most már mindegy volt szaladni akár előre, akár hátra! Eddig a pontig szinte bántam, hogy megpróbáltam ezt a veszedelmes játékot. Most már azonban mindegy. A tiszti fedezéknél újból le kellett esnem. Valósággal összerogytam. A hátizsákomért csupán a kezemet kellett volna kinyújtani, de nem volt annyi erőm sem. Csak úgy kapkodtam levegő után. Pillanatokig fekhettem itt is, de addig is láttam, hogy a fedezékben mi minden volt! Volt ott vagy tíz darab hátizsák, egy csomó töltény, vagy száz konzerva, vagy száz kenyér. Az ellenség azonban nem soká hagyott bámulni. Három gránát hamarosan lecsapott a kunyhó körül, felugrottam. Máig csodálkozom, hogy képes voltam megtenni.

Ötven lépés után újra el kellett esnem, mert a golyóeső csak úgy hullt körülöttem. A „cél” egyedül én voltam. Elestem. Nem soká fekhettem, noha úgy gondoltam, hogy megsebesültem a lábamon. Fájdalmat nem éreztem. Felugrottam. Gyerünk. Sapkám kiesett a fejemből. Két ölnyire hagytam el. Vissza kellett érte mennem. Ó, de messze út volt ez a két öl visszafelé! Inkább hazamennék Debrecenből gyalog Tiszalökre kétszer, pedig az kétszer hatvanhárom kilométer. De a sapkámat mégsem hagytam ott.

Erőmnek utolsó töredékét összeszedve, sikerült megfutnom az utolsó húsz lépésnyi utat, amely után lefelé léptem a hegygerincről s az ellenség tűzhatása alól ezzel megmenekültem. De még attól messze voltam, hogy megmenekültnek tekintsem magamat. Már itt a menekvés azonban könnyebb volt, mert lefelé kellett haladnom. És annyira haladtam, hogy még tartani is kellett magamon. Még egy pár ágyúlövedéket utánam küldtek búcsúztatóul.

Vázlat a visszavonulás után. Az előzetes intézkedés: Ha a Szőlőhegyet támadás éri, Márkos százados egységeivel Felső-Tokra vonul vissza. Ott Bányay százados veszi át a parancsnokságot, aki egy századot a vasút mentén visszaküld, hogy Söventetőnél foglaljon állást. Amennyiben délről bekerítés fenyegetné a Szőlőhegyet, Bányay százados a kijelölt századokkal előbb a Pogányhavasra, majd Csíkgöröcsön keresztül a Csíkszereda melletti állásokba (a Delne–Taploca út két oldalára) vonul vissza. Forrása: Parancs a dandár Csíkszereda körüli összevonásának biztosítására.
(Forrás: HL II. 382. 19. M. Kir. népfelkelő a hegyidandár IV. doboz. Hadműveleti jelentések 1916. augusztus 15-31.)

Keservesen néztem a Csíkszereda irányába vezető hegyi útra, azon én már nem mehettem, mert az ellenség tüze alatt állott. És azt is várni lehetett, hogy a bekerítő csapat ott bukkan ki majd az erdőből. Az én utam tehát nem mehetett másfelé, mint az előttem lévő elég magas, elég meredek hegygerincen, s ha ezen átjuthatok, akkor talán megmenekülök? E hegyhát teteje a tiszti fedezéktől légvonalban nincs messzebb hétszáz lépésnél, de nekem a völgyön keresztül és újból felfelé 1400 lépést is meg kell tennem addig. A völgy fenekén egy pillanatig újra pihenőt tartottam és az ottani tiszta kis patak vizéből is kortyintottam. És most gyerünk, mert még sietős az út. Ismét felfelé kellett haladnom és még itt is kaptam két ágyúlövést, az egyik előttem, a másik utánam csapott le. A hegyoldalon is meg kellett pihennem még egyszer. Ó, de közel volt már a hegygerinc! Ez az utolsó nehéz és veszedelmes pont. Ha ezen átesünk, akkor! Talán? Talán? Még tudunk, tehát gyerünk! Egyszer volt egy olyan ökrünk, amelynek nyakán nem volt kifejlődve a „járomtoló”, de mégis befogtuk. Ennek az ökörnek sápított úgy a tüdeje, mint nekem, amikor erre a másik hegytetőre is felérkeztem. Pár pillanatnyi időm itt is volt a pihenésre. Először előre néztem az utamra, amerre ezután „ellógok”. Biztatónak ígérkezett. Lefelé kell már mennem, és szakadékos tájakon. Már most talán biztosan megmenekülök?!

Az oláhok megrohamozzák a Szellő-tetőt

Másik szempillantásom visszafelé nézett. Az ellenség éppen akkor rohamozta meg három oldalról borzasztó diadalordítással a Szellő-tetőt.

Láttam a honvédeket is kilépni az árokból és megadni magokat. És láttam egy másik ellenséges csapatot is, amint a tiszti fedezéket körülvette. Elébb egy-egy kézigránátot dobtak bele és a földkunyhók összedőltek.

A Szellő-tető békeidőben.
(Forrás: Pál László felvétele.)

Nem sok időm volt azonban az elgondolkozásra, habár a golyóktól itt már könnyen fedezhettem is magamat, de még mindig veszedelmesen közel voltam hozzájuk, úgy is rémlett azonfelül, hogy néhány lovas utánam rugaszkodik. Gyerünk! Sípoló mellel nekiiramodtam, s lefelé haladván, meglehetősen haladtam. Nemsokára elértem egy bokros szakadékot, amelyben sebes hegyi patak iramodott Csíkmenaság felé. … Eltűntem a bokrok között. Most már bíztam, hogy mégis csak megmenekülök. Ez délelőtt negyed tíz óra tájt történt s mivel csakugyan megmenekültem, ráérek kibizonyítani, hogy azt a harminc embert nem lehetett volna megmenteni semmiféle csodával.

Octav Boian ezredes, a támadó román dandár parancsnoka 11 évvel később megjelent emlékiratában így örökítette meg ezeknek a napoknak a történetét.
„Az átkelés éjszakáján az északi oszlop a gyimesi vámház elleni támadással vette föl az érintkezést az ellenséggel. Utána tapogatódzva kereste az utat a falu felé és csak 28-án hajnalban támadja azt meg. Reggel 8 órakor a tüzérség lőni kezdi Gyimes falut és a vasútállomást. A többi oszlop tévelygett a sötétben, mert a parancs nem jelöl ki számukra azonnali, ösztönző célfeladatot, csak az általános támadási irányt. Parancsnokaik tanácstalanok voltak.
A Gyimesi-szorosban az ellenség keleti átkarolás fenyegetése alatt feladja, kiüríti Gyimesbükk falut, de előbb a lakosság kimenekíti az állatait, egyéb ingóságát, a vasúti gördülőanyagot, a völgy teljes hosszában a műtárgyakat felrobbantják, használhatatlanná teszik és felgyújtják a farkaspataki és nagypataki fűrészüzemeket.
Augusztus 28-án beér a hadműveleti területre a 16. gyalogezred azzal a feladattal, hogy egy gyalogszakasszal és egy üteggel a Szulca völgyén törjön előre Kóstelekre. Milyen megfontolásból?! Nem értem.
28-a és 29-e úgy telt el, hogy nem voltak emlékezetes események. Sok volt a piszmogás, értelmetlen és céltalan készület, manőverezés, időlopás. […]
Végül 29-én estére birtokunkban volt a Tatros völgye és a Csiki-havasok. A 14. gyalogezrednek az volt a kijelölt feladata, hogy szervezzen meg és biztosítson védvonalat a Csiki-havasok élén: Lóvészteteje (1243) – Rez (1231) – Kőnyak (1316), a 4. vadászezred a 16. gyalogezred néhány alakulatával a Pogányhavas (1352) – Fügéstelek (1208 – Magyaros (1183) vonalon szervezze meg a védállásokat.
Az augusztus 26-ról 27-re forduló éjszakán Târgu Ocnán tollbamondott parancs értelmében a Gyimes- csoport: a 14. és a 16 gyalogezred, a 4. vadászezred egy tüzérosztállyal és a lovasszázad megállnak és az új intézkedésekig a Csiki-havasok élén és fedező állást építenek a Magyaros–Fügéstelek stb. Lóvész vonalon. Szeptember 6-ig tétlenkedtünk”.

Octav Boian: Amintiri din campanie (1916). Brigada a 14-a mixta de la Agăş la Gagy şi înapoi. Bucuresti, 1927. 39‒40. oldal.

Azt bizonyítani sem kell, hogy minket otthagytak. Azért hagytak-e ott, hogy a század visszavonulását fedezzük? És azután, ami lesz velünk, az lesz? De a század ezzel az áldozattal legalább a nehéz helyzetből megmenekül? Vagy pedig, amint a parancs szólt, bármilyenek is lesznek a körülmények, addig nem vonul senki sem vissza, míg azt el nem rendelik? Parancs telefonon, ám, nem jöhetett, mert hiszen az ellenség elvágta a telefonvezetéket! És a század a körülmények kényszerítő nyomása alatt mégis visszavonult – és minket otthagytak! Pedig mikor a század visszavonult, még a visszavonulás sem lehetett olyan nehéz! Bárhogy is volt, e szakasz megtette kötelességét. Kilőtte az utolsó töltényét is, hatásosan. Az egyedüli menekvési út pedig olyan volt, hogy azon, ha sikerült is egymagamnak megmenekülnöm, a harminc közül húsz elesett volna. Bár adná a Gondviselés, hogy életben volnának szegény bajtársaim! Nekem nagy a reményem, hogy élnek. Hogy miként gondolkozott a századparancsnokság felőlünk, elég bizonyítékkal szolgál a veszteség kimutatása a Szellőhegyi ütközetről. Engemet is bejelentettek, mint elesettet. És midőn öt nap múlva találkoztam a főhadnagy úrral és szakaszparancsnokaival, első szavuk ez volt:
– Hát maga él?

A zászlóalj a Szőlőhegynél vívott (mindhárom fegyvernemet bevető) harc után sikeresen kivonta magát az ellenséges bekerítésből a Kolostető és Szeberg felé nyomuló túlerő elől. Parancs értelmében Csíkszentmihályon keresztül Csíkmadarasra vonulnak vissza. A parancsnok által felvett 3 század és az V/3-asok a csíkszépvízi délkeleti kijáratnál vannak. Egy utóvédszázad a Szépvíz-völgyben, az ellenséggel érintkezésben, harcolva vonul vissza egy géppuskával biztosítva. A II/3. zászlóalj trénje (szállítmánya) megérkezett, maga a zászlóalj a Pogány-havas felé tart. A trén elhaladása után a hidakat (Fügéstelektől délre) és a Szépvíz-patak menti távíróvezetéket felrobbantották. A zászlóalj-parancsnokság megfigyelése (benyomása) szerint Kostelek felől, Szépfajon át a Szépvíz-patak mentén egy körülbelül hadosztály erejű (mindhárom fegyvernemmel rendelkező) ellenséges hadoszlop bontakozik ki, és a Hosszú-havas felől is egy hasonló formáció várható. Markus őrnagy csoportjának visszavonulási parancsa: a bal szárnyon álló zászlóaljjal Csicsón keresztül az Olt-hídig (Altbrücke) kell hátrálni, és állást foglalni a 664-es hídtól nyugatra lévő út mindkét oldalán.

Forrás: A m. kir. III/1. népfelkelő zászlóalj 1916. augusztus 29-én, délután 1:36-kor. HL II. 382. Hadműveleti jelentések, Csíkszépvíz déli kijáratánál kelt harctéri jelentése a 19. dandárparancsnokság számára.