A Lukachich-alagút története 2/1. rész

Száztíz évvel ezelőtt az osztrák‒magyar hadvezetőség döntése alapján a 6. isonzói csatában, 1916. augusztus 9-éről 10-ére virradóra kiürítették a Doberdó-fennsík lövészárkait és a védelmi vonalat keletebbre, a Komeni-fennsík nyugati peremére helyezték át. Az addig nagy veszteségekkel megvívott isonzói csatákban a fennsík védelmének kulcsa a Monte San Michele volt. A 275 méteres, több csúccsal rendelkező magaslat egyik legjelentősebb építménye a Lukachich-alagút volt, amely napjainkban ugyan már nem látogatható, de így is felkelti a helyszínre látogatók érdeklődését. A 110. évforduló alkalmából ennek az építménynek a történetével, majd a környékén lezajlott harcokkal ismerkedhetnek meg az olvasók.

„A 10-es Biene-ből indul el s végződik a futóárokban egy rengeteg fáradtsággal kiépített, 5-6 m sziklaréteget magán hordó alagút. Örökös tűzben, örökös veszélyben, talán ezrek halála árán, ezrek kínlódása eredményeként készítettük” – foglalta össze két mondatban a Lukachich-tunnelben számtalan esetben szolgálatot adó tüzérségi megfigyelő, Hegedős Károly önkéntes az alagút építésének a történetét. A kavernából átalakított, az első vonalat a mögöttes területekkel összekötő alagút kiépítése a harcok során csak nagy nehézségek árán volt lehetséges, de a műszakiak és a honvédek közös erővel ma is látható, s talán egyszer újra látogatható, föld alatti folyosót vájtak a sziklákba.

Az isonzói csaták terepveszteségeit mutató térképvázlaton jól látható a Doberdó-fennsík 6. isonzói csata során történt kiürítése is.
(Forrás: Magyar gyalogság. A magyar gyalogos katona története. Budapest, 1943. 215.o.)

Az Isonzónál 1915 nyarán meginduló olasz offenzívák egyik fő célpontja a görzi hídfő felszámolása volt. Ennek s a Vippach folyó évezredes hadiutat jelentő völgye déli védő bástyájának a Doberdó-fennsík számított. Itt a fennsíkot uraló magaslat, a Monte San Michele megszállása volt a támadó olasz 3. hadsereg célja.

Az olasz csapatok támadásának megindulásakor az osztrák–magyar védőállások még a folyó közelében, a Monte San Michele nyugati lejtőin, a fennsík lábánál húzódtak. Alexander Hübner őrnagy 1919-ben Berlinben megjelent munkájában azt írja ugyan, hogy a Monarchia, már a hadüzenet előtt megerősítette a 275 méter magas magaslatot, ez azonban nem volt így.

Az 1915 nyarán meginduló harcok során a támadóknak a 2. isonzói csata során sikerült ugyan feljutniuk a Monte San Michelére, de csúcsok alatt napjainkban is látható és látogatható állások vonala csak a 4. isonzói csata után, 1915 decemberétől alakult ki. Az addig megvívott harcok alatt a magaslat gerincének a keleti oldalán lévő dolinákban helyezték el a csapatok lőszer és élelmiszer utánpótlását, valamint az épülő kavernákban és óvóhelyeken a tartalékban levő egységeket, az állásban lévő egységek parancsnokságait.

A m. kir. 81. honvéd gyalogdandár parancsnokság 1915. október 16-ai vázlata a lőszer és élelmiszer cikkek elhelyezéséről a Monte San Michele és San Martino közötti állásszakaszon.
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Magyar Királyi 20. honvéd gyaloghadosztály iratai, II. 166. 97. doboz.)

1915. december 14-től, a 4. isonzói csata utolsó napjától egy hosszabb, nyugalmasabb időszak következett, amelyet a szemben álló felek a védelmi rendszerek, lövészárkok, kavernák kiépítésére használtak fel. A hadi célra átalakított természetes barlangok mellett a mesterségesen létrehozott kavernák és alagutak nyújtottak védelmet az egyre növekvő és egyre hatásosabb, pontosabb tüzérségi támadásokkal szemben. Kialakításuk során számos körülményt figyelembe kellett venni. Az egyik legfontosabb szempont volt, hogy a domborzati viszonyok alapján az építmények védve legyenek a tüzérségi támadásokkal szemben. Emellett lényeges volt, hogy jól megközelíthetőek legyenek, valamint a lehetőségekhez képest közel helyezkedjenek el az első vonalakhoz, hogy az bennük elhelyezett tartatalékok, könnyen harcba tudjanak avatkozni. Ezeknek a feltételeknek tökéletesen megfelelt Monte San Michele gerincének védelmét kihasználva a magaslat biztonságosabb keleti oldala, ahol számos kavernát építettek ki az első vonalban szolgáló katonák elhelyezésére, ellátására. Itt helyezték el a védelmi szakaszok parancsnokságait, illetve segélyhelyeit is.

A sziklás talajban kialakított mesterséges barlangok különböző méretűek voltak: „A kavernák alakja a katonai követelményeknek és a kőzet tulajdonságának megfelelően különböző volt, de a végleges tervezés mindig csak munkaközben alakult ki. A »betörés«, azaz bejáratok kivájása rendszerint a legkisebb szelvénnyel történt. Az elkészült folyosóban ezután következett egy másik folyosó »törése« haránt-fal képzés céljából, melynek a bejáratnál becsapódó bombák és aknák szilánkjai és gáznyomásai ellen elreteszeléssel kellett védelmet nyújtani. Végül elkészült a folyosó végén egy kisebb, vagy nagyobb üreg, az »óvóhely«, emberek, állatok vagy anyag (lőszer) részére. […] Bent a nagyobb keresztmetszetekben legtöbbnyire gondos ácsolás volt szükséges, a hegyből szivárgó és a pára által lecsapódó vizet le kellett vezetni, szellőztető, fűtő, esetleg főző, világító és gázbiztonsági berendezéseket kellett készíteni. A műszaki tisztnek mindenhez kellett érteni. Altiszteknek és legénységnek (robbantómester, bányaács, vájár, gépész és dinamókezelő) tudniuk kellett egymás mellett és egymással összhangban dolgozni, nappal és éjjel egyaránt” – emlékezett Altoray Szaniszló m. kir. utászalezredes a kavernák építésére a két világháború között megjelent Sziklafúró alakulatok a világháborúban című munkájában.

Kavernák az Isonzó és a Monte San Michele alszakaszban. A vázlaton piros pöttyökkel jelölik a kavernákat, a mellettük lévő szám az építmények befogadóképességére utal. Az „E Nr 14”-es szám jelöli azt a kavernát, amelyből tovább fúrással alakították ki a Lukachich-alagutat.
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Magyar Királyi 20. honvéd gyaloghadosztály, II. 166. 98. doboz.)

A 14-es kaverna alap- és metszeti rajza, mielőtt az alagúttá átalakítását megkezdték. Ezt a már meglevő kavernát szándékoztak összekötni a tőle nyugatra húzódó az első vonallal.
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Magyar Királyi 20. honvéd gyaloghadosztály iratai, II. 166. 98. doboz.)

1915‒1916 fordulóján, amikor a Monte San Michele megerősítését megkezdték, a hadvezetőség úgy döntött, hogy 14-es kavernát átépítik és összekötik az első vonallal. Hogy ebben a döntésben mennyire játszott közre az időközben szintén a Monte San Michelén épülő Schönburg alagút építése azt nem tudjuk pontosan, de valószínűleg nem volt véletlen a két építmény körülbelül egy időszakban történt létrejötte. Azt sem tudjuk biztosan, hogy mikor döntöttek arról, hogy alagúttá alakítják az egykori kavernát. Az minden esetre biztos volt, hogy az első védelmi vonal közelében végzett munkát folyamatos tüzérségi támadások nehezítették, amelyek egyszerre sürgették is annak a mielőbbi kiépítését.

A levéltárban őrzött és eddig megismert dokumentumok között az alagút építésének az első említése a m. kir. budapesti 1. honvéd gyalogezredtől származik, amikor az alakulat utász századának 1916. március 5. és 12-e között elvégzett munkájáról így számolnak be: „A Biene 10-felé vezető nagy alagút munkáit sappörök végzik, a ddr. tartalékból kirendelt 30 főnyi segéderővel.” Ebből joggal feltételezhetjük, hogy az alagút építését már 1916 márciusa előtt megkezdték. Az építkezés során a munkakörülmények nagyon rosszak voltak, mert, ahogy azt az irat is kiemeli, a 10-es és a 11-es védőszakaszt az ellenséges tüzérség gyakran támadta. Az alakulat egy későbbi – az 1916. március 19-24 közti időszak – összefoglalójából kiderült az is, hogy amíg a fúrási munkálatok zajlottak, már megkezdődött az első vonalban a kijárat építése: „ugyanezen alagútnak az állásba torkoló száján egy utászrészleg dolgozott.” A munkálatok jelentőségét ez is mutatja: párhuzamosan több alakulat is dolgozott az alagút építésén.

A cs. és kir. 1. utászzászlóalj 1. századának katonái végezték a munka nagy részét. A haladás ütemét vázlaton jelölték, itt az első szakasz befejezési időpontja 1916. március 7-e, amit összevetve az 1-es honvédek feljegyzésével, ahol március 5. és 12. közötti időszakról írnak, okkal feltételezhetjük, hogy az alagút kialakítása valamikor 1916 február vége, március eleje között kezdődött.

Vázlat az alagút építésének üteméről.
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Magyar Királyi 20. honvéd gyaloghadosztály iratai, II. 166. 98. doboz.)

A vázlaton is látható, hogy 1916. április 11-ig, az utolsó jelzett időpontig milyen jelentősen haladtak az építők. A leendő alagút alaprajzáról megismerhetjük a viszonylagos méreteket is. Ezek alapján az építmény hossza 50‒60 méter. Ezzel szemben Hegedős Károly a visszaemlékezésében készített rajzon a kijárat és bejárat közti távolságot 200‒250 méterre teszi, amely túlzó adat. A valóság inkább a levéltári iratban fellelhető méret. Az alagút szélessége a vázlatokon helyenként másfél-, egyes részein három méter, míg a belmagassága bizonyos pontokon két méter. A terepbejárások során a kutatótársaimmal volt szerencsénk végig menni a föld alatti folyosón, véleményem szerint voltak részek, ahol a tényleges belmagasság és a szélesség lényegesen meghaladta ezt.

Vázlat az alagútról 1916. május 10-én, amelyen jól látható a tervezett két kijárat, illetve a két oldal fülke is.
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Magyar Királyi 20. honvéd gyaloghadosztály iratai, II. 166. 98. doboz.)

1916 áprilisában készült egy részletes leírás az alagúttá alakítás alatt álló kaverna aktuális állapotáról. Ebben rögzítették, ahogy az ábrán is látható, az alagútnak egy bejáratot, illetve két kijáratot terveztek: az egyik az első vonalba, a másik az alagúttól északra fekvő felvezető árokba biztosította a kijutási lehetőséget, amelyek megerősítését is tervezték. Napjainkban azonban csak az egykor Bomba térnek nevezett dolinában található (keleti) bejárat és Biene 10-be vezető (nyugati) kijárat azonosítható.

A Hegedős Károly által készített vázlatokon jól látható, hogy a védelmi vonalba vezető kijáratot kátránypapírral, bádoghullámlemezzel és homokzsákokkal erősítették meg. A tető ácsolatának sziklába vésett nyomai napjainkban is felfedezhetők. A kijárat védelmét szolgálta az ide telepített géppuska is, az ennek a védelmére készített betonozás nyomai szintén láthatóak.

A Lukachich alagút kijárata.
(Forrás: Hegedős Károly hagyatéka.)

Az alagút egyik kijáratának vázlata.
(Forrás: Hegedős Károly hagyatéka.)

Az egykori vázlatok az alagút alapterületét 168 m² adták meg, amivel a rendelkezésre álló adatok alapján messze felülmúlta a Monte San Michelén és környékén található építmények alapterületét. Így elmondhatjuk, hogy a magaslat legjelentősebb és legnagyobb védelmi objektuma volt a Lukachich Géza vezérőrnagyról, a Monte San Michele védelmét ellátó 20. honvéd gyaloghadosztály parancsnokáról, elnevezett alagút.

Az alagút nyugati kijáratához vezető árokszakasz 2009-ben.
(Fotó: Rózsafi János.)

A nyugati kijárat a géppuska állás felől 2009-ben, amikor még nem volt lezárva az alagút.
(Fotó: Rózsafi János.)

Az építményben elhelyezhető katonák számáról megoszlottak az adatok. Nyilván ez attól is függött, hogy mikor és milyen célból tartózkodtak bent. Állva, felsorakozva többen fértek el, mint akkor, amikor súlyos harcok után sebesültek feküdtek mindenhol. Egyes levéltári adatok alapján 170 fő volt az alagút befogadóképessége abban az esetben, ha a katonák állnak, amíg az átalakítás megkezdése előtt az egykori 14-es kaverna időszakában ez csak 80 fő volt.

Az alagút nagyságához és az ott elhelyezett katonák számához adalékul szolgálhat a Doberdó-fennsíkot védő temesvári VII. hadtest parancsnokának, József főhercegnek az alagútban tett 1916. június 26-ai látogatásáról szóló visszaemlékezése: „Bemegyek a »Lukachich-kavernába« ez alagútként a Monte San Michele felső gerince alatt vezet. […] Ez a legkitűnőbb fedett út az állásba a zászlóaljtartalék kis dolinájából. Idebent most is egy fél század 3-as honvéd alszik. Éppen a Monte San Michele orma alatt vagyunk.”

Jelentős problémát okozott az építőknek és később a használóknak is, hogy nem volt megoldva a vízelvezetés az építményben. Az esővíz és a talajvíz is könnyen átszivárgott a karszti kősziklákon, s a kinti és a benti hőmérséklet közötti különbség miatt a pára is könnyen lecsapódhatott a falain. Az alagút talaja így folyamatosan sáros, nedves volt. A csúszásveszélyt igyekeztek fapallókal megakadályozni. A tájékozódást megkönnyítő világítást a sötét helyiségben tíz darab petróleumlámpa biztosította. Ezek tisztántartása fontos volt, mert elégtelen égés esetén erősen kormoltak, csökkentve így az oxigén mennyiségét, növelve viszont a szén-monoxidét az építmény levegőjében.

Az alagút befejezésének az időpontjáról nincs pontos információnk. A vázlatokon látható, hogy 1916. május 10-én már csak az áttörés hiányzott az első vonalba való kijutáshoz. Jó okunk van feltételezni, hogy ez napokon belül megtörtént. Arról sincs pontos információnk, hogy mikor nevezték el Lukachich Gézáról. Hegedős Károly, aki többször is járt az alagútban, az 1916. június 13. előtt született bejegyzésében így rögzítette az első élményt, amikor már a nevén nevezte az építményt: „Elérünk az első gyalogsági vonalhoz. Egy hatalmas kavernába jutunk a futóárkon át a »Lukachich tunnel«-be. Lukachich altábornagy volt a 20. honvéd hadosztály parancsnoka. A hatalmas kaverna a sziklába volt robbantva kb. 4-5 m mélyen a föld alatt. Gránátbiztos volt. A segédmegfigyelőnk itt lesz, a lövészárok egy lőrésén fogunk kinézni, s úgy figyelni a lövéseket. A gyalogos tisztek rém barátságosak voltak, mindenütt csak zászlós és zászlós, mint századparancsnok.”

Az alagútnak ezt követően kiemelt szerepe lett a Monte San Michelén harcoló alakulatok életében. Rajta keresztül biztonságosan eljuthattak az első vonalba, illetve elláthatták az ott harcolókat élelemmel, munícióval. Az 1916. június 29-én lezajlott gáztámadás során különösen felértékelődött az építmény szerepe. A részletekről Hegedős Károly így számolt be: „Biztonságban vagyunk. A purgatórium képe fogad a tunnelben. Sebesültek, haldoklók halomra dobálva, egy orvos két szanitéccel szortírozza őket nagyjából, ez még él, a két lába leszakítva tőből, gyorsan elkötni, vinni a segélyhelyre, ez már felült, a feje vérzik, kötözni, a másik maga vonszolja magát halottsárgán, a bal kezében hozza a jobbját; csonttörés az alsókaron, gyorsan kötözni, kötözni, végső kimerülésig, utolsó darab apró kis »Verbandpäckchen« erejéig kötözni, embert menteni, magyar honvédet menteni! Emberfeletti, amit itt ez a segédorvos ingre vetkőzve két szanitéc altiszttel végez! Óriási az ember, éppen olyan óriási tud lenni kötelességteljesítésben, mint aljasságban!”

Az alagút keleti bejáratánál látható olasz nyelvű mai felirat.
(Fotó: Pintér Tamás.)

Hangodi László és Rózsafi János a keleti bejáratnál 2005 tavaszán, amikor először jártunk a nevezetes alagútnál.
(Fotó: Pintér Tamás.)

Az alagút védelmet nyújtott a tüzérségi és gyalogsági támadásokkal szemben egyaránt. A katonáknak az átélt borzalmak mellett voltak békésebb pillanatai is az építményben. Így ír erről Hegedős Károly: „Az alagút bejáratát csinosítja egy kőműves baka, a homokzsákok lőrései mellett üldögélő katona tréfás rajzokat készít tintaceruzával. Az ember még ebben az állati niveau-ra, bármennyire is meg van gyötörve, halálra fáradva, nem kell a visszaeséstől félnünk, az ember megnemesedik a gyilkos tűzben. […] No, de itt az ebéd. Ebéd után csönd. Az alagút bejáratának lépcsőjén. Egy doboz szardínia, egy kis darab szalonna. Már várom az esti 8 órát, amikor hazamehetek (az üteghez). Itt az alagútban legalább tízszeres biztonságban vagyok az ágyuk mellettihez képest. mégis tudja Isten várom a 8 órát.”

Az önkéntes által említett viszonylagos biztonság tette lehetővé, hogy bár az alagút közel volt az első vonalhoz, de parancsnokságokat helyeztek el benne. Ezek számára értelemszerűen nagyon fontos volt a kommunikáció a csapatokkal s a felsőbb parancsnokságokkal, amelyhez a telefonösszeköttetést is biztosították. „A Biene 10-ben levő »Generall Lukachich Tunnelkaverna«-ban székelő ddr. parancsnoksághoz vezető futóárokban pedig a futóárok szélén beásott […] alacsony vas telf. póznákon, melyekre házilag 8 vonal vezetésére alkalmas csévét alkalmaztam. Ezek a vonalak, mint úgy voltak vezetve, hogy vonalzavar esetén még éjszaka is aránylag könnyen meg lehetett volna a hibát találni, mert a vezetékek, permanens vezetékek mintájára a póznák között kifeszítve s minden más vezetéktől elkülönítve futottak a 237-es magaslat és a Biene 10 között, egészen a Michele védőszakasz jobb szárny zlj. dolináig” – számolt be Egyed Zoltán zászlós a gáztámadás után elvégzett munkáról. A jelentésből kiindulva feltételezhetjük, hogy a föld alatti folyósót a futóárokkal összekötő vájatban helyezték el a parancsnokságot, mert így a futóárkon át könnyen megközelíthető volt, de az itt szolgálókat jól el is tudták különíteni az alagút fő ágban zajló mindennapos forgalmától.

Silvo Stok olasz kutatótársunkkal az alagútban 2009-ben a nyugati bejárat előtti szakaszon, a háttérben Pintér Tamás és a szerző.
(Fotó: Rózsafi János.)

A Monte San Michele csúcsai és gerince, így a Lukachich alagút környéke folyamatosan az olasz támadások célpontja lett. Az építmény esetleges elfoglalása a Monte San Michele és ezzel az egész Doberdó-fennsík védelmét jelentősen gyengítette volna. Nem véletlenül támadták ezt a területet jelentős erőkkel az 1916. augusztus 6-án kezdődött 6. isonzói csatában.

Honvédek a Lukachich-alagút bejáratánál 1916 nyarán egy nyugalmasabb időszakban.
(Forrás: Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém Megyei Levéltára, HU-MNL-VeML-XIV.10. Kratochvil Károly hadosztályparancsnok iratai, fényképek.)