Kórik Gábor népfelkelő őrmester naplója a román frontról – 6. rész

1916. augusztus 29-én a Szellő-tetőről szerencsésen megmenekülve a naplóíró nem sokáig marad egyedül: az erdőben honvédekkel és csendőrökkel találkozik és a kis egység fölött rangidős altisztként átveszi a parancsnokságot. Tanácstalan és a már elhagyott székely falvakon keresztül indulnak a zászlóaljuk megkeresésére a Somlyó hegy irányába. Végül elérik a már kiürített Csíkszeredát.

Honvédekkel, csendőrökkel az erdőben

Midőn augusztus 29-én, a szellőhegyi ütközet után igen nehéz körülmények között kijutottam az ellenség őrült tüzéből, mindjárt láttam, hogy nekem más utam és irányom nem lehet, mint a somlyói hegy. Iránynak jó. Magasan kiemelkedik az 1082 méteres teteje s ha a terepviszonyok miatt kerülnöm kell is, ameddig a Somlyót látom, addig látom a jó irányt is.

A m. kir 19. népfelkelő hegyidandár helyzete 1916. augusztus 29-én délelőtt 8 órakor a visszavonulási vonalakkal.
(Forrása: HL II. 382. kir. 19. népfelkelő hegyidandár 14. doboz. 1176. p.)

Nem soká bolyongtam egymagamban. A bokrok közül két honvéd tűnt szemembe. Szintén az utat keresték. Rájuk kiáltottam. Megismertek s meg is örültek.
– Van-e töltényetek?
– Van negyven darab!

No, ez jó, – gondoltam, mert még mindig tartani lehetett az üldözéstől. Hiába voltam olyan agyonfáradt, mégis jól haladtunk, mert sok helyen, akaratunk ellenére is, szaladnunk kellett, olyan lejtős volt az út. Mire Potyond és Csíkmenaság között kiértünk a girbegörbe szekérútra, már tizenhét főre gyűlt a csapatom száma. Az erdőkben szedegettem össze őket. Legtöbb részük csendőrökből és csendőr-népfelkelőkből állott. Az előírás szerint tudtukra adtam, hogy mint a legidősebb altiszt, átvettem felettök a parancsnokságot. Reich Gábort, a századírnokot is megleltem, harmadmagával bolyongott az erdőben. Csak itt, az említett girbe-görbe útnál, ahol az eddigi utunk mellett haladó patak egyesül a nagyobbacska Fiság-patakkal, csak itt jutott eszembe, hogy le is kéne már tenni a köpönyeget. Koszorúba hajtották az én köpenyemet is, tíz percnyi pihenő után folytattuk utunkat Menaság felé.

Vezető nélkül is könnyen eligazodhattam volna, ám az összejött emberek között több csendőr is volt, közöttük Debreczi (miért nem Debreczeni?) őrsvezető a kosteleki őrsről. Komoly, megbízható ember ez a Debreczi Domokos, a hegyek, völgyek, erdők, szakadékok között minden ösvényt ismert. A körülmények itt már olyanok voltak, megengedhető volt, hogy a korgó gyomrunkkal is törődjem. Az őrsvezető állította, hogyha elérjük Csíkmenaságot, ott lesz mit enni.

Csakhamar elértük az icipici kis Menaság székely falucskát. Nem tudom leírni azt az érzelmet, amit éreztem, amikor ebbe a kis falucskába beérkeztünk. Egy kis székely falucska! Összes lakói otthon, kivéve azokat, akik odaháborúskodtak! És tőlük pár kilométernyire a legvadabb ellenség! Szegények! A falu főutcáján voltak összegyűlve, s a legkisebb hajlandóságot sem mutatták a menekülésre, noha felszólítottam őket, hogy meneküljenek azonnal. A falu vénei, ha nem is e szóval, de ilyen értelemben, azt felelték rá: A nagy világon e kívül, nincsen számodra hely, Áldjon, vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell!

Szegény kicsi székely falucskák! Potyond, Csíkmenaság, Menaságújfalu, Csíkszentgyörgy. Annyira el vannak dugva, az erdők, a bércek sűrűjében, hogy út is alig vezetett tőlük a külvilágba! És milyen nép! A régi magyar becsület megtestesülése mind! A modern haladás romlottságát távolról sem ismerik.

Szürkemarha fogat Menaságon, 1910.
(A közreadó gyűjteményéből.)

Debreczi Domokos jól ismerte ezt a népet. Az egyetlen menasági kiskocsmát is ismerte. Egyenesen odatartottunk és mintha csak vártak volna bennünket. A jó öreg kocsmárosné az asztalra rakott mindent, amije csak volt. Egy jókora bödön juhtúrót, egy nagy butella snapszot, kenyerünk még magunknak is volt, de a kedves öreg mama azt mondta:
– Ne egyék a magokét, lelkem! Éppen most szedem ki a kalács-kenyeret a kemencéből. Kedvesebb vendég úgy sem eheti meg. S ha magok nem eszik meg, az oláhok majd úgy is megeszik!

Hozzáfogtunk az evéshez. Jóízűen falatoztunk. Azaz, hogy falatoztam volna, de szüntelen eszemben motoszkált a szerencsétlen falucskák közeli jövője, és a legjobb falatom keserűvé vált. Pedig csupa szeretet volt az, aki adta. Nem volt itt zsidó fajtából senki, semmi sem, a kocsmárosné is székely magyar volt. Ő maga özvegy, de hat fia és egy vője kint a harctéren. Három leányával és menyeivel maradt itthon, nyugodtan várva a borzasztó jövőt. Midőn bevégeztük az evést, fizetni akartunk, nem fogadták el.
– Minek az?! – úgymond. Hogy az oláh elvegye tőlünk a pénzt is? Jobb lesz az magoknak! Talán hasznát vehetik még!

Elbúcsúztunk a szegény kis falutól, annak minden látható apraja-nagyja lakójától, akik szíves jókívánságokkal bocsátottak útra bennünket. A falu közepén letértünk az útról jobbkéz felé, nyugatra, a Somlyóhegy irányába. Mielőtt a falut elhagytuk volna, a szélső ház udvarán egy kis kertbe szorítva láttunk vagy harminc, vagy negyven darab kecskét fejni. Két férfi, apa és fiú, fejükön nagyszőrű kecskebőrsapkával foglalatoskodott a kecskék fejésével. Az idősebbik székely kiszólt a kerítésen:
– Nem isznak-é kecsketejet? ‒ Én azt gondoltam, azt feleli mind: Mi, nem! De csalódtam! Mindenki azt kiáltotta, még Reich komám is:
– Iszunk a! ‒ Volt egy pár faveder meleg kecsketej. Minden harcos jót húzott belőle. Volt olyan is, aki kétszer is ivott. Én is ittam, csupán a híréért is. Egy kis kecskeszaga volt.
– Köszönjük a tejet! Isten velük, bátyám! – elköszöntünk s visszaköszönt a székely:
– Jézus segítse magikott es! ‒ És nekivágtunk a hegyszakadékoknak.

Én elöl mentem a csendőr őrsvezetővel. Reich komám hátul jött. Úgy vettem észre, hogy a legénység között pártot akar szervezni ahhoz az indítványához, hogy ne kövessenek engem. Mert én képes vagyok őket még ma este a zászlóaljhoz vezetni. Sokkal jobb lesz pedig, ha bemennek egy üres faluba és néhány napig ott jól élnek. Hisz úgy sem keres már minket senki sem! S majd jelentkezünk valamikor. Én azonban e minden fegyelem és kötelesség ellenes cselekedetet keményen elintéztem. A legénységet sorakoztattam és mindjárt kilátásba helyeztem holmi hadbírósági eljárást, de leginkább a ,,felbujtó” ellen. Nem is akadt senki, aki ellenem szólt volna. Egyedül a „komám” nézett rám nagy, véreres, kiülő birka szemeivel.
– Te, ha akarsz, maradhatsz! ‒ mondék neki. ‒ De a legénység velem jön! ‒ Nem szólt semmit, csak igen mérgesen nézett maga elé. Estefelé Hosszúaszó nevű falucska mellett mentünk el. Lakói a falu melletti erdőségekben táboroztak szegénységük már szekerekre volt pakolva, de úgy látszik, hogy letettek a menekülésről. Így felpakolva nem is értek volna el semmi célt, üresen, ingóságaik nélkül pedig nem akartak menni, ezért otthon is maradtak mind.

Kissé jobbra vettük az irányt, mert előttünk sűrű erdő borította magas hegyek voltak. Magas hegyet már nem akartam mászni, mert a lábam már most sem akart térdben hajlani. Egy patak völgyének mentében Csíkcsomortánnak vettük az irányt és napszállat előtt egy félórával el is értük. Közeledett a vacsora ideje, tehát az őrsvezetővel haditanácsot tartottunk és arra határoztuk el magunkat, hogy nem megyünk be Csomortánba, sőt azon keresztül, Somlyóra sem, hanem inkább bemegyünk Pálfalvára. Ott jómódú nép lakik s ott megvacsorázunk. Vacsora előtt ugyanis nem akartunk csatlakozni a csapathoz, amelyet Somlyón véltünk lelni. Vacsorára és egy kis pihenésre valóban szükségünk is van, mielőtt a csapatnál jelentkeznénk.

Beértünk Pálfalvára. Nagy változáson ment át a szép kis falu ma egy hete óta. Akkor mindenki itthon volt. A menekülés eshetőségét is kizártnak tartotta mindenki, s amennyire a háborús gondok engedték, jómód és megelégedés látszott az arcokon. Minden házból sugárzott a megelégedés és a családi boldogság ‒ a háború szülte bajokat nem számítva. És most milyen mások ezek a kedves, faluk! A kis házaik mind üresek voltak már! A tűzhelyeken, ahol az édesanya az ebédet főzte naponkint szeretteinek, kialudt a tűz. A füstölgő kémények, ezek a kedves vendég hívogató eszközök nem működtek. A gazda sem rendelkezett az udvarán. A gyerekek sem várták a kapu előtti padon a mezőről hazatérő atyjokat. Nem volt itt már az sem, aki a csordáról hazatérő jószágokat beeressze az udvarra. A sertések gazdátlanul csatangoltak az utcán. A kacsák éhesen hápogtak az udvaron, nem volt, aki megetesse őket. A kutyák keservesen vonítottak, ami a lélekre jobban hat, mint egy kihalt falu. De erről képet adni csak Jókai tudna.

Két öreg embert találtunk mindössze a faluban. Ők nem menekültek. Mit nekik már az élet! Eleget éltek, nem menekültek. Elébünk jött a két öreg. Köszöntöttük őket:
– Bátyám uram! Nem lehetne itt vacsorálni valamit?
– Készen vacsora nincsen! Hanem minden udvaron hápog a kacsa, gágog a liba, s ez mind bármelyik udvaron vacsorául kínálkozik.
– De ezzel hátha kárt teszünk valakinek?
– Már hogy tennének kárt, vitéz uram öcsémék, mikor az oláh úgyis csak megeszi mindezt!

Igazat adtunk az öregnek és betértünk egy jóképű udvara.

Csíkpálfalvi porta napjainkban.
(Forrás: https://epitettorokseg.ro/csikpalfalva/)

Leszereltünk. Ezen az udvaron is boldogság lakozott meg ezelőtt egynéhány nappal. Minden épület csinos és tiszta. A kertben az alma es körtefák is roskadásig megrakva. Az sincsen, aki az érett gyümölcsöt lerázza. A gyermekek, ki tudja merre bujdostak el. A ház belsőségében virágos kertecske is volt sok magas mályvarózsával. Az esti szellő megrezgette őket. Szegény mályvák! ‒ közeli veszedelemről susogtak. A kapu előtt sebes, de sekély patakocska igyekezett az Olt felé, tegnapelőtt még mosolygó gyermekek gázolhattak benne, ma üres az út, a patak, csak egy gazdátlan borjú iszik belőle. Az sincs, aki beeressze a kapun. Az udvaron nagy csapat liba, persze majd levert a lábunkról bennünket.

Wagenblatt Károly szakaszvezető felfedezte a konyhát, amely a sütőházban volt. A padlásgerendába vert vastag szegről, kisujjnyi vastag drót alsóvégén egy harmincliteres formájú füles vasserpenyő lógott, az udvaron is volt vagy harminc szekér száraz ölfa. A vitézek azonnal tüzet raktak a serpenyő alá, amelyet elébb teleöntöttek vízzel. Az udvaron pedig Véber Béla tizedes és Schultz József őrvezető szorgoskodtak, kitekerték a nyakát három libának és mindjárt vagy tízen tépni is kezdték a „tetemeket”. Egy sütőteknőben aztán leforrázták a libákat s ezzel be is fejeződött a libatisztogatás. Lehet, hogy a feleségem még talált volna rajta tollut, eleget, de hát nekünk így is jó volt. Addig megsült a vereshagyma is a zsírban, amelyet az egyik öreg bácsi hozott, avas disznóhájból sütöttek ki. A libákat felaprózták, nehezen vártuk, hogy ehető elegyen. De mégis csak este tíz órakor vacsorázhattunk. A libahús nem nagyon főtt széjjel, némely része kicsibe múlt, hogy nem gágogott. De megettük! Katonagyomor mindent megemészt. Az egyik öreg székely egy pár cserépkorsó borvizet hozott. Jót ittunk. Reich komám vacsora után elkezdett barátságosan kapacitálni engem, hogy ezen a jó helyen maradjunk meg reggelig. Már zsuppból jó ágyat is vetett nekem, legalább jól kialusszuk magunkat és reggel majd azután bevonulunk a zászlóaljhoz. Bizony, a komám se maradt ott, hanem felszerelt és kullogott a többi után …

A somlyói elárvult templom

Amikor a Szellőről megmenekültem, úgy gondoltam, hogy a századot, vagy a zászlóaljat, vagy Csíksomlyón, vagy Csíkszeredán megtalálom. És mivel eddig még nem találkoztunk, biztosra vettem a Csíkszeredai találkozást. Olyanra még csak nem is gondoltam, hogy a dolgoknak nem várt kimenetelével még Csíkszeredát és az Olt völgyét is fel kell adnunk.

A reggeli ütközetben csak a mi századunk szenvedett veszteséget, azt a harminc embert, akik ott maradtak. Ennek a veszteségnek az okát is nem az oláhokban kell keresni. A többi századok rendben vonultak vissza Szépvízen keresztül Csíktaplocának és a hadműveleteket azonnal megkezdték. A 19. hegyibrigád Csíkszeredának keleti részén és Taploca mellett, balszárnnyal a Madéfalva háta mögötti dombokra támaszkodva foglalt állást. A mi zászlóaljparancsnokságunk ideiglenesen a taplocai községházán szállott meg.

Csíkszeredát az Olt-völgyében lévő összes falukkal kiürítették. Csak kevesen maradtak otthon, de persze, vagyonuknak csak azt a részét vihették magukkal, amit a zsebeikbe dughattak.

Pálfalváról este fél 11 óra tájban indultam el kis csapatommal. Csíkvárdotfalvának vettük utunkat s csakhamar elértük a gyönyörű kéttornyú templomot. 11 óra lehetett már és meglehetősen sötét volt. A kedves, szép búcsújáróhely üres volt. A templom és a líceum a borzalmas csendben komoran nézték egymást. A máskor oly barátságosan kivilágított ablakok sötéten ásítoztak. A Ferencrendi-barátok lakóudvara is csendes és kihalt volt, a jó ég tudja, merre menekültek szelíd lakói. Megállítottam a kis csapatot:
– Pihenjetek kissé. ‒ Míg én jól megnézem e helyet, a kedves, szép templomot, az iskolát. Hátha én leszek az utolsó, aki legeltethette szemeit e helyen azok közül, akiknek ez kedves és felejthetetlen. Hiszen, ha legszűkebb hazám nagyon messzi esik is e helyhez és ha a templom tornyain nem a Betlehemi csillag ragyog is és ha e régi iskolában nem a Kálvin szellemében oktattak is, én e helyben a magyarság sziklavárát láttam most összeomlani számunkra. Szegény, édes hazám!

A szövegben említett csíksomlyói templom egy XX. század eleji képeslapon.
(Forrás: Erdélyi képeslapok a múltból, Pethő Csongor gyűjteménye)

Odamentem a csapatomhoz. Éppen egy udvarra készültek betörni, ahol savanyú almát véltek a kertben. Ilyen a bakagyomor. Éppenséggel nem volt szükségük savanyú almára, hiszen nyakig jól laktak. Az úton nem győztek eleget inni. Háti- és kenyérzsákjuk tele volt érett körtével és mégis most savanyúalma kellett volna nekik. Elhagytuk Somlyót, ahonnét Csíkszereda csak egy puskalövésnyire van.

Már láttuk is a főgimnázium körvonalait. Somlyótól vagy kétszáz lépésnyire őrség állott az úton. Csehek voltak.
– Halt, wer da?!!
– Honvédek! ‒ Megértették. A pesti honvédek nagyobb része tud németül, a csehek is leginkább tudnak németül. Megkérdeztük tehát tőlük:
– Mi van itt?
– Arrébb, pár száz lépésnyire rajvonal van! ‒ felelték.

Tovább megyünk. A gimnáziumtól négyszáz lepényire ismét:
– Halt, wer da?!
– Honvédek!
– Passiert!

Megkérdeztük, hogy merre vannak a mieink? Ők nem tudják, volt a válasz, csupán hogy ez a rajvonal az úttól jobbra és balra cseh századokból áll. Bementünk a városba. Csíkszereda városa is teljesen kihalt. Egy élő lelket sem találtunk benne, pedig mi azt hittük, hogy az éjjel majd egy jóképű kiskocsmában jót iszunk. Bementünk egy, a Debreczi őrsvezetőtől is ismert vendéglő udvarára s az udvar végén, a szénás-színben letelepedtünk és elaludtunk. Lehetett úgy esti féltizenkét óra. Mire felébredtünk, reggel volt. Az őrsvezető elment valahová és hozott egy többliteres befonott üveget – ő tudja, honnan –, tele volt rummal. Szétosztottuk. Nekem is jutott egy kulaccsal. Felszereltünk és kimentünk az utcára, hogy majd csak jön arrafelé valami ismerős. Nemsokára jött is Mayer százados úr, a nagyváradi zászlóaljparancsnok.
‒ Mit keresnek itt maguk?
– A budapesti zászlóaljat keressük. Az éjjel értünk ide!
– Ott van a taplocai községházánál, menjenek azonnal oda!
Elindultunk és elmentünk Taplocára, melyet egy út választ el Szeredától csak.

Ismét Mimikus hadnagy úrhoz jutok

Taploca gyönyörű község, nagyon hasonló a pestvidéki községekhez. Egyenes utcái és tiszta, szép épületei vannak. Sok benne a villaszerű nyaraló. Azonban annyival különbözik a pestvidéki falvaktól, hogy Taplocán ősi szittya-hun nyelven beszélnek, míg amott más nyelven legtöbbnyire. Taploca fekvése hasonlít a Hernád-völgyéhez. Valóságos Alföld zsebkiadásban, pedig ki tudja, hány száz méternyire esik a tenger színe felett. Mutatja ezt a vidék „flórája” is, amely nagyban különbözik a hidasnémeti, Abaúj megyei határok növényvilágától.

Taploca és a Hargita között folyik el a hűs Olt vize. Sohasem láttam ennél bájosabb folyócskát. Fent születik a Gyergyó aljában, bölcsője Gyergyószentmiklós körül van s eddig körülbelül 45 kilométer utat tesz meg, miközben jobbról-balról a keblére siető patakok erősítik. Taploca alatt lehet vagy tizenöt méter széles. És itt nem is sebes, mintha az Alföldön volna és a Tiszát akarná utánozni. Még a fűzfakoszorúval szegélyezett partja is meredek mind a két felől.

Csakhamar elértük a községházát, ahová bementünk. Egy léhűtő irodista honvéd azt mondta, hogy várjunk, mert még nincsen itt egy tiszt úr sem, mint ahogy csakugyan üres volt a községháza. Az érdemes elöljáróság a lakossággal együtt elmenekült, a becsesebb iratokat is magukkal vitték. Nemsokára megjött a csoportparancsnok, Márk őrnagy úr. Nem igen tudott magyarul, mindamellett megértette jelentésemet és azt mondta:
– Jól van! – Majd németül folytatta, hogy ezeket a kis malacokat fogdossuk össze, volt vagy nyolc darab, öljük le, kopasszuk meg és adjuk be majd a tisztikonyhára. Hozzá is fogtak a vitézek azonnal. Én egy párt elküldtem, hogy szerezzenek valamit, mert még nem früstököltünk. Schultz Jóska is elment és csakhamar hozott is egy leragasztott literes üveg, magasfokú pálinkaszeszt és paprikás szalonnát. Kenyér pedig volt egy fél vagonnal, berakva a községháza tanácstermébe. Megfrüstökölt a „társaság” és még én is elmentem, hogy nem találok-e egy hasonló literes üveget! Találtam. A vitézek eközben a malacokat is megpucolták (kettőnek nyoma veszett a nagy igyekezetben), mire Márk őrnagy úr is előkerült valahonnét. Ekkor azt a parancsot adta, hogy a kilencedik század valahol a falu északi kijáratánál van, s menjünk oda és ott jelentkezzünk Mimikus hadnagy úrnál.

Közelebbről maga sem tudja, hol is van ez a kilencedik század, de a malacokat is vigyük el és adjuk oda a kilencedk század konyhájának. Jól van, gondoltam magamban, mert most már legalább lesz gazdánk és nem kószálunk, mint a gazdátlan kutya. El is értük mihamar a kilencedik század konyháját, egy udvaron működött s beadtuk a malacokat.

Örültünk, hogy ez a konyha most már nekünk is füstöl és hogy az ebéd most már nekünk is itt fő. A kilencedik század csakugyan Taploca északkeleti sarkán folytatta „hadműveleteit”. A balszárnya kissé elkanyarodott az Olt felé.

A naplóíró zászlóaljának az állásai 1916. augusztus 31-én.
(Forrás: HL II. 382. Hadműveleti jelentések. 14. doboz. 1219. p.)

A gondos Mimikus hadnagy úr maga ügyelt fel mindenre. Odamentem hozza jelentkezni:
– Nahát, mi van velük, Kórik?
– Hát ‒ mondok ‒ én, vagy mi csak megvolnánk valahogyan, de a századunk, az Isten tudja, merre jár?
A hadnagy úr tréfásan megjegyezte:
– A tizenkettedik század, bizony, talán már túl is van a Hargitán?!
– Minek is eresztett el a hadnagy úr magától? – mondok keserűségemben.
– Hát én nem tehetek róla! ‒ felelt a hadnagy úr. Azután kijelölte a vonalat, amit el kellett foglalnunk. Taploca északi kijáratánál, a Szépvíz felé vezető út baloldalán, a kilencedik század balszárnyát meghosszabbítva. Dologhoz fogtunk. Elkezdtünk ásni.

Ekkor már augusztus 30-ika volt és délelőtt. Pompás fedezéket készítettünk. Volt rá időnk. Melegünk is lett. Levetettük a blúzt. A szántott föld hantos részéből csinos lőréseket, oldalvédő fedezékeket készítettünk. Reich komámnak is dolgozni kellett, már csak a maga jóvoltára is.

Már készen is lettünk, mikor egy küldönc jött hozzánk és jelentette, hogy a Mimikus hadnagy úr parancsára szereljünk fel és menjünk a kilencedik század konyhájához. Ott van a szalmakazlak között. A hadnagy úr is ott van! És ott megkapjuk a további parancsot. De bosszankodtam!